Túrabeszámolók


Gácsi 100-as (Halicka Stovka)

kekdroidTúra éve: 20112011.06.02 17:27:59

Gácsi Százas – Halicska Stovka



„I want the night just to colour the day

The morning to chase all my nightmares away”

(Epica: Chasing The Dragon)



Találkozó délelõtt a Bubupalotánál, a csapat a múltkori: Bubúr, Vándor Csillag, bajnai, Kerek repkény, én. Indulás menetrend szerint. Megyeri híd, még sosem jártam rajta autóval, utána emkettõ, a Pilis kísér a túlparton egy darabig. Végigutazunk Palócföldön: Rétság, Balassagyarmat, át a szerényen csordogáló Ipolyon, odébb Nagykürtösnél Losonc felé fordulunk. Forgalom is alig van, meg település is útközben. Nagylibercsén (L'uborec) mindenesetre megállunk, gyanakvó tekintetû helybéliek méregetnek, ahogy végighajtunk a falun. Bubuék depópontot építenek ide kólából, késõbb lesz jelentõsége. Gurulunk tovább, Gács felett impozáns kastély áll egy dombon, a tetejét most újítják fel, a fényes új fedél túlragyogja a hiányzó régit. A faluban a nemrég átalakított fõtéren állunk meg, túrázók álldogálnak itt-ott, beszélgetnek. Bubu átparkol a célhoz, közben összehozunk egy nevezést: a nevünket kell felírni egy nyugtatömbszerû valamire, az eredeti példány a miénk, az indigós másolat a rendezõké. Kipengetjük a három euró per fõt, a kislány láthatóan nehezen dolgozza fel, hogy egyszerre három embernek fizetek, Vándor Csillag meg kettõnek, kézzel-lábbal elmagyarázom, hogy a többiek másutt járnak. Kifigyelem, a helybéliek is hasonlóan neveznek, csak a magyarázós rész nekik könnyebb. Kapunk egy darab térképlapot, elõnye, hogy színes, hátránya, hogy nincs rajta semmiféle léptékezés, csak tippelni tudom, hogy 1:75000 vagy valami elvont méretarányú. Mialatt várjuk a rajt idõpontját, a sûrûn járó helyközi buszokat figyelem, akad régi Karosa és új Credo is, iskolásjáratok, rengeteg a gyerek. Fél három elmúlik, amire összeterelik a túra résztvevõit, valami negyven embert, beszédet mond a fõrendezõ, az útvonal kijelölõje és a polgármester. Készül rajtfotó is, jelvényes táblával, mosolygós túrázókkal és nem túrázókkal. Aztán mehet mindenki amerre lát. Készítünk néhány saját csoportképet és megyünk mi is.



Kisétálunk Gácsról, a kastély vélhetõen éppen nem látogatható, kerítés csak mutatóban van, õrkutya viszont egész konkrétan. Aszfaltút vezet a szomszédos Gácsfaluba (Stará Halic), cigánygyerekek jönnek szembõl, valamit mutogatnak és élénken kiabálnak szlovákul, õk tudják. Megelõzünk néhány túratársat, megtanulom, hogy a jó utat szlovákul dobro put, ha jól értem. Gácsfalu nem tartogat semmi érdekeset, van néhány lepukkant és néhány jó állapotú ház, meg sok átlagos. Elhagyjuk a civilizációt, mezõn sétálunk, jó állapotú dózerúton. Veszettül meleg van és párás a levegõ, a távolabbi hegyeknek csak a körvonala látszik, szürkéskék tömbök a szürkéskék ég alatt. Szinte várom az esõt. Fiatalok egy csapata piheg az erdõszélen, láthatóan letaglózta õket a meleg. A mezõt erdõ követi és egy komolyabb emelkedõ, a Héthatár (Sedem chotárov) csúcsa a térkép elsõ kiemelt pontja. Az út jól jelzett és jól járható és szerencsére végig árnyékos. Utolérünk egy másik társaságot, egy talpig kékbe öltözött úr angolul szólal meg, elbeszélgetünk vele egy darabig, elmeséli, hogy Gácson született és negyedszerre jött vissza a túrára, mert annyira nagyon tetszett neki. Megemlíti, hogy a táv igazából nincs meg száz kilométer, élénken bólogatok, nem kell tudnia, hogy Bubu, valamint sétáLós bácsi és Vakond87 nagyvonalakban már elmondta, mire kell számítani. El is búcsúzunk tõle, mert a tempója kezd túl kényelmessé válni. Kicsit kilépünk, örülök, hogy az erdõben nem tüsszögök, mint tettem azt a mezõn. Szûk másfél órával az indulás után megérkezünk a Héthatár 602 méteren lévõ erdõs tetejére. A csúcskõnél kis Mária-kegyhely található, szépen kirakott ösvény vezet hozzá. Odébb pihenõhely és csúcskönyv fogadja a fáradt túrázót, megejtünk egy beírást.



Minden irányba lefelé vezetnek az utak, mi a sárgával jelzett irányt választjuk az „itiner” utasításának megfelelõen, Rózsaszállás (Ružiná) felé. Átkerülünk a hegy északi oldalára, itt a bükk az uralkodó fafajta a déli oldal laza tölgyesével ellentétben. Itt sokkal kellemesebb a klíma. Újabb elágazásra lelünk, elválik tõlünk egy kék sáv, Patakalját (Podrecany) célozza meg, a tábla arról is értesít, hogy ott vonatra és buszra is lehet számítani. Pár méterre a táblától merítõs forrásból vehet vizet a vízszûkében lévõ errejáró, szerencsére a nagy melegre való tekintettel komoly tartalékokkal készültünk. Kényelmesen lejtõ utunk egy irtásnál betér pár méterre a susnyába, a kezdõdõ völgy túloldalára navigál át. A völgyben motorvonat kattog tova Losonc felé, képet már pont nem sikerül készíteni róla, pedig a 810-es sorozat (Bzmot) valamelyik ékessége lehetett. Kár. Kiérünk az erdõ szélére, gyönyörû a kilátás a rózsaszállási víztározóra és a tó túloldalán a divényi (Divín) várra. Kõkereszt mellett érünk el egy aszfaltozott utat, egykori úttörõtábor épületei fogadnak a völgyben, üresen, de nem elhanyagoltan. Odébb játszóteret is találunk, még a klasszikus, EU-nonkonform kivitelût. A tóparti tábort hétvégi házak váltják, néhány helyrõl zene (international tuc-tuc) kajabál a világba. A jelzés átvezet a tározó gátján, mellettünk a vízben magányosan lapul a leeresztõ mûtárgy. A hétvégi házak folytatódnak, sõt, büfésor következik pecsenyesütõvel és a strandok általános kísérõivel. Vendég is akad néhány. Felsétálunk Divénybe, a vár kõoszlopai egyre hangsúlyosabb tájelemként jelennek meg. A fõtérrõl lehetne felmenni a romhoz, felújítás miatt azonban most úgy tûnik, nem látogatható – vagy csak már késõ van hozzá. A boltot zárva találjuk, marad a kocsma, szempillantás alatt eltûnik a korsó kofola. Kávéjuk sajnos nincs, így átmegyünk a fagyizóhoz, ahol kávé szintén nincs, de a három gombócos zmrzlinát alapból édestölcsérben, tejszínhabbal, öntettel, rolettivel, miegyébbel kapjuk, egy euró és húsz cent az ára. Méltányos. Továbbá: finom. Annyira, hogy amire kiérünk Divényrõl, el is fogy. Sebaj, a következõ finomság a Jávor-hegy tömbje, lehet újra fölfelé kapaszkodni.



Szerencsére a hõmérséklet kezd a kellemes nyárelõi délután ideális hõmérsékletéhez közelíteni, így csak az emelkedõ elején kell a hõséggel meccselni. Az erdõ szélén újabb forráshoz tehetünk kitérõt, a víz nagyon vékony sugárban csorog, közben szúnyograjok támadnak mindenfelõl. Visszatérünk az útra. Az elnyúló kaptató végén, öt-hatszáz méteren kis fennsíkot találunk, tanyákkal, házcsoportokkal. Szép kilátással minden égtáj felé. Az egyik házikónál két kutya ugat bõszen, lánc, kerítés nem korlátozza mozgásukat, csak a nevelés: az útra nem jönnek ki. Okos. Sétálunk tovább, lecsoffadt 110-es Škoda enyészedik az út szélén, mi pedig egyre magasabbra sétálunk, a fennsík ugyanis egy szinttel feljebb folytatódik. Északkeleten sûrûn gomolyognak a felhõk, eltakarva minden további kilátást. Megjelenik a fenyves az út szélén, már az enyhe szellõtõl is olyan hangot ad, mintha autók zúgnának el körülöttünk. Elmúlik nyolc óra, amire megérkezünk a Jávor-hegy alatti elágazáshoz. Az erdõ szélén turistaház romja áll, várva a teljes pusztulást, az útkeresztezõdésben szépen felújított kulcsosház árválkodik. Kitérünk a Jávor-hegy 821 méteres csúcsára, ahol adótornyot, keresztet és csúcskönyvet találunk. Dokumentáljuk ottjártunkat, megbontok egy csomag denevért, gumicukorból. Lehet továbbmenni.



Visszasétálunk az elágazásba, rövidesen országútra érkezünk, sõt, buszfordulóhoz. Losonc és Budaszállás (Budiná) közelíthetõ meg innen közösségi közlekedéssel a menetrend szerint. Jódarabig koptatjuk a lábainkat a hézagos aszfalton, amely az itteni szereket hivatott összekötni. Ideje lenne elõvenni a lámpákat, de a jól követhetõ úton egyelõre nem érzi senki ennek a sürgetõ szükségét. Visszanézve a hegy felé, halvány fények imbolygását látjuk az erdõ aljában, ezek szerint itt divat az útvonalkövetés. Néhány magányos autó döcög el mellettünk, az egyikbõl kiszáll valaki és megáll az út szélén. Amikor elsétálunk mellette, a köszönésre csak annyit reagál, hogy „necesztují”, ami szabad fordításban annyit jelenthet, hogy ne menjünk tovább. Furcsa. Ennek ellenére továbbmegyünk, rövidesen újabb útelágazás szabványtáblája ad útmutatást, újabb kitérõ lehetõsége villan fel, zöld háromszög vezet a Budaszállási-sziklákhoz (Budinské skaly), mezõn kell átvágni hozzá, néhol szalagok (vajon milyen eredetûek?) jelzik a megfelelõ irányt. Elõkerül mindenkinél a lámpa. Fenyves szélén bizonytalankodunk egy kicsit, majd betérünk a sziklákhoz, talán a Dobogókõ melletti Zsivány-sziklákhoz lehetne hasonlítani õket, csak kisebbek valamivel. Repkénnyel maradunk a kövek mellett, míg a többiek valami szakadékról számolnak be. Visszabotladozunk a réten át az útra, házcsoport felé irányítana a leszedett tábla. Itt megint bizonytalankodunk, Vándor Csillag GPS-e oldja meg végül a helyzetet, a jelzés nem kikerüli a soron következõ rétet, hanem átvág rajta. A házak felõl énekszó hallatszik, megpendítem, hogy oda lehetne menni és inkább bulizni egyet. Néhány kósza felvillanás jelez távoli vihart, akárhogy fülelek, dörgés még nem hallatszik. Erdõbe érkezünk, végtelen, sötét folyosóra, amely néha emelkedik, néha lejt, de észrevehetõ egy nagyjából folyamatos emelkedés benne. Párszor elkérem Repkénytõl a térképet, aztán vissza is adom, szinte ugyanazzal a lendülettel: látszólag egyenes utat követünk délkelet felé, amely nagy ívben kerüli a Vrchovina nevû, 793 méteres hegyet. Néha villámlik a távolban nyugaton. Aztán keleten. Is. Kettõ vagy három különálló vihar különböztethetõ meg, de mennydörgés még mindig nem hallatszik, pedig már jó ideje bevilágítják az erdõt. Állhatatosan nyomulunk elõre a néha megritkuló rengetegben.



Egy ponton megakad a monoton trappolás, egy óra húsz perc telt el a sziklás kitérõ óta, jelzések sokasága mutat irányt egy fán. A Bralce csúcsára tehetünk újabb kitérõt, alig párszáz méter az úttól. Naná, hogy felmegyünk, a szokásos hegytetõs kép fogad: kereszt, pihenõhely, csúcskönyv, kiegészítve egy házikóval. Kilátás innen sincs. Leülünk, csoffadtan. Újabb bejegyzést teszünk a hegy naplójába, ma nem elsõként, de vélhetõen utoljára, egy óra múlva már holnap lesz. Lebaktatunk az útra, folytatódik ugyanaz, ami eddig is történt: megyünk egyenesen és körülöttünk villámlik. Mégis van különbség: utunk lejteni kezd és halvány mennydörgések is hallatszanak. Jó fél óra eltelik így, egy határozott lejtõ aljában tüzek lobogó, barátságos fénye villan fel, néhányan lámpákkal sétálnak, a tisztás szélén pedig kivilágított pavilont látni. Ez a túra egyetlen pontja, ahol rendezõkkel találkozunk, õk azonban nem ellenõrzõpont, hanem az etetõ- és altatópont õrei. Altató, ugyanis a túra hivatalosan itt szünetet tart, rendezõi (vagy elõreküldött saját) sátorban lehet egyet aludni. Az etetõ jelleg pedig azt jelenti, hogy káposztalevest, kenyeret, sült kolbászt és rumos teát kínálnak, amit egyszerûen nem lehet visszautasítani. Az italtöltõ néninek annyira tetszik a fémbögrém („szuper pohár!”), hogy vagy másfél deci rumot tölt a teámhoz. Miközben eszünk, elér ide a vihar szele, némi permetszerû esõvel és a pavilont vadul tépõ széllel, majd, mintha nem is történt volna semmi, lecsendesedik az idõ. Megérkezik egy társaság, õk még nálunk is csoffadtabbak. Jó lenne aludni egyet, de hajnal egy körül megköszönjük a lelkes rendezõknek a vacsorát és folytatjuk az utat.



A pont elõtt éhes, szomjas és álmos voltam és ez megosztotta a figyelmemet, most azonban az éhség és a szomjúság már nem szerepel a listán, az álmosság átveszi az uralmat. Érdekes, mert fizikailag ugyanakkor nem érzem fáradtnak magam. Ezen eltöprengek egy ideig, így érkezünk meg Parlagosra (Polichno), elsétálunk a közvilágítással spóroló falu szélén. A keleti vihar mintha csillapodna, nyugaton még néha felvillan egy-egy villám, bevilágítva a fölénk tornyosuló felhõrengeteget. Sárga sávra térünk rá, az eddigi beszámolók alapján most következik a neheze. Menet közben néha bebólintok, várom türelemmel a holtpont elmúltát. Kellemesen lejtõ utunk egy mély völgybe vezet, a Libercse-patak (L'uborec) medrét kerülgetjük köves, ritkán járt ösvényen. Ez felébreszt, oda kell figyelni, mert az elkalandozó tekintet rövidesen lerúgott lábujjakat eredményez. Hosszas botladozás után meredeken kapaszkodik ki az ösvény az egyre mélyebb, vadregényesebb árokból. Visszatérünk a fennsíkra, a térképet már nem érdemes figyelni, túl kicsi a felbontása ahhoz, hogy visszaadja az út összevissza kevergését. Valahol Lentõ (Lentvora) környékén járunk, kezdem visszasírni az unalmas szekérutat az etetõpont elõtt. Itt undok ösvények kanyarognak, térdig-combig gázolunk a pázsitfûfélékben, de legalább a jelzett út stimmel. Mintha sosem akarna véget érni ez az örökös kavargás, pedig a készülék szerint helyesen közlekedünk, határozott iránnyal.



Újabb elágazásra akadunk, a neve alapján itt volt a lentõi malom (lentvorský mlyn) és innentõl a piros sáv lesz nyerõ számunkra. Átvergõdünk egy patakon, murvás, széles utat keresztezünk, de mielõtt megörülhetnék, hogy ezen végre lehet majd haladni is, feltûnik a túloldalon folytatódó ösvény. A fényképek idõadatait nézve nehezen hiszem el, hogy innen bõ egy óra alatt érünk fel a Lysec 716 méteres csúcsára, ami nincs ide három kilométer és a szintemelkedés is szûk 300 méter... Pedig ezt sikerül összehozni, fõleg az én hibámból: az eleinte jól követhetõ, aránylag sûrûn jelzett út egy rét alatt hirtelen kétfelé ágazik, ahol az egyik ág határozott lejtõn indul el, a másik pedig határozottan a meredeken emelkedõ réten. Középsõ nincs (nem látható). Vállat vonva elindulok a réten fölfelé, gondolván, ez az egyetlen hegy van a közelben, úgyhogy valószínûleg ez az út is felvisz valahogy. A gondolat jónak indul, de végül Bubu turistatérképe mondja meg a frankót: ezen az úton éppen, hogy a másik oldalról kerüljük a hegyet, de végeredményben fel lehet rajta jutni. A térdig érõ füvet sziklás, csalános csapás váltja a rét végén, erõs jobbratartással találunk rá Repkénnyel egy kék sávra, aminek a hegyen semmi keresnivalója nincs a térkép szerint. A valóságban mégis van, szépen kitáblázott keresztezõdésbõl vezet fel, egykori földsáncon keresztül a hegytetõre. Itt sincs kilátás, mint eddig a hegyeken, viszont itt is van csúcskönyv. A jelenlegi példány az eddigiekkel szemben – amelyek mind idei nyitódátummal szerepeltek – egy 2006-os füzet és még félig üres, láthatóan nem a Lysec a környék kedvenc kirándulóhelye. Megkeressük sétáLós bácsi tavalyi bejegyzését, „Heavy metal” az ösvény szerinte. Tényleg az. Pedig mi nem is ott jöttünk fel. Pihenünk pár percig, azt hihetnénk, túlvagyunk a nehezén.



Frászt vagyunk túl. Pedig közben kivilágosodik, visszakerül a lámpa a táskába, a lefelé vezetõ út is kilátóponttal nyit, keleten a Karancs körvonalai bukkannak fel a felhõk alatt. Az elágazásig – ahol a kék jelzés már a térképünkön is szerepel, mint követendõ útirány – azonban tényleg elég láthatatlan az ösvénynek nevezett valami. Onnantól azonban már sima ügy a lejutás, olyannyira, hogy csak akkor ébredek fel, amikor tüsszögnöm kell. Olyankor kitüsszögöm magam, talán váltok pár szót azzal, akivel épp párhuzamosan közlekedek, majd magamat újra alfába helyezve bandukolok tovább. Repkény szerint, aki többnyire elöl halad, ez mulatságos látványt nyújt. Erdõirtásnál ébredek újra komolyabban fel, a GPS-es jelzéskeresés közben leülõ Kerek repkényrõl leirtunk pár hatalmas kullancsot. Az út lassan lekanyarog a mellettünk régóta futó völgybe, ezen érkezik az a széles út, amelyet még a lentõi malomnál kereszteztünk. Ezen végre kényelmesen lehet sétálni, aludni, nem kell attól tartani, hogy belegyalogol az ember valami bokorba. Találunk egy elágazást, a tábla szerint a Tatár sörözõ (Tatárske pivnice) nevû helyre vezet a különös jelzés. Felbotladozunk egy keskeny ösvényen a domboldalba, apró bejáratú, mesterségesen vájt barlangszerûséghez vezet, Bubu és bajnai bemennek megnézni, Repkénnyel elindulunk a falu felé, szerencsére már nincs messze.



Nagylibercse erdõ felõli elsõ háza elõtt lerogyunk a járdaszegélyre, a ház felõl zaj hallatszik, tizenéves lány néz ki, szlovákul mond valamit, kérdõ hangsúllyal. Angolul kérdezek vissza, megbeszéljük, hogy turisták vagyunk, nem kell ránk ereszteni a kutyákat, inkább elviszi õket sétálni. Még elõtte megkérdezi, hogy szükségünk van-e valamire. Kedves gesztus, de úgy érzem, hogy az erõs dupla presszókávé kérése túl merész volna. Közben megérkeznek a depópontot idõközben felprédáló Bubuék, leülnek õk is a járdára. Kólázunk, reggelizünk. Továbbsétálunk, a falu központjától tábla írja a kalauzidõt Losoncig, elvégre a jelzés odáig vezet. Szerintem körülbelül senki nem használja, akinek esze van, az Losonctól idáig busszal jön. Kisétálunk a faluból, enyhén emelkedik velünk az út, majd egy parkolónál keresztezzük a fõutat. Busz érkezik Nagykürtös felõl, le kéne inteni, kérni Gácsig egy jegyet, oszt' jónapot. Nem ezt tesszük, inkább levágunk valami benõtt, ám szépen jelzett ösvényen egy patakmederhez, ezt követjük hosszasan. Egy helyütt átkelünk rajta Repkénnyel, pedig nem kellene, mehetünk vissza. Ha nem lennék olyan álmos, akkor még talán tetszene is ez a szakasz. Rövidesen enyhe emelkedõ visz ki innét, elkanyargunk az erdõben. Kezdek felébredni, a pázsitfûfélék hatására innentõl végigtüsszögöm az utat Gácsig. Ennek hatására nem is emlékszem túlságosan sok dologra. Van például egy patak, ahol a hidat egy betoncsõ köré töltött sitt jelenti, onnan fel kell menni egy szántó szélére, aztán végig a szántón. A falu óta megint nagyon meleg van, a kellemes hajnali hûs levegõ nehéz, párás lett. Így nagyon kilátás sincs a környezõ hegyekre, legfeljebb a körvonalaik vehetõek ki. Megközelítünk egy falut, ez Maskófalva (Mašková), én csak itt jövök rá, hogy a kék jelzést itt a térképhez képest elterelték, talán az út járhatatlansága miatt: tavaly még embermagasságú csalánról szólt sétáLós bácsi beszámolója. Leülünk a hídnál, szusszanni pár percre. Losonc a tábla szerint még két óra.



Tovabotorkálunk, düledezõ házak között hagyjuk el a düledezõ falut, emelkedõn készítünk kalciumos pezsgõtablettából mentõkoktélt. Valamennyit segít. Ismét át kell vágni egy szántón, a jelzés eltûnik, majd újra elõkerül, de addigra már el kell hagyni, Gácsra jelzetlen út vezet. Követjük Bubuék nyomait a porhanyós földön. Dombhátra érkezünk fel, itt már út is akad, Gács kastélya teljes pompájában tündököl elõttünk. Egész közel van, távolabbinak gondoltam. A társaság többi tagja libasorban vonul elõttünk párszáz méterre, egy lejtõvel és egy derékszögû kanyarral járnak elõrébb. Lesétálunk, kanyarodunk, átfutunk a fõúton. Visszaérkezünk Gácsra, az autónál várnak be minket, a célnak helyt adó kocsmába együtt érkezünk meg. Kijön az álmos tekintetû fõrendezõ, megkapjuk az oklevelet, a nevünk helye üres, de rendezõi aláírás és pecsét is van rajta. A díjazás részét jelenti még egy-egy példány a rajtban készült közös képbõl, valamint egy tányér gulyás és egy korsó ital, jellemzõen kofola. Amikor beülünk az autóba, kitör egy zápor, még tartok egy bolti megállást, onnantól már csak néhány kép maradt meg: Losonc esõben, Salgótarján esõ nélkül, Szurdokpüspöki vihar elõtt. A csapat nagyrésze elmegy duplázni a Patai keringõ valamelyik résztávjára, mi, zselék megvárjuk a vonatot, hatvani átszállással zakatolunk hazafelé, Hatvantól kényelmes, valaha elsõ osztályú kocsik szállítanak Egerbe. Köszönöm az eljutás lehetõségét Bubunak és a társaságot mindenkinek! Érdekes, izgalmas túra a Gácsi Százas, akkor is, ha a táv nagyjából hetven kilométer. Az altatást érdemes lenne egyszer kipróbálni és a második szakaszon végig világosban menni, így néhány, talán érdekes helyet sötétben láttunk. Végül elnézést kérek, hogy az út egy jelentõs százalékában a tüsszögésemet kellett hallgatni.



-Kékdroid-


Képek