Túrabeszámolók


Mátra 115 (+résztávok)

LestatTúra éve: 20112011.06.09 12:31:07

Mátra 88 (… és ami végül lett belõle)


 


Voltál már igazán fenn

Dõltél nyugodtan hátra

Az égiek böngészése közben

Hánytál papír pohárba



Most nálad az idõ

S mint patak felett a pára

Szállnál szerte széjjel

Ha egy szellõ kapna vállra”


 


(Quimby: Csillagbölcsi)


 


Nem terveztem idénre ezt a túrát, mert a hosszúra nem éreztem magam elég felkészültnek, rövidebb résztávra meg annyira nem szeretek mostanában nevezni, mert csak fájdítja a szívem, hogy nem a hosszút csinálom (kivétel ezalól a Kazinczy, ott egyáltalán nem érzek motivációt a 200-ra). Azonban picit átalakult a tervbe vett túrák listája, így bekerült a programba ez a túra is, egy Kazinczy 100 és egy Kinizsi Százas után elegendõ lesz az a 95 km.


 


Utolsó pillanatban kaptam fuvarajánlatot Tzatzaka-tól, így péntek este 6-kor már a kisnánai várnál voltunk, ahol épp esett az esõ, így a beígért esti bál elmaradt, illetve a szomszédos cukrászdában zsúfolódtak az emberek, mi is odamentünk. Sajnos ismerõst nem nagyon találtam, vártuk, hogy az esõ elálljon, s lassacskán el is állt. Útitársam átment a szomszédos faluba, ahol a szállása volt, én pedig megnéztem a várat, ahol találtam is egy nagyon jó kis fedett helyet, ahol éjszaka lehet aludni. Ahogy mentem visszafelé összefutottam Rudiékkal, így velük is körbejártam a várat. Õk az iskola ebédlõjét választották szálláshelyként, nekem nem volt kedvem ott nyomorogni, a várat sokkal hangulatosabbnak találtam. Felcuccoltam, majd átmentem megejteni a nevezést, itt Joeyline-nal futottam össze, s váltottam pár szót, majd nyugovóra tértem. Nagyon kellemes volt a várban aludni (rajtam kívül kb. 7-en aludtak még ott, úgyhogy kényelmesen elvoltunk), reggel gyorsan megreggeliztem, majd levonultam a vár tövébe, ahol folyamatosan jöttek a túrázók, egyre több ismerõs is elõkerült. Mindenki gyorsan benevezett, majd minimális csúszással, 7:05-kor elrajtolt a mezõny.


 


Az eleje hosszú emelkedéssel kezdõdött, még eléggé együtt volt a mezõny, de jó tempóban haladtunk. A Jaguson volt az 1. feltételes ellenõrzõpont. Innen le, majd fel a meredeken Oroszlánvárra. Nagyon furcsa volt, hogy a Mátrabércrõl megszokott ösvényeket mostanra teljesen benõtte a csalán, meg a gaz, ezt a túra végéig nem sikerült megszokni, állandóan rácsodálkoztam a benõtt ösvényekre. Oroszlánváron kaptunk vizet és darabokra tört csokitojást, aminek borzalmas íze volt, viszont borzalmasan jólesett és feltolt a Kékesre. Hazánk legmagasabb pontját ismét a kedvenc ösvényemen közelítettük meg, nagyon tetszik a K-, ahogy a Kis-Sas-hegy oldalában megy. Sötét-lápa-nyeregtõl már kissé szenvedõsebben, de végül feljutok a csúcsra, ahol frissítõpont vár. Ettem két szelet zsíroskenyeret egy kis kolbásszal és paradicsommal, majd egy kis édes sütit majszoltam, valamint megállapítottam, hogy a C-vitaminos pezsgõtabi nagyon finom (ezt a megszerzett tudást még késõbb felhasználtam). Ezután kezdõdött a kellemes ereszkedés Parádsasvárra, ahol tényleg terülj-terülj asztalkám volt, igyekeztem mindent végigenni, kell az energia a Galyára fel. A faluból kifelé utolértem Vinattit és útitársát, Soós Ádámot, velük kezdtem meg a mászást. A Lipótra fel szétszakadoztunk, Ádám elõresietett, Attila lemaradt. Néhány pihenõvel sikerült abszolválni a kaptatót, majd ismét visszatérve a Bérc útvonalára laza emelkedõn mentem Galyatetõre. Itt ettünk levest, sütit, valamint ittunk a nagyon finom teából, ami koncentrálva volt, vízzel kellett hígítani. Lassan Vinatti is felért, ledobtuk táskáinkat és indultunk a Mátraalmási betétkörre.


 


Lefelé az elõzõhöz hasonlóan szétszakadoztunk, sajnos Vinatti túlment az egyik elágazáson, így kicsit késve érkezett meg, addig fogyasztottunk a sütikbõl, valamint megkóstoltuk a pontõr által kínált fröccsöt. Ádám és Attila megegyeztek, hogy legjobb lesz, ha külön folytatják az utat, így Ádámmal kettesben indultunk felfelé. Galyavárra kapaszkodva eszembe jutott, hogy talán nem volt a legokosabb dolog az a fröccs, ám sikeresen felértem, s utána már nem okozott problémát a dolog. A tetõn megint leveseztünk egyet, Ádám még vett egy kávét, közbe nézegettük befut-e Vinatti, ám nem jött így továbbálltunk. Kellemes lejtõ következett, tempósan haladtunk, majd egy váratlanul kemény emelkedõ vitt fel Mátraházára, amit talán egy picit túl nagy tempóban küzdöttem le. Itt is sokféle finomság volt, én inkább a folyadékot kívántam, de pár sütit azért elmajszoltam hozzá. Innen egy kellemes, rövid lejtõ vitt le Lajosházára, egy picit össze tudtam magam szedni. Itt ettünk kolbászt egy kis sajttal, paradicsommal és megkóstoltuk a frissen készített limonádét. A következõ szakasz ismerõs volt a Téli Mátráról, hosszú-hosszú, nyújtott emelkedõ. Jó tempót mentünk, de azért annyira nem brutálisat, viszont éreztem, hogy a gyomrom kezd rendetlenkedni, viszont Ádámról nem akartam leszakadni, így mentem tovább.


 


Elérkeztünk Mátraszentimrére, itt tartottunk egy komolyabb pihenõt, ettünk levest, bíztam benne, hogy a leves és a következõ lejtõ segít a gyomromon. Örömmel konstatáltam, hogy szûk 13 óra alatt sikerült megtennünk 60 km-t. Ádám leragasztotta a lábát, valamint, mivel felajánlotta én is ragasztottam egy kis leukoplasztot a kritikus helyekre, bár nem szokásom, és kicseréltem a talpbetétet a cipõmben, s folytattuk a túrát. Még Mátraszentistván elõtt elkezdett esni az esõ, Ádám teljes esõfelszerelésbe öltözött, én csak a táskára tettem fel a védõcuccot, és a lámpákat is elõkészítettük. Ezután elég kellemetlen szakasz következett, mert bár az esõ pillanatok alatt elállt, a talaj elég csúszós lett, ráadásul be is sötétedett, úgyhogy néhol érdekes mozdulatokat mutattunk be míg leértünk Szorospatatkra. Sajnos a gyomrom nem akart jobb lenni (bár lefele nem is lett rosszabb), így a Sárga 70-en jól bevált módszert kezdtem el alkalmazni, addig nem eszek semmit, míg nem éhezek meg teljesen, s akkor folyamatosan elkezdem újratölteni a pocakomat. Így a ponton csak egy fél pohár vizet fogyasztottam, Ádám kávézott és falatozott. Az elkövetkezõ emelkedõ az Ágasvári-th.-hoz elég rossz hatással volt a gyomromra, hányingerem volt végig, de azért tartottam társam tempóját, bíztam az elõbb felvázolt módszeremben, tudtam, hogy csak pár órát kell így kibírni. Nagynehezen megérkeztünk a házhoz, ahol megláttam a kólát és nagyon megkívántam, ittam is egy pohárral, majd míg Ádám bent frissített kifeküdtem a fûbe, ugyanis erre vártam felfele egész úton, hogy bedõlhessek a hûvös fûbe, s nézhessem a csillagokat. Nagyon jó volt ez a pihenési mód, ám jött Ádám és betámadtuk Oroszlánvárat. Persze rendesen lemaradtam felfele, többször megálltam pihenni, de végül felértem, ahonnan csodálatos kilátás fogadott, picit le is ültem nézelõdni, valamint lefele is megálltam nézelõdni a kilátóponton. Ádám megint bement a házba, én egy pohár víz és kóla után megint leheveredtem a fûbe. Innen a házzal szemközt kellett betérni az erdõbe, ezt biztos nem vettem volna észre egyedül, mert át kellett vágni a füvön elõtte, de onnan már követhetõ ösvényen mentünk lefelé, hogy egy kellemes emelkedõvel érjünk be Fallóskútra. Itt frissítés helyett én megint leheveredtem a fûbe. Mátrakeresztesig egy kellemes lejtõs szakasz jött, kis aszfalttal, amit én sokakkal ellentétben szeretek, majd utána megint egy hosszú emelkedõ következett a Hidegkúti-turistaházig. Itt a gyomrom már kezdett nagyon kilenni, a szénsavas kóla inkább ártott neki, de viszont a benne lévõ energia meg kellett, mert különben nem tudtam volna menni. Le is maradtam Ádámtól rendesen, ám egyszer csak elkezdett lejteni az út, s pár méter múlva meg is érkeztem a turistaházhoz. Fél kettõ volt, elõzetesen úgy számoltam, ha 1:20-ig tovább tudnék indulni innen, akkor a hosszú távon 4-es átlaggal is még lenne plusz egy órám. Igazából mióta csatlakoztam Ádámhoz, azóta gondolkodtam, hogy átnevezek 115-re, idõvel nem álltunk rosszul, útitárs is megvolt, fáradt nem voltam, a lábam se fájt, bíztam benne, hogy most már a gyomrom is helyre jön, így egy tányér leves elfogyasztása után átneveztem a 115-ös távra.


 


Ádám még átöltözött az elõredepózott cuccaiba, én addig elrágcsáltam egy szem sütit, majd szokás szerint ledõltem a fûbe, közben átvizsgáltam a hosszú táv itinerét, ugyanis az enyémen a 115-ösök Tót-hegyesig tartó leírása nem szerepelt, de legalább a térképvázlaton rajta volt az útvonal. A hosszabb pihenõt követõen megindultunk, szerencsére a gyomrom tényleg rendbejött, úgyhogy most már tudtam rendesen menni. Hamarosan el is értük a Zám-patakot, majd megkezdtük a kapaszkodást a Sóbánya-patak mentén. Itt tényleg elég technikás volt az „út”, ám Ádám említette Vinatti tavalyi beszámolóját az itteni nehézségekrõl, így végig úgy mentem fel, hogy jaj de jó az út, hogy nincs sár meg megáradt patakok, sokkal könnyebben jutunk fel, mint a tavalyi mezõny. Aztán elhagytuk a patakot, végre valami turistaútnak is nevezhetõ képzõdményre tértünk, s egyre erõsebben kezdtünk emelkedni. Ádám megint lehagyott, ez a túra végéig kitartott, hogy felfele gyorsabb volt (persze, bottal könnyû), nekem nem annyira mentek a felfelék, viszont lefele megvolt a tempóm, neki meg akkor fájt a talpa, így szépen kiegészítettük egymást. Egy négyfõs csapat ment elõttünk, végig láttuk a fényeiket, majd a Muzslán be is értük õket. Az emelkedõ végén kezdtem megéhezni, így én megálltam pihenni és enni, a többiek elõrementek, gondoltam lefele utol tudom érni õket. Ahogy elkezdtem ereszkedni kezdett kivilágosodni, ez pont rosszkor jött, mert a félhomályban nehéz volt menni a köves ösvényen. A lejtõ második szakaszában utol is értem a csoportot, meg is elõztük õket, majd a patak elõtt még értünk be embereket, így a ponton tetemes kis társaság gyûlt össze. Ádámmal feleztünk egy fél szelet zsíroskenyeret, ittam egy pezsgõtablettát, átnéztem az itinert, majd folytattuk a túrát.


 


Itt csatlakozott hozzánk Kisspista sporttárs is, akivel hasonló volt tempónk, így felfelé mindig együtt csoffadoztunk, lefelé meg szárnyaltunk. A hosszú egyenes szakasz után rövid, de kemény kaptató jött János várára, ahol a tetõn le is ültünk nézni a kilátást, majd mentünk a Kénes-forrás felé, ahol újabb feltétles pont volt. Itt töltöttem vizet, mert már teljesen kifogytam a folyadékból, s következett az emelkedõ. Elõször egy kis dombot másztunk meg, majd következett a Havas. Egy hosszú meredek emelkedõt kellett leküzdenünk (több megállással sikerült is), utána már enyhült a meredekség, majd végül még hosszan mentünk a hegytetõn is, mire megérkeztünk a pontra. Számomra a havasi pontõrök voltak a kedvencek a túra során, nagyon aranyosak voltak, pihentünk egy kicsit, ettem pár szem valamit, majd újra lefelé következett Fajzatpusztáig, amit elég jó tempóban sikerült abszolválni. Újabb frissítõpont, itt a dinnyét néztem ki magamnak, két szeletet meg is ettem belõle, leöblítettem egy pohár hígított ananászlével, majd kicsit elõrementem, mert emelkedõ következett. Eleinte nem volt túl meredek, ám a csúcs felé közeledve azért keményebb lett a helyzet, le is kellett ülnöm, de utána hamar meglett a Káva csúcsa.Itt megint összeverõdött három fõs csapatunk, együtt is mentünk a következõ szakaszon, ez még Ádámnak se volt elég meredek, hogy el tudjon húzni, csak zöld háromszögön lépett meg elõlünk. A Tót-hegyesen palacsinta volt a frissítés, korábban beszélgettünk, hogy mire felérünk már biztos mindent elesznek elõlünk, azonban az utolsó elõtti darabot sikerült elhalásznom (bár még 2-9-et meg bírtam volna enni, nagyon jó volt). Innen Ádám már jól ismerte a terepet, a kaptató után kifejezetten jól esett a lejtõ, majd megérkeztünk a túra utolsó emelkedõjéhez, a Világos-hegyhez, itt Kisspistával valahogy felvonszoltuk egymást, közben bámultuk a csodálatos kilátást, ami fogadott minket. Itt is nagyon jó fej volt a pontõrsrác, felváltva vitte a túrázóknak a citromos vizet, ami a legmenõbb frissítés volt itt. Nekiláttunk utunk utolsó hét km-ének, sorra elõztük lefele a sporttársakat. Ádám lemaradt, bíztam benne, hogy gond nélkül beér most már, majd két órája volt még, így próbáltam tartani Kisspista tempóját, ami azért egy idõ után kicsit kezdett kényelmetlenné válni (mentünk vagy 6-os átlagot), ám mindketten szerettünk volna mihamarabb beérni. Hamarosan el is értük a falut és megérkeztünk a célnak helyet adó iskolába, ahol tapssal fogadták a beérkezõket. 12:15-re sikerült célbaérnem, azaz 29:10 alatt teljesítettem a 124 km-es túrát.


 


Megkaptuk a díjazást, választhattunk egy követ (sajna az igazán jókat már elvitték, de azért így is sikerült szépet találni), majd az ebédlõasztalok felé vettem az irányt. Sok ismerõs volt a célban, sokan már ki is pihenték a túra fáradalmait. Rövidesen befutott Ádám is és végül Vinattinak is sikerült teljesíteni a 115-ös távot. Gyorsan lezuhanyoztam, majd Ádám felajánlotta, hogy elvisznek az aszódi állomásig(köszönöm a fuvart).


 


Tökéletesen megszervezett túra volt, (de ezt elõttem már sokan leírták) kiemelném a gyönyörû vonalvazetését, nekem nagyon sokat segít, ha látok egy szép kilátást, vagy egy szép erdõben haladunk, valamint sokat segített a teljesítésben, hogy végig fel-le kellett menni, ugyanis a legfõbb problémáim így nem jelentkeztek, hogy a cipõ elnyomja az ujjaimat, valamint kidörzsölõdök. A jelzések is tökéletesen voltak felfestve, valamint az itiner talán eddig a legjobb, amit láttam, pont annyi leírás, amennyi kell, szép térkép, szintrajz, táblázat, és kiemelném az ötletes bélyegzõket.


 


Köszönöm a túrát a Rendezõségnek, valamint Ádámnak (és a végén Kisspistának) a társaságot, hiszen nagyrészt neki köszönhetem a túra teljesítését.