Túrabeszámolók

BAKONYI MIKULÁS 50 - 2010.12.04; Táv: 46.3 km; Szint: 1397 m; Szintidõ: 13 ó.

Hej, de régen láttam havas tájat! (Múlt hét: TANÚHEGYEK 40) El kéne menni a Bakonyi Mikulásra. Összebeszélünk Zsolttal és Spottal, és szombaton negyed hétre odavarázsoljuk magunkat Zircre, a Reguly Antal általános iskolába. Azért e korai idõpont, hogy a télen elõforduló, esetleges útakadályok ellenére is sikeres legyen a varázslás. Van idõ bõven reggelizni, szerelvényt igazítani. Befut Pisti is Pannonhalmáról; szintén megrögzött BAKONYI MIKULÁSOZÓ. A nevezési iroda hétkor kezd felállni, így 07:15-kor el is tudunk rajtolni. Pistinek, Zsoltnak és nekem már van tapasztalatunk evvel a túrával kapcsolatban, de csak a sáros változattal. Spot a havas verzióval nyit.

[K-] Több kabáttal magamon indulok el a zimankó miatt, de mielõtt az EU-s játszótér fölött betérnénk az erdõbe, egy kabátot a málhába teszek. Példámat többen követik. Köszönet annak a néhány élenjárónak, akik lábnyomaikkal segítik haladásunkat a 22 cm-es hóban. (Adat: idokep.hu) Ahogy emelkedünk, megkapjuk az ízelítõt abból, ami vár ránk a mai napon: Visszacsúszó lépések; láthatatlan, hó alatti talajegyenetlenség; nehezített egyensúlytartás a keskeny hóvályú miatt. Kissé pánikba esek attól, hogy még csak most kezdtünk, de már elment a kedvem az egésztõl. Ront a morálomon az is, hogy önkéntelenül kihallgatom a mögöttem beszélgetõket: Az egyik sporinak megfájdult a dereka, és Cseszneken kicsekkol. Arra figyelek, hogy a nadrágszáramba türemkedõ hó melyik bokámat hûti jobban. Nem tudom megállapítani, hogy már nedves e, vagy csak hideg. Egymás után állnak félre elõlünk, a kitaposott vájatból a sporttársak. Van aki szerelvényt igazít, de van, aki csak szusszan néhányat, és agyban próbálja helyre tenni a dolgokat. Zsolt elõjön az óhéber "besavasodtak" dumájával. Ami azt illeti, én már most olyan savas vagyok, hogy marni tudnék. Lassan felérünk túránk elsõ dombjának tetejére. Nem telik bele sok idõ, már indulunk is lefelé. Vizslatom a pontõrt, mert tavaly itt a hullámvölgyben ácsorgott, de most nincs itt senki. Hát akkor kezdjünk bele az elsõnél egy kicsit erõsebb emelkedõbe. Nehezen hangolódok rá a túrára, de gond nélkül megvan ez az emelkedõ is. Pontõr még mindig sehol. Az erdõbõl ruhaszaggató cserjék közé érünk ki; már lelátunk Borzavárra. Lent hófúvás vastagította hóréteg fogad, nem mehetünk a megszokott, vakolatlan épület melletti úton. A mûútra is nehezen vergõdünk fel a szegélyezõ, viszonylag mély árok miatt. Most látszik megoldódni az elveszett pontõr rejtélye: Távolabb, a mûúton, személyautó mellett csoportosulás.

1. ellenõrzõpont, Borzavár.

Innen már látszik a Csárda-völgy bejárata. "Normál" esetben szalagok vezetnek oda, most elég a kitaposott ösvényre függeszteni a tekintetet, meg aztán nagyon együtt van még a mezõny. Kezdi sütni a Nap a behavazott fák tetejét. Nagyon kellett már ez a lélekemelõ kis epizód. Szégyen, de az ezt megelõzõ túrákon ügyet se vetettem rá, hogy itt egy patak kanyarog. Most kiköveteli magának a figyelmet az átugrálásoknál. Sûrûsödnek a fák. Nemsokára kiérünk a Csárda-völgybõl, és elérjük a Cuha-völgyi vasutat. Itt is hiány van pontõrben. Halovány gyanúm támad, hogy a komoly hóesés a rendezõséget a pontok átvariálására késztette. Átkelünk a síneken, és tizenöt másodperc múlva már a Zirc irányába csattogó vonatnak integethetünk. Közelít ösvényünk a Cuha-patakhoz. Felmerül bennem a sínek közötti továbbhaladás alternatívája, de a patakot áthidaló, megfelelõ számú és vastagságú ág biztosnak tûnõ átkelést ígér legtöbbünk számára. Megnyugtatom a fiúkat, hogy ez még csak gyönge bemelegítés patakátkelés ügyben. Az útra felmászásnál megcsúszok, de azon kívül, hogy havas lesz a nadrágom térde, nem történik semmi. A mögöttem jövõ, Mikulás ruhába öltözött Rambo udvariasan felsegít, ekkor majdnem tényleg elvágódok. Hosszasan menetelünk, amíg balra fel nem tûnik a türelmetlenül várt állomásépület.

2. ellenõrzõpont, Porva-Csesznek vá.

Ide tolódott tehát a korábbra várt pont. Átsétálunk egy igazi hídon. A vágányok között hó fedi a kb. 40 centis mélységet, de "nem tudta ezt Mehemed", és a peronról a sínek közé zuhanok. A drága, az aranyos Rambo, az én egyetlen támaszom, nem a karom alá nyúl, hanem a kabátujjamnál fogva ránt ki a slamasztikából, és majdnem a kabátomból. A turistaházban kapjuk az igazolást és egy pohár isteni finom, bélelt teát. A (patak) parti drogtól rögtön jobb kedvem lesz. Menjünk vissza a hídhoz! Pisti tavaly kb. idáig bírta velünk, most meg már valamikor a Csárda-völgy kijáratánál elszelelt. Két fiatal versenyzõ mögött masírozik három fõre zsugorodott csapatunk. A boldog 30-asok jobbra felvághatnak a [S-]-on, mi meg bandukolhatunk a gázlók véget érni nem akaró sorozata felé. Egy futóruhás spori visszafelé jön. Nem szól egy büdös szót sem, de én már rosszat sejtek. Meg is érkezünk elsõ gázlónkhoz. Az eddig elõttünk haladó tagok látják a már régebben ideérkezett versenyzõ vergõdését az átkelõ gyanánt a patak fölé hevenyészett faágakon, és reklámszatyrok után matatva félreállnak. Én állok elöl, muszáj nekivágni. Olyan "elrendezésben" vannak az ágak, hogy az átkelés elején kézzel is le kell támaszkodni, sõt térdre is kell ereszkedni. Amikor fel lehet már állni, akkor óvatosan elindulok a túlpart felé. Az indulásnál nem látszott, hogy nem érnek át teljesen az ágak a másik oldalra. Keresem a megfelelõ követ, amire az ágakról rá lehetne lépni. Mindegyik fölött tíz centis vízréteg folyik. Kénytelen, kelletlen rálépek az egyikre, hogy a következõ lépésem már a túlparton legyen. Most már nem kell figyelnem, hogy melyik zoknim nedvesedik jobban, a bal cipõm enyhén, de biztosan beázott. A többiek is szerencsésen átjutnak, mehetünk a következõhöz. Nem is várat magára sokáig. Megérkezünk a patakba való hanyatt esés szempontjából legveszélyesebb gázlóhoz. Spot bátran az élre tör, majd két botját a patakmederbe szúrva átlépdel a jégcsapokkal díszített, átvetett faágon. Legalább 30 centi mély a víz, a meder ormótlan kövekkel van tele, és nagy a sodrás. Mindez azért, hogy ha beleesel, még véletlenül se tudj állva maradni. Én következek a sorban, már többen állnak a hátam mögött, mit van mit tenni, indulni kell. Nekem csak egy botom van, azt szurkálom a mederbe. Minden lépésnél a cipõtalpam homorú közepét próbálom a jeges faágra illeszteni, hogy se elõre, se hátra ne csússzak le róla. Egy lépésnél meginog az ág, és csak egyetlen hajszálam jó irányba billenésén múlik, hogy vissza tudom hozni magam a holtpontról. Ez a pimasz Spot pedig gépével lekapja ezt a kritikus pillanatot. Megvan a National Geographic idei díjnyertes fotója, már csak valami jó címet kéne neki találni. Például: "Veszélyes útra lépett az elaggott magyar társadalom". Jaj, bocs, pfuj, nem politizálunk! Tehát ezt az átkelést megúsztam szárazon, most elégedett mosollyal a képemen figyelem Zsolt kínlódását. Õ már nem mer rálépni arra a pontra, ahol én meginogtam, inkább kinéz magának egy követ a mederben. Így biztos, hogy bokáig vizes lesz az egyik lába, de a fürdést kevésbé kockáztatja. No, ez is megvolna, továbbmehetünk. Hogy valami kellemes is kerüljön az utunkba, egy, olyan alagutat látunk a sziklafalban, amibe oldalról látszik a vonat. Az jut az eszembe, hogy egy éve még be akarták zárni ezt a vonalat. Élelmesebb országokban még idegenforgalmi attrakcióként is lehetne hasznosítani. Néhány kanyar után a Cuha-völgyet áthidaló viadukt alatt megyünk át. Hogy ne legyen teljes az öröm, fent köszörülnek valamit, és sietni kell, hogy minél kevesebb spén hulljon a nyakunkba. A változatosság kedvéért megint egy gázló. Köveken lehet átlépdelni, de a legmagasabbat is 8-10 centi, gyorsan folyó víz lepi. Akárhogy vizsgáljuk a helyet, föntrõl nem lehet kikerülni, és más átkelési lehetõség sem adódik. Most már az én bal cipõm sem kerüli el a totál beázást. Cuppogó léptekkel megyek tovább. Ez nagyon nehezen fog kiszáradni, ha egyáltalán. Innék egy kis kólát. A mûveletet akadályozza a flakon nyakába sûrûsödõ jégkása. Ennyit a hõmérsékletrõl. A következõ gázlót sikerül a völgy oldalába való felmenéssel kicselezni, és ez az akció azzal a kellemes mellékhatással jár, hogy a legközelebbinél nem kell visszagázolni. Jön még olyan, amit nem lehet megkerülni, de ezen már átgyalogolunk, mert úgyis vizes már a lábbeli. Ketten számoltuk a gázlókat. Arra az eredményre jutottunk, hogy az elkerültekkel együtt nyolc volt, különbözõ nehézségi fokozatokkal. Természetesen sokat számít a Cuha vízállása; tavaly például megúsztuk egy minimális zokni párásodással. Lemegyünk egészen a meder mellé, így lépkedünk köveken a következõ pontig.

3. ellenõrzõpont, Kõpince-forrás.

A pontõr Kékdroidnak nájlonzacskóba van bugyolálva az egyik lábfeje, félcipõje a székül szolgáló hatalmas kõ mellett hever. A mellékelt ábrából sejtem, hogy milyen útvonalon közelíthette meg a pontot. A [Z-; S-] jelzésen elindulunk a Zörög-tetõ felé, de elõbb Spot lefényképezi a szépen kiépített Kõpince-forrást. Egyébként, bármerre tartod a fényképezõgépedet, és elsütöd, tökéletes téli képeslap az eredmény. Kanyargós az út, és sok bedõlt fa akadályozza a haladást. Hosszasan emelkedünk. Erre csak az ötvenesek jönnek, ezért nincs annyira letaposva a hó. Fázik a lábam. Remélem, hogy a kellemetlen érzésen túl egyik ujjam sem fog lefagyni. Egy mélyútban erõsödik az emelkedõ, itt már csak a [Z-]-on megyünk. Nagyon nyögvenyelõs a kaptatás, a végtelenségig nyúlik ez a szakasz. Amikor egy vadkerítés mellé érünk, enyhül az emelkedõ. Normál esetben, ezt követve elsétálhatunk a pontig. Most azonban sétáról szó sem lehet. Amikor az itt szokásos sarak fölé érünk, azt onnan lehet észrevenni, hogy ott a süppedõs hó helyett fagyott, vörösesbarna foltok vannak. Hosszas, aprólépéses menetelés után meglátjuk a pontot; ellenkezõ irányból közelítenek az egyéb távot teljesítõk.

4. ellenõrzõpont, Zörög-tetõ.

Még egy zsebkendõnyi letaposott hely sincs a félreállásra. Beleállok a húsz centis hóba, hogy felvágottas zsömlét kotorjak elõ. Nincs már túl messze az etetõpont, és zömében lejtõs az út odáig, de ez a terep sokat kivett belõlem, nem merem kockáztatni az eléhezést. Menet közben tízóraizok. Lassan lejtõsre vált az utunk. Végre lehet egy kicsit csúsztatott lépésekkel lefelé sietni. Figyelem, hogy mikor pillanthatom meg jobbra a Cseszneki várat. A fák közül elõtáruló panorámában messze kiemelkedik a tájból a látványos rom. Erre felhívom alkalmi fotósunk figyelmét. A lejtõn néhol kocogni lehet; hamar leérünk az aluljáróhoz, aminek hagyományosan ellenõrizzük az akusztikáját. A másik oldalon kijõve Csesznek egyik lejtõs utcáján csúszkálunk. A napsütésben vonzó látvány a vár. Jó munkát végzett a takarítónõje, teljesen átlátszóak az ablakai. Faragott kapun át jutunk ki egy rétre [P+]. Innen indítunk egy rövid, de veszélyes mászást egy szakadék tõszomszédságában. Az egyik helyen - szó szerint - csak egy lábnyomnyi "széles út" választ el a sziklás mélységtõl. Nagyon oda kell figyelni. Elengedhetetlen (!) a kapaszkodást szolgáló drótkötél.

5. ellenõrzõpont, Kõmosó-völgy.

A pontnál még nem ér véget az emelkedõ, csak a szakadéktól kerülünk biztonságos távolságba. Egy ódon (izraelita) temetõt mellõzünk jobb kéz felõl, majd megint Csesznek egyik utcájára érkezünk le. Megtévesztõ módon tovább vezet a kitaposott hóösvény, de nekünk balra kell fordulnunk, továbbra is a [P+] jelzés mentén. A templomkerten keresztül jutunk ki arra a sikátorra, ami elvezet a kocsma utcájához.

6. ellenõrzõpont, Csesznek, Várkert Sörözõ.

A pecséttel kajajegyet is kapunk, amiért egy parizeres, vajas kenyeret adnak káposztacsíkokkal és egy bögre teát. Hamar eltûnik a gallér mögött a puha fehérkenyér alapú szendvics és a meleg tea. Bell Sanyi elégedetlenkedése az idáig felhasznált idõvel kapcsolatban bogarat tett a fülembe. Mennünk kell. A kocsmából kimenet jobbra indulunk. Fentrõl érkeznek azok a hóösvény által megvezetett túrázók, akik nem kanyarodtak a templomkert felé. Az emelkedõs utca végén, egy hólepte, füves oldalon felmászunk a [P-; Z-] jelezte mûútra, és balra fordulunk. Szépen fel van fagyva ez is, az autók csak lépésben tudnak közlekedni rajta. Egy õzike teteme hever az úton. Úgy össze van trancsírozva, mintha egy húsdaráló ütötte volna el. Gyors halála lehetett. Balra elhagy a [P-], és néhány száz méter múlva mi is balra térünk a [Z-] nyomán. Egy hatalmas kövekkel kirakott árokban törekszünk fölfelé. Valamelyik babatáv szembe jön velünk, de nincs vész, mert a résztvevõk létszáma csak töredéke a tavalyinak. Az árokba bedõlt fák alatt kell átbújni, vagy átterpeszteni a törzsükön. A ráfagyott hó kellemesen hût alulról. Egy ponton aztán kivezet az út a peremre. Az egyik fa ágas felével dõlt az útra. Csak a hátizsákot levéve, négykézlábra ereszkedve lehet átjutni alatta. Egy család jön szembe apró gyerekkel. Egy kidõlt fa - mély árok kombinációt kell megoldaniuk. Óvatosan félreállunk, egy kézzel kapaszkodunk, és a másikkal oldalról támogatjuk a férfit poronttyal a nyakában. No comment. A napfény szembõl szûrõdik be a fák között, az árokba. Csökken az árok mélysége, majd kilapul. Most már csak egy bal kanyaros emelkedõ, és mingyá' ott vagyunk.

7. ellenõrzõpont, Gézaháza.

Az innen jól ismert Mikulást és Krampuszkát körülveszik a túrázók. Benyújtom a lapomat a kör közepébe, de nem olyan egyszerû az eset. Elõbb dalárdát alkotva énekelni kell. Hát, ez most tényleg nem hiányzott, de nem akarom elb...ni az áhítatot azzal, hogy: "Ne bomoljatok! Az ötvenen vagyunk, fürödtünk a patakban. Ide a pecsétet, mert menten összerogyunk"! Ezért testnyílásaimat erõsen összeszorítva végighallgatom a "Jöjj el kedves" kutyákat vonyításra késztetõ változatát; megvárom, hogy az összes babatávosnak lepecsételjék az itinerét, és most már határozottan tartom Micu orra alá a papíromat. A tûzrakó helynek háttal állva, balra indulunk a [P+] jelzésen. A dolog bukéja az, hogy ellenkezõ irányban is ugyanaz a jel, de arra a 30-asoknak, és az alatt kell menni. 100-200 m után már jönnek is szembe azok, akik benézték az irányt. Rettentõ hosszan baktatunk a havas keréknyomban, mire jobbra fordulhatunk a [P-]-on. És hol van még az Ördög-árok? Balra megint látszik a vár, de erre nem sok ügyet vetnek a többiek. Én se. Hegyre föl, és völgybe le kanyargunk össze vissza, mire egy újabb nem várt ponthoz érkezünk.

8. ellenõrzõpont, Mogyoróskerti-árok.

Jobban megnézem az itinert. Igen. Idén nincs még egy pecséthelye a Gézaháza pontnak. Gyanítom, hogy ez a koncepció meghiúsítja azon kispistázók gyakorlatát, akik alulról közelítik meg az Ördög-árokban levõ pontot, majd amerrõl jöttek, ugyanarra mennek vissza Gézaházára. Most tehát felülrõl próbálunk belemenni az Ördög-árokba. Néhány kisebb átkelés után kiszélesedik a meder, de a patak nem hagy utat maga mellett. Az árok csúszós oldalába kényszerülünk, gyakran csak gyökerekbe kapaszkodva tudjuk megtartani magunkat. Egy széles, kidõlt fát, amelyre jégpáncélt vont a fagyott hó, misszionárius pózban hágunk meg, hogy a másik oldalán lefordulhassunk róla. Késõbb teljesen el kell hagyni az árkot, mert már csak fentebb van "járható" út. Tavaly simán elvezetett az árok a ponthoz, most totál benne vagyok a ringlispílben, mert ellenkezõleg vezetnek a lábnyomok, mint ahogy érzésem szerint kéne. Egy hármas csoport meg is kezdi az ereszkedést az árok felé, én rövid hezitálás után inkább Spotot és a lábnyomokat követem. Nemsokára, legnagyobb meglepetésemre elérjük a pontot.

9. ellenõrzõpont, Ördög-gát.

Az eddigiekkel ellentétben nem az árokban, a vaslétramászás után van a pont, hanem itt ezen a jelzetlen gerincen. Felvetem Spotnak, hogy akik kitaposták erre az ösvényt, azok honnan a bánatból tudták, hogy erre kell jönni, mert se szalag, se reggeli eligazítás nem jelezte ezt az újdonságot. Zsolt szól is a pontõrnek, hogy a három lement egyénnek próbáljanak meg akusztikusan jelezni a pont hollétérõl. Továbbindulunk. Teljesen ismeretlen elõttem a táj. Véget érni nem akaró, idegeket borzoló hullámvasutat járunk be. Egy T elágazásban kétfelé válnak a lábnyomok. Nagy nehezen ismerem fel, hogy a balról jövõ lábnyomok az Ördög-árokból jönnek fel, és nekünk a jobbra tartókat kell követni. Egy fán már látom is a [Z-] jelzést, és az "ismerõs" távvezeték alatt is át fogunk menni. Rögtön megnõ a biztonságérzetem, sínen vagyunk. Spot már nagyon várja, hogy mikor érünk vissza Gézaházára. Én is. Azon a széles erdõsávon még át kell jutnunk, és utána egy lejtõn érünk majd az említett pontra. Arra tippelek, hogy Mikulásék ottléte oka fogyottá vált, mert idén nem kell visszaérkezéskor is pecsételtetni, de mint annyiszor - a mai nap folyamán - most is tévedek: Ott gubbasztanak a tûz körül. Krampuszkának a kabát alatt nem érvényesül a szexi ördögruhája. - Jaj, de rendesek vagytok, hogy megvártatok. Azt hittem, hogy hûlt helyeteket találjuk, mire visszaérünk. - Neeem! Mindenkit megvárunk. Vegyetek szaloncukrot, és melegítsétek meg a sejhajotokat a tûznél!... Spotnak sikerül egy csoportképet kicsiholnia a fagyott fényképezõgépébõl, közben ráveszem Zsoltot, hogy hálából a szívélyes fogadtatásért olvassa fel telefonjából az obszcén Mikulásos SMS-ét. Idefelé úgyis fogcsikorgatva énekeltünk. Nekem muszáj további szaloncukrokba ágyazni az idegeimet, úgyhogy lejmolok még néhányat. Tûz ide, tûz oda, jól befagyott a korpás, indulni kéne. Mikulásék szívhez szóló búcsúztatásban részesítenek; elmentünkben visszaintegetünk nekik. Most a [P+] másik irányába tartunk. Egy lankán megyünk az országút felé. Hó nélkül, eddig fel se tûnt, hogy ez ilyen meredek. A mûút keresztezése után is egy teljesen kitett részen haladunk; elképesztõen metszõ, hideg szél fúj. Szemembe húzom a sapkám, a kezem kezd lefagyni a kesztyûben. Jól fogunk kinézni, ha ez a szél végig kitart. Egy sivár mezõn írjuk le egy óriási téglalap kétharmadát. Az egyik csücskében lesz a pont. Rettenetesen utálom a füstnek miden változatát, de most az égõ fa illata tábortûz közelségét jelzi.

10. ellenõrzõpont, Gesztenyés.

Perceken belül sötét lesz. Elõ a lámpákkal! Alacsony fák, cserjék között vezet a [P4]. Tüske tépi amúgy is viharvert kabátomat. A korábban elhaladottak közül valaki napocskát rajzolt a hóba, most ez melenget; az igazi már rég lebukott a bal fenéken. Lassan megint kiérünk a szántóföld, vagy ugar mellé. Autókerék taposta nyomban egyensúlyozunk. Megnézek egy jobbos leágazást, de ez még nem az igazi. Autók fényszóróit látom a távolban. Már visszafelé tartunk annak a mûútnak az irányába, amelyet Gézaházáról jövet kereszteztünk. Nem lehet már messze a várt letérés. Aha, már itt is van. Utolérünk egy sötétben haladó sporit. Kérdezem tõle, hogy kiment e a pilácsa. A lemaradt haverjainál van a lámpája, egyébként a holdfény segítségében bízik. Hát, igen, szokott is fényleni a Hold piszkosul, így negyedike tájékán... Ez egy hosszú, széles fenyõfa allé, aminek a végén balra kell majd fordulni. Most elõször megyek végig rajta sötétben. Itt is vezet a cipõtalpak kitaposta ösvény, de a kanyarban továbbmegy egyenesen az autókeréknyom; egy pillanatra bedõlök neki. A sötétben nehéz felkutatni a [P4] jelzéseket, de amikor elérjük a jól ismert mélyutat, akkor már "csak" kocogni kell benne lefelé. Csöng a telefonom. Biztos Pisti az. Bocs haver, de nem veszem föl. Nem hiányzik egy XXL-es zakó. Tavaly majdnem méterre itt tartottunk Tommal, amikor jelentkezett Pisti a hírrel, hogy õ már beért. Most is biztos ez a szándéka. Le kell állni a kocogással, mert egy bedõlt fát kell nagyívben kikerülni. Jaj, de nagyon remélem, hogy ma már nem kell kidõlt fák elõtt, négykézlábra ereszkednem. Villogó, piros biciklilámpa; jó jel. Rögtön itt a tábortûz is, amit elõrejelez.

11. ellenõrzõpont, Cuha-völgy.

Ez az utolsó ellenõrzõpontunk. Most már csak átkelünk a síneken és beállunk arccal Zirc felé [P-]. Spot pont ellenkezõleg áll, de õ elõbb a fejvizével együtt az idegességét is levezeti. Az utolsó szakasz, amit szokás szerint nyakig sár stílusban szoktunk teljesíteni, most téli arculatát mutatja. Ez se sokkal jobb. Hó alatti, egyenetlen talajon bukdácsolunk. Ahol sár szokott lenni, ott megfagyott a hó, ott valamivel biztosabbak a léptek. A túratársak elkeserednek, amikor elmondom, hogy a legoptimistább számítás szerint minimum egy és egy negyed órát kell még így caplatnunk. Most persze nincs keréknyom, ami megkönnyítené a hótaposást, csak tavaly gyúrta sártengerré az utat egy terepjáró. Egyre, másra állnak ki elõlünk. Nekem is nagy kedvem volna pihenni, de tudom, hogy utána nehéz lenne újra nekiindulni. Az elõttünk feketéllõ domb mögül halvány rózsaszínes derengés látszik. Ez már Zirc fényszennyezése. Az elsõ utcalámpa fénye csak nagy sokára kezd hunyorogni a távolban. Elõbb azonban egy mini gázlóként szolgáló betonplatnin kell átügyeskednünk magunkat úgy, hogy a további beázást elkerüljük. Van még néhány kisebb patakátkelés, mielõtt a szennyvíztelep felé vezetõ hídra lépnénk. Csalódunk, mert a szilárd burkolatú út csak jóval a telep után kezdõdik, de most legalább nem kell bûzös földhányásokon átkelni, mint tavaly, amikor építették a csatornahálózatot. - Mennyi van még hátra? - kérdezi Spot. - Lõdd be magadnak a templomtornyot!... Szinte felüdülés menni a lekotort úton. Az extrém körülmények ellenére is rengeteg idõnk van még a szintidõbõl, ezért a kocsihoz megyünk a száraz cuccért. 18:25. Csekkolunk, de még nem tudunk átöltözni, mert rengetegen vannak, nincs ülõhely, és az ebédlõbe se tudunk bemenni, mert bezárták. Amíg a székek foglaltak, addig teázunk egy jót, és amikor a pihent emberek távoznak, átvedlünk a folyosó végében, ahova 85 fokos lábszag szorult be. A száraz ruhában rögtön rózsaszínûbb a világ, most már jó szívvel tudok visszagondolni a mai nap megpróbáltatásaira...

Ottorino

Utóirat: Sokat tépelõdtem azon, hogy hozzászóljak e Wall túratárs felháborodott hangvételû írásához, mert ez nem topik oldal, és reagálásaitokban már úgyis moderato kiosztottátok. Egyik szösszenetét olvasva azonban szemet szúrt, hogy kettõnél több kutyával indult el õ és társasága a túrán. Idézem: "Nem a hóval volt a gond, hanem a túraútvonallal és azzal hogy a szervezõknek akkor sem jut eszébe szólni, hogy ne arra menjünk amikor látják hogy kutyák vannak nálunk köztük 2 db 40 kilós..." Nincs jogom - és nem is akarok - tippet adni, hogy hol levegõzzön valaki egy ilyen falkával, de annyit mondhatok, hogy szerintem a kutyasétáltatás és a teljesítménytúrázás az kettõ. Mindenki látott már olyan jelenetet, amikor vadkerítés létráján akartak átpasszírozni nagyobb testû kutyát. De azt leszámítva, hogy a mûvelettel feltartják a túrázókat, ez a gazdák gondja. Az én, és több kutyaügyben megkérdezett túrázó aggálya az, hogy a kutyát "természetesen" nem pórázon vezetik, ezért fel, s alá rohangálásával balesetveszélyt okoz. Például egy bokaficamhoz nem kell, hogy feldöntsön, elég ha megbotlasz benne, vagy rosszul lépsz miatta. És utána mi történik? Azt mondja a tulaj, hogy "Pardonnez-mois", vagy még azt se. Úgy tûnik valóban rossz választás volt Wallék részérõl a BAKONYI MIKULÁS... Most már tényleg befejezem, de kötelességem megemlíteni a kevés kivételt: Van olyan kutya, aki (!) tizenöt centire igazodik, a gazdája lábához, és annak utasításait haladéktalanul végrehajtja. Az ilyen kutya maga is FELKÉSZÜLT TÚRÁZÓ, és kedves színfoltja a teljesítménytúráknak. Ennyi.