Túrabeszámolók


Vándorbottal a Vasparipáért

huszia64Túra éve: 20112011.03.01 23:19:44


Vándorbottal a vasparipáért


avagy a fürdõzõ, a bohóc, a keresztes és a kelta. No meg a katona ...  


 


Mottó : " Lábad alatt fogyjon az út, hogy mehessen a vasút."


   Már az elnevezés is érdekes volt, miszerint vándorbottal küzdünk a vasparipa fennmaradásáért. Ha jobban belegondol az ember, kihagyhatatlan ajánlat és lehetõség. Hát megnéztük, mi is ez valójában.  Február 26-án kora reggel indultunk Zircre, hogy a Bakonyvasút Szövetség által szervezett vasút mentõ túrán részt vegyünk. De hogy lehet vasutat menteni egy túrával ? Sehogy ? Dehogy nem, és ezt estére meg is tudtuk.


A bohóc, a keresztes, no meg a fürdõzõ ...


   A túra kiírásban ugyan szerepelt, hogy a jelmezben indulókat külön díjazzák, de ezen azt hiszem  mindenki átsiklott. Nem úgy a szervezõk. Az elsõ meglepetés a zirci vasút állomás parkolójában ért minket, ahol a reggeli idõpont ellenére már csak minden rafinériánk bevetésével tudtuk letenni a kocsinkat. Nem gondoltuk, hogy a tömeget az okozta, hogy mindenki a vasúti közlekedést választotta volna a bakonyalji városban  ezen a szombaton, inkább a sok hátizsákos ember volt a feltûnõ. A túra elsõ alkalommal lett meghirdetve, de ennek ellenére igen csak sokan igyekeztek a vasútállomás épülete felé. Az elõcsarnokban kisebb tumultus alakult ki, jelentkezési lapok és tollak hevertek szerteszét, és padokon, falon vagy egymás hátán író emberek szorgoskodtak mindenütt. Kerítettünk mi is egy talpalatnyi helyet, és eleget tettünk az adminisztrációs kötelezettségeknek. Miután kitöltöttük a jelentkezési lapokat, elindultunk a mellettünk lévõ kisebb terembe csekkolni. És itt jött az elsõ sokk.  A regisztrációs pultnál egy keresztes lovag, egy égszínkék bohóc és a majd késõbbiekben kísértõ, piros csíkos fürdõ köpenyes, kék úszósapkás és úszószemüveges "sztk beutalt" fürdõzõ állt. Nyájas mosoly és néhány udvarias kérdés: melyik távon indulunk, és hova kérjük vissza félé a vonatjegyet, mivel a célból, Porva - Csesznek állomásról csak vonattal, vagy gyalog tudunk bárhová is visszajutni. Elrendeztünk mindent, majd közfelkiáltással bevettük magunkat a restibe, mert ezt a sokkot valahogy csak ki kellett heverni. Nem mi voltunk az egyetlenek. Miután kellõképpen megerõsítettük szíveinket egy nagy levegõvel nekivágtunk az elõttünk álló, csaknem 24 km-nek.


Akli felé


  Aki már járt a Bakonynak ezen tájékán, az tudja, hogy a bemelegítõ kihívás, elhagyni Zircet. Folyamatosan emelkedik az út, keresztül a városon az erdõk irányába, és az aszfalt itt sem puhább, mint máshol. Alig vártuk, hogy elérjük a távolinak tûnõ erdõket.  Aztán mielõtt eltûntünk volna a fák között, megálltunk egy búcsú pillantást vetni a hegyoldalból a városra. Nem sokára, egy míves fa emlékkereszt figyelmeztetett minden arra haladót, hogy a Közép-Európai Mária Zarándokút  nyomvonalán jár. Néhány fénykép és mentünk tovább, mivel még sok kilométer volt elõttünk. Itt szólnom kell két ifjú emberrõl, Zsófiról és Pepérõl, akik az utolsó pillanatban csatlakoztak a csapathoz, és annak ellenére, hogy tízes éveiknek igen csak az elején járnak, jókedvvel és élvezettel tették meg a túrát. Eseménytelen idõszak következett. Fogytak a kilométerek, a télvégi erdõ nem sok változatosságot kínált, hacsak nem a fakitermelés következtében tönkretett erdei utakat, fél lábszárig érõ kocsi nyomokkal, terepkrosznak is becsületére váló egyéb képzõdményekkel. Szerencse volt, hogy legalább fagyott volt a talaj, így a nyakig sár helyett, kõvé dermedt rögökön kellet  haladni. Szerette is a boka, de rendesen ! De volt, akinek ez sem volt elég változatos. Pepe szinte kötelességének érezte, hogy minden egyes farakást megmásszon. Mennyiség és méret nem volt akadály. De haladtunk, és egyszer feltûnt Akli, az elsõ ellenõrzõ pont. Az elõõrs toronyiránt haladt,  alig tudtuk õket visszafütyülni, a bokrok közötti szalagozáshoz. Átkeltünk mély, meredek, fagyott patakmedren. A gyerekek természetesen csúszkáltak a jégen, mi meg izgultunk, hogy mikor szakadnak be. A jég volt az erõsebb. Mentünk, mentünk a szalagozást követve, majd jó néhány perc elteltével elértünk arra a helyre, ahonnan a többieket visszahívtuk. Na ja, õk ösztönösek voltak, mi meg tudományosak, meg olvasottak. Mármint itinerileg. Az elsõ ellenõrzõpont tömören és röviden "Akli kocsma" volt. Akli nem messze fekszik Zirctõl, persze, csak ha országúton megyünk, Bakonybél  felé. De mint tudjuk,” légvonalban”, s fõleg erdõn át minden hosszabb. Ahogy beléptünk az épületbe, balról egy kis bolt, jobbról pedig egy hangulatos kocsma nyílott, ahol csokival és forró teával várták az átfázott túrázókat. Frissítettünk, volt aki a vendégváróból, volt aki a'la pult. Majd hét kilométer volt mögöttünk, indultunk tovább.


Repül az idõ


  Egy kerékpárúton hagytuk el Aklit. A jelzések szerint, csak zöld bicajjal lehetett volna közlekedni, ám a helyi postások legnagyobb szerencséjére nem találtunk egy árva zöld bringát sem. Így aztán gyalog folytattuk utunk.  Késõbb aztán azon szellemeskedtünk, hogy a zöld jármûvet hol pirosra, feketére, és újból zöldre kellett volna cserélni. A terep nem volt különösebben megterhelõ, kitûnõ lehetõséget adott egy kis világmegváltó beszélgetésre a kisebb csoportokra tagolódott társaságnak. Észre sem vettük és elfogyott a lábunk alól újabb négy kilométer, és elértük Pálihálást, a második ellenõrzõ pontot. A pontõr kocsijának motorháztetején aztán csodát láttunk. Egy kis kiállítás volt berendezve osztrák teljesítménytúra jelvényekbõl. Szemünk, szánk ámult a gyönyörûbbnél, gyönyörûbb relikviák láttán. Nálunk a Kossuth-díj hasonló minõség, igaz ott a nevezés se jön ki vasúti jeggyel egy ezresbõl, mint ezen a túrán. Ennek ellenére irigykedve néztük az emlékeket. Az álmodozásnak hamar vége szakadt, mentünk tovább. Várt bennünket a legnehezebb öt kilométer.


De szép ez a Szépalma


  Ahogy elhagytuk a pontot, rögtön és kérlelhetetlenül emelkedni kezdett az aszfalt. Hosszú és monoton kaptató következett. Erdõgazdasági út. Ha nem tudtuk volna, akkor is rávezettek volna bennünket a jelek. Gazdálkodott, az erdõgazdaság. Néhol talán inkább garázdálkodott, bár ez csak személyes vélemény. Fakitermelés jobbról, balról. Sok hasonlót láttam itthon és külföldön, de ez valahogy nagyon lélekölõ volt. Nem a tervszerûség és gondosság érzõdött, hanem az egyszerû pusztítás. Biztos volt valami, "fontos és indokolt" cél, ami végett pusztulnia kellett az életnek. Abból is inkább, csak a"minõséginek", mert az ágfa, a sebtében kifordított rönkök, mint megannyi sebhely csúfították a tájat. A régebbi vágások,nem azt mutatták, hogy mostanában valakinek szándékában állna egy kis helyreállítás. De talán minek is, hiszen a megadott köbméter, már régóta tûzre vettetett. Remélem, legalább jó üzlet volt valakinek! Letértünk az aszfaltról és újra föld út. Továbbra is kanyargós, folytonosan emelkedõ és nehézgépekkel szétszaggatott erdei út. De az esõ sem eshet mindig, így ez is egyszer véget ért. Sík területre értünk, s végre érintetlen volt az erdõ. Egy magaslesnél jelet váltottunk és lassan,de biztosan ereszkedni kezdett alattunk a táj. A távolban feltûnt egy lovarda fa karámja. Pontosabban a karám végtelene. Már jól ismertem a Bakonyi Barangolásokról, tudtam, bár még nem látjuk, de megérkeztünk Szépalma pusztára. Nemsokára elõbukkant a Hotel Szépalma épülete. A parkon keresztül haladtunk a szeminárium épülete felé,ahol a következõ ellenõrzõ pont volt található. Ha már Szépalmán voltunk, stílusosan almával és ráadásként csipsszel vendégeltek meg minket. Jól esett a látottak után leülni a gondozott parkban, és relaxálódni a délutáni napsütésben. Valahogy senki sem sietett tovább indulni, a többi túratárs is nyugodtan ejtõzött a szép környezetben. Az egyik pontõr egy katonalány volt. A mai napig nem tudom, hogy jelmez volt e, vagy tényleg katona, mindenesetre az egyenruha igen szabályszerû volt. A területen található egy arborétum is, ügyes tervezéssel ezen keresztül hagytuk el a hotel területét. A kijáraton túl egy újabb karám következett, ahol szürke marha gulya múlatta nem túl idegesen idejét. Ha valaki kikapcsolódni szeretne, távol a világtól, tudom ajánlani ezt a belsõ bakonyi helyet. Az ára gondolom nem olcsó, de a hely megéri.


  Egy újabb kocsma 


       Az országos kéken folytattuk utunkat, az utolsó ellenõrzõ pont, Borzavár felé. Itt a Vén Diófa kocsmát kellett megtalálni. Szûk négy kilométer esemény és különösebb érdekesség nélkül. Az út eleje egy mûúton haladt, majd egy tréfás flikk-fakkal betértünk az erdõbe, hogy aztán tíz méterrel arrébb párhuzamosan haladjunk az aszfalttal, és egy dagonya után egész Borzavár határáig újra a mûúton haladjunk. Megmásztunk egy kis dombot, ahonnan beláttuk az egész falut. Közvetlen alattunk a templom. Mint minden átlagos helyen, mellette gyanítottuk a kocsmát. De Borzavár nem átlagos. Elhaladtunk a templom, az iskola, az orvosi rendelõ, a posta mellett, elértük a temetõt, de sehol semmi. Már azt hittük átok ül rajtunk, mikor a falu túl vége felé megláttuk a pontot jelölõ, tájfutó bóját, egy fáról lelógni. Megszaporáztuk lépteinket, és a kapun belépve ért a második"sokk" bennünket. A pontõr asztalnál, az indító "sztk-s fürdõzõ", akkurátusan frotir fürdõköpenyben, aki becsületes nevén egyébként Robi, és egy torzonborz banya. No ezt a felismerésemet jobb volt, hogy megtartottam magamnak, ugyanis kiderült, hogy a csendes õrült nem banya, hanem harcos. Szakadt gúnyája és torzonborz haja, no meg kék monoklija mellett volt pajzsa, sõt kardja is, igaz ezek kicsit arrébb pihentek. Hát ekkor "levikingeztem". Ezt sem kellett volna, sértõdötten közölte, hogy õ bizony kelta. Mire e történelmi eszmefuttatás végére értünk befutott a szépalmai katona lány. Igen örültek egymásnak mindhárman. Itt is csoki és forró tea volt a frissítõ. Meg egy kis sör és miegymás ...  A gyerek kicsit fáradtak voltak, de biztosítottak minket, hogy nincs az a csipsz, ami ne tenne jót, kifogyóban lévõ energiakészletüknek. Megkapták és állták is szavukat, az utolsó négy kilométeren új erõre kapva úgy mentek, mint ha az elsõ négy lett volna, pedig már volt, hogy itt is fáj, ott is fáj.


Irány az állomás


    Borzavár után egy leheletnyi emelkedõ után, dûlõútra értünk. A szántóföldön az út a távoli erdõ felé a szürkeségbe veszett. Nem igen lehetett volna eltévedni, ennek ellenére gallyakból sátorszerûen összerótt, felszalagozott jelzõket építettek a rendezõk. Kevés anyagból, nagy leleménnyel. Jól esett szívnek, szemnek. Követtük a szalagokat és elértük az erdõt. Lassan, de érezhetõen lejtett a kanyargós út, s tudtuk jó helyen vagyunk, lévén a cél, a Porva-Csesznek vasútállomás a Cuha-patak völgyében van. Széles, köves úton haladtunk. Letérni nem igen lehetett, mégis kicsit nyugtalanító volt, hogy sehol egy biztonságot adó szalag. Persze, mint a mesében, mikor az ember már a biztosban is bizonytalan lesz, a következõ kanyarban csak feltûnik egy útba igazító jelzés. Haladtunk, ereszkedtünk, kanyarogtunk, de valahogy igazán mégsem haladtunk. Vagy legalább is úgy tûnt. Újabb eseménytelen méterek és percek, az egyre hûlõ és szürkülõ idõben. Tudtuk, jó helyen vagyunk, csak nem tudtuk hol. A mobilok már régen megadták magukat, és már a madár sem járt, mikor a távolban feltûnt két sárga fénypont. Egyértelmûen közvilágítási lámpák, majd egy sárga épület. A vasút állomás ! No nem, csak egy kulcsos ház, de vele szemben ott volt az állomás is. A fogadó asztalnál a túrát igazolták, közben befutott egy vonat Gyõr felé. Az állomásfõnök kanárisárga vállapjaival szívélyesen üdvözölt bennünket, különösen a két gyereket. Késõbb esett le a tantusz, hogy õ is jelmezes. Dzsekijérõl simán rájöhettünk volna. De még nem volt vége. Az asztalhoz érve láttuk meg, hogy egy valódi vörös ördög, illetve ördögina igazolja a túrát és osztja az emléklapokat, kitûzõket és emlékpoharakat. De ekkor már senki nem csodálkozott semmin. Beértünk és jólesõen fáradtak is voltunk. Több, mint negyven percünk volt a visszaindulásig  Zircre. A kulcsos házban volt mosdó, az állomáson vasúttörténeti kiállítás, meg büfé. Megtekintettem mindegyiket. Volt még egy térképárus is, aki kicsit "vakbélgyulladásos" módon árulta portékáját. Nem nagyon tolongtak nála. Ekkor epésen megjegyezte, hogy elõször nem a büfébe kellene menni, hanem nála kellene térképet venni. Érdekelnek a térképek, de már dacból sem mentem oda hozzá, pedig kellett volna egy új Bakony térkép.  Közben megérkezett Borzavárról a kelta harcos, a fürdõzõ és a katona lány, s ezzel teljes lett az"õrültek háza".


  Érdekes hely egyébként a Porva-Csesznek vasútállomás. Mindkét településtõl úgy négy-négy kilométerre van, személyautóval nem lehet megközelíteni. Viszont a fekvése csodás. Körülbelül  a  Cuha patak szurdokvölgyében középen fekszik, az erdõ mélyén. A kulcsos ház kulturált, felújított, ideális kiinduló pontja a szurdok felfedezésének. Vonattal Zirctõl tíz kilométer, Veszprém és Gyõr felõl egyaránt megközelíthetõ, s maga a vonatozás is csodás, a kis hidakkal, alagutakkal, végig a szurdokon. Valóban kár lenne, ha ez puszta gazdaságossági okokból eltûnne, mert egyesek a számoszlopok takarásából úgy döntenének, hogy soha nem tették ki a lábukat a helyszínre. Nem hiszem, ha valaki csak egyszer is végig vonatozza ezt a szakaszt, utána eszébe jut, hogy fel kell számolni. Mi most, majd ötszáznegyvenen bebizonyítottuk, hogy igenis használják ezt a vonalat, vannak utasok. És ha minél többen fedezik fel a kulcsos házat, és persze, ha nem tesszük tönkre, akkor a túrázók be tudják bizonyítani, hogy ez a szombat, nem egy egyszeri szalmaláng volt. S az is bizonyos, hogy az élet minden területére kellene minél több bohóc, fürdõzõ, katona, keresztes, kelta no meg állomásfõnök és vörös ördög.