Mátrabérc 2011
„Welcome my son, welcome to the machine.
Where have you been? It's alright we know where you've been.”
(Pink Floyd: Welcome to the Machine)
Meredek emelkedõk és lejtõk, nehéz, technikás terep, helyenként veszélyes akadályok, nem beszélve arról a rengeteg száguldó õrültrõl, akik türelmetlenül várják a lehetõséget az elõzésre, de legalább eltévedni nehéz, egészen jók a jelzések: ez a 24-es fõút, amelyrõl Sirok nyugati szélén térünk le Verpelét felé. Itt áll egy vasúti õrház, négy terebélyes fenyõfa takarásában, amely a falu megállóhelyének adott otthont, s amelybõl a bakter vonat érkeztekor elõballagott, hogy letekerje a régi sorompót. Ezen õrház elõtt rajtol a Mátrabérc teljesítménytúra mezõnye.
Édesapám félúton a vasúti ex-megállóhely és az elágazás között jó utat kívánva megszabadul rakományától. A rakomány – Kerek repkény és jómagam – lassan ocsúdva és rájõve, hogy most bizony el kell indulni túrázni, megcélozza az egykori OKT-bélyegzõhelyet. Meglepetésemre alig látok itt néhány kósza túrázót, köztük viszont igen sok az ismerõs: Bubúrral, suvlajjal, ateszkinggel és párjával, sõt, magával báró Maki von Streifenschwanz-cal találkozunk az itt töltött néhány perc alatt. A nevezési procedúra nem sokat vesz el az életünkbõl, a lapok kitöltését is beleszámítva. Suvlaj búcsút vesz és útra kel, futós kedvében van, Bubúr nem sokkal utána szintén elindul – õ is futós (bizony!) kedvében van, báró Maki valamivel késõbb lesz futós kedvében, most öltözéshez keres alkalmas helyet. A saját visszaszámlálónk hat óra tizenhét és hat óra tizennyolc perckor (eltérõ rajtidõt kapunk, üsse kavics), 12:30-ról indul, a tizenhárom órás szintidõ kihasználásával nehéz lenne elérni a 19:22-es vonatot, kell némi tartalék.
Elindulunk a Tarna széles völgyében Verpelét felé vezetõ országúton, amelyet hamarost el is hagyunk. Elõttünk a Mátra, körülöttünk harmatos rét, utána újra erdõ. Egynyomos ösvényen kanyargunk, sietõsen, mert bár nincs nálunk a tavaly szerkesztett szolgálati menetrend, annyira azért emlékszünk belõle, hogy az elején sok tartalékot lehet felhalmozni, amely elegendõ idõt hagyhat a galyatetõi kávéra, az ágasvári nézelõdésre, a Mátrakeresztesre, Muzslára tartogatott piknikre. Tehát sietünk, amennyire tõlünk telik. Báró Maki így is laza eleganciával porol el mellettünk, pár mondat erejéig lelassítva az elõttünk gyalogló Bubu tempójára. Gazos-kõnél megállapítom, hogy a kilátás ugyanúgy nagyszerû, Jóidõ-nyaknál a farakások ugyanúgy sorakoznak az útkeresztezõdés minden oldalán. A forráshoz érve elõkotrom a meglehetõsen impraktikus helyen lévõ (ti. befészkelõdött a táska aljára) bögrét a hátizsákból, megvárom fél liter víz kicsorgását. Kortyolok egy hosszút belõle, utána próbálom visszatartani a fogaimat, amelyek a hõsokktól épp kipotyogni készülnek. Az emelkedõn aztán hamar helyreáll a hõháztartás, lassú, megfontolt léptekkel eredünk a megtáltosodottan közlekedõ Bubu nyomába. A Szederjes-tetõ nem lett alacsonyabb, a csúcskövet pesza91 reggelizõszékként hasznosítja, szerencsére fényképezõgépe eltûnte áthidalható akadályt jelentett. Lekocogunk a poros lejtõn, csodálkozom a csontszáraz talajon, elvégre pár napja még a mátrai hóesésrõl zengtek a harsonák. Jön az újabb hegy, a Jagus, az élénkzöld vadászházzal, az éles gerinccel és a kilátással, ahonnét jól látszik a recski kõbánya és a távvezeték hosszú vágásként húzódó nyiladéka. Meg az Oroszlánvár, a kapu túloldalán. Kocogásra váltunk, így sem érjük utol a négypercenként egy kilométeres tempóra gyorsító Bubut. A Domoszlói-kapuban szusszanunk egyet, Repkény kér vizet a bögrébe, amíg kirázom a cipõ hívatlan lakóit.
Oroszlánvár emelkedõjérõl visszanézve kicsit szomorkodok, hogy a fotógépet húgom elszállította magával messzire, pedig igen szép fényképek készülhetnének az emelkedõn szép libasorban kapaszkodó túrázókról. Repkény szembesít a ténnyel, hogy nem állunk meg szusszanni a tetõn, hanem inkább kocogunk egy kicsit, egészen a Cserepes-tetõre vezetõ még hosszabb és hasonlóan meredek part aljáig. Ezen sincs pihenõ, sem megállás, van helyette lejtõ, amelynek az aljában a házikó romjai nyomokban még fellelhetõk. Lamentálás helyett újabb emelkedõ közeledik, itt a menetrend szerinti Nagy-Szár-hegy, oldalában a fenyvessel, tetején a déli irányba nyíló kilátással, amelynek jellegzetes szereplõje a Gagarin Mátrai Erõmû. Még pár évig elpöfékel, addig ki kell találni, mit alkotnak belõle. Valamit muszáj lesz. Pihentetõ szakaszon sétálunk, madárdalos erdõben, elõttünk, mögöttünk alig akad néhány túrázó. Ez meglep, a Mátrabérc ennél sokkal tömegtúrább szokott lenni – persze az is lehet, hogy ennyire lassúak vagyunk. Átballagunk a Markazi-kapuhoz, itt csokievéssel ütünk el némi idõt, mielõtt rálépnénk a Kékesig vezetõ hosszú, nagy lélegzetû emelkedõre. Megelõz Börcsök András, késõbb László Szilvi elõl lépek oldalra, mosolyogva veszik az oldalazós kaptatót. Az óriási bükkösben lassan, de biztosan megérkezünk a Sas-kõ elõtti sziklapárkányhoz, bedobunk pár maréknyi, saját kezûleg felszeletelt almát. Közben nézelõdés, fotózás. Végigsétálunk a Sas-kõ gerincén, a Sötét-lápa-nyeregtõl kissé ellépek Repkény elõl, a kerítésmaradványnál bevárom, a Hegyre (is) jó érzés egyszerre érkezni. Némi sorállás után megkaparintunk egy-egy pohár porlevest, elvonulunk a tömegtõl, a csúcskõ mögötti padon ülünk le tízóraizni.
Elkortyoljuk a levest, szendviccsel pótoljuk a hiányzó szárazanyagot, majd búcsút intünk kellemes pihenõhelyünknek. Bubu szintén ezt a pillanatot választotta a továbbhaladásra, mi is elhagyjuk az adótorony környékét, jöhet a poros lejtõ. Jön is. Mindenki megy, amerre lát és ahol kevésbé csúszós helyet lel az ereszkedéshez. Igyekszünk a jelzéshez minél közelebb maradni és nem elvágódni a porban. Sikerül, nagy kõ esik le a szívemrõl, az ilyesforma lejtõk helyett inkább még egy emelkedõt kérek, köszönöm. Elballagunk az országút elõtti jelzéskavalkádig, itt ér utol nagy sebességgel Summer Comfort, pár mondatnyi beszélgetés után rákanyarodik a kék-piros közös szakaszra, és elsuhan a dagonya felett lebegve. Ez jó taktika és még a tömeg sem akadályozza az erre túrázókat, mert a tömeg vidáman gyalogol a fõúton és nem alkalmatlankodik itt, a jelzett ösvényen. Próbáljuk utánozni SC-t, ügyességi akadálypályaként fogom fel a dagonyát. Megérkezünk a Mátra-nyeregbe, meredek, velõs kaptató visz a Csór-hegy felé, igyekszünk lépést tartani az ismét látótávolságba került Bubuval. Néha elkattintok egy-két képet, Repkény ugyanis még Sas-kõ elõtt a gondjaimra bízta a fotómasinát. Tehát Csór-hegy, megvan Bubu és Samu Piroska, Mátraszentlászlóig kerülgetjük egymást. Csoffasztó szakasz következik, a Galyatetõre vezetõ gerincúton hosszan hullámvasutazik a kék kereszt. A jelzés letérését a szekérútról igen kevesen veszik tudomásul – ezzel egyébként nem rövidítenek, hanem éppen hosszabbítanak. Lekanyargunk a ritkán járt csapáson, a végén Repkény keveredik közelharcba az úton heverõ indarengeteggel. Hosszan elnyúló emelkedõ következik, részben kárpótol a kilátás észak felé. A távolban a Karancs kelleti magát, még távolabb számomra már ismeretlen hegyek tûnnek át a párán. Nagy szélben érjük el a táblázatban „Rudolf-tanyai elá.” fantázianevû frissítõpontot, egy pohár sebtében felhörpintett szörpöt fojtunk le egy csomag gumicukorral. Innen „csak” 1,8 km Galyatetõ, ami sokkal többnek tûnik. Közben titkos ellenõrzõpont mûködik, a papír szerint mozog is. Felbandukolunk Galyatetõre, az emelkedõ vége már eléggé lihegõsen megy. A parkoló elõtt ifjú pár néz egymásra csüggedt tanácstalansággal, kezükben sárga itinerrel. Mosolyogva mondom nekik, hogy Hajrá!, hátha nem szállnak ki. Az ellenõrzõ állomás érintése elõtt kocsmát látogatunk, az elõttem kikért sör lassan csapolódik, kivárom a végét, mi kávét és kapucsínót óhajtunk beépíteni a szervezetünkbe. Kólát is, naná. A szendvicset már saját erõ... készletbõl varázsoljuk elõ, odakint. Sorállás közben bekukkant a hivatalba sistergõ, aki rövidesen tovább is siet, nem várva ki az idõközben rendkívül hosszúra nõtt sort.
Étkezés és italozás után továbblépünk, kirándulócsoport szállja meg a Péter-hegyesén emelt kilátót, így megint nem nézünk körül innét. Adminisztráció után jöhet a jutalomszakasz: elkanyargunk az igazi Galyatetõ alatt, kényelmes úton sétálva, fenyvesben érjük el a Piszkés-tetõn megbúvó csillagvizsgálót. Itt már kezdem komolyan hiányolni a tömeget, olyan kevesen vannak körülöttünk. Aztán ránézek az órára és belátom, hogy bizony már a késõig rajtoló Muzsla résztáv indulói is már rég messze elõttünk járnak. Helyes. Mátraszentlászló elõtt tartunk némi átmozgató kocogást, a táskában a palack minden lépésnél nagyot zörren, amíg a könyökömmel rendre nem utasítom. Ellentámadásba megy át, zörgés helyett a bal vesémet kezdi nyomni, amelyet nem hagyhatok és újabb pofonban részesítem. Erre megnyugszik. A palackkal való viaskodás közben Repkény elõrehúzott, komoly felterhelést kell végrehajtanom a rendszeren, hogy utolérjem. Az elsõ „Teázó” feliratnál sikerül, a ponton régi ismerõssel, Józsival találkozunk, aki megdicsér, hogy jól haladunk. Két-két pohár csudálatos finom ízesítésû teával egészítjük ki a szervezetünk folyadékkészletét. Göcsörtös, vén fák között visz tovább az út, áthullámzunk a Vörös-kõ tetejére, ismét kihagyva a kilátó behatóbb vizsgálatát, ezúttal az erõs északi szélre fogva az esetet. Újabb bélyegzés után továbbkirándulunk. Elkerüljük a temetõt, dél felé a hátteret a völgy túloldalán húzódó sípálya szolgáltatja, tõle balra nézve a Három falu templomának a sziluettje vehetõ ki két hegy között. Magasabb, hosszúhajú fiú és alacsonyabb, hosszúhajú lány túrázik elõttünk, második ránézésre Kisklifli és Vakond87 párosa ismerhetõ fel bennük. Vakond hasfájásra panaszkodik, útitársa pedig a lelket tartja benne, innentõl hozzávetõlegesen együtt haladunk. Mellettünk mély völgy, elõttünk kimagasló hegycsúcs. Az már az Ágasvár. Meredeken indul az út, kis társaság áll egy kanyarban elszontyolodott arccal, próbálok valami biztatót mondani, de a mosolyom már eléggé fáradt. Hosszú és fárasztó kapaszkodót követõen ülünk le a második kilátóponton, a Várak a Mátrában mozgalom kódja tövében. Falatozunk, vizet kortyolunk bõségesen. Alattunk a Mátra nyugati nyúlványai között nyílnak hosszú völgyek, köztük a tavaly kétes hírnevet szerzett Hasznosi-víztározó tükre csillog a napfényben. A Zagyva völgyén túl pedig a Tepke tömbje terül el, Repkény észreveszi a kilátót a távoli hegytetõn.
A pihenõ után lelibegünk a turistaházhoz, a sziklákon keresve a stabil pontokat. Odalent tartunk egy víz- és almavételi szünetet, mielõtt továbbsietnénk a P+ meredek, poros stb. lejtõjéhez. Kissé nehézkes a haladás, torlódik a társaság, lent a völgyben többen reflexbõl balra indulnak a piros sávon, Vakonddal úgy kiabáljuk õket vissza. Betérünk a Csörgõ-patak völgyébe, hosszan követjük. Két forrás mellett sétálunk el, rátérünk az egynyomos gyalogösvényre, ott elõzzük a völgy szekérútján maradókat. Megérkezünk Mátrakeresztesre: az ellenõrzõponttól nem messze állnak a különbuszok, a ponton nagy élet zajlik. Feltankolunk szörppel, keksszel, korlátozás nélkül osztogatják. Mégis, amikor a kukához megyek, kidobni a két poharat, megszédülök, valami nincs rendben. Továbbindulunk, a két lány halad elöl nagy beszélgetésben, Vakonddal árnyként követjük õket a Muzslára vezetõ hosszú, kellemes meredekségû emelkedõn. Kikönyörgök még egy csokit, elmajszolom. Mindjárt jobb egy kicsit. Kölcsönösen udvariaskodunk a „Ki megy elõrébb?”-témakörben egy túratársnõvel, vele is oda-vissza elõzgetjük egymást egy ideje. Elérjük a Nyikom-forrás dagonyáját, Repkény virgoncan trappol a társaság élén, alig gyõzöm utolérni. Az Erdész-rét szélén kapok egy korty vizet, majd menetelünk tovább, irány a sokpúpú Muzsla. Nyikom-nyereg, Ólom-tetõ. Oldalt kilátás, a Kékes valószínûtlenül távolinak tûnik, Galyatetõn éppen kivehetõ a szálloda. Újra erdõbe térünk, az út szélén meghagyott famatuzsálemek õrködnek, vén ágakkal nyúlva az ösvény fölé. A sokadik bucka tetején kanyarodik az út, az ív végén egy könnyed emelkedõ a csúcskõhöz juttat. Bélyegzés, utána újabb csomag gumicukor nyílik. Még le kell jutni valahogy Szurdokpüspökire, az általános vidámságot nem akarom rontani vélt vagy valós testi problémáimmal.
Inkább megyek a társaság után, kényelmesen lépdelünk a Koncsúrok paradox, emelkedõ lejtõin. Gyakran kapunk kilátást jutalmul a hegytõl, ha már idáig eljutottunk. Egy réten megvárjuk a geoládászni induló Vakondot, a jelszó sikeres begyûjtéséig fotózással ütöm el az idõt. Ledöcögünk a maradék oldalon, nyíló virágú fák sûrítik a levegõt. Váratlanul fordul egyet velem a világ – persze, hogy ilyenkor nincs nálam szõlõcukor –, aztán helyreáll a kép, sietek Repkény nyomában. Elõttünk a Nagy-Hársas tetején nézelõdik a geotorony, amíg el nem takarja a Diós-patak völgyét délen határoló domb. Hirtelen megérkezünk a patakhoz: áttocsogok, már egészen csoffadtan. Tompul a környezet körülöttem, kapok még egy szelet csokit, ez az utolsó a készletben. Megint helyrekerülök, legalább a célig. Betrappolunk: pincesor, utca, iskola, cél. Hû, máris? Kimegyünk a levegõre. Szörptöltés után, találkozunk a régóta itt pihenõ gyorsléptû társasággal: Tinca, DJ_Rushboy, Szendrei Feri, bbeledi – õt eddig nem is ismertem. Összefutunk -hagyma- sporttárssal, lassan elindulunk a kocsma felé. Hiányolom a célból az emlékbort, tavaly volt, de úgy tûnik, nem jött be a pincészetnek. A gulyásra várva eltársalgunk -hagymával- és a Muzslára felmenet megismert Erzsébettel. Szeretném megköszönni a társaságot mindenkinek, akivel együtt túrázhattam: Repkénynek, Bubúrnak, Samu Piroskának, Kiskliflinek és Vakondnak. Köszönöm a rendezõknek a profi lebonyolítást – immár huszonötödször! -, a gyors ügyintézést, a klasszikusan nehéz és az elsõ centitõl az utolsóig gyönyörû útvonalat. Megvacsorázunk, kisétálunk az állomásra, szóló Uzsgyi érkezik, méghozzá a 040-es, fedélzetén udvarias jegyvizsgálóval és a hátsó szakaszban egy csapat felhevült fociszurkolóval. Hatvanban nagy kõ esik le a szívemrõl, amikor meglátom, hogy a budapesti személyvonatot célozzák meg és nem az egri sebest.
Pontosan érkezik a csillogó villamos motorvonat. Hangtalanul suhanunk a Mátra lába alatt, a Kékes tetején már világítanak a jelzõfények. Lehet készülni a következõ alkalomra. Hátha jövõre is átmehetünk Sirokról Szurdokpüspökire.
-Kékdroid-
Képek |
