Túrabeszámolók


Kazinczy 200 és résztávjai

pesza91Túra éve: 20112011.06.12 20:29:41


Újra a Zemplénben- Kazinczy 200










Még
élénken él emlékezetemben 2009 június utolsó hétvégéje, mikor a Balaton 50 túrán egy kisebb szakaszon a Koloska-völgytõl nem messze, együtt haladtam a Siményi testvérekkel. Akkor még csak halvány elképzeléseim voltak eme tájegységrõl, sajnos addig méltatlanul háttérbe szorítottam, talán a nagyobb távolság okán is.   Szerencsére úgy alakult, hogy részt vehettem azon a természetjáró ünnepen, és azóta ez a mostani már a harmadik alkalom, hogy felvillanyozva, tele pozitív emocionális töltettel, felkerekedek egy számomra távoli, zegzugos, hazánk páratlan, néhol kietlen, izgalmas, megannyi érdekes formát, alakot öltõ hegységébe, a Zemplénbe.

 


Idén az eddigiektõl eltérõen nem júliusban, hanem májusban került megrendezésre a túra, így még érdekesebbé vált, a késõ tavaszi, kora nyári idõszakban más arcát mutató erdõ. A tavalyihoz hasonlóan, most is a vonatos logisztikai megközelítést választom. Reggel fél kilenckor lépem át a küszöböt, hogy a több órás utazás és kétszeri átszállás után, végre megpillanthassam a sátoros-hegyeket. Két nagy pakkal, de gyorsan közelítem meg a Villát, ahol egyenlõre még kevesen tartózkodunk a résztvevõk közül. Örömmel konstatálom, hogy nemzetközivé vált a túra, miután cseh és lengyel résztvevõkkel is gyarapodott az indulok sora. A csomagom elhelyezése után hamar nekilódulok a nagyjából két kilométerre található multinacionális élelmiszer-lelõhely felkeresésére. Útközben dinamikusan közlekedõ autós áll meg mellettem Wehner Géza és Siményi Miki. Ledobnak a célállomáson, majd sietnek tovább Makkoshotykára elvarrni a szalagos szálakat. A pénztáros hölgy azon értetlenkedik, hogy honnan jön ez a sok ember. Momentán én Pécsrõl, válaszolom, mire egy kissé meglepõdik. A vásárolt mennyiségek alapján inkább tûnik úgy, hogy a Kazinczy 300-ra készülök, s mire elkezdek pakolni, már Géza kopogtat is az ablakon, hogy kint vár. Jó nehéz a cumó, egy órába biztos beletelt volna mire visszaérek a másnapi kirajzási pontra, a Kovács-Villába.


Az este jó hangulatban folyik, szépen megtelik élettel a Villa és környéke, ahogy egyre többen és többen leszünk. Pálinka és sör is akad, de nem nekem, mert én józanul sem vagyok beszámítható. A már szokásosnak mondható pizza után, ezúttal nem teszek látogatást a város szívében, hanem maradok „bulizni”

23 óra körül elteszem magam másnapra, de elõtte még félálomban, Álmos interpretálásában meghallgatom az egy versszakos csodálatos énekkompozícióját, amiben a szerzõ kifejti, hogy tavaly a rendõrök igazoltatták, de ez neki nem tetszett. Ezután még egy bizonyos népcsoport is szóba kerül, majd rövid szünet után, mintegy katarzisként, hatalmas velõtrázó sikollyal szakítja meg az érdekfeszítõ elõadását. Legalábbis én ennyirõl tudok, mert a következõ momentum amit észlelek, hogy rezeg a lábam, na nem a magnézium hiánytól, hanem a mobilteflon ébreszt. Természetesen nem kelek fel, hanem alszok még egy órát.

 


Legközelebbi alkalommal már komolyabban állok a kérdéshez és még félig csukott szemmel, nagy erõkkel megkezdem a pakolást, mert az nekem sokáig tart. Az idõ gyorsan telik, de csak sikerül menetkésznek lenni, jóval idõ elõttre. Az idei rajt póló zöld, a kétféle méretbõl a kisebbet választom, mert nem akarom letaposni az alját. Nevezésnél most sikerül elkerülnöm a 13-as számot – éppen hogy, mert a 14-es jut- tehát elvileg már csak a horoszkóp és a környék fekete macskái keverhetnek bele a pakliba. Az idõjárás a szokásos napos, pont megfelelõ hõmérséklettel, na jó talán lehetne egy kicsit még melegebb. Felmérem ki érkezett meg az éj leple alatt, és lassan az is kiderül, hogy a gyermeksírást nem hallucináltam az este folyamán, a TT társadalom egyik legifjabb képviselõje is részt vesz édesanyával Dilennel az eseményen, pontõri minõségben és a Füzér 20 résztáv formájában. A cseh túratársam, Jiri Hofman térkép repertoárjának megtekintése után, megkezdõdik a transzport a rajthely irányába.

 


Furgon anyósülésén jutok Széphalomra, a tavalyi árvíznek már nyoma se látszik. Érkezés elõtt még a szokásos rajtkapuccsinómat benyomom, aztán nyomás fel a rajthelyre. A túra legszebb pillanatai ezek, még mindenki együtt van, van idõ a gondolatok megosztására is. A megemlékezés idén pontosan indul, néhány villáminterjú még lezajlik, többek között Bell Sanyival és pontban 10 órakor: rajt.




A menetoszlopot Álmos vezeti fel, aztán egy-két kanyar után elfut, mintha indítórakétáról robbanna le. Aztán lengyel barátunk, Puka is követi. Csodás felvezetõ, bevezetõ kilométerek következnek a sátoros-hegyek elõtt. Az elsõ pár km mindig nagyon gyorsan elröpül, mire magamhoz térek, már Rudabányácskát is elhagyjuk és az emelkedõn, mellettem Czimbalyval, kapaszkodok a Magashegy teteje felé. A felvonók között, alatt szerpentinezünk, és mire a csúcsra érek az Álmosék utáni Tinca, Sétálós bácsi, Rudi féle nagyjából tízes csapat eltûnik a látóterembõl. Na õket se látom többet (legalább is ezen a túrán), gondoltam és milyen igazam lett. Joeyline és Lestat bélyegzése után (11:11/ 7,3km) lecsorgok harmadmagammal a Zsólyomka-völgyhöz, ahol  a Wehner lányoktól is begyûjtöm a stemplit (9,8 km). 




Tovább a Magyar Kálvária felé, útközben Sátoraljaújhely látképe balról. Hamar Bettiéknél vagyok (11:48/11,2 km), aki az alkalomhoz illõ ruhában fogadja a résztvevõket: az eddig egyetlen nõi teljesítésért járó piros színû 2009-es pólóban. A kicsi most alszik, meglesem, majd máris visszatérek a Villába, egy Villás reggelire, amit pygmea szervíroz számunkra (12:03/ 12.1 km). 




Innen hol egyedül, hol társaságban teszem meg az utat, a tavalyinál szerintem lényegesen könnyebb terepen, a közel ideális hõmérsékletben.  A Fekete-hegyi kilátóban RitaB és Oláh Tamásék fogadnak(14:30/25,4 km). A szembeforgalom nem túl jelentõs. Szép erdõrészlet után Mikóháza jön, amelyet most parkettáznak. Molnár Gábor gyorsan mozog, az elõzõ frissítõponton is õ volt. Vadgesztenyefa gyönyörû virágjait csodálva a betonon haladunk néhány érdekes formájú felhõ társaságában. Körülöttünk a környezõ hegyek tündökölnek. Bandrás61 meg is mutatja, a most még távolabbi úti cél Felsõregmec templomát, amelyre rá is zúmolok gyorsan, félútra a sátoros hegyek és az északi zöld között.



Alsóregmecen (15:31/32,7km) ismét Bettiékkel találkozunk, vételezek almát az ellátmányból, majd a nemrég innen továbbálló Nagy Attiláék nyomába szegõdök. Az ezúttal nem ingoványos rét után, a betonon lehet javítani a részidõn. Felsõregmec elsõ artézi kútjánál vizezek egyet, aztán a falu csendes utcái között, szerpentinezve érem el az elõbb még 5x-ös digitális zoom-mal is távoli templomot, hogy északra fordulva nemsoká Attiláék társaságában, elérjem az ÉZ konszolidált részét. Az elsõ határkõ megtapogatása után, bevetem magam a határsávba. Attila a megtöretésnél ér utol, majd nemsokára ideiglenes elválunk, eléhezést megelõzõ határkõ bulit rendezek: érlelt trappista sajt, sósropival és mógyi csokival. Közben a mezõny néhány tagja elhalad mellettem. Energizálódva hamar Zsírosbányára érek (17:35,/44,8 km), ahol ismét a Joeyline-Lestat páros viseli gondjainkat.



Míg a többiek esznek, továbbindulok a 200 éves tölgy felé. A kaptató tetején ér utol Nagy Attila, majd innen együtt megyünk az elsõ szakasz végéig, de elõbb még tiszteletünket tesszük a mai nap már szintén látott pontõrhármasánál (Oláh Tamásék+ pygmea), Füzérkajátán (50,9 km/18:30). A faluból kivezetõ út bal oldalán ismét élvezhetjük a szép formákat, majd nemsokára jobbról elõtûnik a füzéri Vár is, amit a következõ hosszú órákban, minden oldalról körüljárunk, aztán a végkifejlet elõtt meg is mászunk. De addig még van egy pár óra.




Pusztafalut, mely egy hatalmas turistaút közlekedési csomópont, elsõ ízben a kék kereszten érintjük, miközben még teljesen világosban felmérhetem a terepet. Tolvaj-hegy és társai körülöttem díszelegnek, hogy ismét összebarátkozhassunk egy kicsit. 19.40-kor -57,2 km és 2120 méter szintemelkedés után- átmenetileg kikötök a füzéri kirajzási ponton, ahol a kerthelyiségben Siményi Miki sörözik, belül pedig Betti és a kis Léna immár harmadig helyen tûnik fel.



Eddig minden a terv szerint alakul, az eddigi (elõzõ kettõhöz viszonyítva) legjobb idõben sikerült ide érnem, nagyjából 80 százalékos motorteljesítménnyel, jó erõben, és még van idõtartalékom. A titkos tervem az volt elõzetesen, hogy végre a harmadik szakasz nagy része legyen meg világosban. Egyrészt sokkal könnyebb és gyorsabb így azon a bizonyos 7-9 árkon, Lipovecen túl jutni, másrészt, mivel eddig csak sötétben volt szerencsém arrafelé járni, erõs hiányérzet tombol lelkemben. A bába-hegyi kilátásra meg még nem is gondoltam, az az „ultraszuper lenne” kategóriába tartozik. Persze ezt úgy kell elérni, hogy no csoffadás – maximális vitalitás legyen, a kettõ feltétel között balanszírozva, a természet teljes kiélvezése mellett. A csomagom lecsekkolása, majd gyors felszíni tisztálkodás után, étkezem, idõt hagyva az emésztésnek az Északi Zöld buckái elõtt. Bíbor, Bálint, Tinca, Rudi, Never85, Cseh András már tovább tolják a szekeret, õket követi a Dani-Martye páros. Idén mindig volt készen meleg étel, ami nagyban segítette a sikeres végkifejletet.




Lábápolás, ruházkodás, az élelmi és a másfél-literes vízi tartalék feltankolása után, 20:15-kor 35 perc füzéri látogatás után indulok a betonon Senyánszki-rét felé, még világosban. Mögöttem ötven méterre bandrás61, Nagy Attila, és az õserõ Megyesi Balázs. Pusztafalu elõtt kapcsolok lámpát, majd a kocsmánál elköszönök a többiektõl, abban a reményben, hogy hamarosan találkozunk. Bedobok egy kóalát, miközben a kocsmáros hölggyel vitatjuk meg a túra részleteit. Nagyjából negyedóra után, egyedül, de jó kedvvel, bõséggel vágok neki az északi zöldre fordító célegyenesre, ami a Tilalmas határig tart. Nagy elõny a terepismeret, térképre, itinerre nincs most szükség, de ugrásra készen várják a bevetésüket. A lányokat megnyugtatom, hogy a lehetõ legbiztonságosabb helyen vannak, a vaddisznós rémtörténetek, a Jurassic Park kategóriájába tartoznak (Sokkal talpraesettebbek, mint a két évvel ezelõtt itt szolgálatot teljesítõ idõsebb és az állítólagos vaddisznó csordák elöl a fára menekülõ,  rocker srácok, akiket SzabóZé imádkozott le a fáról, hogy legalább a pecsételésig  lépjenek színre. Emlékszem még a rendõröket is kihívták, a vadásszal együtt:).




Sokat nem bíbelõdök, a 21:19-es (62,5 km) érkezésem után rögtön nekiesek a témának, azaz a Tolvaj-hegynek. Elsõ alkalommal ment, mint a nyíl, megállás nélkül sikerült abszolválni, ezzel szemben tavaly minden egyes határkõre le kellett, hogy huppanjak. Szerencsére most ismét az elsõ verzióhoz tértem vissza. A csúcson ismét határkõ partit tartok pár percben, amelyet a nagy sikerre való tekintettel megismételek Nagy-Milic elõtt is, bár most már azt is tudom, hogy nem árt figyelni, nehogy hányásba üljek.  Megörülve a kezdeti sikereknek, boldogan, továbbra is nagy kedvvel vágok neki a folytatásnak, egy pillanatra sem szem elöl tévesztve a határköveket. Közvetlenül a Tolvaj-hegy után van egy kis csalafintaság, ugyanis valaki jobb kéz felöl is felfestett egy zöld jelet a hatalmas sziklára, ami nem jó irányba visz, de ez könnyen észrevehetõ, mert gyanúsan lejt és levisz a gerincútról, ami persze egy gerincferdült gerinc, jó pár puklival. Nem tudom, ki hogy élte meg, szerintem most saját magához képest a szebbik arcát mutatta a zöld. Jól lehetett haladni, egyszer sem tartottam fel magamat:). Az egyetlen dolog ami meglepett, hogy mögöttem nagy volt a csönd, nem jött senki. Mindenesetre ez a szakasz is nagyon rendbe tett mentálisan, el tudnám viselni ezt a nyugalmat gyakrabban is. Azt hiszem tökéletesen sikerült eggyé válnom a természettel erre a rövid idõre. Pontosan ezért az érzésért szeretnék eljönni ide legközelebb is.




Molnár Gábor, Nagy-Milic, 23:05, 66,7km. Ellát instrukciókkal, kiderül Rushboyék nem messze vannak elõttem: Dani gyomra rakoncátlankodik. Suhanok tovább, energizer lámpám szépen világítja az utat, de a hold is besegít. Egy-két helyen látni a települések fényeit, nagyon hangulatos innen -számomra most a világ tetejérõl- letekinteni a sötétbe. Kevesebb, mint egy óra alatt 23:54-kor érkezek a XVII.18-as határkõhöz 69,8 km). Sokat itt sem tervezek dekkolni, maximum két korty vizet iszok a készletembõl, ami az elõzetesen kalkuláltaknak megfelelõen bõven kitart ameddig kell. Dani nincs jól, valamelyik határkõnél kidobta a taccsot. Bíztam benne, hogy ez átmeneti, majd valahol elsuhan mellettem, ahogy szokott, de ezúttal nem így történt. Martye csatlakozik hozzám, megkér, hogy egy kicsit vegyünk vissza az elején. Remélem nem tûntem hajcsárnak, talán sikerült kompromisszumot kötni és ezzel mindketten jól jártunk. A Szurok-hegyre eleve nem terveztem 5-6- km/h tempót, lesz még bõven alkalom rá. Így is, az eddigiekhez képest meglepõen gyorsnak tûnik az áthaladás a zöldön. Talán a májusi idõpont is nagy szerepet játszik ebben. Az eszkárosi útkeresztezõdés elõtti lejtõ is könnyen megy, a térdem is kiválóan bírja a kiképzést, sok tényezõ mellett, a Saucony cipõm, a térdvédõ jótékony stabilizáló hatása is segítségemre van. Továbbá különös figyelmet szenteltem neki, az elmúlt háromnegyed évben.




A lejtõn már a Szurok-hegyre való kapaszkodást tervezgetem, 10 perc Mikinél, majd kiadom az Ukázt, gyerünk tovább. Szembõl fényesség látszik, ez nem a fényvisszaverõ-szalagról jön, hanem Gyurján Tamás fejlámpájáról, aki visszasétál a pontra. Le az árokig, aztán nekigyürkõzünk az ÉZ maradék tilalmas szakaszi penzumának. Martye-val úgy beszéltük meg, hogy minden második határkõnél tartunk egy-két perc pihenõt, de végül is csak kétszer állunk meg útközben. Igazából az elsõ fele az ami vészesebb, a második szintes ugyan, de itteni mércével mérve sokkal jóindulatúbb. Végeredményben elégedett voltam a 2:03-as érkezéssel sokkal rosszabbra számoltam (76,3 km). Öt-tíz perc után, magára hagyjuk a pontõröket, hogy megkezdjük a következõ élvezetes részt Hálaisten-tetõ felé. A sárga jól látható, a mûútig nincs gond. A pontõr lányoktól vételezünk bodzaszörpöt, majd pár száz méterrel odébb kicsit nyomozzuk a jelet. Erõfeszítéseinket hamar siker koronázza, a tavalyinál sokkal jobb állapotban lévõ terepen. A számomra már jól ismert szakaszokon aránylag tempósan áthaladunk és mire Kéked után a pányoki „veteményes út” elérkezik, a fényviszonyok is sokkal barátságosabbak. Mivel május van, nincs a lábunk alatt, között futómûvet és általános energiaállapotot  erõteljesen csoffasztó tök termés.




A munkásoknak nehezebb a ponton (84,2 km), mint nekünk, jöttünkre felkelnek és megnyitják a kocsi végi kalóriaraktárat. Egy szelet kenyeret ugyan elfogadok, de inkább ismét magamhoz nyúlok, hogy a második etapra betervezett trappistasajt készletemet megritkítsam. Amennyit kell, annyit idõzünk. Telkibánya felé se töbör, se víz, se hordalék, se sár, mindjárt könnyebb így. Nagyon enyhe emelkedõ, jobb kéz felõl pár km-e a Hernád, hangulatos fenyves, fûrésztelep, majd Telkibánya széltében, hosszában, zárva talált kocsmával, amibe az a jó hír, hogy bizony idõben vagyunk. A falu végében máris ott a pont, (5:30/91 km).


Mûúton pár száz méter, bal kanyar, jobb kanyar, aztán lassan be az erdõbe, kicsit monoton szakasz jön, de a szép erdõrészlet kárpótol mindenért. A Hollóháza elõtti erdõs rész pedig a túra egyik legszebb része. A Pányoki-kúttól szépen begurulunk Hollóházára a verõfényes napsütésben, ahol angol trikolórba botlunk.  Reggel 7:34 perc van (100,5 km), Füzér és a meleg étel egy karnyújtásnyira tõlünk. Elõbb még megiszom a ponton, a szörpömet, amelyet a kedves pontõrlány kínál. Jó lenne megnézi a múzeumot, de ismét csak a kirakat jut belõle, zárva van. Na majd egyszer célspecifikusan felkeresem. Sokakkal ellentétben az aszfaltban nem az ellenséget látom, hanem a lehetõséget. Nó sár, viszont kiváló haladási felület, most pihentetõ is, ekkora mennyiségben. Persze aki a Hõsök Túráján szocializálódott, annak könnyebb dolga van.


Balra át, enyhe emelkedõ és a végén megvan a beérett mézédes gyümölcs: megpillantjuk a fenséges füzéri várat. Eddig mindhárom alkalommal felhõtlen körülmények között élvezhettem ezt. Nos Martyeval átvágunk a réten, elõrefotó, visszafotó, majd a végén balra át. Füzéren száz méterbizonytalankodás után hátraarc, még éppen látom amint Vándorköszörûs nagy sebességgel elhagyja a helyszínt, így a hangom se hallja meg. Mivel idén ponton nem találkoztam vele, így feltehetõleg valamelyik távot teljesítette. A második szakaszunk végén még Rushboy Dani bíztat minket, sajnos nem jött rendbe a gyomra, de így is elégedett és jókedvû, amin nem csodálkozok, mert a Zempléntõl egyszerûen lehetetlen depresszióssá válni.




Elégedetten konstatálom, hogy 8:30-ra sikerül visszaérni, ami azért jó, mert így lehetõség nyílik a harmadik szakasz problémásabb részeinek világosban való megtételére. Ráadásul egyenlõre se talpégés se semmi és a frissesség is megvan. A talpmosás, masszírozás, csipkebogyós-körömvirágos kezelés, majd friss zokni, póló, nadrág vétel után ez még hatványozottabban él. Most magamra veszem a jól ismert szlogent: tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés. Hát igen. Reggelire nem sokszor rakok a gyomromba fõtt ételt, de most nagyon jól esik. Nem kapkodunk, hagyunk idõt a fentebb említett fontos dolgok kivitelezésére, ez a szûk 1 óra késõbb nagyon meghálálja magát.




Az idõjárást rám szabták, meleg van és ebben általában lubickolok, a napfény sokat dob az amúgy sem rossz közérzetemen. Végre egyszer idõben indulok a harmadik körre, bõven maradék tartalék a rendszerben.  9:25-kor 105,5 km-rel a lábunkban elindulunk hát Martye-val. Elõttünk és mögöttünk is nagy a rés, a többiekrõl kapott infó alapján, de ezen sem lepõdök meg, ilyen nagy távon egy 24-es mezõny bizony óhatatlanul szétszakadozik. Eleinte talán óvatosabban, majd késõbb egyre tempósabban haladunk, a következõ cél a Panoráma büfé felé. Benyomok egy kólát Martyeval, majd elhúzzuk a csíkot a határ felé.




A srácoknál már éjszaka jártunk (10:56/112,2), amely tavaly Kerek Repkény-Kékdroid falva volt. A köves patakmeder kontúrjának mentén, elhagyjuk az országhatárt és nemsokára, az idén megkímélt Szlovák „déli „ Zöldön fölfordulva hamar a tetõn lévõ lelketmelengetõ rétre érünk. Elképesztõ milyen nyugalmat áraszt, érintetlennek, elhagyatottnak tûnik, ugyanakkor barátságos, biztonságot adó hely érzetét kelti. Az útvonal ismerete nagy elõny, bár a Malá és Velka Márovka közötti szakaszra nem így emlékeztem, nekem olyan száz méter rémlett, ehhez képest van az ötször annyi is. Miután megvan az ismerõs tábla, a sokak által nem favorizált, de az én szívemnek kedves aszfaltúton ereszkedünk Szalánc felé, jobb oldalt olykor panoráma lehetõségével.



Szaláncon, Fertõ-tó alakú gomolyfelhõ kíséretében közelítjük meg Szabó Józsit,  a kocsmát, illetve a Kofolámat(12:27/121,3 km). Öt deci hamar lecsusszan mindkettõnknek. Józsi kajája jól néz ki, ha jól látom valamilyen szárnyas élõlény foglal helyet a burgonya és az uborka társaságában.


Nagyjából 10 perc után indulunk is, hisz vár a vár. Mivel a kis tót gézengúzok leszedték a szalagokat, megint sikerül kihagynom a tavat, még szerencse, hogy a várat lehetetlen elmellõzni (13:09/122,5 km). A kilátás pazar, a vár nem különben és a „legáptudéjtebb” idõjárási helyzetképet is megkapjuk: sanszos, hogy sza..á ázunk. Nád Béláéktól még kapunk útravalót, óvatosan leevickélünk a vár tövébe, majd kihasználjuk a terep kedvezõ elõnyeit és átsiklunk a síkon Kalsa felé, hátunkba a fenyegetõ komoly, gomolyfelhõzettel, amely egyébként impozáns.




Siményi Miki, bezárt kocsma, de van pia, kaja és jó negyedóra (14:20/128,9 km). Lábápolás után, a tavalyi végkifejlet nyomába szegõdök, de most megint érzem a gyõzelem izét. Ettõl függetlenül az óvatosságból nem engedek. Tavaly óta vagy javítottak a jelen, vagy én voltam vak, mert a sárgát csont nélkül végigkövetjük. Idõközben megérkezik a monszun, pont a legrosszabb helyen kap el minket. A fejemrõl lecsorgó savas lé, kimarja a szememet. Rendületlenül megyünk a combos kaptatón, miközben zúdul az égi áldás, közvetlen körülöttünk cikáznak a villámok. Az jut eszembe, mit szólna ehhez Dani, mivel mi se érezzük túl megnyugtatónak a helyzetet. A haladásban nehezít a pillanatok alatt kis patakká és sárgombóccá váló talaj, de ami ennél is jobban zavar az a régi, gyerekkori, nyolcvanas évekbeli, csípõs samponhoz leginkább hasonló érzés, amely most a szemem kínozza és ami miatt semmit sem látok. Végre eljõ a hajtûkanyar és az esõházhoz közeledve megfutom az emelkedõt. Bevetem magam a fedett helyre és lekapom magamról a technikai pólót. Micsoda mázli, hogy ez van rajtam. A bõröm száraz és nem fázom. Szorgalmasan csavarom a vizet, aztán Martye is csatlakozik hozzám. Várunk vagy 20-25 percet, amit kihasználunk evésre, ivásra. Aztán mikor kicsit lankad az égi áldás, kitörünk. Át a mûúton, majd betörünk az erdõbe. Pár percig vacogok még, de a testem hõje szépen fölszárítja a pólót. Aztán nemsokára a Nap is besegít. Ezúttal nincs kecmec, sima ügy az út az izgató, Izra-tóig. Elõször üdvözlöm kedvenc rétemet, amelynek már szinte minden fûszálát ismerem, és anélkül, hogy hívogató pázsitszõnyegére lépnénk, befordulunk jobbra. Nem éppen kerékpárúton megyünk, de legalább most már tudom, tavaly mért szívtam akkorát. Azért Izra idén is „görénykedett”, de látta, hogy holmi özönvizes villámcsapással nem fog eltántorítani célomtól.




Izra (16:19/136,2 km). Ismét Pygmea. A következõkben bemutat egy túrázónak: „õ az a srác akinek nincs vádlija”:). Az lehet, de ami van, az pont elég. Vételeznek nekem kólát, majd pár perc ráncfelvarrás, aztán búcsúzóul még ledobom a zsírúj hónapos gépemet a betonra. Szerencsére, olyan mint a kistesója, meg se kottyan neki. Legalábbis egyenlõre.                         




Robogunk
Bodnár-forrás és a Chatorna felé, néhány ötvenes nyomában, majd lendületesen továbbmennek Tilalmas-határ felé, de visszatrombitálom õket. Hogy ezzel jót tettem velük, vagy rosszat, azt máig nem tudom. A következõ részrõl nekem is csak egyetlen tapasztalatom van. Akkor a korom sötétben, haladtunk páran a vizes árkokon át, hatalmas viharral a balunkon. Most minden nyugis, a vihar elült, valamivel több mint négy óránk van a sötétedésig. A küldetés ezen része teljesítve. Inspirál, hogy a világosban még soha nem látott részek végre megismerésre kerülnek. Tempósan haladunk a határkövek mentén. Jó pár megtöretésen, vizes árkon át. Így nagyon élvezetes és idõ spórolós. Most egyáltalán nem tûnik vészesnek. Mindenestre Martye megértette, miért szerettem volna ide világosban érkezni. A Lipovecen meglepõen jól haladunk fel. A tetõn alszanak a pontõrök (18:03/141,7 km). Jöttünkre elõször nem, aztán mikor pecsételni akarok, felébrednek. Kicsit csevegünk velük, elvégzem ügyes-bajos dolgaimat, majd megmásszuk, a nem is a meredeksége, hanem talán terepi sajátságai miatt kellemetlenebb Köves-hegyet.




1,5 km-el odébb átmenetileg magára hagyjuk az ÉZ-et, aztán a közelben lévõ Dávid-Ortás pontõrébe futunk bele (18:51/144,4 km). A Bába-hegyre vezetõ út igazi csemege és habár van benne szint bõven, szerintem elég jól el van osztva, így most sem éreztem különösebben nehéznek. Az odavezetõ út felé autóban ülõ vadászok kérdezõsködnek haladási irányunkról, így a mögöttünk jövõket nem golyózápor fogadja. Bába-hegy, jutalom kilátás, sajt, csokoládé, kóla, sunshine, minden ami kell. Teljesült az álmom, innen is kitekinthettem világosban. És még mindig van idõnk bõven naplementéig. A lejutás könnyebb, mint gondoltam. A vaddisznóskert néhány példányával megismerkedünk, majd az enyhén sáros talajon irányba vesszük Pusztafalut, ahol Hubert Puka próbál erõt gyûjteni a folytatásra. Pokrócba csomagolva, igen rossz állapotban találjuk. Közben a kocsmából gratis, nagyon gusztusosan szervírozott lilahagymás, pirospaprikás, jó és friss zsírospapit kapunk. Folyadékom még van bõven, így maradok a sajátnál. Puka marad, még regenerálódnia kell, mi viszont lendületesen belevetjük magunkat a piros háromszög által fémjelzett csúcsra vezetõ útba. Ezt itt most nagyon megnyomjuk, nekem nagyon jólesik. Ez spontán jött. Nincs se hideg, se meleg, kellemes szellõ járja át a fák közötti hézagokat. 21:02-re érjük el a Vaskaput, ahonnan rögtön továbbindulunk, most már végleg búcsút intve (legalábbis idénre) az ÉZ-nek (21:02/152,8 km).




Megnyugtató, hogy idõben és állapotban is nagyon jól állunk. A kellemes meglepetés mindig jobb, mint a kellemetlen. Aranyos, pihentetõ, jól követhetõ szakasz áll elõttünk, habár kétségtelen kissé monoton és elnyújtott. Viszonylag hamar elérünk a Füzéri Vár közelébe, ahol az etapunk utolsó kaptatója következik. A csúcsra menet találkozunk NagyonDinnyével, aki õszinte részvétét fejezi ki, majd Molnár Gábornál töltött két és félperc után, visszalépcsõzhetünk arra amerrõl jöttünk(22:15/158,4 km). Jó hír, hogy Puka újból magához tért, reméljük teljesen helyrerázódott. Pusztafalun nem mutatott túl jó képet, de sikerült magát helyzetbe hozni a helyiek kedvességének is köszönhetõen.


Lefele, kissé nem úgy sül el ahogy tervezzük és kicsit  többet sikerül Füzéren csámborogni, mint azt kellene, de ez még bõven belefér. Végeredményben 25 perc alatt sikerül megtenni a közel 1,3 km-t a vártól a plébániáig. Igaz ebben benne volt a köves lejtõs lemenetel is. A lényeg azonban az, hogy bõ idõtartalékkal, ami engem illett jó erõben és ami a legfontosabb atommotiváltam érkezem vissza a bázisra (22:45/159,7 km). Azt terveztem, hogy nem kapkodva, de a lehetõségekhez képest minél elõbb útra kerekedem Sátoraljaújhely felé. Evés, ivás közben, hallom a híreket. Közben Megyesi Balázs, Brigi, Vagdalthús már indul az utolsó ötvenesére. Álmos, Tinca, Sétálós Bácsi, Rudolf Rudi István már nagyon messze járnak. Never85 még vacilál. A többiekrõl pedig nincs infóm, majd csak a célban. Közben megérkezik Puka is, lassanként lábápolok, csomagolok, összekészítem a célba küldendõ cumómat.




Elõkotrom
a negyedik befejezõ etapra szóló leírást, a térképet, és a többi szükséges dolgot: víz, sajt csoki,ropi, kóla, csipkebogyó krém. Hideget jósolok magamnak és késõbb be is igazolódik, így a póló fölé polár és vékony dzseki megy, felülre vastag sapka. Nem reckírozok, berakom a poncsót is. Martye még sajnos messze van a menetkésztõl, de nekem muszáj indulnom, nem akarok lemerevedõs becsoffadást, elalvós elcsoffadást, valamint a kettõ eredõjének megfelelõ szanaszét tönkrecsoffadást.




Bízva benne, hogy utolérnek a lengyel Pukával, illetve a még terepen lévõ általam, akkor fogalmam sincs kivelmivan többiekkel, 23:49-kor elstartolok. Nos az utolsó szakasz legalább akkora szívás, mint az elõzõ kettõ, ha nem nagyobb. Ez a sötét rész kalandos volt annyi szent. Sikerül megtalálni a faluból kivezetõ ösvényt, az átkelés is oké a patakon, de valahol a mezõn jó lett volna jobbra tartani. Végül is, térkép és egyéb praktikákkal irányba korrigálom magam, és ha nem is olimpiai idõvel, de sikerül Füzérkomlósra jutnom, ahol a kéket árnyékként követem a számomra egyre hûvösebb körülmények között. A sapka is kell és még a polárban, a mozgás ellenére is kissé fázom. Lassanként sikerül bekeverednem a susnyásba, s a sötétben gondolataimba merülve, de a jelzést nem szem elöl tévesztve, haladok a monoton vágányon.



Bózsva nagyon lassan érkezik meg (2:13/168,6 km), pedig úgy érzem nem megyek rosszul. Ez a közel 9km-es szakasz, majdnem 2 és félórámba került. Az egyetlen pozitívum, hogy így legalább közel kerültem a nappali fényhez. A ponton csak pecsétet kérek a hõsiesen kitartó pontõrhölgytõl, majd Kishuta felé veszem az irányt. Ezen a szakaszon a jelnyomozás miatt lassabban haladok, de végül is, ha lassan is, de keverés nélkül elérem a lakott települést, ahol a kocsmából még utánam szólnak, hogy: kisasszony hova megy? Kis és Nagyhuta között találok egy buszvárót, ahol eszem, iszom és eközben  véletlenül bealszom vagy 20 percre, csak tudnám mitõl. Fázva és kissé berozsdásodva indulok tovább, s mire a Nagyhuta végét jelzõ kék négyzeten jobbra fordulok az elhagyatott frissítõpont mellett már újra minden a régi. Kedvenc emelkedõm után, a félhomályban lepacsizok egy vaddisznóval, de a vakut már nem várja meg. Lassanként új nap virrad, gyomrom jelez itt a reggeli ideje. Keresek egy szép helyet ahonnét messzi ellátni. A kivágott fák tönkjei közül megfelelõ ülõalkalmatosságot keresve, tönkremegyek. Sajt, csokismogyoró, ropi, magnézium pezsgõtablettával, persze mineralwasserban feloldva. Közben figyelem jön-e már végre valaki. 15 percet tönkön tökölök és a polárt mára becsúsztatom a zsákom mélyebb bugyrába. Ez a rész egyébként megint egy csoda, valószínûleg az ezzel nyert energiát alakítottam mozgásivá, új fejezetet nyitva a fizikába.




Eszkálára szép nyugisan legurulok, majd a pecsét és pár korty kóla után, visszatérek korábbi sikereim helyére a Kék sávra (5:25/179,6 km). 2 éve itt futni kellett, Tamási Gézával és Toperczer Andrissal kerülgettük egymást. Most magányosan, de kilépve indulok neki, a kissé monoton, de élvezetes kéken. A terep még mindig elfogadható. Szépen fogynak a méterek, miközben SZLA hív érdeklõdve, lokalizációm és általános állapotom felöl. Szerencsére jó hírekrõl számolhatok be neki. Zsidó-rét, majd Cifra-kút érkezik, majd cifra út, a fakivágások, növendék erdõ miatt. Itt ismét sasolni, tájékozódni kell. Végül, ha idõveszteség árán is, de zökkenõmentesen Makkoshotykára érek, ahol a központban, a buszmegállóban találom Szalánc után ismét a Szigethalmiakat. Ez feldob, no meg a péksütemény almával (8:03/189 km).




2 éve izgalmas befutóm volt negyedmagammal, most bõven van idõ, ráadásul az 53 órás szintidõ 55 órára ki lett terjesztve, amit ha nem muszáj, akkor azért nem használnák ki. A Tengerszem felé vezetõ út is eléggé inspiráló. Makkoshotyka után nyílt területen, enyhe dombmászással kezdek, majd szembõl rendezõi autó érkezik, kölcsönösen üdvözöljük egymást. Már kissé odébb megkezdõdik a hangulatos tingli-tangli a piros T jelzésen. Parkerdõ jellegû ez a rész, ennek ellenére senkivel sem találkozok. Elõször kisebb emelkedõk jönnek, majd már szintben ide-oda kanyarogva követem az egyedi jelzést. Végre Ciróka-nyak is eljõ, majd valamikor kilenc óra után 41 perccel a 195,1 km-nél lévõ Tengerszem stemplit is begyûjtöm a fiatal munkás sráctól, akivel már tegnap találkoztam a Lipovecen. Õ se sokat aludt.




Pár perc
nézelõdés után nekidurálom magam, az elviekben innen csak 5 km-re lokalizálódó Rákóczi-fa felé. A lejtõn lefelé elkezd kissé égni a talpam, az elmúlt pár óra köves akupresszúrás kezelése megtette hatását. Útközben még felfrissít egy kõmûves, aki egyetemben a többi munkással rutinosan és szakszerûen végzi a pontõri és egyéb teendõket, mintha évek óta ezt csinálná már. Az ébrenmaradást nem csak a kóla, hanem a táj változó arculata is elõsegíti ezen a szakaszon. Egy macséta jól jönne most, a  Kala(ma)jka-völgyi  gezemicésben. A széles dózerúton lendülettelenül kapaszkodva, türelmetlenül várom a Rákóczi-fa érkeztét. De az még jóval odébb van, csak az idõérzékem már nem az igazi. Már jóval fentebb végre megjelenik a letérõ egy újabb gezemicésbe, de elõször a szemben lévõ sorompón próbálkozok, hozzátéve a távhoz nagyjából plusz egy kilométert 150 méter szinttel és vagy félórát. De ez most szerencsére csak statisztikai probléma. Aztán végre jobbra fordulok, majd a susnyásból kiérve, a túloldali sorompót elérve nyílt részre jutok, ahol ismét értetlenkedek egy sort Rákóczi-fa ügyben. Végül felcaplatok az enyhe szerpentines emelkedõn, ahol végre megérkezik a kék. Csak hamar leesik, hogy a Rákóczi-fa nem érintkezik a piros jelzéssel, hanem az OKT mentén, innen jobbra 150 méterre található.




Agyilag
már nem vagyok egészen friss, így nagyon jól jön a kitelepült -Siményi Vili által vezetett- „kisbolt”, a most már életnagyságban jobb kéz felöl tündöklõ Rákóczi-fánál (11:40 körül/199,9 km). Házi sütemény, folyadék, kávékocka után, nem túl tempósan indulok neki, az amúgy jó terepi viszonyokkal megáldott, érdekes erdõrészlet felé. Igazából csak a kissé fokozódó talpégés zavar, na meg hogy az arcomra én is szõrköntöst öltöttem. Az alváshiány miatt megváltozott az érzékelésem, olyan mintha cdrõl hallgatnám az énekesmadarak hada által elõállított dallamokat. A vizuális hallucinációk viszont most elmaradnak. Nincs oroszlán, nem létezõ emberek padon ülve. Elvileg csak pár km a cél, de kicsit belekényelmesedek a túrába. A Bányi-nyeregnél még tartok egy rövid pihenõt, aztán a mai utolsó emelkedõn, újra felébredve meglátogatom a Nagy-Nyugodó nyerget, ahol pygmea és Nagyondinnye várja a befutókat. Még magamra öltöm a dzsekimet a 30 fok meleg ellenére, majd szépen legurulok az innen 1,5 km-re lévõ Kovács-Villába. Ez egy más beérkezés, mint két éve. Most nyugisan, egyedül, látványtalanul, de azért boldogan érkezem meg a már jól ismert helyre.




Végül is 51:10 perc és 206,5 km után landolok a Villában, agyilag kissé tompán, de fizikálisan rendben és ez a lényeg. A taps és a köszöntés jólesik. Az elõttem érkezõk már úton vannak hazafelé. Elmondom a tapasztalataimat, majd a finom tejszínes kukoricalevesbõl fogyasztok egy tányérral. Átcserélem a ruhát és várom a többieket. Martye telefonál, próbálok neki segíteni, de sajnos csak jóval késõbb a Rákóczi-fa pontõrétõl tudja meg a igazságot. De azért így is megcsinálta, nagy akaraterõ kellett hozzá, hatalmas teljesítmény. Sorrendben a lengyel Hubert Puka érkezik, már kissé belassulva, majd még késõbb Taskovics Attila és Jiri Hofman. A kettõ között még tévedésbõl megtapsoljuk a szomszédokat is:). Miután Puka megérkezik, ledõlök aludni, valami miatt rám tör az álmosság. Este 7 felé ébredek fel, Gézáék készülõdnek haza és a résztvevõk közül is csak hárman maradunk: Taskovics Attila, Puka és én. Vacsora paradicsom, sajttal, kétszersülttel, majd félórás tapasztalatcsere Attilával és Pukával. Aztán hamar elalszok.




Másnap reggel frissen ébredek. Reggeli után még megvárjuk a munkásokat, aztán Puka északnak, mi nyugatnak indulunk Pest felé. Attila eldob Pestig, ezer köszönet érte. Útközben még vetek egy utolsó pillantást a környék hegyeire, majd szépen lassan magunk mögött hagyjuk a Zemplént. Késõbb a Mátra vonulatai mellett elhaladva- ahol jövõ héten egy új történet indul- Attilától is búcsút veszek Békásmegyeren, majd kissé idõben megcsúszok a HÉV-en történt felsõvezeték-szakadás miatt. A Batthyányi-téren találok önkiszolgáló vegetáriánus éttermet, ahol kipróbálom a zöldborsópörköltet. Éppen annyi idõm marad, hogy kényelmesen elérjem az IC-t, amin jórészt alszok, és álmomban végig megyek egy képzeletbeli ötödik szakaszon is…               


 

Péter