Túrabeszámolók


Mátrahegy

OttorinoTúra éve: 20112011.03.11 09:46:43

VII. MÁTRAHEGY 40 TELJESÍTMÉNYTÚRA, 2011.03.05. Táv: 43.42 km; Szintemelkedés: 1922 m; Szintidõ: 11 óra.

A családias jellegû, tavaszváró NORMAFA 20-ra készültem, de Zsolt felvetette, hogy menjünk inkább a MÁTRAHEGY-re, mert addig kéne a távolabbi helyszíneken rendezett túrákra járni, amíg a benzin, illetve a közlekedés ára nem verdesi még jobban a csillagos eget. A késõbbiekben, aztán simára koptathatjuk a Budai-hegyek ösvényeit, turistaútjait, és pályázhatunk az öblösebb Budapest kupára. A 2008-as TÉLI MÁTRA "L" alkalmából látogattam utoljára a Mátrába, ezért felkeltette érdeklõdésemet az imént vázolt felvetés. Tatabányai barátaink is jelezték, hogy szívesen jönnének, ezért most itt ülök Zsolttal a kocsijában, és az Újpest Városkapu metrólejáratát bûvöljük. 06:10-kor Fel is bukkan Árpi és Zoli. Az elsõ vonattal jöttek és a metróra sem kellett sokáig várniuk. Szûkös az idõ, mert legkésõbb 8-ig nevezni kell, és költségkímélés címén a 3-as úton célozzuk meg Gyöngyöst. A mai napra rendelt idõvel való harc kezdetét veszi. Hét után - egyre gyakrabban - lopva rápillantok az órámra. Gyöngyösön a semmi forgalmat ráérõsen irányítják a rendõrlámpák. Fokozódik bennem a feszültség, de hamarosan, a 24-es úton túljutunk a városon. Fellélegzek, amikor Mátrafüredre érve, a távolban meglátom az elsõ hátizsákost az úton átkelõben. Jól van, az elsõ lehetõségnél jobbra! A Mátra Szakképzõ Iskola elõtt sárga mellényesek segítenek parkolót találni. Nem bírom ki, amíg a többiek az autónál cücögnek, bemegyek. Már az udvaron szembetalálkozok néhány állandó figurával, köztük Rush-sal és Petamival. Kezdem magam elememben érezni. Az aulában megveszem a nevlapot itinerrel. Mire kitöltöm, már jönnek a többiek. Messzirõl mutogatom, hogy melyik asztalhoz menjenek. Gyorsan összekapjuk magunkat, és 07:46-os rajtidõvel sikerül elindulnunk a [Z+] jelzésen. Az utcán még mindig jönnek a nevezni vágyó túrázók. Ki a rövidebb távok valamelyikére, ki a 40-re, saját idõ terhére. Egy nagyobbat lépünk, amikor átlépjük a kisvasút sínpárját. Zebrán szeljük át a 24-es utat, és jobbra, a vele párhuzamos [S-]-ra térünk. Késõbb, amikor jelzésünk jobbra tér egy keresztutcába, akkor megint átmegyünk a túloldalra. Már éppen elég az utcai sétából, menjünk fel ezen az emelkedõn. Itt, ott hófoltokat látok, de ebbõl nem lehet messzemenõ következtetéseket levonni. Alacsonyan vagyunk még, feljebb akármi is lehet. Még nem jártam ezen az útvonalon, jó volna tudni, hogy meddig tart még az emelkedõ. Egy fára erõsített tájékoztató siet a segítségemre. Annyit veszek le belõle, hogy »ellenõrzõpont« és »200 m-re«. Kitûnõ! Már látom is, hogy egy emeletnyi magassággal fölöttem balra kanyarodnak az elõttünk járók.

1. ellenõrzõpont, Muzsla-tetõ, kilátó.

Még egy kicsit szürkés, ködös az idõ, sok látnivaló nincs, ezért ahogy feljöttünk, a másik oldalon le is megyünk. Óvatosan kell ereszkedni, mert a jéggé taposott havon meg-megcsúszunk. Lent, egy pihenõnél körülnézek a [S+] után kutatva, aztán egy pillanat múlva már be is fordulunk balra. Mielõtt kereszteznénk a rég nem látott 24-est, meglepetésemre Petami szólít meg hátulról. Nem tévedt el, csak túratársnõjével megnézték a bob pályát. Hmm. Én megelégszem a fõút mentén látott óriásplakátjával. A túra elején jó sûrûn vannak a pontok, mert megint itt van egy.

2. ellenõrzõpont, Sástó étterem terasza.

Tavat nem látok, csak egy szárazra vetett vízibicikli árválkodik a ponttól nem messze. Lemegyünk egy felfagyott mezõre. Az út menti, elfeküdt, száraz növényeken könnyebb a járás. Beérünk az erdõbe. Elõször könnyû sétának ígérkezik, de aztán hosszú, fagyott havas szakasz következik. Ahányan vagyunk, szinte annyi felé kísérletezünk csúszásmentes csapások keresésével. Ki a mélyútba marad, ki a peremen próbálkozik, ki a bozótosabb részen, a szûz hóban tapos. Egy kiszélesedõ keresztezõdésben itinerböngészõkre találunk. Otthon, térképen bejártam a letöltött útvonalat. Mivel még a túra elején járunk, ezért papír nélkül tudom, hogy ez a Farkas-kút és balra kell térni az [SO] jelre. Egy irinyó-pirinyó patakon kell átlépni, majd egy meredek, de rövid oldalba felmenni. A jeget jól haladható, avaros út váltja fel. Bosszankodom egy kicsit, mert amikor hátra nézek nem látom Zsoltot és Zolit. Nem tudom mit tökölnek, amikor itt lenne az alkalom behozni a jégen eltötyörgött idõt. Kár volt mérgelõdni, mert az elnyújtott erdei séta alatt behozza a két fiú a lemaradását. Újabb keresztezõdés. Itt Petamiék lapozgatnak. Még nem érünk oda, amikor elindulnak balra, lefelé a [S4]-en. Jól teszik, követjük õket. Megint ez a havas, fagyott izé, lejtõvel fûszerezve. Az úttól távolabb, a fák között pedig száraznak látszó avarszõnyeg borítja a talajt. Ahol ritkásabb az aljnövényzet, ott be is megyünk a fák közé. Kétségbeejtõen sokat megyünk lefelé. Mindez azért van, hogy minél nehezebb legyen majd felmászni a Galyatetõre. A Nagy-patak hangosan csobog mélyen, lent, az út mellett. A tavalyi BAKONYI MIKULÁS 50 óta, amikor meglátok egy patakot, rögtön azt kutatom, hogy hol lehet rajta átkelni a lehetõ legszárazabb lábbal. Megkönnyebbülök, amikor meglátom, hogy úri dolgunk lesz, mert egy igazi, széles kõhídon fogunk átmenni. Jobbra térünk a [Z-]-on Lajosháza felé. Egy szép üdülõ van a Szén-patak és a Nagy-patak összefolyása elõtt. Nem biztos, hogy szívesen üdülnék itt, mert ez az állandó csobogás rövid idõn belül az agyamra menne, a folytonos vizelésre való ingerlésrõl már nem is szólva. Megint egy keskeny nyomtávú vasutat keresztezünk. Nagyon rozsdásak a sínek, megállapítjuk, hogy ez sem üzemel. Talán szezonálisan mûködtetik. Talán. A Szén-pataknak is saját, komoly hídja van. A híd túloldalán, szembe, egy fán [Z-] jelzést látok. Néhány sporttárs éppen fölfelé küszködik a meredeken. Én is közibük állok. Amint felküzdöttem magam, az út derékszögben balra fordul, és lejteni kezd. Aki ezt lentrõl kiszúrta, az ferdén támadja a meredeket, így spórol meg nem kevés szintbeli erõlködést. A legnagyobbat az pihente, aki a sínek között jött, mert a jelzett út majdnem a vasút szintjére tér vissza. A most következõ erõs kaptatót viszont alternatíva híján senki nem ússza meg. Utat, vagy ösvényt a vastag avar- és törmeléktakarótól nem látok, de jelzéstõl jelzésig kiválóan lehet tájékozódni. Platóra érünk. A ponton végzettek egy másik útágban majdnem szembe jönnek velünk.

3. ellenõrzõpont, Köves-bérc, útkeresztezõdés.

Egy kocka csoki az ellátmány. Beleragasztom a fogamba, szûkösebb idõkben majd onnan eszem ki. Megkérdezem a pontõr kislányt, hogy nincs e véletlenül egy cigije, mert Zoli nagyon kifulladt (elsavasodott) az emelkedõn. Látom az arcán, hogy olcsó humornak véli a kérdésemet. Szerencse, hogy Zolinak van még bõven muníciója. Jobbra fordulunk a [S-] jelzésre. A térkép szerint ez a Csehek útja, most azonban mi gyalogolunk rajta. Fantasztikus, hogy már idáig milyen változatos útviszonyok között jöttünk. Volt már sár, vékony hólepel, jégborda, betaposott jégpáncél, most ránézésre száraz, avaros úton haladunk. Balra egy nagy kupacot látok. Nem, nem azt! Annál sokkal, de sokkal nagyobbat. Ha jól helyezem el a pozíciónkat a térképen, akkor ez az Üstökfõ. Nemsokára egy dózer útba torkollunk, mivel egyenes vonalvezetésû, messze ellátni rajta. Ez úgy megmaradt bennem a három évvel ezelõtti TÉLI MÁTRÁról; Tamás jellegzetes színvilágú hátizsákját fürkésztem akkor a távolban. Emlékszem, messze elõttem járt, de azért kiszúrtam. Most Zoli megy elöl, és löki a prézlit. Odasúgom a többieknek, hogy ne szóljanak neki, biztos tovább megy egyenesen az éles jobb kanyar helyett. Picit le is maradunk tõle, de elmarad a káröröm, mert automatikusan befordul. Õ nevet rajtunk, mert látta, amikor elõttünk valaki bekanyarodott. Ez az igazán jó lejtõ. Úgy növeli a sebességünket, hogy nem kell energiát pazarolni a fékezésre. Szerintem ezt jobban is kihasználhatnánk. Elõre megyek felderíteni a terepet. A lejtõ aljában megint egy keskeny sínpár. Egy patakon kéne átjutni. Az átkelés nehézségi fokozata közel se jöhet a Bakonybeli Cuha-patakon való bármelyik átkeléséhez, de miért kockáztassunk egy kellemetlen vízbetörést a cipõnkbe, ha nem muszáj? Menjünk fel a kisvasút hídjára. Ki van írva ugyan, hogy a gyalogos forgalom tilos, de kissé lesütjük a szemünket, és entschuldigung, de átmasírozunk a deszkákon. Ez lenne a Karos híd. Mármint nem a hídnak ez a neve, hanem környéknek. Legalábbis asszem. Egyenes szakasz kezdõdik. Árpi hascsikarás miatt félrehúzódik, mi pedig Zsolttal kaját veszünk elõ és laza trappban jóízûen falatozni kezdünk. Emelkedõbe megy át utunk. A jóságos favágók az útra gallyazták a fákat, olyan áthatolhatatlan dzsumbujt elõidézve, hogy meg kell állni egy menekülési útvonal kidolgozása céljából. Ezalatt Árpi utolér. Kerülõvel tudunk csak visszavergõdni a turistaútra. Erõsödik az emelkedõ. Elkezdjük fogyasztani az Üvöltõ-bércre vezetõ utat. Egyszer csak Árpi a melléhez kap: - Elvesztettem az itineremet! - mondja, leteszi a motyóját, és se szó, se beszéd visszaszalad. Egy pillanat, és már ott sincs. - Há, mos mi van vazze!? - mondom a többieknek. Vagy negyedórányi járóföldre innen fo$ott. Mire visszaér kifutunk a szintidõbõl. Ha meg továbbmegyünk, mi lesz a cuccával? Megszületik a kínos döntés. Nem kockáztatjuk az egész csapat díjazását. Zsolttal lassan elindulunk, Zoli pedig - mint Árpi fõdije - a hátrahagyott vesetáskával még lassabban utánunk jön. Már látni a Galyatetõt, de az is látszik, hogy még baromi messze van. A jó hír az, hogy a tetõt és a tágan értelmezett környékét már zavartalanul süti a nap, és mi - ha akadályokkal nehezítve is, de - oda tartunk. Elérjük a hóhatárt. Megkezdõdik a visszacsúszó lépések hosszú története. Az Üvöltõ-hegy környékén utolér Szabi. Õ majd egy órával késõbb indult, mint mi, és már itt van. Megkérdezem, hogy látott e visszafelé menõ embert. Látott. Ó, te jó szagú! Szabi elhúz, lassan kikerül a látóterembõl. Pánikszerûen próbálok gázt adni, de a kerekek minduntalan kipörögnek, pedig majdnem új a futózás rajtuk. Hátra nézek, még látom Zsoltot. Felérek egy erdõgazdasági mûútra, és jobbra fordulok rajta. Nagyjából vízszintes. Jól esik rajta a járás, mert a vékony hóréteg még nincs jéggé döngölve, s így tompítja a lépéseket. A távolban még látom Szabit, de aztán hirtelen eltûnik. Befordult balra, amit én is megteszek majd, ha odaérek. Megint fölfelé. Nem vagyok meglepve, de már tele a hócipõm a csúszkálással. Azzal vigasztalom magam, hogy jobb, mintha sár lenne. Közben persze van egy sejtésem, hogy abban is lesz részünk még a mai nap folyamán. Balra, az út mellett egy magas kõhalomszerûség. Nagyítóval nézem, de akárhogy is nézem a térképen, ez bizony Nyesettvár. A hülye nevekben nincs hiány. Fenyvesben küzdöm magam fölfele. Amikor ritkulni kezdenek a fák, fentebb házakat veszek észre. Ez jó jel. Feljutok a Galyatetõ felé vezetõ mûútra. Akármennyire is logikus lenne fölfelé menni rajta, mégis jobbra, lefelé teszek meg rajta pár métert, és egy buszmegálló elõtt balra felvágok a turistaútra. További türelmes kaptatás után jobbról feljön a [K-], ezért a [K-] / [S-] jelzéseken kell folytatnom. A Galya-csurgó-patak környékén enyhül az emelkedõ és jobbra törik. Az épületek között megpróbálom meglátni a »nincstovábbot«, de ez nem sikerül. Nyújtott bal ívvel érem el a [K-] / [S-] / [P+] keresztezõdést, majd balra fordulva - csupán a változatosság kedvéért - megint emelkedni kezdek. Szembe jön Szabi, akitõl megkérdezem, hogy messze van e még a pont. Nem is fogom fel, hogy mit válaszol, mert észreveszem az egyik fán a szokásos pontelõjelzõ kiírást, ami jó szokás szerint mindig a ponttól 200 m-re van kitûzve. Na, még egy utolsó rugaszkodás a tetõig.

4. ellenõrzõpont, Galyatetõ, parkoló.

- Banán, vagy csoki? - Banán. Csócsálás közben észreveszem, hogy Bajnok közelg. Gyorsan bekapom az utolsó falatot, hogy tapssal tudjam fogadni Vinattit és kíséretét. Nem napozok itt tovább, pedig jólesne. Lefelé indulok, arra amerre feljöttem. Út közben szembetalálkozok Toplak Józsival. BUÉK 20 sapkája passzol a havas tájhoz. Így is köszönök neki: - Bújjék 20! Egészen be van esve az arca, már az utolsó kalóriáit égeti. - Tarts ki Józsikám, már csak órák kérdése és fönt leszel az etetõnél - vigasztalom. Végre jön már Zsolt is, aki kéri, hogy várjam meg. - Ok, csak semmi dubajozás a ponton! - mondom neki. Ja, és lemegyek a keresztezõdésbe, mer kúva kényelmetlen itt ácsorogni a hegyoldalban. Nem vagyok én Fenyõ! - kiáltom még utána. Lebattyogok a [K-] / [S-] és a [P+] szétválásához, és elõhalászok egy Bountit, hogy ne teljen hiába az idõ. Amint így eszegetve ácsorgok jön egy újabb tatabányai spori (szintén Zoli) a túratársnõjével. (Figyelitek? Az arányokat tekintve, milyen nagy számban képviselteti magát Tatabánya a túrákon?) - Uram, maga minden hülyeségben részt vesz? - kérdezi köszönésképpen. - Há, igyexek nem kimaradni belõlük - válaszolom. Mire az utolsó falat kókuszos is elfogy jön Zsolt. Jól van, nem szobroztatott sokáig itt a sarkon, de azért nem dicsérem meg, nehogy elhagyja magát. Most aztán húzzunk bele! - mondom neki. Elnyújtott lejtõn iramodunk a [P+] nyomába, a Martalócon. Visz a lábunk lefelé a puha, szûz hóban. Sokszor bele lehet kocogni. Próbáljuk behozni a felgyülemlett hátrányunkat. Nem tart sokáig az élvezkedés, leérünk a Galyatetõre vezetõ mûúthoz. A Nagy-Lipóttól lefelé rettentõ meredekbe hajlik a lejtõ. Elõször havon síelünk fától fáig, aztán sárban csináljuk ugyanezt. A francba! Meg kéne húzni a cipõfûzõmet, de itt nem lehet sehova félreállni. A legaranyosabb az, hogy a keresztezõ utakra, ösvényekre csak kiesni lehet, mert a kritikus helyeken nincsenek oldalt fák, de még egy hurkapálcika sem, amibe kapaszkodni lehetne. Kicsit odébb próbálkozok, de ott meg olyan sûrû a növényzet, hogy leszedi rólam a hátizsákot. Ronda, vörös sáros itt a talaj, egyáltalán nem hiányzik egy seggreülés, mert akkor jól fog kinézni Zsolt kocsijában az anyósülés. (Figyelitek a rímet?) Ahogy lejjebb érünk, és közelít a vízszinteshez az út, úgy mélyül a sár. Végre beérünk Parádsasvárra, sárrázón trappolhatunk. Síri csend van a településen, egy teremtett lelket sem lehet látni. Egy ház kerítése elõtt, az utcán két formatervezett padot látok. Ez csúcs! Mintha nekünk tették volna ide õket. Rögtön rávetem magam az egyikre, és a cipõfûzõmet kezdem cibálni. A borzasztó lejtõn, a felpattanó sárcsimbókok kisebbjei közül néhánynak sikerült beleesnie a cipõmbe, most ezeket kell eltávolítani. A két perc takarítás alatt egy sereg túrázó halad el elõttünk. Mire felkerekedünk, már a színüket sem lehet látni. Az üveggyár is kihaltnak látszik. Nem tudom, hogy van e itt még termelés. Tizenegy-két éve jártam erre egy buszkirándulás alkalmával, akkor be is mentünk a gyárba. Élõben mutatták be az üvegfúvást. Túlnyomó részben vendégmunkások dolgoztak itt. Most csak a bejárat melletti mini kirakatban levõ csetreszek utalnak arra, hogy valamiféle élet még lehet a gyárban. Ahogy tovább megyünk, autó hajt el mellettünk, majd egy babakocsit toló nõ tûnik fel a járdán. Megnyugszok, hogy azért van itt más is a túrázókon kívül. Mûanyag rekeszeket látok felrakásolva az egyik udvaron. Valószínûleg ez a Csevice üzem. Visszafelé, majd valahol itt kell felvágni a [S-]-on. Igen, már látom is a jelet, mostani irányunkhoz képest balra. Megint szembe jön Szabi. Ha nincs túl messze a pont, akkor nem is vagyunk nagyon lemaradva. A sarokhoz közeli buszmegállóban egy hölgy érdeklõdik, hogy honnan jöttünk, és merre tartunk. Amikor felvilágosítom, elhûlve mondja, hogy neki bõven elég egy öt kilométeres kirándulás, és, hogy minden elismerése a miénk. Köszönjük. Tipikus, hogy a saját környezetét nem értékeli eléggé az ember: Az egyik régi Balaton-átúszásnál megkérdezte a révfülöpi vasútállomáson egy helybéli bácsi, hogy hova megy ez a rengeteg ember. Amikor megtudta, mint csodabogarakra nézett ránk, és mintegy lesajnálva mondta, hogy õ biz' már itt lakik vagy százötven éve, de bele nem menne abba a nagy vízbe... Szép, régi stílusú épületek vannak errefelé, a napsütés csak emel a látványon. Egy fotósnak akkora teló van a nyakában lógó fényképezõgépén, hogy majdnem orra bukik benne. Zsolt is csattogtatja kis gépét. A Kastélyhotel Sasvárral meggyûlik a baja, mert csak nappal szembe lehet megközelíteni. A következõ saroknál parkoló, mellette világos épület, az épület falán piros-fehér bója.

5. ellenõrzõpont, Parádsasvár, autós büfé.

Zsíros kenyér, hagyma és/vagy csalamádé feltéttel, valamint lekváros kenyér az ellátmány. Italt meg vegyél a pultnál. Én inkább csapolok egy kis falmellékit. Összehasonlíthatatlanul jobb az itteni víz íze, és szomjoltó hatása, mint Pesten. A jó, puha fehér kenyér alapú zsíros kenyérbõl bõven fogyasztunk. Színesítésként leküldünk egy-két lekvárost is. Na, jó! Ennyi elég volt a hedonizmusból, menjünk tovább! Visszafelé indulunk, a már megfigyelt [S-] felvágás felé. Félúton találkozunk Árpival és Zolival. Elég szépen behozták a lemaradásukat, most már csak az a kérdés, hogy tudják e tartani ezt az iramot. Óriási nehezítés, hogy innentõl a legtöbb ellenõrzõpont egyben kocsma is... Itt vagyunk a napsütötte [S-] jelzésû ösvénynél. jobbra fordulunk, és megindulunk fölfelé. Teljesen fel van gyûrve a kabátujjam, sapka, sál eltéve; melegem van. Sár is van. Elviselhetõ. Hamar felérünk a tetõre.

6. ellenõrzõpont, Sós-cseri-tetõ, bója.

Szúróbélyegzés helyett zsírkrétával ixeljük ki az itiner megfelelõ rubrikáját. Csak ezért a mozzanatért jöttünk fel, mert máris lejteni kezd az út. Már megint itt a jó öreg 24-es. Jobbra át rajta, és kapaszkodjunk fel a Köszörû-völgyi-víztároló fölötti hegyoldalba vájt turistaútra. Igen kemény, de amikor felérünk, akkor egy csodálatosan szép úton kanyaroghatunk. Alant a befagyott víztároló, mint hatalmas korcsolyapálya fehérlik, mi pedig idefent versenyzünk imbolygó, elnyújtott árnyékainkkal. Kellemesen süt a Nap, de amikor takarásba kerülünk, egy csapásra elillan a tavaszi érzés, összehúzódik a kabát eleje. A kellemes utazásnak lejtõ vet véget. Az aljában útvilla. Na, mi nincs általában egy útelágazásban? Helyes a válasz: Jelzés nincs. A jobb oldali ágban kutakodok, de egy kedves, látásból ismert, GPS-es pár a baloldaliban találja meg azt. Egy sáros patakvölgybe visz le, amibõl egy település épületei közé mászunk ki.

7. ellenõrzõpont, Parádóhuta, Hubertus sörözõ

A kocsmába megörül nekünk egy hölgy. Azt mondja, hogy õ a söprû. Megijedek, hogy minket akar lesöpörni a pályáról, de megnyugtat, hogy a 40-eseknek még egy óráig nyitva lesz a pont, õ a 30-asokat söpri, és azért örül, mert nem kell egyedül mennie. Akkor menjünk is tovább, még mindig a [S-]-on. Egy kék kútból próbálok vizet fakasztani, de meg se moccan a karja. Egy kedves néni szólít meg azzal, hogy nemsokára úgyis egy csevicéhez érkezünk. És tényleg. A Klarissza csevicéhez lépcsõn lehet lejutni, fölötte cseréptetõ. Lassan folyik a víz, de fél perc alatt megtelik a kólás flakonom. Belekortyolok. Kicsit vas-, enyhén kénes ízû ital. Veri az összes eddig kóstolt ásványvizet. Valami fantasztikus szomjoltó-, és üdítõ hatása van. Spórolva iszogatom. Beérünk a fák közé. Az erdõ serény munkásai katonás rendben, éppen az útra gallyaznak. Alig bírom ki megjegyzés nélkül, de a söprû hölggyel beszélnek, lehet, hogy ismerõsük, nem akarok bonyodalmat. Nem látjuk, hogy hol lehet visszatérni az útra. Ahova a söprûnek magyarázták, ott még egy derékig érõ ágon-bogon kell átverekedni magunkat. Egy elágnál itiner elemzõk állnak. Igen, itt hagyjuk el a [S-]-t, és fordulunk rá jobbra a [P+] jelzésre. Hosszas emelkedõvel elérjük a hóhatárt. Megint kezdõdik a visszacsúszkálós téma. Egy kicsit elhúzok a többiektõl. Egy fenyvesben kaptatva utolérek egy fekete ruhás sporttársat. Lassan, erõlködve halad. Megszólít. Megkérdezi, hogy melyik távon vagyok. Csalódott, mert már rég találkozott harmincassal, egyedül érzi magát a távján. Mintegy magyarázatként a lassú haladására elmondja, hogy a Klarisszánál feltankolt három liter ásványvizet, és most azt cipelve támadja a Kékest. Szent szilvamag! Télleg naon finom ez a víz, (kortyintok) de nem éri meg megszakadni érte. Arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha utoléri a söprû? Kb. együtt érünk fel a [SO] jelezte erdészeti útra az iménti GPS-es párral. Jobbra fordulunk. Szembe jön egy hölgy és megkérdezi, hogy bírjuk e még. Muszáj - válaszolom. Nem tudom ki ez. Csak nem az ügyeletes orvos? Jól jönne egy kis mellbe-hátsófali-defibrilláció, mert már nagyon fáradok. A vízszintesen mély levegõt veszek, és hangosan kifújom. Ez még nem »A« fellélegzés volt, mert tisztában vagyok vele, hogy az igazi nehézség még csak most következik. - Vajon messze van e még a Pisztrángos-tó? - hangzik fel a kérdés. - Nem tudom, de balra, az út melletti fák között látok egy félig befagyott pocsolyát; az úton egy autó parkol, és fojtó füstszagot érzek. Pontõrök táplálnak egy tábortüzet.

8. ellenõrzõpont, Pisztrángos-tó, esõház.

Csoki jelet látok az itinerben... Nem kérdezek rá. A jelzések közül kikeresem a [K+] jelet, és az echte téli tájban nekivágok a több, mint 300 m-es szintemelkedésnek. A Nap már eltûnt, vele együtt a kellemesen temperált hõmérséklet. Szélesvásznú, fekete-fehér film pereg elõttem, hosszú beállításokkal. A cipõm orrára tapadt hó kellemesen hibernálja a lábomat. Azon morfondírozok, hogy a Pisztrángos-tónál kellett volna ennem egy csokit a sajátomból, mert már kezd kiégni belõlem minden éghetõ. Az emelkedõ szünetében egy emlékkeresztet látok. Hátrébb, egy fán tábla, rajta felirat. Pihenésképpen odamegyek elolvasni. Áhá, ez a Gabi halála. A legenda szerint egy favágó halt itt meg, idõs korában. Ajjaj! Hol van még a csúcs? Addig még minden megtörténhet... Egyre sûrûsödnek a szintvonalak. Fel-feltekintgetek. Valószerûtlen magasságban araszolnak felfelé az apró emberkék. Az út jobbra törik egy ponton. Ráfókuszálok, majd amikor a könyökhöz érek félreállok, és kitekerem az energiaitalom kupakját. Felnézek. Célba veszem azt a vonalat, ahol az ég összeér a hóborította talajjal. Elképzelésem szerint onnan már nincs tovább fölfelé. Mire felküzdöm magam, csalódottan látom, hogy jobbra - amerre a [K-] / [S-] jeleket kell majd követni, egy felfagyott hegygerinc emelkedik. Itt is állnak ketten az itinert faggatva. Na, jó! Hátizsák le, csoki elõ, majd hátizsák gyorsan vissza, mert metszõ, hideg szél fúj. Egy minutum alatt lefagy a kezem. Sapka, sál, kesztyû, tundrafelszerelés elõ, mert ennek a fele se tréfa. Alig találok fogást az említett gerincen, majdnem visszahullok, de az utolsó pillanatban még eltudom kapni az égimeszelõt. Amikor már sikerül egy kicsit feljebb jutnom, hátranézek. Még mindig nem szánták el magukat a támadásra azok, akik lent az itinert nézegették. Lehet, hogy megkerülhetõnek vélik ezt a bércet. Végre felvergõdök odáig, ahol a jégpáncélt puhább hó váltja fel. A fenyõfák közül lassan kibontakozik a TV torony. Ez már jó jel, nem lehet túl messze a pont. Jobbról kerüli az út, s vele én is. A sípálya bódéja mögül kilépve meglátom az áhított piros-fehér bóját.

9. ellenõrzõpont, Kékestetõ, Tetõ étterem.

Kint letámasztom a botom, és benyitok. A pontõr hölgyek mosolyának tükrében látom, hogy cefetül nézhetek ki. Almával és teával kínálnak. Két ujjnyi csevice víz maradt a flakon alján, arra kérem rácsapolni a teát, legalább rögtön iható hõmérsékletû lesz. Meleg van, lekabátolok. Egy asztalnál ülve két perc alatt csutkáig rágok egy nagy almát. Odalent megígértem Zsoltnak, hogy itt megvárom. Megeszek még egy almát, de ha ez alatt sem jön, akkor adieu. Éppen meglátok egy sötétbarna magot a csutkában, amikor belép az ajtón. Intek neki: - Megyünk! (Fú, de kegyetlen az élet!) - Na, jó! Azért egy teát te is megihatsz... Elmondása szerint, úgy meghúzta a lábát a görcs, hogy már a Pisztrángos-tótól alig bírt továbbjönni. Egy jótét lélek adott neki két magnézium tablettát. Valahol a Gabi halála környékén is meg kellett állnia egy önmasszázsra. Ott megint megszánták, és adtak neki egy magnéziumot. Már attól tartott, hogy nehogy úgy járjon, mint egy vaku a fotózás hõskorából: Buff! És füstölve felvillan. - Hát, alaposan kisavasodtál baszkikám. De most aztán induljunk már, mert alig két óránk van rá, hogy lejussunk errõl a szélfútta, fagyott kutyakakiról! Kimegyünk az étterembõl, és jobbra fordulunk. A bazár elõtt meredezik a nemzetiszínûre pingált, népmûvészeti csúcskõ. 1014 méter. Igen, ez Magyarország teteje. Szép. Ha itt felnéz valaki, az a magasban megláthatja a béka fenekét. Zsolt fotózkodni akar. Megkéri a szuveníros nénit, hogy fotózna le minket, amint közrefogjuk a követ (hogy el ne fújja a szél). GPS-esék is jönnek. Kéne még egy kép. Há, természetesen! Mindjárt idefagyok a kõhöz. Piramidális herótom van már az egésztõl, baromira mennék már lefelé. - Tényleg el fogunk késni, vazzeee!!! - süvöltöm a széllel. Végre elindulunk a [P-] / [Z-] mûúton lefelé. Mikor már benn kocogunk a szélvédett erdõben, kezdek felengedni. Itt elviselhetõbb a klíma. A puha havon szinte élvezetes lefelé szaladni. Valamicskét behozunk a felfelé araszolgatással elvesztett idõbõl. Lassú társaságot érünk utol. Csatárláncban mennek, alig tudjuk megelõzni õket. A Dobogónál elhagy minket a [P-]. A [Z-]-on érünk le az utolsó pontra.

10. ellenõrzõpont, Vályús-kút.

A pontõr felfokozott hangulatban csattogtatja bélyegzõjét az itinereken. Õ már itt meglelte a boldogságot, de nekünk elõbb idõben vissza kell érnünk az iskolába, csak akkor örömködhetünk. Az idõ egyre gyorsabban fogy, ezért izibe továbbmegyünk. Húsz-harminc méter múlva egy [Z+] jelzés kerül elém. Valami nem stimmel, a [Z-]-on kéne továbbmennünk. Utánunk szól a pontõr, hogy menjünk vissza, mert ellenkezõleg indultunk el. Már majdnem visszafordulok, amikor jobbra sötétbarna színû (!) szalagokat látok néhány fa törzse köré tekerve, és ugyanabban az irányban, lejjebb meglátom a [Z-] jelzést. Szerencsénk van, hogy így félholtan a fáradtságtól, hidegtõl nem mentünk vissza ehhez a humorzsákhoz. De neki is!... A havat sáros kõmezõ váltja fel. A jó kis kocogást bukdácsolás követi. A szürkületben a lábunk elé meredünk. Legtöbb helyen csak a peremen lehet menni, mert a mélyútban hatalmas gambik ülnek. Jobbra, lent, az út mellett egy nagyobb patak csobog. Oda se szeretnék lecsúszni. Amikor már másodszor fordul ki majdnem a bokám, akkor félreállok, és elõkotrom a fejlámpámat. Zsolt azt mondja, hogy majd jön utánam, hogy õ is lásson valamit. - Miért? Nincs nálad lámpa?! - kérdezem. - Van, de csak kézi, és a két bot miatt nem tudom használni - válaszolja. - Aha! Nagyon profi... Állat hosszan tart ez az ótvar, nyaktörõ szakasz. Arra gondolok, hogy bár már visszatérne a [P-], mert az azt jelentené, hogy látjuk a fényt az alagút végén. Egyre gyakrabban világítok az órámra, nagyon szorít az idõ. Vajon hol tarthatnak a tatabányai versenyzõtársaink? Végre egy dózer út képében megjelenik a [P-]. Sáros, de nem botlik meg rajta minden második lépésnél az ember. Zsolt felhívja a figyelmemet, hogy a fák ágai között átszûrõdõ fények már Mátrafüred fényei. Gyanítom, hogy megszenvedjük mi még a hátralevõ lefele utat. Nemsokára már egy utcalámpákkal tûzdelt, lenti mûút is látszik. Nagyon csábító, de az utunk egyre lejtõsebb, és egyre nagyobb kövek nehezítik a haladást. Persze. Kell még a túra végére ez a kellemes kis akadályverseny, hogy nyílna meg alatta a föld. Egyre erõsebben zubog itt ez a patak. Mindjárt leérünk a partjára. - Ez baromi széles. Hol fogunk átkelni rajta? - kérdezem Zsolttól, miközben a medert vizslatom. Ahogy felemelem a fejem, a lámpám fénye egy öt méterre levõ, Erzsébet híd szélességû hídra vetül. - Itt, ni! Sikátorok között cikk-cakkozva kijutunk a 24-esre. Átszaladunk a másik oldalra, és azon a [S-] jelen, amin reggel elindultunk, most visszafelé igyekszünk. Alig húsz perc van még a szintidõbõl, húzzuk fel a nyúlcipõt! Spuri! Messze még az iskola. Itt lesz szembe' a Palóc múzeum vagy mi a bánat. Reggel a homlokzatán levõ betûket silabizálva »POLICE«-nak olvastam. Hopp! Letérünk a nudli aszfaltcsíkról, mert ezt a bácsit nem tudjuk átugorni. Jól van, itt van már a buszmegálló bódéja, elõtte a pizsamás lóval. Átmegyünk rajta. Sínek, betonkockák, és ez már a suli utcája. Ráérõsen szállingóznak a már végzett túrázók. Befordulok az iskolaudvarra. A hátsó ajtóhoz megyek, és feltépem. Az aulában egy sor laptop, mindegyik mögött ül valaki. Kihez menjek? Az egyik gép mögül egy hölgy nyúl az itinerért. Rábízom. Alig tottyanok le egy székre, máris szólítanak. A komputer meghozta az ítéletet, a nyomtató kiköpte, én meg olvasom: "Kedves Ottorino sporttárs! A Mátrahegy 40 teljesítménytúrát 10 óra 47 perc alatt teljesítette. Ez cipõkanállal még éppen, hogy belefér a szintidõbe. Semmi oka rá, hogy elbízza magát, mert ez még a középszerûnél is silányabb teljesítmény. Jövõre azonban megint próbálkozhat, ha mer. Ebben az esetben remélem, hogy összeszedi magát, és a gyaloglásra koncentrál. Aláírás, keltezés."... Zsolt valahol lemaradt mögöttem, negyven másodperccel késõbb esik be az ajtón. El lehet képzelni, hogy neki mit írt a Nagy Testvér. Mindezek ellenére egy-egy pár virslit még kiutalnak nekünk. - Igen, mustárt kérek. Még,...még,... köszönöm. Leülök egy asztalhoz, szembe az ajtóval. Sorra érkeznek az illusztris túrabubusok. Kérdezgetem az idõket. A legtöbbnek 2 - 15 perce van még a szintidõbõl. Ebbõl azt a merész következtetést vonom le, hogy bizony, egy kicsit szûkre szabták azt a fránya szintidõt. Már elszívtam mindkét szál virslimet, de Zoliék sehol. Egy hatalmas durranást hallok. Most lõttek a teljesítésüknek. Addig nem megyek WC-re, amíg meg nem érkeznek. Szerencsére nem kell sokáig szenvednem eme elhatározás miatt, mert a célegyenesben hamarosan feltûnik a két várt versenyzõ. Árpinak meglehetõsen pergamenszerû az arca, a kiszáradás határán van. Mutatom, hogy hova menjenek csekkolni. Hat perc. Az ítélet szerint ennyivel lépték túl a szintidõt. Ez a méreg, nem a ciánkáli. Tagadják, hogy a Kocsmahivatal bürokráciája akadályozta volna õket; inkább az otthon figyelõ elemlámpáikat teszik felelõssé. Baúúú! Hát, ez még profibb! Utolsó megmérettetés: Hogyan tudják rádumálni a Nagy Testvért, hogy mégis adjon kitûzõt? Az eset egyszerûbb, mint gondoltam: Az asztal másik oldalán ülõk ránéznek Árpira, és máris adják a kitûzõket. Bizony, elég rossz bõrben van, nem úgy, mint a pár virslije, amit Zsolttal sebtében felfalunk, nehogy kárba vesszen...

Ottorino.