Fóti-Somlyó 30
"...hadd tudjak egy fröccsöt venni,
a bánatomat elfeledni,
hadd tudjak egy kicsit boldog lenni!"
(Kaczor Feri (és még sokan mások): Polgármester úr, csak azt kérem...)
Az utolsó pillanatban érkezünk meg Kerek repkénnyel a Nyugati pályaudvar Váci úti bejáratához, berohanunk a jegyautomatáig, bõszen pötyögöm Erdõkertes háromjegyû számkódját, közben Repkény keresi a kijelzõn, honnan indul a vonat és már majdnem felkészülnénk a futásra, hogy odaérjünk a kettes vágányhoz, ahonnan... Ahonnan indulnia kellene a személyvonatnak Veresegyház-Vácrátót-Vác felé. Igen ám, de a kettes vágány üres. Kihalt. Néptelen. Nem úgy, mint a kijelzõ elõtti rész, ahol láthatóan nagy rutinnal rendelkezõ utastársak várakoznak türelmesen. Eltelik pár perc, megjelenik a vonat leendõ mozdonyvezetõje és jegyvizsgálója, kedélyesen beszélgetnek. A kijelzõn folyamatosan váltják egymást a számok a „Késés:” felirat mögött. 10 perc, 20 perc, 30 perc. Senki többet harmadszor, marad a harminc perc. 5:20-kor beáll a railjet analógiájára „Kunjet” táblával ékesített BDVmot 015 motorkocsi által tolt szerelvény és nehézkes, óvatos gyorsítással, fél hatkor elindulunk. Félórás késésünket Erdõkertesig ötven percre hízlalja a forgalomirányítás, hogy a szembejövõ vonatok egyre kisebb késéssel közlekedhessenek, nekünk meg már úgyis mindegy. Végül megérkezünk, Laci069, Gethe, Vagdalthús, Bubu és Hevér Éva vannak jelen a rendezõség részérõl: gyorsan eligazítanak, mi Laci069 járgányának hátsó ülésérõl fogunk rajtoltatni. Komfortos ez így: Repkény intézi az adminisztrációt, én a pénzügyeket és a nyugtát. Még hideg sincs annyira idebent, nem úgy, mint a többieknek odakint, igaz, nyugtaírás közben rendszeresen merevre fagynak az ujjaim. Rengeteg ismerõs érkezik, nem sorolnék fel mindenkit, viszont vaddino-tól ezúton is elnézést kérek, amiért nem realizálom idõben, hogy õ TTT-kedvezménnyel nevez. A vonatok egyre csökkenõ, de meg nem szûnõ késése miatt a rajtzárás bõ húsz perccel elhúzódik, ekkor nekivágunk Repkénnyel mi is a távnak.
Ideje is indulni: a hûvösben való ücsörgés és a reggeli kávék hatása fokozottan érzõdik, így aztán a faluból kivezetõ emelkedõbõl szinte semmit nem érzek. Utolérjük Olahtamas-ék trióját, majd egy mérsékelten havas, ám igen jól jelzett lépcsõ vezet minket az erdõbe, szépen letaposott ösvényre. Trappolunk elõre a kanyargós csapáson, Repkény elcsörtet a bozótosba és én is találok egy alkalmas helyet félreállni, de Olahtamas-ék éppen megérkeznek. Elnézést. Baktatunk tovább a hóban, megcélozzuk a Margita hóborította gerincét, ez az út sokkal kényelmesebb hóban, mint normál körülmények között, amikor homok borítja a környék útjait. A geotoronyba még csak be sem pillantunk, pedig a felmenetel lehetséges, mert valaki éppen akkor is áll a tetõn, amikor mi felérkezünk. Kedves túratársak mutatják az ellenõrzõpontot, mielõtt nagyon elkezdenénk keresgélni: bekarikázzuk, hogy mi volt a kislány neve. Indulunk tovább, az erdõt hamarosan Szada házai váltják, a község alaposan szétterül a dombvonulat délnyugati oldalában, ott, ahol a térkép még szõlõket, néhány házat jelöl, most valóságos lakónegyed terpeszkedik. Leereszkedünk a Szurdok utcán, lehet, hogy ez amolyan bújtatott reklám Bubu részérõl? Kiérünk a házak közül, autósok kerülgetnek a nyílegyenes útszakaszon, nagyon száguldozni nem lehet, az aszfalt csúszós az összetapadt hótól. Visszatérünk Szadára, kicsit sétálunk az országút mellett Gödöllõ felé, aztán újra csöndesebb vidékre térít a szalagozás. Ez itt az Árenda-hegy, haszonbér nélkül felírjuk az utca végén a szolgáltatásait kínáló iparosember tevékenységét. Derékszögben jobbra kanyarodunk, KRESZ-anomáliát figyelhetünk meg: egyszerre lépünk be és lépünk ki a 30 km/h-val járható (max. 7,5 t megengedett össztömegû jármûvel, mellesleg) zónába. Hangulatos, viszont igen csúszós mélyúton sétálunk lefelé, markoló próbálja a beszakadt homokot eltávolítani és egyben csúszásmentesítésre felhasználni. Újra megérkezünk Szadára, és mivel kezd kicsit sok lenni belõle, gyorsan távozunk is innét, csatlakozva rövid idõre R.Gellért kollégához. Belépünk a Szõdrákosi-patak és mellékvizeinek széles völgyébe, a köd miatt túl messzire nem lehet ellátni. Erdõfoltok, félig-meddig befagyott patakok keresztezik utunkat, utóbbiból némelyik pár pillanatnyi gondolkodásra késztet. Ilyenkor ugrunk. Találkozunk a kissé morcos Hevér Évával, aki mindenféle büntetéseket helyez kilátásba Bubu sérelmére a szalagozás gyér mivolta miatt. Sétálunk tovább, egy idõre jobbról becsatlakozik a sárga sáv, amely dél felé a térkép szerint Tölgyes feltételes megállóhelyig kalauzolja a gyanútlan túrázót. Mi maradunk a szalagozáson. Elérjük a 400 kV-os távvezetéket, a zúgó, sercegõ hang már messzirõl hallatszik és el is kísér egy darabon. Ehhez képest a többi vezeték zaja elenyészõ.
Fenyõfákkal tûzdelt erdõben érkezünk fel a Homok-hegyre, ez is egy olyan emelkedõ, amely sosem akar véget érni. Az út hótól buckás, kissé nyögvenyelõsen járható, eltart egy ideig, amire megérkezünk az ide helyezett ellenõrzõpontra. Bekarikázzuk azt a monogramot, amelyik egyik rendezõre sem érvényes, majd kisétálunk egy meglepõen széles és láthatóan járt földútra. Ez vezet ki az autópálya Szada-Mogyoród-Hungaroring csomópontjához, ahol egy túlélõtúra-jellegû etûd következik. Némelyik autós ugyanis nem ismeri a „kikerülni” és a „fékezni” tevékenységet és ezeknek a gyalogosokra gyakorolt pozitív hatását. Ráadásul most nincs nálam túrabot, hogy a valamelyik õszi túránál nafe által leírt nem fair, viszont hatásosnak tûnõ technikát alkalmazzam. Megérkezünk Mogyoródra, letérünk a HÉV-állomás felé, de hiába a túra által tálcán kínált több jó fotóhely, ittjártunkkor egyetlen zöld vonat sem hajlandó erre tolni az orcáját. Megvizsgáljuk a kifõzde étlapját az itiner tükrében, a válasz felvésése után rákanyarodunk a Gyertyános emelkedõjére. A hosszú, nyílt egyenes és ennek a merõleges, szintén nyílt folytatása sokkal kellemesebb élményt jelent télen és ködben, mint nyáron a tûzõ napon. Cserébe a kilátás sokkal gyérebb így. Nem is megyünk túl magasra a Gyertyános szépen kijavított-rendben tartott kilátójában, sietünk tovább, húz minket a mogyoródi cukrászda. Csúszós, de aránylag kényelmesen járható, meredek ösvény vezet le a dombtetõrõl, hogy utána széles, tágas dûlõt kerüljünk meg. A dûlõn fiatal pár szánkózik, kutyájuk lelkesen futja le a száguldó csúszkát. Kikerülünk egy karámot, odabent néhány egykedvû paripa unatkozik, tél van, hideg van, köd van és ez a sok túrázó még csak feléjük sem bajszint. Gyalogos felüljárón keresztezzük az autópályát, megint, alant autók sokasága száguld mind kelet, mind nyugat felé. Az is jó móka.
Érdekes, hangulatos, az általam eddig látottaktól merõben különbözõ pincesoron érkezünk Mogyoród központjának a szélére. Szalag vezetne jobbra, a névtábla nélküli Dózsa György útra. Másik, megerõsítõ szalagot viszont nem látok, pedig Bubu szokott ilyet is rakni... nézzük meg a leírást: „...lesétálunk a községházához. Itt a Dózsa György utcán jobbra térünk...” Megkérdezünk egy közepesen részeg helybélit, aki erõsködik, hogy a községháza most zárva van. Nekünk mindegy, csak mutassa meg, merre van. Az úriember hangulatáról jutott Repkény eszébe a cím alatt hivatkozott nóta is. Megmutatja, aztán valamit morogva továbbáll. Lemegyünk, jobbra is fordulunk a mindegy, milyen nevû utcán, ugyanis ennek a neve sincs kiírva. A zöld sávot viszont megtaláljuk, tehát mégis erre kell menni... amikor már a református templomnál járunk, akkor veszem csak elõ a térképet, mert sehogy sem áll össze a kép. Jön a megvilágosodás, vissza az egész, visszasétálunk a szalagig, ahol néhány, szintén kissé bizonytalan túrázó kering. Nincs Fóti-Somlyó eltévedés nélkül. Egy másik pincesor mellett közelítjük meg a Gombai cukrászdát: itt pygmea és Vagdalthús fogadnak, valamint a kedves cukrászhölgy sütivel és teával kínál. Repkény a csokis verziót választja, én a túrós-rizses-gyümölcsöset, kiülünk, hogy ne melegedjünk túlságosan fel, legalábbis külsõleg. A belsõ felmelegedés már más tészta, pygmea kínál a Vagdalthús-féle cefrébõl készült csudafõzetbõl. Erõ a testnek, a léleknek. :) Még beszélgetünk egy kicsit, aztán nagy lelkesedéssel indulunk a túra névadó hegye felé. Elballagunk a fenyõerdõ szélén a Csík-völgyben, az ellenõrzõponton Kerek repkény érdeklõdve kérdezi, mi az a földkupac ott balra. Az „üdvözöllek a dögkútnál, kedves Repkény” válasz kissé kiábrándító, de lefedi a valóságot. Továbboldalgunk, széles ívû kanyarok visznek fel enyhén emelkedve a kilátópont felé. Két évvel ezelõtt itt iszonyatos nagyot kavartam, most viszont szépen sorakoznak az utat mutató szalagok. A kilátóhelyen újra karikázunk, kicsit gyönyörködünk a szürke égbolt alatti szürke kilátásban, amelyben a fóti katedrális körvonalai még éppen kivehetõk. Egy arrajáró éppen ezt a pillanatot választja, hogy rágyújtson, gyorsan továbbsietünk. Betérünk az erdõbe a kanyargós csapáson, végül hirtelen megérkezünk a tetõre.
Az itt tartózkodók között éppen egy biztosan építõ jellegû, de számomra tökéletesen érdektelen vita kezd kialakulni arról, hogy a csúcskövet védõ gúla oldalain lévõ jelzések száma most pontosan mennyi. Késõbb, a célban Optika világítja meg a megfejtést: a csúcskõ betongúlájának oldala csak egyes számban szerepel a kérdésben. Egy oldalon pedig csak egy jelzés van. Lesétálunk a tetõrõl, kényelmes kis erdõben, majd mellõzünk néhány házat, egy hajót (!?), egy szánkópályát és megérkezünk a Vörösmarty-kunyhóhoz. Földi Rolandékkal beszélgetünk egy kicsit, majd egy meglehetõsen eseménytelen, ám rövid útszakasz koptatása után végre, betérünk Fót központjába. Csengettyûvel díszített ló húz egy könnyû szánt, a csilingelés hangja elkísér egy darabon. Átkelünk a fõúton, betérünk a Gyermekközpont területére. Kikerüljük a kastélyt, kukára kötözött tábla mutatja a cél irányát, a fõhomlokzati fõbejáraton lépünk be az impozáns épületbe. Odabent nagy élet zajlik, lükepék és Gethe intézik az érkezõk adminisztrációját, a másik asztalnál padler és efemm adják oda a díjazást. Repkény átveszi helyettem is a levest, leülünk pesza91, Nagyondinnye és matus.peti asztalához, késõbb a pontról visszatérõ pygmea is csatlakozik. Innentõl célzárásig az étkezdében kibicelünk. Záráskor segítünk 2, azaz kettõ darab doboznak az autóig történõ mozgatásában, élünk a Bubu által felajánlott fuvarral, aki ajtóig szállít minket, köszönet érte. Köszönöm továbbá a társaságot Kerek repkénynek és a lehetõséget Laci069-nek és Bubunak, hogy a magunk szerény módján, de besegíthettünk a túra rendezésébe. Gratulálok a teljesítõknek! :)
-Kékdroid-
Képek |
