Palóc expedíció - Fel a Csóványosra! 2011
A Romhányi Torpedó és a Kemencei Málnaszedõ jóvoltából valódi palóc csúcstámadás kerekedett, Palócföld egyik markáns magaslatára, még ha nem is a Palóc Olimposzra. Azért a Karancs csúcsával kezdeni a mûsort kicsit nagytáv lett volna egy kötetlen, laza kirándulás céljából.
Diósjenõre némi késéssel érkezem a jármûvel, a válsághelyzet leküzdésére Bibornak a helyi hivatalt javasoltam, ott találkozunk, s ekkor még engedélyezek magamnak egy bátorságlöketet, amit majd úgyis kidolgoz a szervezet a csúcsig. A Závozig 6-os átlaggal megyünk, némi büszkeség fog el, hogy képes vagyok lépést tartani. Innentõl jelzetlen ösvényen (végre! hisz ez a koncepció) fel a Kõ-szirtre, ahol majdnem bejön Bibor ígérete a szép kilátással. Panoráma van, minden 20-30 méteres körzetben lévõ fáig ellátni, de már gyanítható a nap.
Innentõl betonozunk kicsit a hajtûkanyarig, majd a tanösvény mentén még egy pár perces szakaszon jelzések kísérnek, mit kísérnek, kísértenek. Oszt' innentõl már jön az erdészeti út, bár az Õz-berek forrásnál egy spontán szalag. Talán nekünk? A legoptimálisabbnak a patakmeder ígérkezik, ahol nekem már gyanús, hogy nem sokáig lesz út, de minek is az, van két láb/fõ, azokkal minden bedõlt fa leküzdhetõ.
A fenyves után humanoidok jobbról-balról, sebtiben keresztezzük a síutat, majd a jelzetlenen két futó galoppozik el. Ekkorra már egyre szebb a közeg, átsüt a nap a fák közt, az átlagunk a mûszer szerint már csak 3,6-os, de ezt masszívan rontjuk a fényképezéssel. A Foltán-keresztnél megadjuk magunkat a turistaút-csomópontnak, sõt onnantól lefelé a kék négyzetnek is, ennyi belefér, de csak pár perc az egész, és elkezdünk a dózerút felett kanyarogni. Elõször úton, majd ilyen-olyan terepen. Mikor már gyanúsan a Csóvi csúcsa alatt vagyunk, látom túratársamat, hogy "itt jó lesz" jelleggel megindul hirtelen felfelé. Na, ez már csúcstámadás. De közben figyelnem kell a mûszert is, mert a PX újbóli metszése után egyre jobban szûkül az olló, ijesztõ kék sávok két oldalról. Kínosan ügyelünk rá, hogy a célba/rajtba érve megõrizzük a látszatot, véletlen se gondolja senki, hogy egy laza kékezéssel érünk fel, és sikerül az OKT fogságából kikeveredve a nevezéshez érni. Kérdik a rendezõk, hogy "ch"-val írom-é a nevem, amit azonnali hördüléssel utasítok el, mondván semmi nemesi származás, palóc parasztgyerek vagyok, baromfiudvarban szocializálódtam.
Fájdalommal vegyes megdöbbenéssel kínálom a népeket az általam hozott, fõzetett Kemencei Karcossal, ezúttal a ribizli/alma vegyest hoztam el, ami igazi mazochizmus, mert én már nem kockáztathatok, Jenõn a jármû, útmentén a yardok.
A toronyból még ilyen szép kilátást nem fogtam ki, gyomorba kapjuk a Fekete-völgyet, a Magas-Börzsönyt a lefutó oldalgerincekkel, a távolban a havas Tátra, kiugrik Selmecbánya felett a Szitnya. Csodaszép. Továbbá még ilyen csúcsforgalmat sem láttam az építményben, munkanap-illatot érzek, mintha az 1-es villamoson lennék.
Azért némi forralt bort rizikózik, csak az íze kedvéé', majd kiverítékezem lefelé. Kínosan ügyelünk, hogy a piros forrás útvonala mellett, haladjunk, majd rátérünk a Marcika-útra. Csaknem beleszaladunk a zöldbe, ami innentõl kezdve kilométereken át fenyeget. De a dac erõsebb, és itt-ott-amott kerengve ereszkedünk. Fenyegetnek a jelzett utak, de sikerül a romoknál kilyukadni, az még nem a zöld, jajdejó.
A térkép szerint immár Istvánná lett Isten-utat célozzuk meg a Hollófészek alatt, de a jól járt dózerút helyett is sikerül nem létezõ ösvényeken leereszkedni a patakhoz, amin nagyon igyekszünk száraz lábbal átkelni, de alapból felesleges kísérlet volt, mivel a jég nem tart, a víz annál inkább.
A Magas-hegy oldalában humán nyomokat követünk, persze jelzetlenen, ami egy idõ után már inkább állati eredetûvé lényegül át, valóban, itt ember nem sûrûn járt. Azaz de! Váratlanul a lehetetlen terepen kinõtt elõttünk egy zöld sávot tartalmazó faalany, pánikroham fog el. Olyannyira, hogy lemenekülünk mindenféle terepen a faluba, ahol viszont már kikerülhetetlen, hogy az utcákon jelzések támadjanak szembe.
Az elmúlt években felfestettem egynehány kilométernyi jelzést, talán bele is fáradtam, s ebbõl eredt a koncepció, mindenesetre az aznapi jelzéskerüléses iparkodás közben többször nyomasztóan éreztem magam, hogy miért kellett nekem összevissza pingálni a fákat. De megnyugtat, hogy legalább errefelé nem én követtem el a terepi navigáció javítását.
A Vén Diófa elõtt aztán jött a zenit: nem szokványos élõlényeket sétáltattak pórázon. Macskát már láttam így, de alapvetõen pásztorok és nyájak környezetében jellemzõ alanyokat még nem.
Méltó befejezése egy vidám napnak, remek társaságban, terepen, klímában, csodaszép vidéken. |
