Túrabeszámolók

Forrástúra a Börzsönyben 95 km

Régóta szemezgettünk ezzel a gyöngyszemmel a túranaptárban. Személy szerint én még soha nem voltam a Börzsönyben százason, hát ideje volt elkezdeni.

Tudtam, ez nem az a túra lesz, ahol a Börzsöny legmagasabb pontjait keressük fel. Most a hegyek lábánál megbúvó források lesznek utunk célpontjai, de ugyebár a források völgyekben vannak, a völgyek pedig általában hegyeket szabdalnak, tehát ahhoz, hogy egyik forrástól átjussunk a másikhoz, bizony kell majd mászni. A héten elégséges alvással akartam rágyúrni a távra (sajnos a torokgyulladás miatti alvási nehézségek csak a lelki felkészülést tették lehetõvé). Mindennek ellenére alig vártam a nagy napot.

Pénteken Droiddal elutaztunk Verõcére, ahol a dédnagymamám lakik, így közelebb kerültünk a szombati rajthelyhez, ami lehetõvé tette, hogy ötkor kellett csak felkelnünk.

Ébredés és kávé után szépen lesétáltunk a verõcei vasútállomásra. Nem kellett soká várnunk, jött a vonat, s Bubu a macijával integetett nekünk az ablakból, hogy ne tévesszük el a kocsit. Odabenn már szép számban gyülekeztek ismerõsök, beszélgettünk, s egy-kettõre Zebegényben voltunk. A nevezés gördülékenyen ment, elhelyeztük a nagytáskát a teremben, közben Suvlaj árult el némi kulisszatitkokat a túra hátterérõl (pl. hogy Kenyeres Balázs-forrásból mindenképp nyerjünk majd magunknak vizet). Tervünk különösebben nem volt, de otthon a térképet nézegetve elhatároztuk Droiddal, hogy Betyár-forrásig el kéne jutni még világosban.

6:10-kor indultunk végül, összeverõdtünk páran, s alig néhány száz méter megtétele után vizet vételeztünk Bubúr vezetésével az Erzsébet-forrásból, elvégre ez egy forrástúra. Az elsõ ellenõrzõpont az Ernõ-forrás volt, kellemes kis erdei pihenõhely övezte, padok, hangulatos árok, a vidáman bókoló hóvirágok már eltûnõben voltak, ez idõ tájt a keltikék veszik át az uralmat az erdõben. Innen emelkedõn folytattuk utunkat, frissen, lendületesen. Felérve a tetejére aztán megpillantottuk a Nap elsõ sugarait, az éppen csak rügyezõ lombok alatt a végtelen keltikemezõk napfürdõztek. A védett pirosló hunyor példányai is szép számmal képviseltették magukat errefelé (Csillag szeretett virága), míg Õzike-forrást el nem értük. Itt kódot rögzítettünk, majd némi vízkóstolás után folytattuk utunkat. A Fehér-forráscsoportnál kaptunk legközelebb bélyegzést, igen idilli pontõrhely, ki is fejeztük irigységünket. :) Fõleg a hatalmas bükkök girbegurba, föld felett is látszódó gyökerei ragadtak meg.

Legurultunk, átkeltünk a víz által erõteljesen alámosott gáton, majd ránk vicsorgott két aranyos kis virág (úgy tippelem, vicsorgók voltak, de mindenképpen a tátogatófélék családjának tagjai). Hogy ne csak völgyeket és forrásokat lássunk a Börzsönybõl, némi mezõs szakasz következett, ahol lovak legelésztek boldogan a napsütésben. Torony-forrást követõen mûutas szakasz következett, Rablótanya-forrásnál nem volt meg a kódos papír, Bubu a telefonos segítséggel kiderítette, valószínû elvitte a szél, így én a gondnok lakcímébõl a házszámot írtam fel itt igazolásképp. Innen jócskán fel kellett kapaszkodni Tolvaj-kútig, ahol megtartottunk a tízórai szünetünket (a fotókat visszanézve valóban 10 órakor voltunk ott). Néztünk szép kilátást, s egymást érték-követték a források, néha egy-egy mozgalom igazolópontjait is érintettük. Nagyon örültem, hogy egyelõre jó idõ van, minden virágot megörökítettem, amit csak láttam, Érsek-forrásnál elõbukkant a bükkelegyes ligeterdõk egyik szép kis virága, az orvosi tüdõfû. Lajos-forrás elõtt néhány tõ martilapu is sárgállott az út szélén. A forrás elõtt volt a beharangozott magashegyi jellegû szakasz, ami egy hirtelen lejtõ volt, melynek aljában meredek partú mederben hömpölygött a víz, s Lajos-forrásnál egy félig-meddig elhagyatott kunyhót is megszemlélhettünk (a verandáján igen jó volt ücsörögni egy kicsit). A forrás kifolyója körül ott nyílt a kis télizöld, meg némi kertbõl idekerült kankalinféle, valamint sárga nõszirmot is lehetett látni. Szeretem a tavaszi túrákat, mert ilyenkor kiszínesedik a természet. :)

A következõ szakaszon jött el a sár ideje. Párhuzamosan haladtam az úttal (én naiv még azt hittem, megúszom sártalanul :D) és az elsõ kritikus szakaszt sikerült aránylag tiszta cipõvel abszolválni, aztán egyszer csak leértünk Kisirtásra, ahol a Szépasszony-kútnál várt a következõ pontõr. Némi füstölt-fõtt császárszalonnás zsemlével alapoztam meg a következõ emelkedõhöz való energiaszükségletet, ahol szembõl érkezõ SzLA1 bíztatott: Ne adjátok fel! :)

Dijós-kútnál kódírás, majd Fagyos-kúton matricaragasztás is történt, lefényképeztem a tóban növekvõ békautódokat, aztán csak nyomultunk tovább. Nemsokára találkoztunk egy páncélinges cserkésszel (azt mondta, 20 kilós a cucc), meg a társával.

Az idõjárás változásáról:

• Besötétült fellegek kergették egymást az égen.


• Fenn a fák lombjai közt zúgott a szél.


• A völgy meredek bal oldaláról lavinaként görögtek le zörögve az elszáradt falevelek.

Nem ok nélkül éreztem úgy, hogy nem ússzuk meg az esõt.

Katalin-forrás után következett be a kikerülhetetlen. Miután Siményi Mikiék társaságában felírtuk a kódot a forrásnál, átkeltünk a vízen, aztán egy szekérúton felfelé A Karamell-vízeséscsoport elõre jelezte, hogy itt bizony történt valami az erdõben, gondoltuk, hogy nem tejeskávé folyik a patakmederben. Az erdészeti gépek által kijárt, víz által elöntött úton a sár megduzzadva állta utunkat. Néhányan jobbra tértek és a meredek oldalban próbáltak elegyensúlyozni, de én megláttam egy kavicsos részt ott, ahol a víz keskeny kis erecskében folyt le az útról, s úgy véltem, az már az alapkõzet, így átugorva a sarat, nagy lendülettel érkeztem meg a kiszemelt helyre, természetesen vagy tizenöt centi mélyen elsüllyedtem a sárban. Ezen inkább meglepõdtem, mint kiakadtam, mert tényleg arra számítottam, hogy köves talajra érkezem majd, de a kavicsok lebegtek a sár színén. :)

Valahol itt ért utol minket Tibet, Vadmalac és Jaat. Droid és Bubu nagyjából sártalanul megúszták ezt a szakaszt, a többiek pedig olyan cipõszínre váltottak, mint én. Vidám sárgásbarnára. :) Jóska-kútnál mindannyian kipufogtuk magunkat a sárhelyzetet illetõen, majd vidáman bandukoltunk tovább az erdõben. Vár-kút után jó meredeken lecsapattunk Kemence elágazóhoz. Nagyon tetszett ez a szakasz, igaz, azért figyelni kellett, nehogy elessünk a megnövekedett tehetetlenség miatt. A kisvasút nyomvonalát a patak valóban hullámvasúttá és abszolút Indiana Jones-nak való kalandvasúttá változtatta (én még nem jártam erre ezelõtt), de felfedezni véltük más neves személyek keze munkáját és alkotó tevékenységét is itt (mármint ami a fémek hajlítgatását illeti). :)

Megbeszéltük, hogy lebegõvasút lenne az ideális közlekedési forma errefelé, ezért a patakátkelések környékén tartottuk is némi szakaszbejárást. Itt valahogy könnyebben (vagy csak hamarabb) találtunk átkelõket, mint a többiek, így innentõl Droiddal és Jaattal némileg elõrébb kerültünk és kedélyesen csevegve érkeztünk meg az A44 résztáv céljába. A kapott Balaton szeletet a zsebembe tettem, a zsíros kenyérre került egy kis fõtt császárszalonna is, csak úgy megbolondításképpen, meg ittunk magnéziumos és kalciumos pezsgõtablettát. Cseréltem zoknit (amúgy nem szokásom, de a sár eléggé átivódott a cipõ gyöngyvásznas részein), a kettõ közül a piros gumimacit választottam, így lassan elindultunk az út hátralevõ részére. Mûút vitt a Kenyeres Balázs-forrásig, itt jól elnevetgéltünk, hogy a következõ szakaszon mit szívunk majd 2,7 km-en a 280 méter szintemelkedés miatt (fõleg, hogy a 2,7 km vége lejtõ). Mindenesetre ennek is nekiugrottunk, odafenn Lestat adott csúcskekszet, aztán gurultunk is lefelé. Közben Jaat megosztotta velünk titkos fejlesztését, a „legkönnyebben leszedhetõ szalag” feltalálásának és kifejlesztésének körülményeit, és a völgy aljában egy rövid videó erejéig be is mutatta.

Solymár-forrás után kezdett az ég a piros árnyalataiba átmenni, de még láttunk reményt arra, hogy lámpa nélkül elérjük a Betyár-forrást, ami végül sikerült is. A ponton lobogott a tûz, s bár a pontõröknek nem volt bélyegzõpárnájuk (egyszer mi is jártunk már így), aláírást kaptunk, de aztán Droidnak hála, még pecsétünk is lett. Itt elmondták, hogy a Király-kúton nem lesz pontõr, ezért hosszú magányos szakaszok következnek majd. Felvettük a lámpáinkat és nekiindultunk, Jaat gumimacijaival feltöltekezve. Ezekre a szakaszokra készültem a legjobban fejben, tudtam, itt jócskán kell majd kapaszkodni, de szerencsére sikerült jól beosztani az erõt. Pénzásás felé az emelkedõn utolért valaki, a léptei alapján azt hittem, Droid az, de RushBoy hangon köszönt. :) Õ már a 25-ösön túl volt, s most nyomta a 95-öt, suhant is tovább. Alig két órával a Betyár-forrás után már Király-kúton voltunk, onnan meg további két óra múlva Musli-forrásnál. Út közben Jaat megkínált powerbarral, kellemesen csalódtam az ízében. A Dobó-bérc emelkedõjén Jaat elmesélte nekünk Elvis cselvetéseit, mikor bukkan fel, milyen alakban, milyen rafinált tetteket szokott véghezvinni, s ami a legfontosabb, hogyan lehet ellene védekezni. Annyira röhögtem néha, hogy nem is a meredek hegyoldal miatt nem tudtam haladni, hanem a nevetéstõl. :) Kroslák-kút, majd Saj-kút után már igencsak vonzott lefelé a gravitáció, állandóan le akartam ülni, éhes voltam.

Kikuncsorogtam a fiúktól egy kis pihenõt a Foltán keresztnél. Leültünk a padokra, piknikeztünk. Jaat, Droid és jómagam kipakoltuk táskáinkból élelmiszerkészletünk rejtett tartalékait. Volt itt sós, mint a ropi+levesgyöngy kombó, tonhalkonzerv, volt édes, mint Tibi csoki, gumimaci. Jaat és Droid kólát is töltöttel, én a fogállomány-romlástól tartva pezsgõtablettás vizet. Közben hívott Gudluking, aki attól tartott, hogy eltévedt, mert hogy nem követtük õt, de elárultam, hogy épp Mahlzeit van (Bubu nyomán). Múlt az idõ, teltek a bendõk, igen jól éreztem volna magam, ha nem reszkettem volna úgy, mint aki épp megfagyni készül. Vártunk, hátha Csillagék utolérnek, de aztán mégis útnak eredtünk, mert ülve nagyon hideg volt. Királyrét elõtt technikai szünetet tartottam, Droid megvárt, Jaat elõrement. Aztán miután beértünk a kivilágított részre és megkaptuk a pecsétet, Jaat megkérdezte, mi a véleményünk a frissítésrõl (ami ugye nincs). Minket valahogy nem vágott földhöz a dolog, talán azért, mert már korábban megéheztünk, és Foltán keresztnél alaposan jóllaktunk a sajátból. Jaat is hasonlóan vélekedett, de azért elcsábított minket a kókuszos rúdjával, miközben talpalunk tovább, nem volt ok, amiért érdemes lett volna itt ácsorogni a hidegben.

Úgy voltunk vele, hogy „ó, innen már csak 15 km körülbelül, begurulunk!” Egy rövidke szakasz erejéig mûúton haladunk, majd a szalagok bevittek a „málnásba” (inkább szedresbe). Szó szerint.

Alig haladtunk az erdõben olyan pár száz métert, baloldalt fenn a sûrûben két acsarkodó fenevad morgását hallottuk (biztos nem kutyák voltak, tehát valami más… ). Megszaporáztuk lépteinket (én kicsit a pulzusszámomat is), siettünk, amennyire lehetett. Éjkék szalagok, meg néhol csíkos segítette a tájékozódást. Itt valójában nem volt gond az út kijelöltségével, csak a szederindák, a bokáig érõ iszap és víz nem tette lehetõvé, hogy tekintetemet eltávolítsam a talajtól, különben csapdába estem volna a természet karjaiban. A kanyarokat mindig egy-másfél méteres „helyszínelõ-kordon” jelezte, szerintem nem lehetett elvéteni. Jaat és a csodalámpa, Droid, valamint a repkény figyelem azonban átsegített minket a nehézségeken: együttesen túléltük az erdõt. Jöhettek krokodilok, jetik, minket nem állíthattak meg, tiszta szerencse, hogy a fekete mambák ideje még nem jött el (Jaat, 2011).

Amikor hirtelen megint szilárd talajon tapodtunk, gyanakodva és megkettõzött figyelemmel forgattuk körbe fejünket, nem ám valami csapdába kerültünk idõközben. Aztán leengedtük a túrabotokat, s besétáltunk csendben a kihalt utcák közé, ez már Kóspallag volt. Gepárdot megszégyenítõ sebességgel helyet foglaltunk az emlékmû köré kihelyezett virágágyásokon, majd illemtudóan elkezdtük két-pofára tömni a sósmogyorót. Közben a nem-is-oly-régi kalandjainkon merengtünk, hogy miféle luxus a fürdõszoba, a meleg ágy, meg a közvilágítás. Nem nosztalgiáztunk azonban sokáig, hiszen a táv magától nem fog elfogyni, ideje nekivágni a hátralevõ kilométereknek. A Királyréttõl idáig tartó szakasz úgy felvértezett minket lelkileg, hogy a végén már csak arra gondoltam: „annál rosszabb már úgysem lehet…” :)

Innentõl sokáig mûutaztunk, észrevettük benne a rendezõk csalafintaságát (a Királyrét után a sárból mindenkinek nyilván annyira elege lesz, hogy a mûútnak örülni fognak, tehát nem éri majd õket az a támadás, hogy „ej, minek kellett a végére ennyi mûutas szakaszt betenni”) :). Én személy szerint örültem, mert lehetett haladni, s hamarosan a cél elõtti utolsó pont pecsétje is ott díszlett az itineren.

Az „örök szántóföld” már csak a végjáték volt, mégis, olyan hosszadalmasnak tûnt, de azért kárpótoltak szemben a Duna túloldalán a Pilis-Visegrádi hegység körvonalai, meg a települések villódzó fényei. Itt volt egyedül kicsit gyér a szalagozás néhol, ha nincs Jaat, meg a remek lámpája, lehet, párszor benéztük volna az elágazásokat. Hamarosan tanösvény-tábla jelent meg (lakott terület közelsége), majd iszonyú meredeken lejtõ mûút. A térdeink kikérték maguknak, de aztán tátva maradt a szánk, amikor konstatáltuk, hogy éppen az iskolához bukkantunk ki. Ott aztán megkaptuk a rendezõktõl a kézfogást, elismerést, a szép díjazást és a finom teát, meg a jólesõ zsíros kenyeret. 4:22-kor értünk be a nyári idõszámítás szerint (tehát 3:22-kor, ami a télit illeti), így bõven volt idõ elkészülni az 5:01-es vonatig, hogy a nyugatiban találkozhassunk unokatestvéremmel, akit meghívtunk a Bia 25-re, mint elsõ teljesítménytúrájára. Ám ez már egy másik történet. :)

Köszönöm a túrát és az érdekes útvonal kijelölését a rendezõknek, a legvégét leszámítva én nem hiányoltam a szalagokat sehonnan, de a seprûket nem irigyeltem, mert volt mit aratniuk. :)

Köszönöm a társaságot a túra elején Bubunak, Csillagnak, meg a többieknek, a túra végének jelentõs részén pedig Droidnak (neki a túra egészén :)) és Jaatnak. Rengeteget nevettünk, ez sokat segített abban, hogy a jókedv megmaradjon és ne csoffadjak el.

Nagy szerencsénk volt, hogy nem esett az esõ.

Amit megtanultam: 1. a gumimacik nagyon fontosak. 2. sose bízd el magad 15 km-rel a cél elõtt, mert akinek nagy az arca, annak Elvis csúnyán megfizet. :) (Õ sosem alszik).