Túrabeszámolók


Magyarországi Forrástúrák

kekdroidTúra éve: 20112011.04.05 17:26:22

Magyarországi Forrástúrák a Börzsöny-hegységben – Tavaszi 95-ös


Nagy futással kezdõdik a nap a vasútig, terepszinten kocsma és pénztár, ez most nem a klasszikus Lemaradás, pedig a helyszín stimmel, majdnem az idõpont is. A vágányzári menetrend megkegyelmez, begördül a hajnali személyvonat, impozáns társasághoz – Hevér Éva, Vándor Csillag, orsipanka, Budai-H.G., sétáLós bácsi, DJ_Rushboy – csatlakozunk Kerek repkénnyel a harmadik Bmx-ben, ami most nem bicikli, hanem másodosztályú, 24 m-nél hosszabb motorvonati betétkocsi. (Ehhez képest mozdony húzza a szerelvényt.) Zebegényig utazunk, közben lelkes kalauz kíván jó utat. Leszállunk, betrappolunk a kívülrõl néptelennek tûnõ iskolába. Bent családias a hangulat, vagyis elég kevés a túrázó, Repkény pillanat alatt befizeti a nevezési díjakat, így szert téve két darab nevezési lapra. Összefutunk a seprûi minõségben megjelenõ suvlajjal, aki jótanáccsal lát el, aztán felszívódik. Lepakolom a nagyobbik táskát egy tetszetõs sarokba, elfér az ott, amíg visszajövünk. Összekapjuk a társaságot, a közösségi életet élõ Bubuval az élen, elindulunk: Kerek repkény, Vándor Csillag, Gudluking, Lestat, a B44 távon induló Hevér Éva, valamint szerény személyem haladunk utána.


Zebegényben rögtön teszünk egy kurta kitérõt az Erzsébet-forráshoz, tábla inti az errejáró vándort, hogy vegyen vizet, mert a Hegyes-tetõ vízben szegény. Szintvonalban pedig igen gazdag, teszi hozzá a Börzsöny-térkép a táskában. Elhaladunk a viadukt mellett, nyerünk némi rálátást a vasúti pályára, örökzöld térközjelzõ mutatja a szabad jelzést, de épp nem érkezik fotótéma. Elhagyjuk a civilizációt, annyira, hogy hosszú ideig nem is érkezünk majd tartósan lakott településre – amikor pedig mégis, akkor meg nem fog különösebben feltûnni. Rákanyarodunk a szintvonalakra, kellemes emelkedõ és hangulatos kora reggeli napsütés fogad az avarlepte erdõben. Megérkezünk az Ernõ-forráshoz, csak úgy, tenyérbõl iszom egy kortyot a friss vízbõl. Nagy Attila ér utol és poroszkál tova, megkérve a források részletes dokumentálására. Meredek, mély völgyek mentén kapaszkodunk fel, keltikemezõ bukkan elõ az avarból, fehérre és lilára színezve az erdõ alját. ERTI felirat fogad az egyik fenyõfán Köves-mezõ elõtt, tudományos igényû a telepítés. Odébb távvezeték nyiladékában árválkodik egy kõkereszt, itt mûútra térünk, hogy aztán gyorsan el is hagyjuk. A Kéktúra meredeken ereszkedõ útjáról párás, homályos körvonala látszódik a Magas-Börzsöny tréfát nem ismerõ tömbjének. Kerítésmászásra emlékszem, ez a kerítés vertikális helyzete miatt most elmarad, viszont szalagcsokor térít le a jelzett útról a szépen foglalt Õzike-forráshoz. Itt is tartunk némi vízvételt, majd a forrás melletti réten átvágva, amúgy járatlan, ismeretlen ösvényeken kanyarogva érjük el a Czerovszki-követ. A társaság túramozgalomban érdekelt tagjai nagy örömmel fogadják az eseményt. Maga az emlékhely Czerovszki János erdészeti munkásnak állít emléket, örökkoszorú díszeleg a tábla alá tûzve.


Visszakirándulunk a kék jelzésre, ligeten, erdõfolton követjük ezt, és a becsatlakozó piros sávot, amely innen nézve Vörös-kõtõl Holló-kõig, vagyis Leányfalutól vezet Perõcsényig. Törökmezõn nem találunk sem kirándulókat, sem más túrázókat, sem úgy általában senkit, néhány tyúktól, libától és a Harap-Lak feliratú ól rejtõzködõ lakójától eltekintve. Leballagunk a Fehér-forrás-csoporthoz, itt Cifka Borika õrzi – momentán – egyedül a pontot, a társaság szétszéled, rozoga fahidakon átbalanszírozva jutunk el a völgy túlsó oldalában fakadó, kopott táblájú, szépen foglalt forrásokhoz. Repkény elõhalássza a zsákjából a mai napra rendelt csodaszert, egy bõ félkilós császárszalonna képében, nem az oldszkúlitás-faktor növelése céljából, hanem azért, mert ezt szeretjük. Miután mindenki kellõ tüzetességgel áttanulmányozta a környék forrásait, felcihelõdünk és továbbsétálunk. Gyõri Péterrel, mint szalagozásjavító pontõrrel már a jól alámosott betonteknõ mellett találkozunk, épp igyekszik vissza õrhelyére. Gudluking végez egy gyors összehasonlító elemzést a patak múlt heti és mostani vízhozamára vonatkozólag, a múlt heti nála kiütéssel nyert. Én óvakodok bármilyen megállapítást tenni, de kezd feltûnni, hogy a legendás börzsönyi sárból eddig meglehetõsen szûkmarkúan osztott a természet és késõbb is csak néhány kitüntetett helyen válik majd bõkezûvé.


Elhagyjuk a vén, óriási bükkfák birodalmát, kiérünk a Békás-rétre, elõttünk a mai napra szánt hegyek ködlenek ide a távolból, mögöttük a Csóványos, a Nagy-Hideg-hegy és társaik nyúlnak az ég felé. Alacsony kerítés túloldalán néhány dús szõrû lóféle legelész, Repkény szerint vidáman, szerintem inkább éhesen. Lestat összelegóz egy táblát, amely három darabban hirdeti a helyszín kutyákkal õrzött magánterület mivoltát. Épp itt kanyarodunk rá egy szalagozott lejtõre, pillanatokon belül a Torony-forráshoz érkezünk. Gyorsan leolvassuk a kihelyezett kódot, aztán tartunk egy aszfaltos gyorstalpalót, egészen a Kóspallag feletti útkeresztezõdésig. Útközben különösebb érdekességbe nem botlunk bele, hacsak nem a „Kóspallag, 6-os km-kõ” névre keresztelt buszmegállóba. Eszembe is jut néhány beszámoló az orosz, ukrán stb. vasutakról, ott nagy hagyománya van az ilyentén történõ megálló-névadásnak. Mellõzzük Kóspallag érintését (késõbb valahol, valaki mondja ma, hogy õk bizony itt lementek Kóspallagra és ezzel beletettek öt (!) kilométert, biztos bennem van a hiba, de nem értem, hogy sikerült), egyenesen bevágtázunk a térképen javított földútként jelzett jelzetlenen. Itt akadunk össze elõször a fekete nejloncsíkokkal, amelyek a szalagozást hivatottak képviselni. Nem teljesen észrevehetetlenek – aki tudja, hogy fekete nejloncsíkot kell keresni, az megtalálja – de mivel egy élõ GPS közlekedik gyalog a hátunk mögött, a szalagozás akár pár marék üvegszál is lehetne. Némi sétával megérkezünk a Rablótanya-kulcsosházhoz, itt találkozunk néhány kedves piknikezõvel, akik nem pontõrök, sõt, a kódról sem hallottak. Bubúr telefonos segítséget kér, addig is a jelenlévõk megoldják saját hatáskörben az igazolást.


A szalagozás látszólag toronyiránt célozza meg a Tolvaj-kutat, melletünk eleinte szántó, késõbb fiatalforma tölgyerdõ. A lábunk alatt pedig hosszan elnyúló, az erõt sunyin elszívó emelkedõ. Néha csoffadt, barnás színû beton villanyoszlopokat kerülgetünk, aztán ezek eltérnek valamerre balra. Sebaj, megvagyunk nélkülük, csak azt a forrást, azt kellene elérni. Nem mintha amúgy érdektelen lenne a környék: a Tolvaj-árok mellettünk, alattunk húzódik, õt kell most követni. A térkép mintha zúgolódna, hogy unatkozik a táskában, évente egyszer, ha elõkerül. Ne zúgolódjon, átteszem a zsebembe, gyere, komisz, ha gerincferdülést akarsz. Elõfordul majd még, hogy jó, ha kéznél van. Nagy sokára feljutunk a forráshoz, tartunk egy kihelyezett leülõs pihenõt a kút mögötti kidõlt fatörzsön. Néha nyekken egy nagyot, ezért egész hamar tovaindulunk. Óriási, mélyen barázdált kérgû tölgyfán felirat jelzi, hogy forrástúrák arra. A kanyarban csúcskõre hasonlító kõkaró jelzi azt a valamit, amit régen jelezni akartak vele. Mélyútban haladunk, szép kilátásra hívják fel a figyelmes rendezõk a figyelmet, az ilyesféle invitálásnak pedig nem tudunk nemet mondani. Átbukdácsolunk az ágak között, s valóban, csodajó kilátást kapunk kelet felé, ha mégoly párásat is. A páráról az esõ jut eszembe, amit jó lenne valahogy elkerülni, aztán azzal vigasztalom magam, hogy természetesen éjszaka, egy kitett hegygerincen, szembeszélnél fog esni az esõ. Inkább tovább nézegetem a kilátást, a térkép informál, hogy szemben a Ló-hegy, tõle jobbra a kora-tizenéves korosztály számára esetleg viccesen hangzó Négyhányás látható. Visszakotrunk az útra, kikerülünk egy alaposan széterodálódott kõdarabot, innen csak pár lépés, és szépen festett, BTHE-sárga körjelzés vezet a picike kitérõn az Érsek-forrás körülötti dagonyáshoz. Meózás után visszatérünk a szekérútra, elkanyargunk az Érsek-tisztásig, ahol aztán hagyjuk is elhúzni a jelzéseket és meredek kaptatót célzunk meg a szalagok nyomában.


Átkapaszkodunk a Ló-hegy nyergén (hm, képzavar), a Tányér-réten megnézünk egy összezsugorodott lápot. Utána kanyargunk tovább, mély erdõben, gerincre mászunk fel, hirtelen egy tábla mutatja, hogy ez itt a Bársony-állás, Bársony István író kedvenc szalonkázóhelye. Ha már szalonkánk nincs, szalonnánk viszont van, kanyarítunk magunknak egy keveset. Az emlékkõ a táblától nem messze, épp az útvonalunk mellett pihen az avar közepén. A felirat még éppen kivehetõ rajta. Letrappolunk egy völgybe, átugrunk az alul csordogáló patakon, innen már nincs messze a Lajos-forrás. Pilisi névrokonával ellentétben ez a hely eléggé elhagyatott, éjszaka, egyedül ideérve inkább a kísérteties jelzõt használnám. A háztól feljebb, a hegyoldalban egy kisebb, valamelyest álcázott kunyhó vagy leshely is észrevehetõ. Amikor közelebb érkezünk, a kísérteties jelzõt már nem is érzem olyan igazságosnak, a ház egykori virágoskertjében néhány nemesített, kerti virág árválkodik, a berendezés pedig kopott, de nem elhanyagolt. A forrásnál van egy szabad kifolyó és egy csappal nyitható, az egyikbõl megtöltöm a kiürült palackot. Leülünk pár percre, nézzük a csendes erdõt, a halkan zúgó forrást. Továbbmenve meredek lejtõn érkezünk meg a Kollár-völgybe, akkurátus tábla informál arról, hogy innentõl szalagozással erõsített S+ a jelzés, amelyet követnünk szükséges. Hamarost megérkezünk Kisirtáspusztára, a kisvasút csúcsfordítója mellé, ami végállomásnak tûnik, pedig mûszaki emlék.


Kitérõre invitál a szalag, nem a vasútira, hanem amolyan forrásosra, a vasút meg hadd menjen, szembõl nézve jobbra van Nagybörzsöny, balra Nagyirtás. A Szépasszony-kút elõtt kovácsolt fémkereszt õriz emléket, a forrás a ponton túl fakad, a hegységre jellemzõ, kõvel körberakott kis foglalatban. Repkény étkezik és étkeztet, hogy ne hagyjam el magamat evésileg. Ránézek a szalonnánkra, megnyugszom, van még belõle. A következõ ellenõrzõpont a hegy túloldalán van – röhög a térkép a zsebemben kárörömmel – olyan sûrûk a szintvonalak, hogy hiába is próbálnám megszámolni. "Akkor rock'n'roll", szedjük a lábainkat szorgosan felfelé, Lestat ellép, Repkénnyel ketten követjük. Szembõl beindul a csúcsforgalom, a B44 táv résztvevõi érkeznek jókedvûen, ennek oka az, hogy nekik itt lefelé kell menni. SzLA érdeklõdik a túlöltözöttségem felõl, pedig jó nekem kabátban, fázós típus vagyok. Távvezeték nyiladékához érkezünk, hosszan követjük az oszlopok egyenes vonalát, amelyet egyszer kitaláltak és toronyiránt meg is valósítottak. Innentõl érdemes néha visszafelé kacsintgatni, a párán túl hegyek körvonalai rajzolódnak a messzeségben. Valahogyan felérkezünk, Lestat keksszel kínál, köszönöm. Sokat nem pihenhetünk, pillanatokon belül befutnak Bubúrék, kényelmes, enyhén lejtõ ösvényen ballagunk lefelé. Találkozunk a szembõl érkezõ Hevér Évával, pár pillanat múlva megérkezünk a Dijós-kúthoz, az igazolásra vonatkozó kérdés a felirat második betûjére vonatkozik. Az „i”, akár Diósnak, akár Dijósnak írjuk, a forrás szerényen húzódik meg egy szálas bükk tövében. Rövidke megállás után tovaballagunk.


Tágas bükkerdõben barangolunk tovább, hosszas lejtõ után érkezünk meg az eldugott Vasedény-kulcsosházhoz, amíg a társaság a kérdés megválaszolásával foglalatoskodik, megszemlélem a ház oldalán függõ versikét. Kerítek két-két matricát az igazolólapokra, Repkény akkurátusan felapplikálja õket. Nézegetem a forrást, várakozó álláspontra helyezkedve, bõségesen zúdul fel a hegy gyomrából a jéghideg víz. Továbbmenve érintjük a térképen jelöletlen Orvvadász-forrást, elhagyjuk a jelzést, amely hirtelen feltekereg a Kis-Pogány-hegy felé. Sétálunk tovább a jelzetlen úton, elõttünk a Magyar-hegy óriási tömbje tornyosul a völgy fölé. Megérkezünk az Altáró-vadászházhoz, a térkép a zsebemben arról karattyol, hogy itt valahol felhagyott bánya maradványai vannak. A méretes kõtömbbel foglalt Katalin-forrás környékén rengeteg kivágott farönkbõl emeltek halmokat, tartok tõle, hogy õk most a széndioxid-mérleg javítására kellenek. Utolérnek Siményi Mikiék, aztán a Tibet – VadMalac – J a a t trió, megsokasodva folytatjuk az utat, mellettünk kávébarna színnel folydogál Bányapuszta felõl a patak. Ezt a színt csak kávé formájában szeretem látni, patakban kevéssé, elég sötét dolgokat jelez elõre most is. Eleinte még elég jól járható a széles út, sétálunk, ballagunk elõre, majd hirtelen, mintha sárlavina zúdult volna az útra: a mély trutyin néhányan már keresztülgázoltak, én zselé módon az útmenti hegyoldalban bekkelem ki a szakaszt. Ágak csapnak a szemembe, arcomba, a táska fogantyújánál fogva folyton fennakadok, de még mindig inkább ezt a módszert választom, mint Repkényét, aki mérsékelt lelkesedéssel szüttyög a boka fölé érõ sárban. Mellettünk J a a t-ék elõznek, rajtuk sem a végtelen móka látszik. Végre letérünk Bányapusztára, az épületen napelem tûnik fel, mint ritka, de célszerû tartozéka az erdei házaknak.


Szalagok mentén térünk be az erdõbe, a Jóska-kútnál tartunk egy kis lélekerõsítõ pihenõt, Repkénnyel elindulunk a többiek elõtt, aztán hirtelen egy ottfeledett túrabot miatt mögéjük kerülünk. Ettõl a szakasztól kissé tartottam, de egész kellemesen, mondhatni, kényelmesen emelkedünk. Tartok egy rutinvizsgálatot és örömmel állapítom meg, hogy a Tolvaj-árokban érzett fáradtságom, mintha eltûnt volna. Erdészeti jármû, világos színû monstrum zörög végig a hegygerincen, ismeretlen irányban. Nyomában mély sár és széttúrt terep, ilyenkor kíváncsi vagyok, mi is a helyzet a taposási kárral. Repkénnyel és J a a t-tal egyszerre érkezünk meg a Vár-kúthoz, elsütök valami gyenge poént a források névazonosságára építve. Repkény már türelmetlenül indulna is tovább, mielõtt a pontõr elmagyarázná, hogy melyik a célszerû útvonal a Fekete-völgy felé. Átverekedjük magunkat némi bozótoson, aztán hirtelen arcba kapjuk a lejtõt, éles gerincen hullámozva ereszkedünk a délutáni erdõben. Mellettünk jobbra és balra is szakadék tátong, körülöttünk óriási bükkfák törnek az ég felé. Aztán hirtelen vége, az út alá érkezünk, felkapaszkodunk az útra, amely kivezet Hamuház tisztására. A házikónál fiatal pár készül a vacsorához, némi tartózkodással nézik, hogy Repkény és Bubúr bemennek matricáért a teraszra. Közben én körbefényképzezem Hamuház-rendezõpályaudvart, a sínek jórészt a földbe süppedve rozsdásodnak, egy-két csille áll még idefönt, az áradás óta. A túra legizgalmasabb szakasza következik, a patak ugyanis úgy döntött, hogy az eredeti meder helyett az úton hömpölyög tovább. Ez eredményez néhány izgalmas átkelést, részben a síneken, részben mellettük, kidõlt fákon, csúszós köveken ugrálunk, kivéve J a a t-ot, aki laza könnyedséggel végiggyalogol a vízen. Legegyszerûbb a síneket követni, látható a víz pusztítása, a meghajlott acél ívelése. Érintjük a merítõs Fekete-kutat, szép márványtáblára vésték a nevét. Lassacskán megérkezünk a Vilatihoz, innentõl komfortos aszfaltozás következik, kicsit enyhítve az eddig bukdácsolás fáradalmait. Megérkezünk a Fõalapponthoz, jobbra fenyegetõen indul a zöld sáv a Magosfa felé, ezt a mászást ma megússzuk. Átkelünk egy hídon, balra fenyõerdõ, bungalók, jobbra pavilon és ellenõrzõpont.


Kapunk fejenként egy szeletnyi Balatont, továbbá némi zsíros- és májaskenyérrel pótoljuk az energiahiányt. Pezsgõtablettát bontunk, J a a t gumicukrot villant és kínál. Falatozunk, társalgunk, majd nekiveselkedünk túránk könnyed, tavaszi délutáni szakaszának. A Diósjenõ felé vezetõ, meglepõen jó minõségû aszfaltúton trappolunk, mellettünk meredek oldalak õrzik a völgyet, odébb a Gyeplõs-kútnál lévõ pihenõ csábít megállásra. Egy fénykép erejéig engedünk neki. A térkép elmeséli, hogy egy oldalvölgy itt a Dosnya-völgy nevet viseli, egészen a Dosnya-nyeregig, amely pedig arról nevezetes, hogy onnan még mindig túl messze van a Magosfa csúcsa. Megkönnyebbülten sóhajtok, az éjszakában odáig nem kell fölmenni. Az út mellett közepes kiterjedésû ingovány, tábla hirdeti a vonatkozó pályázat fantázianevét, a teljesíteni kívánt ilyen-olyan irányelveket stb. Furcsa. Elérjük a Dr. Kenyeres Balázs-forrást, eszünkbe jut suvlaj reggeli tanácsa: itt vegyünk vizet, mert innentõl ritkábban is lesz forrás és azok merítõs jellege megnehezíti a palackok töltését. Megfogadjuk a tanácsot, víz kerül a palackba, természetesen pont az újabb emelkedõ elõtt. Rövid, ám igen masszív emelkedõn kapaszkodunk fel a Varjas-kunyhóig, amely inkább tûnik amolyan fedett pihenõhelynek. A túra egyik újabb hangulati fénypontja következik, gyönyörû erdõben, sejtelmes, késõ délutáni fények mellett ereszkedünk le a hegyrõl. Az út mellett a Somos-kút kõfoglalata magasodik a fák között, kicsit közelebb megyek, hogy legalább a fotógép lássa, a dagonyából ennyi is pont elég. Trappolunk tovább, próbálom felvenni az iramot az elöl haladó Repkényékkel. A két völgy találkozásánál J a a t rögtönöz szalagozástechnikai bemutatót, mindenki okulására. Kelet felé fordulunk a Nagy-völgyben, az egyre halványabb fények között megtesszük a rövidke kitérõt a Solymár-kúthoz, a forrásházban lévõ tábláról kell felírni a megfelelõ információt. Visszatérünk a völgybe, jól jelzett úton érjük el az igen közeli Oszlopó-forrást, négy turistaút közül egyiket sem követjük innentõl, hanem egyre magasabbra kapaszkodva érjük el a térközre lévõ Bagó-kutat. Még elég fény van ahhoz, hogy lámpa nélkül lehessen haladni, viszont a fényképezõgép már a vakut erõlteti, néha hagyom érvényesülni. Tágas rétre érkezünk, szalagok vezetnek vissza a Betyár-forrás felé, a völgy túloldalán magas, sötét hegyek sorakoznak egymás tetején. Megérkeztünk a fordítóhoz, idáig fõleg északra jöttünk, mivel azonban a Börzsöny pár kilométerrel északabbra elfogy az Ipoly völgyében, mostantól fõleg délre fogunk menni.


A forrásnál cserlaciék írják alá a megfelelõ rovatot, aztán elõkerítek egy bélyegzõpárnát, így duplán igazolják ottjártunkat. Közben leszáll a sötétség, elõkerülnek a mindenféle kézi- és fejlámpások, kivilágítva indulunk útnak. A ponton megtudjuk, hogy a következõ szûk húsz kilométeren emberes ellenõrzõponttal nem fogunk találkozni. Üdítõ gondolat. Még egy darabig a völgyben futó, kétes minõségû mûúton trappolunk, majd a zöld jelzés megcélozza Pénzásást. Mi meg követjük. Nem túl meglepõ, hogy emelkedik az út, amióta elindultunk, ezt elég sokszor eljátszotta már. Kicsit kezdek befordulni, mivel eddig nem jelentkezett a szürkületi menetrendszerû holtpontom, most gõzerõvel próbálja bepótolni a hiányosságot. Lassan felzárkózom az elöl haladókhoz, Repkény, VadMalac, J a a t haladnak együtt, a beszélgetés felissza a fáradtságot, megérkezünk a Pénzásás-nyeregbe. Kicseréljük a jelzést kék négyszögre, ezen emelkedünk tovább, a Börzsöny szíve felé. VadMalac telefont kap, lemarad, amikor újra lépteket hallok mögöttem, akkor már DJ_Rushboy és két útitársa érkeznek. Jobbra – mellesleg – csodaszép a kilátás, a csillagok az égen, a távoli falvak a láthatáron, mind apró fénypontokként látszódnak. Aztán elnyel minket a rengeteg, a széles úton utolérem Repkényéket, mostantól végig együtt gyûrjük a kilométereket. Illetve, néhol a kilométerek gyûrnek minket. Szalagok vezetnek a völgybe, megtaláljuk a Király-kutat, megint lehet nagy ivászatot csapni. Újra a Kemence-Diósjenõ félhivatalosan megnyitott országúton trappolhatunk, Lada Niva húz el szembõl, majd rögvest megfordul és elrongyol Kemence felé, bõ kilencvennel. Csak pislogok a botváltós nájtrájder után. Fények bukkannak fel az egyik útkanyarulatnál, ez már Királyháza. Gudluking mutatja, hogy az egyik turistaház udvarán is áll egy foglalt forrás. A hegyek elõszobájában járunk, lehet válogatni a dél felé vezetõ utak közül: mind fölfelé megy. Nagyon.


Az itiner szerint vissza kell térni a Király-kút kedvéért elhagyott kék négyzetre, így is teszünk, meredek, hosszan elnyúló kaptatót kapunk a lábunk alá. Ez a Dobó-bérc, a zsebembõl a térkép halkan Dobogó-bércnek zümmögi. Ráhagyom. Ahogy egyre följebb jutunk, úgy válik egyre inkább bizonyossá, hogy hol is tartunk. Mellettünk a Pogányvár gerince húz magasra, amikor kelet felé nyílik némi kilátás, akkor a Hollófészek tömbje sötétlik talán a völgyön túl. Mögötte Diósjenõ közeli fényei pislákolnak, valahol egészen odalent. Elérünk egy magassági pontot, összehúzom a kabátot a szélben. Az égbolt sötétsége alatt másik, sötétebb vonal mutatja az elérendõ magasságot. Elvis hangolja a gitárt, meg mást is csinál, ezért aztán menekülõre kell fogni. Röpke lejtõ után kanyargós erdei ösvényre térünk, ez vezet fel a Hárombarát-nyeregbe: megérkezik mellénk a zöld sáv jelzés, amelyet hagyunk tovább kapaszkodni a Csóványos felé. Letérünk a Nyír-rét felé, ahányan összeverõdünk itt a sötétben, annyifelé széledünk, hogy megtaláljuk a megfelelõ utat. Határozott, széles úton, a néha bóbiskoló térkép szerint egykori kisvasút nyomvonalán érjük el a Musli-forrást, kivájt farönk vezeti az út mellé a hûs, frissítõ vizet. Kezet, arcot is mosok, közben Repkény az iroda rendíthetetlen kezelõjeként feljegyzi a helyes választ. Hiba csúszik a gépezetbe, a kék négyszöghöz kicsit vissza kéne menni, mi azonban a többiek után megkerüljük a völgyfõt a széles úton, mûködik a birka-effektus. Megleljük a Kroslák-kutat, felkaptatunk az egyre erõsebb szélben a Foltán-kereszthez. Padok vannak és asztalok, ennél alkalmasabb helyet nem is lehetne találni egy kellemes vacsorához. Közben hátha megérkeznek Bubuék is, akiknek még Királyházán hallottuk a hangját. Halkonzerv, szalonna, zsemle, gumicukor, kóla, víz, ilyesmi kerül elõ a három hátizsákból, jóllakunk. Mögöttünk belátható és hallható távon senki nem közeledik, elindulunk, mielõtt kockára fagynánk a metszõ szélben.


Annyira sikerült az evéssel új erõre kapni, hogy innentõl a Kéktúra hosszú lejtõjén néha tartunk egy frissítõ kocogást. Kerítés szegõdik mellénk, majd távolodik el, eszembe jut, milyen vidám dolog is itt fölfelé ballagni. Elmosolyodok, mert lefelé sokkal vidámabb. Nem is tart sokáig megérkeznünk Saj-kúthoz, ahol az emlékeimben élõ dagonyás vízfeltörés, meg a kiszáradt foglalat már a múlté. Iszom egy korty vizet az újjáélesztett forrásból fakadó vízbõl, keresztezünk egy széles utat és rátérünk a rövidke Z+ jelzésre. Csak a miheztartás végett belefutunk egy kis eredeti, börzsönyi dagonyába, mielõtt megtalálnánk a mûutat. Lekapcsolom a lámpát, a többiek eszközeire támaszkodom, így ballagunk Királyrétig. Oldalt felismerni vélem a 2007-es Börzsöny Éjszakai célját, most nagy mulatozás zaja szûrõdik ki, valamint néhány, korán távozó mulatozó. Királyréten ellenõrzõpontra lelünk, autóból adják az igazolást, a mozgó ellenõrzõpontnak fenntartott hely helyett a „Tar P-h-alja-forrás” rovatba. Érdekes, gondolom elõször. Egyre csak fokozódó vidámsággal rontunk neki a hátralévõ tizenegynehány kilométernek, a térkép idegesítõen zümmög valami emelkedõrõl.


Kisétálunk az alvó Királyrétrõl, tábla mutatja a Deszkametszõ-völgyben vezetõ országúton Kóspallag irányát. A szalagok rögvest letérítenek róla, patakvölgyben kerülgetjük a sárfoltokat és a kisebb-nagyobb köveket. Aztán a meder elfogy, az út pedig egy merõ sárfolttá lényegül át. A változatosság kedvéért néha szembejön egy-két szedres, meg mindenféle belógó ágak is. Szalagozás is van, párhuzamosan mûködik a piros-fehér csíkos és a kék nejlon. Megint állandóan fölfelé megyünk, most ráadásul nem érdemes megpihenni, mert a másodperc törtrészénél hosszabb állás mélymerülést eredményez. Vendégmarasztaló hely ez. Az út szélén néhány, még az úton lévõnél is nagyobb és mélyebb dagonyát látni, egyre kíváncsibb vagyok, hogy mit is keresek én itt? Aztán összeszedem magam és felteszem a költõi kérdést, hogy a rendezõk szerint mit keresünk itt? Végül rájövünk: arcleépítõ kúrán vehet részt az errejáró: aki túl lelkesen mondja Királyréten, hogy innen már csak lazán besétálunk Zebegényre, annak itt hamar leépítik az arcát. Elvis is itt csücsül, valamelyik sártócsa közepére ácsoltak neki egy színpadot, hiába hittem, hogy leráztuk a Foltán-kereszt elõtt. Már kellõen magasan, egy viszonylag száraz részen ráállok pár letaposott indára, elõkotrom a térképet, szerinte a környéken még forráshoz hasonló objektum sincs. Az emelkedõ azonban szerencsére elfogy, kordonszerû szalagozás térít Kóspallag felé. Patakcsobogást vélek hallani, aztán kék kereszt jelzést vélek látni és száraz(abb) utat vélek a lábam alatt érezni. Megérkezünk Kóspallagra, ennyire még nem örültem neki. Azzal a lendülettel, ahogy betérünk a faluba, le is ülünk az emlékmûnél, két pofára falni a földimogyorót.


A rövidre szabott szünetjel után feltápászkodunk, kisétálunk a kóspallagi elágazóhoz, amelyet a távoli múlt ködébe veszõ, ööö... tegnap délelõtt már láttunk. Most egyenesen kell menni, aszfalt jön aszfalttal, megváltás a sok sár után. Különösebben nem történik semmi Csurgópusztáig, ahol v63-152 sporttárs õrzi autóból a pontot. Elmeséli, hogy voltak, akik még nálunk is kisebb lelkesedéssel számoltak be a Tar Péter-hegy alatti kalandjaikról. Megkapjuk az útbaigazítást is: nagyjából elõre kell menni, ütközésig, az lesz Zebegény. Elhaladunk valami romos istálló mellett, ez lehetett Csurgópuszta. Aztán szántó, szántó és szántó, minden mennyiségben, néha trükkös útvillákkal megfûszerezve, hogy el ne aludjon a turista. Körülöttünk mindenütt a távoli hegyek körvonalai derengenek a láthatáron, a Pilisen túl a fõváros fényszennyezése világítja sárgásan a felhõket. Lenyûgözõ a látvány. Majdnem pontosan szemben látjuk a dobogókõi adótornyot, elmeditálok, vajon mekkora lelkesedéssel fogadnám, hogy a túra célja oda helyezõdött át? Megállapítom, hogy semekkorával. Ugrik egyet az óra, eljött a nyári idõszámítás pillanata, kettõ helyett hármat kell látni. Elérünk egy nagyobb tanyát, ezt jobb oldalról kell kerülni, amikor már éppen térképes segítséget kérnénk, akkor bukkan fel egy diszkrét szalag. Megint emelkedõt kapunk, hosszút és kopárat. Nagyon hosszút. Valahol egy tanösvény táblája jelenik meg mellettünk, majd egy következõ, a Hegyes-tetõ tömbje pedig szépen csendben kezd kevésbé elöl, mint inkább oldalt sötétleni. Megérkezünk Zebegénybe, meredek utcán trappolunk lefelé, meglepõdöm, amikor szemközt találjuk magunkat az iskolával. Odabent aztán gratulációk, étel-ital-dõzsölés, zoknicsere, utóbbi csak erõs idegzetûeknek. Rövidke pihenõ után átballagunk a vasútállomásra, veszünk jegyet Biatorbágyig, a hétvége még tart. Köszönöm a társaságot mindenkinek, akivel a túrán hosszabb-rövidebb ideig együtt mehettem és természetesen köszönöm a rendezõségnek, hogy ilyen remek útvonalat találtak nekünk a Börzsönyben!


-Kékdroid-


Képek