Bia 25
Kérek szépen még egy kávét – nyújtom be az igényt az unott arcú pultosnõ felé a Déli pályaudvar valamelyik kioszkja elõtt. Álmosan kevergetem az újabb adagot, miközben követem Kerek repkényt és unokatestvérét, Vikit a tizedik vágányon ácsorgó motorvonat felé. Még rengeteg idõnk van indulásig, eltársalogjuk, közben elkezd hatni a dupla adag kávé. Viki pár hónappal korábban vetette fel ritkán látott, (földrajzilag) távoli rokonának, Repkénynek a budapesti találkozás lehetõségét, aki túrázóként, rögtön meghívta egy teljesítménytúrára, ötletszerûen az akkor még meglehetõsen távoli idõpontú Biára. Közel van, nem túl nehéz, nem túl könnyû, továbbá szép az útvonal, meg fémjelvény a díjazás, ami egy leendõ iparmûvésznél akár szempont is lehet. Abba kevéssé gondoltunk bele, hogy a Forrástúra másnapján lesz a Bia megrendezve... Beiktattunk néhány tartalék tervet – ha nem érnénk be idõben a Börzsönyben – és onnantól csak hagyni kellett az eseményeket a maguk természetes módján lefolyni. Kizökkenek a gondolatmenetbõl, ahogy hirtelen megugrik a vonat, majd amilyen nagy svunggal elindult, olyan alacsony sebességgel araszol ki a vonalra. Kelenföld, Budaörs, Törökbálint, Biatorbágy, leszállás. A kijelzõ Miskolc-Tiszait mutat, a szemfüles mozdonyvezetõ még azelõtt átírja Gyõrre, hogy le tudnám fotózni. Lesétálunk a méretes állomásépületen is túlra, be a falu központja felé, egészen a viaduktig. Ezen gyalog át lehet jutni a töltés egyik felérõl a másikra s viszont, mert amúgy vasúti funkcióját már elvesztette a mûtárgy. Legalább jól néz ki. Odasétálunk a rendezõkhöz, megtartjuk a benevezést. Kezelhetõ, egylapos itinert nyomnak a kezembe, matricás rajtszámmal, részletes adatokkal, színes térképpel. Repkény gondjaira bízom a papírlapot, elindulunk teljesítménykirándulni.
Eleinte kisebb-nagyobb házak, hétvégi telkek között bandukolunk a borús reggelen, csodálkozom a Nap alacsony állásán, de rájövök, hogy hajnalban állítottunk órát, így késõbb világosodik. Megkerülünk egy nagyobbacska telket, kerítés mentén térünk be az erdõbe. Navigálni ma – szerencsére – nem kell, egyrészt a harsogó sárga szalagok miatt, másrészt, mivel a piros sávot kell végig követni. (Van ilyen még, de nem, nem AZT a piros sávot.) Némi kanyargás, ágkerülgetés, kisebb-nagyobb hullámvasutazás után szembesülünk a túrára oly jellemzõ elsõ, nyiladékban-egyenesen-felmegyünk-nagyon emelkedõvel. Felküszködjük magunkat rajta, észak-északnyugat felé növénykeretes kilátásban részesülünk. Alattunk van Bia, Torbágy, meg a környezõ összes falvak, nem beszélve az autópálya közelsége által generált rengeteg egyentéglatest-formájú üzemcsarnokról, raktárról. Kihelyezett papír emlékeztet, hogy készítsük a füzetet, megérkezünk a Kõorr ellenõrzõpontra. Találkozunk Szötskéékkel, tartunk némi túraszakmai társalgást, közben szétnézünk a sziklapárkányról. Megvizsgálom az elõttünk álló következõ kihívást, amely az Iharos-hegy formájában takarja el a kilátást a Benta völgye felé. Leporoszkálunk a poros, meredek lejtõn, kapaszkodva, néha óvatosan elõzgetve, vagy épp félreállva mások elõl. Az árokban szembesülünk a következõ kaptató nehézségeivel, elengedünk jónéhány túrázót. Az elmúlt idõk során ezt az utat is megrendezte a lezúduló víz, a part teteje közelíti a 45° feletti dõlésszöget, a növényzetbe kapaszkodom a túrabot mellett. Utolér Joeyline sporttárs, tudtán kívül is tartja a lelket bennem a beszélgetéssel. Közben egyenes útszakaszra érkezünk, balra szántó, rét, legelõ, miegyéb terül el hosszan, talán egészen Érdig. Egy újabb emelkedõ elõtt elengedünk jónéhány túratársat, Repkény táskájából elõkerül némi élelem, az enyémbõl pedig némi ital. Joeyline ellép, elérni a kiszemelt buszt. Barangolunk tovább, kényelmesebb, lazább emelkedõn a Dobogó-hegyi pontig.
Marosi Attilától kapjuk meg a fejenként egy darab bélyegzést, kicsit szusszanunk, aztán hajt tovább a lendület és a szintidõ. Fenyvessel vegyül az erdõ mellettünk, lassan kiérünk belõle, ligetes, facsoportokkal teli rétre érkezünk. A távolban, elõttünk Sóskút házai sorakoznak, jóval távolabb, délen már Százhalombatta felõl integetnek ide az erõmû kéményei és a finomító trükkös berendezései. A térkép szerint ez a hely a népszerû Nagy-mezõ névre hallgat. Egyre hosszabb dombhátakon, egyre lejjebb jutva szintben, végül elérjük a következõ ellenõrzõpontot, Sóskút, dél névre hallgat. Holott még tizenegy óra sincs. Beállok a sorba mindhárom itinerrel, hogy a lányok addig leülhessenek – szerencsére ezt nem teszik, így sikerül kicsikarni a fejenként egy csokit az ellátmány rendíthetetlen õrétõl. A kislány tekintetébe bele van írva: kérheted te akármilyen szépen, nekem azt mondták, hogy egy embernek egy csokit adjak. Nincs alku. :) Kapunk még egy-egy palack ásványvizet is, ebben a tekintetben már engedékenyebb osztogatók serénykednek. Lehuppanunk az árokparton, csokit falatozunk, ásványvízzel öblítjük. Továbbhaladunk. Áttrappolunk Sóskút utcáin, bánatos pillantásokat vetek a kocsma felé, a meghívást a társaság két hölgytagja udvariasan elutasítja. Ennek örömére rögtön el is vétjük a Kálvária-hegy felé vezetõ letérõt, így kétszer is orkánszerûen elsöprõ lendülettel ugathatnak meg az egyik háznál unatkozó ebek. Felballagunk a füves domboldalon, díszüket vesztett stációk emlékeztetnek a helyszín egykori jelentõségére, piros sáv jelzések a mostanira. Odafent a kereszt azért megvan, néhány kõdarab igényelne további vizsgálatot. Ellenõrzõpont is van, autóból pecsétel a lelkes õr. Továbbmenve elmerenghetünk kissé az elõttünk álló szakasz nézegetve, amely nagyjából a Benta partját követi a következõ jópár kilométeren.
Lebattyogunk a tetõrõl, a lejtõ aljánál ér utol a nehezen alvó sétáLós bácsi, tartunk egy gyors konzultációt a börzsönyi sárhelyzetrõl, megállapítva annak mélységi, ragadóssági és kedélyállapot-csökkentõ dimenzióit. A Pipacshon feliratú táblánál megvárom a túrát állatsimogatással kiegészítõ lányokat, majd bevesszük magunkat a sûrûbe. Úgy megyünk nagyjából egyenesen, hogy az egészen kanyargósnak tûnik – morfondírozok magamban. Újra elérjük a civilizációt, örvendezve figyelem, hogy a négy évvel ezelõtti állapothoz képest – akkor jártam itt elõször és eddig utoljára – kevesebb a szemét és rendezettebbek a porták. Talán. A tóparton csapunk egy újabb pikniket, Repkény kimeríthetetlen zsákjából újabb adag ellátmány varázsolódik elõ. Közben elsuhan mellettünk a pontõri szolgálatot futással levezetõ Marosi Attila. Nézelõdünk, örülünk az újra felbukkanó napsütésnek, meg úgy általában, kellemes közérzetet kerítünk magunknak. Az óra azonban ketyeg tovább, felkászálódunk, elindulunk. Utolér (ez egy ilyen nap) ZE és útitársa (Erathia?), eltársalgunk a Benta-patak átrendezett medréig és a megszûnt hídig, ahol ismét várakozó álláspontra helyezem magam. A híd hûlt helyénél tábla tiltja lelkesen az áthaladást, biztos, ami biztos. Rövidesen elhagyjuk a patak partját, keresztezzük az országutat, buszmegállónál nézünk régiautó-kollekciót. Van néhány impozáns darab, annyi szent. Visszatérünk a Tétényi-fennsík nyugati peremvidékére, mély völgyben kapaszkodunk, kanyargunk hosszasan. Viki mintha húzná a lábát, megnyugtat, hogy ez csak azért van, mert egy számmal kisebb a cipõje, mint a lába. Jobban megnézem az inkriminált lábbelit, abból a típusból való, amelyet arra terveztek, hogy a tulajdonosa a pláza bejárata és az üzletsor között használja. Mivel útitársunk nemigen jár plázába, úgy vélte, a számára funkciótlan cipõt megpróbálja rendeltetésétõl eltérõen használva leamortizálni. Egyelõre a cipõ áll nyerésre. Megérkezünk a Nyakas-kõ alatti ellenõrzõpontra, a homokkõ tömb súlyosan tornyosul a tisztás fölé. Impozáns. Ahogy a következõ emelkedõ is az, kövön kaptatunk a hosszan elnyúló sziklapárkányig, amelyrõl sokáig bambulható a kilátás észak, a Gerecse keleti lankái felé. Visszanézni is érdemes: a Nyakas-kõ teljes pompájában vehetõ ki innét.
Hosszan követjük a fennsík szélét, hétvégi házak közé térünk be, az út mindkét oldalán keltikeszõnyegek illatosítják a levegõt. Figyelmeztetõ jelleggel elkezd csepegni az esõ, hirtelen mozdulattal bezacskózom és elsüllyesztem a fotógépet. Nem hiányzik, hogy épp most ázzon be. Kisebb emelkedõvel elhagyjuk a peremet, néhány kanyar után pedig a házakat is. Az esõ kicsit bátrabban rázendít, számunkra épp a Szily-kápolnánál éri el a lokális csúcsértékét, de még itt sem mondanám, hogy nagyon esik. Megkapjuk az utolsó elõtti bélyegzést, letrappolunk a domboldalban, piros forrásjelzés tér ki valamerre. Az egynyomos ösvény széles útra, majd rétre vált, a lõtér végében céltárgyak hevernek, a közepén pedig magányos autó áll. Utóbbi az ellenõrzõpont, kisasztalon pecsételi le a pontõr a papírokat. Megcélozzuk a falut, ipari kerítéssel védett focipályát kerülünk – a jelzés régen mintha keresztezte volna – és máris újra Biatorbágyon járunk. Megjelenik elõttünk újfent a viadukt, átkelünk alatta a patakon, megérkezünk a célba. Szép fémjelvény (nem a viadukt van rajta) és szép oklevél (a viadukt van rajta) a díjazás, továbbá kapunk egy-egy piskótás valamit, ami finom. Ülünk még pár percet, elõkeresem a megõrzött hátizsákot, majd – összefutva a szintén rosszul alvó Lestattal – komótosan visszaballagunk a vasútállomásra. Jegyvásárlás után körülbelül fél percet kell csak várni a gyorsvonatra, amely szûk negyedóra alatt Kelenföldre repít. Köszönöm a társaságot Repkénynek, Vikinek és mindenkinek, akivel együtt túráztunk. Köszönöm a CSBT-nek a túrát, remélem, nem négy év telik el a következõ alkalomig, hogy eljöhetek a Biára.
-Kékdroid-
Képek |
