Turul túrák / Zongor 50
Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:
http://indafoto.hu/zete/zongor_50
Elsõ dolgom a túrával kapcsolatban az volt, hogy utánanéztem a Zongor szó jelentésének: magyar eredetû fiúnév, jelentése: sólyom.
Vizen át közelítettem meg a rajthelyet Visegrádon, na nem a Dunát átúszva, hanem komppal, de így is nagy élmény volt a reggeli kellemes levegõben átkelni a folyón. Kis gyaloglat és máris a rajthelyen voltam. Pont elõttem befutott egy busz egy nagy csapat kisiskolással, akik így mind elém kerültek a regisztrációs asztalnál. Na nem mintha bosszantott volna, inkább örültem neki, hogy belevágnak egy ilyen túrába, amelynek még a rövid távja is szép kihívás, fõleg a várható nagy melegben. Aztán én is sorra kerültem és fél kilenc körül nekivágtam a Nagykovácsiig tartó távnak.
Visegrád utcáin még egész kellemes hûvös volt, gyorsan elértem a Salamon tornyot, majd tovább immár erdõben az elsõ pontot. Innen fel kellett kaptatni a Nagy-Villámhoz, majd az OKT jelzésen tovább. Figyelmesen olvastam az itinert, mert a Tahi-keresztig több jelzésváltás is következett. Hozzáteszem, térképet is vittem magammal, mert az útvonal nagyobb részén még sosem jártam. Szépséghiba, hogy az én Pilis térképemen a piros és zöld kerékpárutak még nem voltak rajta. Elértem a K kereszt elágazást, ahol is a piros kerékpárút jelzés is megérkezett és az OKT-val együtt haladt felfelé. Az itiner szerint 1790 m után a Borjúfõ elõtt le kell térni a leágazó piros kerékpárútra és azon tovább. Na, nemsokára a piros kerékpárút jelzés le is tért balra, egy széles, jól járható dûlõútra, tehát irány arra. Szépen lejteni kezdett az út, bele is kocogtam rendesen. Egyszer csak leérkeztem egy keresztútra, ahol is pár lépés után látom, hogy ott a K kereszt és a K sáv jelzés is. Rövid nézelõdés után kiderült, hogy szépen visszatértem oda, ahol korábban már jártam. "Cseppet" emelkedett adrenalinszint mellett újra elkezdtem tehát az OKT+piros kerékpárút kombó emelkedõjét, ahol nemrég már jártam. Arra gondoltam, valahol eltévesztettem a piros kerékpárút jelzést, mert azért meglehetõsen ritkán volt jelezve, amit az itiner is említett. Gyanús volt, hogy mikor ismét elértem az elágazást, többen elõttem tovább mentek a kéken. Kicsit elõremenve láttam, hogy arra is megy a keérkpárút jelzés. vagyis ezen a helyen totál szabálytalanul van felfestve. Nem tudom a pontos igazságot, mindenesetre sikerült rátenni a távra kb. 2 km-t itt. Pár perc után jött egy újabb elágazás, a Visegrádi kapu nevû helyen. Itt is balra ment el a kerékpárút jelzés, na eddig az elágazásig kellett volna egybõl menni. Próbáltam kiverni a fejembõl a kellemetlen közjátékot és a tõlem telhetõ maximális tempóra kapcsoltam. Nemsokára nagyon szép részek jöttek: a Mester-rét majd utána egy mély szurdokszerû patakvölgy egy komoly híddal. Majd áttért az út a zöld háromszög jelzésre és folyamatos lejtéssel lefutott egészen a Tahi keresztig. Itt (meleg) szénsavas vizet vételeztem. Eddig nem is ittam semmit, már nagyon összeszorult a torkom, de ki akartam húzni minél tovább ivás nélkül. Nekem nem jön be a menet közbeni folyamatos ivászat, inkább lelassít mint segít.
A sárga sávon kellett folytatni az utat, majd váltani a sárga kör komoly kaptatót eredményezõ szakaszához. Na, itt minden energiára szükség volt, a hõmérséklet is rendesen emelkedett, a Vöröskõ eléréséig néhol négykézlábas megoldást is be kellett vetni. Alig vártam, hogy felérjek, a szenvedésért kárpótolt a csúcs elõtti jó kilátást nyújtó szakasz. A csúcson egykét perc pihi majd irány tovább. Nemsokára elértem az Álló rétet, ahol néhai Landler Jenõ emlékmûve még most is terpeszkedik a rét közepén. Igazán elszállíthatnák már onnan, mert így csak a rongálás, pusztítás vár rá, ami nem épp szemet gyönyörködtetõ látvány. Rehabilitálni õkelmét meg úgysem aktuális, legalább is remélem, hogy nem.
A sztaravodai pihenõhöz befutva már éreztem a számban a várható finomságok ízét, kezdtem ugyanis megéhezni. Magamba erõszakoltam két zsíros kenyeret, de több egyszerûen nem ment, pedig tudtam, hogy jó lenne még valamit enni. De csak az ivás esett jól. Közben hallgattam az egyik rendezõt, aki nagy igyekezettel próbált egy eltévedt túrázót a helyes útra navigálni, még valahol a Tahi kereszt elõtt tévedt el. Lehet, õ is a piros kerékpárút jelzés-átverésnek az áldozata volt.
A Skanzen felé haladva a pontõrök által ajánlott kútnál végre hideg vízhez is jutottam, feltöltöttem a flakonomat és irány tovább a nyílt terepen át a Nagy-kõ-hegy felé. Ezt a szakaszt már ismertem, nem okozott gondot az út megtalálása. A turistaháznál pedig végre hozzájutottam a várva-várt sörhöz. Olyan jól esett itt lenni, hogy kb. 20 perces piehnõt tartottam. Megnéztem az állatseregletet is a ház körül, alegjobban egy csacsi tetszett, amelyik ráadásul egyszercsak hangoz iázással kezdte üdvözölni a pihenõ turistákat. Pomáz felé a kelmemes ereszkedõ úton egy nagy sebességgel közlekedõ terepbringás arc hagyott el, szerencsére volt idõ félreállni elõle. Hamar elértem a jelölt cukrászdához, ahol sörhöz ugyan nem, de jól behûtött üdítõkhöz hozzá lehetett jutni. Innentõl próbáltam minél nagyobb sebességre kapcsolni, nem is elsõsorban az itiner ajánlása maitt ("serényen" haladjunk a S sávon...) hanem az egyre erõsödõ meleg miatt. Rátérve a lepusztult házakkal bõven ellátott utácra, hát nem pont a rossz, visszafelé vezetõ irányba voltak a szalagok kitéve... De megvezetni nem tudtak a térfás kedvû helyiek, mert hamar kapcsoltam, hogy itt bizony valami nem OK, s rövid kitérõ után immár a helyes irányba tartva kocogtam ki Pomázról. Kiréve a nyílt terepre, elkelt volna egykét szalag, de kis keresgélés után meglett a helyes útirány. Elértem egy hatalmas fát, a törzsén S jelzéssel. Itt kellett betérni az erdõbe, hogy folyamatosan emelkedõ úton elérjük a következõ pontot. Itt viszont annyi szalag volt, hogy egymást érték. A ponton elvettem egy zacskó ropit, de csak azért, hogy ne sértsem meg a pontõröket, ivel eszembe se jutott, hogy kibontsam, Evésre gondolni se tudtam, a folyadékbevitellel is spóroltam.
Ezután többszörös jelzésváltással vezetett a túra a Házi-réti horgásztóhoz. A jelölt helyen az én térképemen egy büfé is volt jelölve, ami sajnos a valóságban nem létezett. Legalább is ott, ahol az ep. volt. Elõtte volt egy izgamas rész, amikor a mária út+Z sáv kombó kiért egy nyílt részre. Elõre nézve lankás dombok, balra egy kerítéssel határolt legelõ. Jelzés vagy szalag sehol. Rövid töprengés után a kerítések felé vettem az irányt és egy balos forduló után meg is találtam a jelekt. Pár perc után pedig megtaláltam a pontot. Annyira szívesen kínáltak ennivalóval a rendezõk, hogy nagyon fájt a szívem, de mégis vissza kellett utasítsam a vendáglátást.
Solymár felé tartva kegyetlen nyílt terep jött. Olyan volt, mint a néhai Corvin 80 túra egykét "fénypontja", pl. Acsaújlak térségében az a kietlen semmi. A meleg egyre erõsödött, próbáltam arra gondolni, hogy a Corvin túrákon még melegebb volt és azt is kibírtam, de ez csak részben vált be :-) Utolértem egy nagyzsákkal haladó túrázót, aki a teljes távot vállalta be. Együtt mentünk és tévedtünk el Solymárom, mert nem vettük észre a jobbra fel vezetõ emelkedõ utcát a Z sáv jelzéssel. Itt is rátettem némi plusz távot, de ez már nem érdekelt. Szinte bezuhantam a kocsmába, vettem egy doboz sört és elvonultam a templom mögötti parkba, pihenni. Nagyon lemerültem, valószínûleg a kevés étkezés miatt.
Megnéztem az itinert, itt már nem volt részletes leírás, csak annyi, hogy a célig a Z sávot kell. követni. A solymári pontõr srác viszont azt mondta, hogy ez egy nagyon vacakul jelzett rész. Nem túl biztató elõjelekkel indultam tovább a folymaatosan emelkedõ utcákon át. Elértem egy elágazást, hol nem volt egyértelmû, merre megy a Z jelzés. Itt végül balra, erõsen felfelé mentem az utolsó utcán, ennek végében megkérdeztem egy helyi bringás srácot, merre kell menni a Muflon itató felé. Õ egybõl mondta, hogy az utca végén jobbra be az erdõbe, késõbb majd lesznek jelek is. Így is lett, egyszercsak megjött a Z, és igaz ritkásan, de tulajdonképpen éppen elegendõ sûrûséggel mutatta is az utat. A zárt erdõben viszont rettentõen befülledt a levegõ, folyt rólam a víz. Mikor felértem a Muflonhoz, már nemvolt kérdés, betérek egy frissítésre, hiába van már egész közel a cél. A kért korsó Soproni fantasztikusan gyorsan enyhített a problémákon és hamar lekocogtam Nagykovácsiba. Itt már csak egy probléma adódott: megtalálni a célt. Az itiner szerint a plébániára kellett menni. A templom mellett láttam egykét szalagot, de plébániát nem. Végigrongyoltam az utcán, sehol semmi. Egy házhoz becsengetve kérdeztem, merre találom, de nem tudták megmondani. Ezen kissé felhúztam magam, visszamentem a templomhoz és végül ott mondta egy helyi arc, hogy a plébánia a templom mögött van. Épp valami gyerekrendezvényt kezdtem figyelni, amikor kiszúrtam, hogy a templom mellett ülnek a rendezõk. Se én nem vettem észre õket, se õk engem, mikor elhaladtam elõttük pár perccel korábban.
Megkaptam a nagyon szép és a túra nevéhez maximálisan passzoló djíazást, ettem egy rétest és elindultam hazafelé.
Köszönöm a rendezõknek, hogy kitalálták ezt a fantasztikus útvonalat. Nagyon nem volt egyszerû ezt az 50-est végigcsinálni, de megérte. Remélem, lesz folytatás! |
