„A csillagokat lehozták, az összes tüzet ellopták.
Rettenetes sötét, sötét van.”
(P. Mobil – Lámpagyár)
Börzsöny éjszakai teljesítménytúra – Farkas Zsolt emléktúra
Péntek este HBB búcsúkoncerten voltam, amirõl kb. fél egyre értem haza, másnap reggel pedig 4-kor kelnem kellett, hiszen mentem Visegrádra. Picit féltem emiatt, hiszen más túrákon, amikor elõtte kialudtam magam, akkor is voltak problémáim az álmosság miatt. Reggel útközben még Vinattiék próbáltak elrettenteni a túrától, ecsetelvén a nehézségeket, de nem jött össze nekik. A Görgey-n 10-es és a 25-ös távot terveztem, ezért 7-kor már a rajtba voltam, hogy beérjek a 3/4 4-es kompig. Végül aztán annyira siettem, hogy már 2-kor a célban voltam, de legalább volt idõm zsíroskenyerezni. Rudi Istvánnal volt megbeszélve, hogy együtt megyünk át Kemencére, nem sokkal utánam õ is beért az 50-es távon, s a kis pihenõ után együtt indultunk a komphoz. Nagymaroson elég sokat kellett várni a vonatra, viszont annál kevesebbet Szobon a buszra, ami már bent állt a megállóban, s lassan megtelt a túrázókkal. Kemencére már sötétben érkeztünk, s rövid séta után el is jutottunk a túra rajthelyéül szolgáló Kõrózsa Panzióba. István hamar talált is magának útitársat Bíbor személyében, én nem nagyon ismertem a rajtban lévõ hardcore túrázókat, így nevezés után egyedül vágtam neki a túrának. Picit a rajtoltatás érdekes volt, furcsálltam, hogy egy ilyen rendezvényen nem kapunk rajtszámot, de hát a Rendezõk tudják, viszont, hogy rajtidõnek csak egy 36-os szám került, késõbb (tompult aggyal) sok fejtörést okozott, míg kiszámoltam, hogy mennyi is az az annyi. Már az elsõ métereken elõjött az a probléma, ami meghatározó lett a túra során: a lámpám elemei kifogyófélben voltak, elég fáradtan világított. Már az elsõ letérést elnéztem, a többiek szóltak utánam, hogy hahó, itt jobbra be az erdõbe. Itt még eléggé együtt voltak a csapatok, néhány futó-el-elszaladt mellettünk, ezért gondoltam, majd késõbb egy pihenés alatt kicserélem az elemeket a lámpámban, közlekedni azért még elég jól lehetett vele, csak jelzéskeresésre volt alkalmatlan. Próbáltam az elsõ részt egy kicsit megnyomni, egyrészt tartottam a pontzárásoktól, másrészt, hogy késõbb a pontokon nyugodtan üldögélhessek egy 10-15 percet. Kb. félúton megállt a csapat akik után mentem, gondoltam, ez jó alkalom az elemcserére, azonban hiába kutattam a táskámban nem leltem a pótelemekre (mint késõbb kiderült otthon maradtak). Ezért kénytelen voltam azt a stratégiát alkalmaznom, hogy ahol nem ismerem az utat(s mivel nem vagyok olyan nagy börzsönyista mint néhányan, ez a túra nagy részére jellemzõ), beállok valakik mögé és utánuk megyek. Magosfáig elég jó volt az út, ezért picit elszakadtam a csoportoktól, a Sátán-bércnél a meredek emelkedõn eléggé kifáradtam, ez volt az egyetlen fizikai holtpontom a túra során. De megérte a sietség, hiszen pont 2 óra alatt sikerült abszolválnom az elsõ közel 10 km-t. Itt megvártam még elindul egy csapat, ettem egy szendvicset addig, s megindultam utánuk, ám lefele kielõztem õket, de nagyon nem sikerült meglógnom elõlük. Errefelé jók voltak a jelzések, elegendõ volt az a kis fény tájékozódni, valamint a Hold is erõsen világított. Azonban a pont elõtt elkezdett pislákolni a lámpám (néha nagyon elhalványult a fénye), nem tudtam, hogy csak a rázkódástól, vagy már tényleg az utolsókat rúgja. 21:55-kor voltam a ponton, máig nem értem mi tartott ilyen sokáig, pedig úgy éreztem jó tempót mentem. Folyamatosan érkeztek a csapatok (néhány egész meglepõen fiatal túrázóval, úgy tûnik a 19 évemmel már öregnek számítok a mezõnyben), de elindulni senki nem akart, nekem már mehetnékem volt, de muszáj volt várni. Végre aztán megindultunk, nem túl nagy tempóban, de végülis volt bõ két óránk az 5 km-re, gondoltam csak felérünk. A patak mellett haladtunk sokáig, majd egy idõ után gyanúsan nem láttam jelzéseket (nem, nem azért mert nem világított a lámpám!), egyszer meg is álltam, hogy elõvegyem a térképet, de néhányan nagyon magabiztosan mentek tovább, ezért letettem errõl, mentem velük. Aztán egyszer nem is tudom milyen apropóból csak elõkerültek a térképek, s megállapítottuk, hogy a jelzés patakátkelését nem vettük észre, s elmentünk a Rózsás-patakkal együtt a Pogányvár alá. Közben összegyûlt az a 10-12 fõ, aki egyszerre indult a pontról, elhatároztuk hát, hogy toronyiránt felmegyünk, elindultunk, s rövidesen egy ösvényre értünk. Sejtettük, hogy még nem vagyunk fent, de a többség nyomására elindultunk az ösvényen, de mikor elkezdett lejteni muszáj volt tovább kapaszkodni. A legjobb helyen lyukadtunk ki, pont a jelzésre értünk, itt megint várnom kellett, míg mindenki felér. Lélekben már kezdtem feladni a túrát, sok idõt vesztettünk az elkavarással, lassan is mentünk (az órámat nem mertem megnézni), kicsit szégyelltem is magam, hogy eltévedtem ott, ahol pár hete jöttem lefele. Aztán csak megindultunk, egy túratárssal picit elõreléptünk, majd a csúcstól nem messze csak megnéztem az órámat, s felcsillant a remény: 23:53 volt, azaz 7 perc a pontzárásig. Innen már 5 percre volt csak a csúcs, 23:57-re értem fel, 3 percen múlott, hogy nem kellett feladnom a túrát. Ettem egy szendvicset, majd elmajszoltam pár szem pogácsát, bár inkább valami csokit vagy nápolyit kívántam volna, de az nem volt (vagy legalábbis a sötétben nem találtam). Irigykedve néztem Bosziékat, akik már másodszorra jártak itt. A csapatból elég sokan lemorzsolódtak, két pár indult útnak, én becsatlakoztam a gyorsabbak mögé, akik ráadásul ismerték is ezt a részt, így problémamentesen lejutottunk a Spartacus kulcsosházhoz(1:30). Itt sajnos nem tudtam megtartani a 15 perc pihenõt, mert társaim indultak, s én nem akartam lemaradni, így gyorsan megittam két pohár teát, elvettem két pogácsát, egyet megettem, egyet zsebreraktam, s szaladtam a többiek után. Innen végre egy kis ismerõs terep következett, a Foltán-keresztig az emlékezetes Erdõkerülõ túráról ismertem az útvonalat, így nem volt probléma, hogy kicsit elszakadtam a többiektõl, felfele muszáj volt, hogy saját tempóba tudjak menni. Foltán-kereszt után rátértem a K-re, ez a Magas Börzsönyrõl volt ismerõs, itt meg is álltam egy kicsit, annyira szép volt a kilátás. 3 órára értem újra a Csóványosra, akikkel korábban együtt mentem már indultak, nekem kellett egy kis pihenõ. A pogácsa kissé megfagyott a zsebemben, így nem volt olyan élvezetes, mint a kulcsosháznál, valamint a vizem is jégkásává változott, nem volt túl kellemes a fogyasztása, viszont a pontõrök megkínáltak egy kis privát CSOKIval, ennek nagyon örültem, ezúton is köszönöm Nekik. Találtam kitéve savanyú cukorkát is, abból is tettem el néhány szemet. Elindultam lefelé egyedül, ezt a részt jól megjegyeztem a Magas-Börzsönyön, így nem aggódtam, viszont a K+-et egyáltalán nem ismertem Hamuházig, attól a szakasztól féltem. Ráadásul a lámpám, ami eddig nagyon szépen bírta kezdett egyre inkább elfáradni, lefelé kb. 20 centirõl kellett megvilágítani minden fát, hogy lássam a jelzést, kb. úgy mentem, hogy mikor hallottam zörögni az avart, akkor tudtam, hogy letértem az ösvényrõl, s addig topogtam, amíg a letaposott utat nem éreztem a talpam alatt. Aztán a patak elõtti szerpentinen megpillantottam néhány fénycsóvát, ám sajnos eléggé messze voltak, de azért mentem ahogy tudtam, hátha beérem õket a völgy kijárata elõtt. Végül szerencsém volt, mert a technikás részeken picit megakadtak, valamint a jelzést is kicsit keresgélniük kellett, így utolértem a fényeket, s rögtön négy útitársam is lett. A jelzésváltásig mutattam az utat, majd beálltam követõ üzemmódba. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy utolértem a túratársakat, egyedül még mindig ott kóvályognék valahol. Elég lassú tempóban haladtunk, de legalább a jó úton. Néhány technikás patakátkelés, egy kis vonatosdit játszás és a kissé szürreális élményt nyújtó Halyagosi Postás kulcsosház elhagyása után megérkeztünk a Hamuházhoz(5:05). Kárpótlásul itt annyi csokit lehetett venni, amennyit akartunk, kettõt el is majszoltam, egyet elraktam útravalónak. Megkezdtük a Nagy-Hideg-hegy meghódítását, két útitársunk már egészen lemaradt, én két sráccal mentem fel, közben nézegettem a Napot, hogy mikor akar már felkelni, de eléggé ráérõsen ébredezett, még társaim is megjegyezték ezt. Õk nem voltak túl ismerõsek, engem kérdezgettek a helyzetünket illetõen, bár én is csak azt hittem, hogy tudom merre vagyunk, azért a sok sületlenség közepette néha valós információt is nyújtottam számukra. Aztán a Hanák-rét elõtt végre kivilágosodott, végre felvehettem a tempómat, el is léptem a srácoktól, a meredek emelkedõt is viszonylag könnyen vettem, hiszen a laza tempóban nem fáradtam ki annyira. Érdekes, hogy egyáltalán nem voltam álmos az egész túra alatt, csodálkoztam is, pedig se kávét, se kólát nem ittam, úgy látszik ilyenkor jó a kevés alvás. A Nagy-Hideg-hegyen a turistaházban volt a pont, a TTB-bõl ismert berzso pecsételt, legalább személyesen is láthattam. Elõzetesen úgy terveztem, hogy itt eszek valamit, de addig vacilláltam, hogy egy csomóan rendeltek elõttem, s nagyon sokat meg nem akartam várni, inkább a korábbi célbaérkezést választottam. Elmajszoltam a Hamuháznál kapott Balaton szeletet, majd kissé éhesen nekiindultam(7:00). A P-on nagyon szeretek lefelé menni, legalábbis a Vulkántúrán nagyon tetszett ez az út, most se volt másképp, szinte szárnyaltam lefele, a végén egy csomó embert megelõztem, sikerült is 1:22 alatt abszolválni a 7 km-t. 8:22-re értem célba, 13 óra 46 perc alatt sikerült megcsinálni a túrát, azért a Pogányváron nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Sokakkal ellentétben fizikailag engem annyira nem fárasztott ki a túra (izomlázam se nagyon lett), viszont pszichikailag annál inkább. Átmentem elfogyasztani a virslit, majd ismét szerencsém volt, néhány elõttem beérkezõ túratárs épp akkor pakolt be a kocsiba, megkérdeztem, hogy el tudnának-e vinni valameddig, s miattam a fõvároson keresztül mentek haza, így majdnem hazáig elhoztak, nagyon köszönöm Nekik.
Összességében kalandos, de jó túra volt, ha saját tempóba megyek, biztos jobban kikészülök, de így is jó volt, köszönöm a Rendezõségnek a szervezést (a Csóványosi pontõröknek az extra csokit), a fuvart hazafele, valamint a sok ismeretlen túratársnak, hogy kalauzolt és világított nekem a Börzsönyi éjszakában. |
