Budai tájakon 15
Január óta nem futottam túrán. Az edzések is elmaradtak. Május végétõl kezdtem újra kocogni sík terepen, aztán július közepén a bogácsi kiruccanásunkat összekötöttük egy 26 km-es futással a Bükkben. Bár szerintem volt az 28 is, mert többször is sikeresen eltévedtünk, bozótharccal, tehéntrágya-mezõn átgázolással színesítettük a futást. Így a végére kimerültek és büdösek lettünk. :)
Szombat reggel elszüttyögtem az idõt, így nem sikerült hét elõtt kijutni Hüvösvölgybe, pedig kilencre mindenképpen vissza akartam érni, elkerülve a kánikulát. Nevezéskor furcsa volt azt írni a lapra, hogy elõször indulok a túrán, ugyanis annak idején, amikor kezdtem a terepfutást, ezt az útvonalat néztem ki edzésnek, így már számtalanszor lefutottam több verzióban.
7.13-kor csak sikerült elindulnom. Néhány perccel korábban startolt egy futó hölgy, elhatároztam, hogy utolérem, bár az üldözés nem az erõsségem, mint tavaly kiderült. Míg el nem értem a sárgát, meg sem éreztem az emelkedõket. Aztán felfele már sétáltam, és feltûnt elõttem a futó hölgy, akit aztán a kék O keresztezõdése után le is elõztem. A kilátóhoz 27 perc alatt értem fel. A gyalogos-invázió ellenére gyorsan kaptam pecsétet. Lefele begyújtottam a rakétákat. Hiányoltam, hogy Szépjuhásznénál nincs ellenõrzõ pont, ezt a hatalmas kitérõt nagyon könnyen le lehet vágni, és a hangokból ítélve ezt többen meg is tették. :)
Mielõtt lekanyarodtam volna a piroson, mögöttem feltûnt a futó hölgy, tartotta velem a tempót. Lefele a köves úton eszemen száguldásba kezdtem. Néha belementem olyan szituációkba, hogy a végén már becsuktam a szemem, mert nem akartam látni, ahogy kitöröm a bokámat. Ilyen gyorsan szerintem még sosem értem le a Fekete-fej lábához. Aztán az elsõ emelkedõ megfogott. Itt éreztem elõször, hogy nyár van. Ahogy abbahagytam a futást, úgy ömlött rólam a víz, mintha akkor másztam volna ki az uszodából. Kedvenc budai hegyem most nem volt szimpi, pulzusom lassan felkúszott 180-ig. A csúcson örültem a pontnak és a lejtõnek. Bedobtam egy mogyorós csokit, meg néhány kekszet, futás tovább.
A lovarda után jött a második pukli az útban, amit persze sokan levágtak egyenesen a jelöletlen úton. Én ragaszkodtam a megszokott útvonalhoz. A Julianna-majorhoz vezetõ mûútról lefordultam jobbra, és az emelkedõ megint megfogott. A domboldalon visszanéztem a hegyekre, jó volt õket újra látni. Ekkor következett az az alattomos lankás emelkedõ egészen a p+-ig. Nagyon jól ment. Teljesen meglepõdtem magamon. Ahhoz képest, hogy nem vagyok formában, erõlködés nélkül suhantam felfele. A ponton megkaptam a pecsétet, zúzás lefele a p+-en. Az út aljában mobil ellátó pont csokival kínált, de nem kértem. Megelõztem budai-H.G. sporttársat, és befutottam Remeteszõlõsre. A városi-napos-sík útnál már csak a városi-napos-emelkedõs utat utálom jobban. Végre elértem a Remete-szurdokot, mindjárt kellemesebb a klíma. Gyönyörû völgy, remekül futható lankás lejtõ, hûvös levegõ, madarak csicsergése, patak csobogása. Illetve ez utóbbi elmaradt, ugyanis a patak ki volt száradva (!). Ránéztem az órámra, és már akkor tudtam, hogy nagyon jó idõt megyek, magamhoz képest.
A k+ aszfaltján lefutottam Hüvösvölgybe. Az idõm 1:58:16 lett, ami a második legjobb idõm ezen az útvonalon. Nem is rossz. Megkaptam az oklevelet és kitûzõt, kajával, piával kínáltak. Sokan még csak akkor indultak, hiszen még negyed tíz sem volt. Viszont a nap már teljes erõbedobással sütött, ezért már örültem, hogy végeztem. Kellemes volt.
piedcat
|
