Túrabeszámolók


Magyarországi Forrástúrák

SpotTúra éve: 20112011.05.03 22:01:47

Magyarországi Forrástúrák


                               Börzsönyi 95km


 


Ismét a vonaton zötykölõdök, mint annyiszor már az elmúlt évek során. Bámulom az elsuhanó, világosodó tájat, állomásokat, településeket.


A lassuló kerekek csikorgására veszem le hátizsákomat a csomagtartóról, húzom hátamra, lépek a peronra. Hûvösen karcol végig a hajnali friss levegõ, ahogy egy fuvallat végig siklik az állomásról kihúzó vonat mentén, összébb húzom a dzsekimet és indulok a többiek után.


A helyi általános iskola épületében pillanatok alatt elintézem a nevezést, miközben ismerõsöket köszöntök, fogok velük kezet, indulok a kijárati ajtó felé.


Megkerülöm az iskolát, vetek egy pillantást Zebegény ébredezõ házaira, jobbra fordulva egy régi falusi utcában megkezdem az elõttem álló 95 km legyûrését. Rövid séta után, a patakot átívelõ híd árnyékában megpillantom az elsõ forrást, amely fennen hirdeti, hogy „Vándor! Hegyestetõ vízben szegény, itt töltsd meg kulacsod!”


Visszatérek a sárga keresztre, elhaladok egy viadukt mellett, csodálom a Duna parton emelkedõ fehér kastélyt, a Dunazug hegyeit. Mély völgy avaros útját taposom, érek az Ernõ-forráshoz, pecsételek, figyelem a forrás fölé hajló, kulacsát töltõ túratársat, indulok az erõsen emelkedõ csapáson a napfény irányába. Fáradt lábakkal lépek a Világos-tér gyepes talajára, haladok könnyedén az ereszkedõ ösvényeken a körtvélyes erdei felé, kocogok sáros, széttaposott, csúszós meredélyen a völgy felé. Elveszett melegítõ felsõt veszek magamhoz, hálás tulajdonos közeledik, nyúl érte, mond köszönetet.


Õzike-forrás elhanyagolt környezetét siratom, értékes vize folyik terméskõváza résein mocsaras, sáros földön. Átlépkedek száraz betonteknõjén, haladok mezõn, széttépet erdõ maradványai mellett. Feljutva a gerincre, a reggeli nap gyenge sugaraiban melegedve bukkan elõ Törökmezõ turistaháza, elhaladok mellette, tovább az öreg tölgyek között. Vízmosta árok peremén állok meg, nézek körül, mindenfelé kiépített források, kis hidak, pihenõ padok, asztalok színesítik a vadregényes környezetet. Begyûjtöm a Fehér-forráscsoport pecsétjét és már ereszkedek is meredeken a tó felé, zavaros sárga lé tölti medrét, az áradó víz ereje rojtosra tépte a túlfolyó betonteknõjét. A szélesre hízott patak ezüstös csíkját figyelem, ahogy tovakanyarog az erdõ fái között, csobogó hangja egyre halkul, ahogy távolodok az emelkedõ szekérút göröngyös talaját taposva.


Tágas mezõn kerítés mögé zárt lovak legelnek, néznek körbe, hajolnak újabb fûcsomóért. Pusztatorony forrásánál felírom a kódot és megindulok a hosszasan kanyargó aszfalt szürke csíkján.


A kóspallagi elágazásnál, fakadó vizekkel áztatott földútra térek, ballagok tovább, érek a terepjárókkal tûzdelt kulcsos házi rablótanya-forrás ihatatlan vízéhez. Kis medencéje tükrözi a fák lombjai közt kandikáló nap sugarait, padja pedig üresen várja a vándort, ki pihenésre vágyik. Arrébb lépve, váltok néhány szót a hétvégézõ fiatalokkal, követem tovább a kihelyezett fekete gyászszalagokat, sáros, szétgyilkolt erdészeti utakat. Ideiglenes patak véste árok, utat szegélyezõ latyak nehezítette terep foglya vissza haladásom tempóját, a felhõk is kicsavarnak magukból néhány csepp esõt, nem szeretnék többet, eláll. Süppedõs, köves, vastag avarréteggel fedett völgybe érek, botladozok a Tolvaj-kút kidõlt fákkal telerakott mélyedéséhez. Átlépkedek a rönkök között, kimászok a szekérútra, a jobbra is és ballra is szalagozott úton bizonytalankodok egy kicsit, aztán jobbra indulok, haladok el egy vadetetõ, meg a közelében lévõ pihenõ padok, no meg néhány óriás pocsolya mellett, miközben egy terepjáró dúsítja a levegõ ózontartalmát lassan imbolyogva, pöfögve, nyikorogva.


Mélyen az út szintje alatt lelek rá az érsekforrásra, fatámaszokkal duzzasztott latyaklépcsõi nem könnyítik meg lejutásomat az árok mélyére, vize azonban iható, finom.


Vándorlok tovább, bõgnek a motorfûrészek, terjeng a benzingõz, egy jókora fa meg tíz méterrel elõttem dõl az útra, a favágó háttal nekem, körül sem néz, csak dönt. Átmászok a még rezgõ tetemen, a melós bambán néz rám, szemében kérdés, hogyan is kerültem oda, nem válaszolok csak átballagok az Érsek-tisztáson, és a szalagozott, meredeken emelkedõ szekérúton kapaszkodok egyre magasabbra, a tarvágott hegygerinc felé. Az árnyékos oldalra érve ereszkedni kezdek, széles mezõre lépek, fojtok néhány fûcsomót mocsaras talajába süppedõ bakancsom talpával.


Hegyoldal teraszos faházát figyelem, teraszán falatoznak, étkeznek, pihennek a sorstársak, mellette a Lajos forrása csörgedezik, beszakadt vízgyûjtõjébõl megroppant, mohás deszka áll ki, nem iszok belõle. Visszaereszkedek a szekérútra, békalárvás tavacska mellé, hogy a bokáig süppedõs agyagút talajába ragasztott lábbelimet, rángassam, tépjem a szárazabb gerincig.


Jobbra a patakon túl egy kis kõüreg jelzi a Lovas forrás meglétét, innen kocogóra veszem a formát, és megindulok lefelé a Kollár-völgy csobogó patakkal, mély völgyekkel tarkított, kellemes erdei sétányán. Átkelek egy csermelyen, síneken, kulcsos házak között, és Krisztus vaskeresztre feszített teste alatt megtalálom a 9-es EP-t, a patak mederben meg a Szépasszony-kút, mondom is, ha ilyenek lennének a szép asszonyok, nagy bajba lenne a férfitársadalom.


Visszafordulva átkelek a síneken, egy patakon és felnézek ijedten egy iszonyú meredek kaptatóra, lassan veselkedek neki, az orrom szinte üti a hegy oldalát, levegõt meg csak hébe-hóba kapok, felérve a kék háromszögön folytatom, a szívem hevesen üt, ver, kalapál, elege van az egészbõl, de azért csak felérek, úgyhogy most meredeken kocogok a Diós kútig, ahol kiderül, hogy Dijós az a kút. Ezen a dolgon mélyen elgondolkodva érek a Fagyos kúthoz, amely viszont János forrás. Kis tavában tükrözõdik az erdõ és a két kis fahídja, meg amit még bele akarok venni a látványba. Indulok tovább, pataknál futók után kiáltok, rossz irányba mennek, nem érdekli õket, jobbra fordulok és felmászok egy meredek kaptatón, túloldalon csermely partján baktatok, sokszor az úton kanyargó vízfolyások társaságában. Vetek egy pillantást az Orvvadász-forrásra is, mielõtt megérkezek a Katalin forráshoz, ahol megnyugodva látom, nem szünetel a fakitermelés, el is döntöm, be kell szereznem egy arabos szerkót, mert lassan a nyári túrákon, csak tûzõ napon fogunk gyalogolni erdõk hiányában.


Iszok egy pohár vizet, majd az utat elfoglaló jókora tavat jobbról, az erdõ mocsaras talaján kerülöm, a széttaposott szekérutat lánctalpas döngölte darabosra, de egy idõ után rááll a lábam, na, akkor egy traktor azt is széttaposta, végül kikerülhetetlen latyakba fullad az egész kaland. Ott állok tanácstalanul, a túrázok másznak lefelé a szakadékos patakmeder felé, a tíz méteres mélység nem vonz, végül bokáig gázolok a sárga, agyagos latyakba, átérve kis szünet, majd ismétlés. Bányapuszta után keményedik a talaj, elhaladok a Jóska-kút mellett, a hegytetõn meg a síró motoros fûrészek újra felbõgnek, a talajt levágott gallyak fedik, az utakat a gépek járhatatlanra taposták, a dübörgõ, füstölgõ gépek zaja, bûze idegesít, dühít, botladozva, erdei kerülõket keresve haladok tova, míg végül megérkezek a Vár-kúthoz.


Meredeken ereszkedõ, alig kivehetõ csapáson, araszolok lefelé egy gerincen, két oldalt mély szakadék, vadregényes, járatlan terep. Csúszkálva érkezek egy vízér szélére, a túloldalon meredek partrész, kínlódva mászok felfelé, elõttem egy hölgy próbál kijutni, végül mindketten vesszük az akadályt. Alattunk a Hamuház kéménye pöfög fehér füstöt a kopár fák ágai közé, az égõ tûz illata lengi a tájat. Megindulok a zubogó víz partján, kellemes sétának ígérkezõ környezetben, széles erdei úton. A kiszélesedõ patak néha csak a régi kisvasút sínjein engedélyezi az átkelést. Aztán lejjebb a köveket ellepi a víz a sínpár meg lóg a levegõben és ferdén meg van tekeredve, hajmeresztõ mutatványokat mutatok be, hogy a túloldalra jussak. Végül a sínpár is megszûnik és csak a kövek maradnak, utoljára pedig egy bedõlt jókora fa szolgál hídként.


Kiérve az aszfaltra megkönnyebbülve baktatok tova a turistaházban elfogyasztott üdítõ és kávé után. Kemence elágazásnál pecsét és egy kis frissítés következik. Leülök a padra és szusszanok egyet.


Szedelõzködök és indulok az aszfaltcsík után, jobbról elhagyom a szépen kiépített Gyeplõ-forrást, a baloldalon mellettünk hömpölygõ patak széles folyásával és kiálló köveivel, már-már felidézi a magashegyi folyók hangulatát, érzetét.


Kisebb csoportot utolérve dobom le zsákomat a Kenyeres Balázs forrás padjára, a szélesen kifolyó víz kisebb patakként halad tova kiépített csatornájában, a csõ alá tartom a vizes palackomat és figyelem, ahogy a többiek elérik az erdõ szélét. Elrakom a friss vízzel teli üvegem, átugrok egy árkot és keskeny, fullasztóan meredek, alig kivehetõ csapáson indulok a hegyoldalon felfelé. Lépten-nyomon kidõlt fákat lépek át, kerülök ki. A gyakran eltûnõ ösvény meglétét, lengedezõ szalagok jelzik.


Felérve esõház keresztezi utamat, mellõzöm, haladok tovább. Jelzetlen úton, gyéren kihelyezett segítség bizonytalanít, tesz morcossá, Somos-kút feltûnése jókor jön, teszi biztossá utamat. Beágazó, mély völgyben ugrok patakot, érkezek Solymár-kút felújított, bõvizû folyásához, odakuporodok a szélére és figyelem a kiáramló, hûs víz tovacsobogását. A sûrûsödõ szürkület indulásra késztet, átugrok az erecskén, elhaladok az esõház mellett, és sietve ballagok a murvás úton tovább. Oszlopó forrás jelzi, hamarosan el kell hagynom ezt a kellemes völgyet, meg is lelem az ösvényt, kapaszkodni kezdek és egyre fáradtabban pakolom lábaimat egymás elé, már olyan magasan járok, hogy szinte eltûnik az alattam kanyargó erdészút. A nem várt szint megtépázza a lelkemet, lelassít, meggyötör.


Bagó-kút kis kõházából, számomra ihatatlan, faleveles víz csordogál, csörög a mélység felé. Visszatérek a szekérútra, taposom a sarat, latyakot, balra erdei tisztás, mászok lefelé nyaktörõ meredélyen, sásos mezõn, keskenyre vésett, nedves ösvényen Betyár-forrás elhanyagolt pihenõhelyéhez.


A megkapott pecséttel elhaladok egy beszakadt pince mellett, bozótosok között kanyargok, követem a zöld jelzést hosszasan felfelé, a nap korongja meg lassan a látóhatár mögé ereszkedik, egyre sûrûsödõ szürkeséget hagyva maga után. Pénzásás ideiglenes tavánál leülök egy kivágott fa rönkjére, megiszok egy energiaitalt és elõbányászom a fejlámpámat.


Többen utolérnek, elmennek mellettem, indulok én is, az aszfaltútról letérõ jelzést követve caplatok egy szûk csapáson, tüskés cserjék tépnek, rángatnak, ugrok árkot, bukok át a nyergen széles kocsiutat taposva. Csánki-kertnél lámpát kapcsolok, a koromsötét úton egy autó húz el mellettem, reflektorai imbolyogva vágnak rést az éjszaka sötétjén. Kocogni kezdek a lengedezõ benzingõz irányába, talpam alatt csikorognak az apróra zúzott kövek, távolból beszédhangok szûrõdnek, egy madár meg belecsipog az egészbe. Villantok egyet a Király-kútra, és már baktatok is tovább, a betonúton gyorsan haladok, érek Királyházára, ugatnak meg a kutyák, veszek néhány perc pihenõt imbolygó farönk tetején.


Lassan lépkedek a kék négyzet emelkedõjén egyre magasabbra, lent a völgyben meg érkezõ lámpák fényei rezegnek, lüktetnek. Izzadva reszketek az egyre hûvösebbre váltó idõben, felveszem a dzsekimet, és vonszolom tovább egyre fáradtabb tagjaimat. Kiérek a Nyír-rétre és elvesztem a fonalat, percekbe telik, míg meglelem a tovább vezetõ utat, a jelzés feltûnése lámpám fényében katartikus élmény. Hamarosan megpillantom a magas favályúból csordogáló Musli-forrást, csodálkozom egy kicsit a furcsaságon, aztán balra ereszkedni kezdek bokatörõ, szûk csapáson, átvágok egy mocsaras úton, átkelek egy patakon, és némi emelkedõ után megérkezek a Kroslák-kúthoz.


Foltán-kereszt, végre ismerõs terep, kocogóra fogom és kisebb sétákat leszámítva meg sem állok a Saj-kútig. Túrázók ülnek, pihennek, beszélgetnek halkan a partján. Amíg pecsételek, indulnak tovább, csatlakozok, hamarosan rátérünk a zöld keresztre, süppedezve, csúszkálva tapossuk a sarat, bokáig érõ latyakot, nem kerülgetem, átgázolok és kész. Még egy patakátkelés és rátérünk a stabil aszfaltra, gyorsan haladunk, érkezünk Királyrétre. Begyûjtöm a pecsétet és vágtatok tovább a kihalt kocsiúton, a Kóspallagi úton jobbra fordulok, majd be az erdõbe, latyak és bedõlt fák, ritka szalagozás, végül eltévedünk mindannyian és úgy döntünk inkább vállaljuk a kerülõt az aszfalton. A hosszú monoton gyaloglás sokat kivesz belõlem. A falun túlhaladva átszelek egy mezõt, megtalálom a csapást, kimászok a korláton, és Márianosztrát célba véve vágom a sötétséget lámpámmal.


Letérve az útról megkapjuk az utolsó pecsétet és nekivágunk a puszta gyéren szalagozott, nehezen követhetõ szakaszának, sokszor csak érzésre, vagy segítséggel tudok tovább haladni, ráakadni a megfelelõ irányra. Nappal bizonyára könnyebben követhetõ, de éjszaka… Végül DJ RushBoy – aki már járt erre a rövid távon – némi bizonytalankodás után besegített minket a célba.


Élvezetes, jó kis túra volt, kár a helyenkénti gyengébb szalagozásért, de ez sem rontotta el a túra élvezetes voltát, köszönet mindenkinek, aki részt vett a szervezésben, fáradságot nem kímélve felkutatta a forrásokat, megtervezte az útvonalat, az egész túrát.