Börzsönyi Forrástúra 95 km azaz „Zebegényi Hármas - 2. felvonás”
Sok héttel ezelõtt felmerült a gondolat, hogy mindenképpen ott leszünk a Forrástúrán. A Téli Berek túra óta a lábam folyamatos regenerálódás alatt állt és – többek között lépéshiba unszolására – az volt a cél, hogy a Forrástúráig annyira rendbejöjjön, hogy bírjam majd a tempót. Ez utóbbi amiatt is fontosnak tûnt, mivel engem a Börzsöny „jó ismerõjének” gondoltak, így számítottak a tereprutinomra.
Ahogy felkerült a honlapra a hosszútáv útvonala, egybõl szemügyre vettem, és minden egyes nap „ízlelgettem”, próbáltam memorizálni.
A meteorológusok mindenféle vészjóslatokkal akarták borzolni a kedélyeket, szerencsére aztán a túra folyamán egyetlen csepp esõt sem kaptunk.
T. Peti a szokásos helyen vett fel, az autóban bent ütl már lépéshiba és tanítványa, Karesz. Ötödik utasunk, M. Józsi kerékpárral érkezett a megbeszélt helyre. Idõben érkeztünk meg Zebegénybe, belefért némi tollászkodás is a korai rajtig. A legelején szándékoztunk indulni, hogy minél tovább juthassunk világosban. Az igazolófüzet kézhezvétele után, saját tempónkat ismerve becéloztuk Dobó-bércet, mint lámpabekapcsolási helyet.
6 óra elõtt az iskola kapujánál toporogtunk és az óránkat néztük, hány másodperc is van vissza a virtuális gongütésig. És elindultunk. Szegény Ádámék folyton hallgathatták, hogy éppen melyik túra útvonalát követtük… Odahaza íróasztal és térkép mellett vakartam a fejem, hogy hol is van ez az Erzsébet-forrás, de rögtön kiderült, hogy még Zebegény belterületén: rendezõk által kihelyezett papír is jelezte a pontos helyét. Pár perccel a rajt után még nem lett rajtunk úrrá a szomjúság, így tovahaladtunk.
A Szõnyi emlékház magasságában sprintelt el mellettünk RushBoy és R. István, akik duplázást terveztek. M. Józsi a kocogó duóhoz csapódott. Virtuális kalaplengetés (vagy fejcsóválás? :-) ) kíséretében hagytuk õket tovahaladni. Ernõ-forrás elõtt érjük be Istvánékat, akik a 44-es távra neveztek. Ez a vidék valamiért nagyon is ismerõs volt, hát persze, 1 hete mintha jártunk volna erre.
Ernõ-forrás után jött az elsõ izgalmas jelzetlen szakasz, ami egyenletes emelkedést sejtetett a térkép szerint, valójában azért voltak benne viszonylag meredekebb mászások is, egy szép völgy mentén. A tavasz érezhetõen beindult, a Remete-kereszt-bérc déli oldalát színes keltikeszõnyeg borította. Egy fotót mindenképp megért a téma, de (akárcsak a Téli Berek túrán) eközben a csapat tagjai jól elhúztak elõre.
Világos-térre kiérve jobbról „köszöntünk” Hegyes-tetõnek, ezúttal a csúcsot nem kellett meghódítsuk, arra sok más túrán úgyis van lehetõsége az emberfiának. Az ismerõs kéktúrás szakasz enyhe lejtõje kocogásra csábított, a józanság határain belül tartva persze, hiszen hosszú táv állt még elõttünk. A kocogás közben azért módom nyílt a menet közben utolért pesza91 sporttárssal egy rövidet beszélgetni.
Köves-mezõtõl a mellékelt térképvázlatnak megfelelõen a mûúton folytattuk az OKT balos letérõjéig. Az ezt követõ egyenletes lejtõ szerencsére sármentes volt (dagonyázva ez a szakasz meglehetõsen borzalmas, fõleg felfelé). Õzike-forrás letérését jól kihelyezett szalagok jelezték, ismét egy olyan részt jártunk, ahol egyikünk sem fordult meg még soha. Nagyjából itt csapódik hozzánk Sz. István, akivel a túra hátralévõ részét együtt teljesítettük.
Kíváncsi voltam a törökmezõi átkötésre is, és nem kellett csalódnom, mert a Czerovszki-követ is érintettük (gondolom Tinca sporttárs is örült neki: rég vágyott börzsönyi emlékhely…). Fehér-kúti-forráscsoport mellett is annyiszor elsétáltunk már, de érinteni csak most érintettem elõször. Borikától kaptunk bélyegzést és sok mosolyt :-) Kellõen szomjasak voltunk, így a forrás megkóstolását nem lehetett elodázni. Régi térképeimen szerepel ezen forrás közelében a VIT-forrás, nem tudom, meg lehet-e még találni, vagy végzett vele az idõ vasfoga.
Törökmezõi-halastó a házikóval… anekdoták és szép emlékek forrása, ezúttal csak elrobogtunk mellette. A patakvölgybõl szinte csontszáraz úton mászunk ki az OKT mentén (ha van sáros szakasz a Börzsönyben, akkor ez az, áldottuk a sorsot, hogy ideális a talaj). A lovarda után találkoztunk a szalagozásból visszatérõ Gy. Petivel. Békás-rét elõtt szigorúan sarkosan kanyarodtunk jobbra lefelé. Torony-forrásnál kódot írtunk és felnézve Pusztatorony felé egy hatalmas zakózás emlékei jutottak eszembe :-)
A térkép és leírás szerint mûutaznunk kellett Kóspallag irányába, azonban láttunk szalagokat befelé is. Kicsit ugyan elbizonytalanodtunk, de egyértelmûvé vált, hogy a szalagok egy másik távra vonatkoznak. B. Andrásék megnézték egy kicsit ezt a szalagozást, rövidesen aztán visszatértek a mûútra és ismét találkozhattunk velük. Kóspallagi elágazásnál megint nosztalgiaözön indult be, elsõsorban a tavalyi NaHáT túra kapcsán. Megint olyan furcsa volt a sármentesség.
A „julianusos” átkötés után ahogy elhagytuk a P sáv jelzést, ismét az ismeretlen felé vettük az irányt. Rablótanya-kulcsosház és környéke nagyon takaros és hangulatos volt. A kódot próbáltuk meglelni, de az éppen akkor fürödni induló helyiek tájékoztattak, hogy „eddig a kódot senki sem találta”. Sebaj, készítünk fotót! Már a kóspallagi elágazástól megismerkedhettünk a fekete nejlonszalagokkal: nem a leginkább észrevehetõ fajta, ám mivel sokan voltunk a csapatban, valaki közülünk mindig meglátta a következõ példányt. Egy egyértelmû balos letérésnél kellett csak nagyon figyelnünk, ott könnyedén tovább lehetett volna menni. A logika is a balos irányt diktálta, hiszen arra folytatódott a patakvölgy.
Rablótanya után jött a Tolvaj-kút. Hogy teljes legyen a bûnözõ-repertoár, gondolatban már a „Sikkasztó-forrást” vártam :-) Ezután következett egy hangulatos kanyargós erdészeti út, ami a „hárompúpú hegyet” kerülte körbe (Só-hegy, Nagy-Sas-hegy). Meglepõdtem, hogy az egyik útbaesõ réten pados pihenõt is láthattunk, pedig erre turistaút egyáltalán nem is vezet. Ez a szakasz gyorsan elrepült, hirtelen becsatlakoztunk a S jelzésbe és papír jelezte az Érsek-forrás kitérõjét. Ez a rövid ereszkedés tartogatott némi börzsönyi sarat, de megérte, mivel a forrás nagyon finom vizet adott. Ahogy másztunk vissza a S sávra, szembetalálkoztunk M. Józsival, aki jelentõsen elkavart. Pár óra erejéig innentõl velünk tartott.
Érsek-tisztás – újabb dilemma: a mellékelt térkép szerint tovább kellene haladnunk a S sávon Kisirtás felé, azonban a kihelyezett papír és a szalagok egyenesen a szemközti hegyoldalra irányítottak. Mindkét variánsnak voltak támogatói a csapatból, végül aztán a szalagozás követése nyert, mert ugye mi van akkor, ha a térkép szerinti út nincs is kijelezve (ez utóbbi végül beigazolódott). A szalagozott átkötés nagyon szép útvonalon ment, több helyrõl kilátást is élvezhettünk, a terep is változatosnak bizonyult (hegyoldalban szintezõ szekérút, majd egy hangulatos rét mocsárral). Csodás bükkösben ereszkedtünk le rézsútos ösvényen egy zúgó patakhoz, amin átkeltünk. Innét már látszott szinte a házikó, illetve a hozzá vezetõ szalagok. Sejtettük, hogy itt forrásnak is kell lennie. A két kifolyós Lajos-forrásnál megint tankoltunk. Bevallom, nekem ez a ház és környéke volt az egyik kedvencem a túrából.
Igazi hamisítatlan börzsönyi bükkerdõ következett, fénytõl védett északi tájolással. Elérve a S+-et a tavaly õszi Forrástúrát ismételtük kis szakaszon. Iskolás csapat jött szembe, akik egy patakátkelés helyett inkább a hegyoldalban kerültek. Mi persze simán áttrappoltunk a köveken. Kisvártatva megemlékeztünk a tavalyi eltévedésrõl, amikor is a S4 jobbkanyarját nemes egyszerûséggel nem vettük észre és csak Kisirtáson eszméltünk. Ami akkor eltévedés volt, most a követendõ útirány. Kisirtáson Ádám és Karesz kértek egy fotót a kisvasút végállomásánál. Szépasszony-kútnál a kereszt mellett K. Laci õrködött, ezúton is köszönöm az elõzetes infókat a túráról! :-)
A jelzéskavalkádból nehezen találtuk meg a S3 emelkedõjét, pedig emlékeznem kellett volna rá. Némi bizonytalanság után a térkép megerõsített, hogy helyes a kiszemelt útirány. A rövid de combos mászást már tudtam elõre, éppezért nem hajtottam szét magam, a többiek kissé elõrehúztak közben. A jelzések találkozásánál „Dijós-kút” ott hevert a lábunk alatt, de valamiért balra akartam menni. Õ. Anna jött szembe, õ ezúttal csak a 44-et vállalta, valamikor majd biztos fogunk vele együtt túrázni. Pár perccel késõbb „elért a végzet” és Istvánék duójával újból összefutottunk. Bár a fiúk nehezen hitték az útirány helyességét, én magabiztosan haladtam elõre a Vasedény kulcsosház felé, elõre jelezve a ránk váró szakaszokat. Fagyos-kút vize finom volt, mint mindig. NaHáT-os emlékeim kapcsán kissé kirázott a hideg, de hamar túltettem magam rajta :-)
A fiúk furcsállták, miért nem a völgyben futó ágán haladunk a K+-nek, hanem jobbra felfelé. A mászás hamar megvolt, viszont a Magyar-völgy közelségének egyértelmû bizonyítékaként elkezdett folyósodni az út, egyre nagyobb trutyiban gázoltunk. Kikerülni itt még nem esett nehezünkre. Egy újabb völgyet elérve szalagozásra tértünk, majd elkezdtünk szemezni a Magyar-heggyel. Katalin-forrás után közvetlenül technikás patakátkelés várt ránk, majd furcsa módon szinte csontszáraz úton folytattuk a híresen dágványos Börzsönyi kék szakaszt. Jaj de jó ez nekünk – gondolta Stirlitz… Már távolból feltûnt a világosbarna színû, felületi sárnak tûnõ képzõdmény, azt hittük, simán át lehet majd rajta gázolni. Teljes nyugalommal beleléptünk és a cipõ gyakorlatilag elsüllyedt a trutyiban. Sz. Istvánon és rajtam kívül a többiek hivatalos útvonalkövetõk maradtak és végiggázoltak ebben a borzadályban. Mi inkább a hegyoldalban kerültünk párszáz méter erejéig. Bányapuszta elõtt muszáj volt az „UKK-os hõsökrõl” fényképet készíteni, bõven cipõ fölött beterítette õket az iszap. A kényszerû belassulás kissé kedvét szegte a társaságnak.
Jóska-kút a kód rögzítése mellett alkalmat adott némi tisztálkodásra. Megtisztulva indultunk neki az újabb mászásnak. Az oldalgerincen átbukva „sose-érsz-oda” érzés kezdett eluralkodni rajtam. Szépen lassan közeledtünk Várkút-forráshoz, közben kereszteztünk erdészeti utakat, és tanulva a korábbiakból, elõzetesen „felmértem” a sármélység mértékét. Erdészeti jármûvek búgása közepette érkeztünk meg Ervinhez, ahol az aláírás mellé jótanácsokat is kaptunk a ránk váró magashegyi szakaszhoz. .Megmutatta nekünk az elsõ szalag helyét, majd utunkra engedett. Hát a meredekség helyenként tényleg nem volt tréfa dolog, sárban-jégben kifejezetten életveszélyes itt lejönni. Két patakvölgy közti gerinc élén másztunk le, látványnak nem volt utolsó.
Hamuháztól egészen más jellegû kalandok kezdõdtek. A tavalyi esõk itt komoly átalakításokat végeztek: a turistaút nyomvonala részben járhatatlanná vált, hatalmas kövek mindenfelé, a patak is mintha másfelé folyt volna, mint korábban. Ennek megfelelõen az „út” megválasztása kapcsán is találékonyságunkra hagyatkoztunk sokszor. Patakátkeléseknél sokat segített a túrabot, míg a többiek nem is egyszer inkább az átgázolást választották. Már korábban is lenyûgöztek a levegõbe lógó kisvasútsínek, de most még grandiózusabb látványt nyújtottak. A technikás terep jócskán belassított minket, nem nagyon akart közeledni a Fekete-völgyi panzió.
Az itt kezdõdõ mûutazás engem megnyugvással töltött el, mivel lehetett haladni és tudtuk, hogy a Börzsönyi fõalappontnál etetõpont vár bennünket. Kiélhettem mûutazási tempómániámat, hogy aztán a ponton hagymába, csalamádéba és finom kenyerekbe fojtsam étvágyamat. A hagyományoktól eltérõen Elágazásék helyett ezúttal mások teljesítettek szolgálatot. Nem keveset idõztünk itt, hiszen ilyen terülj-asztalkám nem gyakori jelenség a Forrástúrákon. N. Attila itt ért utol bennünket, majd rövid tartózkodás után tovább is kocogott, M. Józsi társaságában. Amikor mi is indultunk a ponttól, akkor értek be B. Andrásék, akik elkavarás miatt kerülhettek mögénk.
Több km mûutazás segítette a túraebéd megemésztését, eközben a km-kövek segítségével sebességet is tudtunk mérni (akárcsak anno a HTMV-n). Szegény Karesz idõnként kissé lemaradt. Elõre megtervezett idõre érkeztünk meg a szépen felújított Kenyeres Balázs-forráshoz, ahol feltankoltunk, mert hosszú km-eken keresztül nem találkozunk kifolyós forrással. A szemközti gerinc megmászása nem volt végül olyan keserves, mint ahogy azt a forrás felõl nézve tûnt, bár tény az is, hogy visszafogtuk magunkat. Varjas-kunyhó után egy – szerintem – csak erdészek által használt úton ereszkedtünk le Nagy-völgy irányába. A völgy tõlünk balra tényleg csodaszép volt, nagy mélységben alattunk. Arra kellett figyelnünk, hogy pontosan hova lépünk: kövek és az avar miatt csak nagyon lassan ment, bokaficamot elkerülendõ. Egyértelmû, hogy belassultunk, de ennek ellenére is úgy gondolom, hogy ez a szakasz hosszabb volt, mint a megadott résztáv.
A Nagy-völgy is hozott sok újdonságot: Solymár-kút teljesen ismeretlen volt számomra, az Oszlopó-kút környékét rendbehozták. A Bagó-kúthoz vezetõ erdészeti út szinte a Bükköt idézte számomra, teljesen ideális agyi kikapcsolásra! Betyár-forráshoz való átkötés ismét a szépségrõl szólt, út ugyanis nem igazán volt, szalagtól szalagig haladtunk. Idõvel nagyon jól álltunk és haladás szempontjából megnyugtató volt az a tény is, hogy többször járt jelzett utak várnak ránk hosszú km-eken át.
Ádám és T. Peti rákapcsoltak volna, de Karesznek elkezdõdtek a problémái (fájt a lába, szúrt az oldala és folyamatosan köhögött). Eleinte ment az a koreográfia, hogy amikor Karesz nagyon lemaradt, akkor egyszer rákapcsolt és utánunk futott, de aztán ismét nem bírta velünk a lépést és kezdõdött az egész elölrõl. Pénzásás hamar elérkezett, a K4 mászásánál Peti és Ádám elléptek, nekem is rá kellett kapcsolni. Csánki-kert után jött ez az én idõm, remekül tempóztunk és egyre inkább tarthatónak tûnt Dobó-bérc világosban.
Király-kút felé a szalagozás egyértelmû volt, nem csupán az Erdõkerülõ söprés emlékeire hagyatkozva. A forrásnál pihiztünk egy jelentõsebbet, Kareszt itattuk, mert valószínûleg felborulhatott a vízháztartása. Közben megemlékeztem arról, hogy itt láttam utoljára Schelcz Albertet, miután lehozták a Dobó-bércrõl :-( Papír jelezte, hogy a következõ emberes pont Királyrét, frissítõpont. Királyháza felé a mûúton túlságosan begyorsultam, kaptam is a fejemre, hogy Karesz megint lemaradt. Stratégiát váltottunk és Királyházától õ ment elöl és mi követtük. Ez a felállás nem is volt ellenemre, mert nem is láttam volna értelmét felrohanni Dobó-bércre.
Szépen komótosan másztunk felfelé és teljesen váratlanul ért a csúcs elérése. Közben persze Ádám mesélt halálfélelmes élményeirõl egy bizonyos Erdõkerülõ túra kapcsán… Még mindig világos van, bár a Nap már lement. Szinte a Három-barát nyeregig másztunk fel, ahol is aztán elõkerültek a fejlámpák. A Z/K4 közös szakasz szétválásánál már töksötét lett az erdõben, persze gond nem volt ezzel, mivel az utat betéve ismertem errefelé. Musli-forrás és Kroslák-kút csukott szemmel is megvolt. Elõbbi forrás kifolyójának anyagának megállapítása (ezt a kérdést kellett megválaszolni) nem volt triviális, legalábbis nekem…
Foltán-kereszt után „érthetetlenül” begyorsultam, ez a dõlésszög valamiért ideális számomra. A többiek alig bírtak visszatartani. Igaz ami igaz, Saj-kút-bérc után van egy komolyabb lejtõ, ahol köveket kell kerülgetni vagy azokon ugrálni, és hát ez sötétben nem feltétlenül elõnyös nagy tempóban. Szegény Kareszt ez az ereszkedés kissé megviselte. Cserébe a sors igazságot szolgáltatott, ugyanis Saj-kútnál túl nagy elánnal rohantam le a forráshoz és a csúszós avaron egy hatalmasat taknyoltam. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még bõven volt idõ a célig, hogy megszáradjon a trutyi, így emberi kinézettel tudjak majd beszállni az autóba.
A tempót ezután Kareszhoz igazítottuk úgy mûutaztunk le Királyrétre. Többen kétkedve fogadták, hogy ennyit betonozunk, de hát a bõ 3 km az annyi. Királyrétnél J. Laciéktól kapjuk a bélyegzést, pedig elvileg ez nem is ellenõrzõpont. Laci elmondja, hogy a Tar-Péter-hegy forrását bélyegzi, mivel az út oda nagyon benõtt és hogy menjünk mûúton. Az ukáz egyértelmû, ennek megfelelõen cselekszünk. De elõtte megvacsorázunk, ugyanis a többször is ígért rendezõi frissítés elmaradt. Szóval jött a további betonozás, a kóspallagi elágazás után is, nekünk ugyanis ezt mondta Laci.
Karesz egyre vacakabbul kezdett lenni, és már az volt a terv, hogy Kóspallagra még úgy érjünk be, hogy nyitva találjuk a kocsmát, ugyanis valami fájdalomcsillapítót kell neki szerezni. Õ ment elöl, mi pedig utána. Az út szépen emelkedett, nem lehetett sokkal kevesebb a szint, mint a benõtt szalagozott úton (a táv pedig mindenképpen hosszabb volt így). Meredek lejtõvel érkeztünk meg Kóspallagra és még idõben jutottunk el a kocsmáig. Szerencsénkre a kocsmárostól kaptunk Algopyrint, Karesz ettõl hamar jobban lett. Mivel Sz. István még evett-ivott, õt megvártuk, míg Kareszt hagytuk, hogy hadd menjen elõre.
Csurgó felé menet szép számú autó elõl kellett félrehúzódni és viszonylag hamar lepergett ez a mûutazás. Cs. Toni volt az utolsó emberes ponton, aki észrevételezte, milyen ritkásan jövünk. Részben a nézelõdés, tájékozódás, valamint a helyenként technikás terepszakaszokon való lassan haladás miatt nem is lehetett úgy tempózni, mint egy kijárt sétaúton a Budai-hegyekben. Persze nem is ez volt a cél.
Ezután jött egy régi ismerõs rész: a Szobi szuszogós szinte nyílegyenes, dél felé tartó szakasza. Kareszhez igazítottuk a tempót, de rövidesen már két „hendikepes” csapattagunk lett, ugyanis Ádám rosszul lépett a traktor által alkotott nyomvályúban és megreccsent a bokája. Elmondása szerint ilyen esetben egy kosármeccsen azonnal leviszik a pályáról, azonban most erre nem volt mód: némi fájdalmak közepette, de folytatta. Természetesen sétatempóra váltottunk, hogy két hõsünknek se legyen szenvedés a hátralévõ néhány km. Én pusztán az emlékeimre hagyatkoztam, az alapján haladtunk. A major elõtti meredekebb lejtõnél megkérdezték a srácok, hogy biztos arra kell-e mennünk, de megingathatatlan maradtam.
Idõnként fel-felsejlett már a Maróti-hegyek vonulata a Duna túloldalán, valamint fõutak fényárja. Aztán az utolsó jól elnyújtott emelkedõvel elértük az elsõ zebegényi tanösvénytáblát, aminek nagyon megörültem. Már nem volt sok vissza. Többször megálltunk Petivel, hogy összevárjuk a csapatot. Boldogság volt házakat látni, valamint betont érezni a lábunk alatt. A végsõ, nem gyenge lejtõ pedig éppen az iskolához vitt, nem kis meglepetésünkre. A célban Éva és Egon vártak, tõlük kaptuk a díjazást, valamint õk pótolták a célbeli finomságokat is. A jelvény továbbra is nagyon szép! A kolbászkrémes kenyerektõl és a fokhagymakrém mellõl T. Peti alig tudott kirobbantani, pedig nagyon indulni akart már haza. Közben befutott Sétálós bácsi Balázzsal és Tincával, a túraútvonal szépségével mindenki maximálisan elégedett volt.
Összességében ismét egy nagyon egyedi, meglepetésekben gazdag, technikás útvonalon vezetõ Forrástúrán vehettünk részt. Magam részérõl nem kérdés, hogy a sorozatot folytatom-e. Találkozunk szeptemberben a Gerecsében! |
