HEGEDÛS RÓBERT EMLÉKTÚRA 2010.11.20. Táv: 26,96 km; Szintem: 1143 m.
Ajándék lesz ez a nap. Ez jut eszembe, mikor a Szépjuhásznénál leszállok a 22-esrõl. Ilyentájt jégpáncél szokott fogadni a megálló környékén, de teljesítettük már hóban is ezt a túrát. Most tiszta, hûvös, de fagymentes az idõjárás. Éppen hasad a hajnal megfele. A »Munkás és fia« szoborcsoport rózsaszínbõl türkizbe hajló hátterét fák sziluettjei rácsozzák. A rendezõk már pakolnak, én meg burkolni kezdek a büfé szabadtéri asztalainál. Szeretek korán érkezni, de ez most egy-két busszal még korábban sikeredett. Amikor végzek az evéssel, visszasétálok a buszmegállóba. A következõ járat csak Béla bácsiéknak nyitja ki ajtaját. Egy csomó mindenki jelezte, hogy jön. Két úszócsapat-társamat éppen most látom, amint begördülnek a parkolóba. Velük megyek vissza a vasútállomásra. Egyre több ismerõs érkezik, feléled a csevegõ vonal. Felpillantok a sínek fölötti dombra; a levéltelen fák, cserjék vörösen izzanak a vízszintesen érkezõ napsugarakban. - Nincs nálad fényképezõgép? - kérdezem Zsolttól. Ej! Pont most nem hozott gépet senki? Bell Sanyit látom a tömegben, remélem lefényképezte a tünékeny jelenséget. Indul a nevezési lap vásár. Keresek egy alkalmas helyet a lap kitöltésére. Emlékszem, egyik évben majdnem odafagyott a kezem az asztalhoz. Moiwához lépek a kitöltött lappal. Már írja is az adatokat, majd jó utat kíván. A tatabányaiak elmennek, mert õk öt perccel korábbi rajtidõt kaptak az itinerükre. Magamra maradok a tömegben. Nem dráma, mert úgyis utolérem a kezdõ csajokkal lassított társaságot. (Pfuj, de nagyképû kijelentés volt.) A cipõfûzõket megkötöttem, a meleg ruhát elpakoltam, most itt állok a sínek mellett, ez a két perc meg pont két perc alatt eltelik. Nekiindulok, a vágány mellett, majd az átjáróban keresztezem azt. A [P-] jelezte útról rálátni a dísznövény-kertészet hátsó fertályára. Három hete nagyon megörültem a Budakeszi úti lámpák fényével megvilágított kertészetnek, mert ez már a PIROS 85 céljának elérhetõ "közelségét" jelentette. Most visszafelé pörgetem az akkori felvételt: Megmászok egy közepes emelkedõt, és feljutok egy karéjra. Persze, ez úgy lenne az igazi, hogy ha a Petneházy-rétig curukkolnék, de hát még ma be kéne érni, és lehetõleg egyben; így errõl a produkcióról lemondok. Már látom is az elsõ csoportosulást, és azok is ott állnak a sorban, akiket "üldöztem".
1. ellenõrzõpont, Hárs-hegyi körút, pihenõ.
Vaddino és én általában megijedünk, ha túrán szembetalálkozunk, mert tudjuk, hogy valamelyikünk a rossz irányba megy. Most még sincs így, mert ugyan szembe van velem, de az asztal másik oldalán ül, és nyomkodja a bélyegzõt. Megindul a tömeg balra, le, a köves meredeken. Há, nem mondom, hogy nem csúszik, de óvatosan, odafigyelve le lehet menni. A végén van egy rövidebb agyagos rész, de ez nem olyan síkos, mint amilyenre számítottam; speciel ennek, most örülök. Körülnézünk, és kimerészkedünk a Halál útra. Jobbra megyünk a mûút bal oldalán. Jönnek ám az autók nagy sebességgel. Lassítani a beláthatatlan kanyarba'? Minek? Vetõdjetek parasztok! Na, jól van, túléltük, a telkek után balra bemehetünk az erdõbe. Szólok azoknak, akik még nem jártak erre, hogy vessenek le néhány réteg ruhát, mert jókora mászásnak nézünk elejbé. Nagyon az elején vagyunk még a túrának, mindenki friss, kipihent, mehet a búbolás.
2. ellenõrzõpont, Fekete-fej.
Persze ez még nem a búbja, mert a pontõrség úgy találta, hogy a félúton levõ pihenõhelyen jobban el tudja látni az adminisztrációt és a csoki szelet átadását, no, meg jobban elfér itt a tömeg, mint a csúcson levõ zsebkendõnyi helyen. Innen meg már a legvérmesebb kispistázónak sincs arca visszamenni az alacsonyabb karéjra. Felmegyünk megnézni, hogy a helyén van e a "vaskályha". Minden rendben, nem vitték még el a fémgyûjtõk; nyugodt szívvel megyünk le a másik oldalon. Lefelé rövidebb az út. A Fekete-fej utcán kimegyünk az Adyligeti buszmegállóhoz, és adandó alkalommal átmegyünk a mûúton. Az ABC elõtt folytatjuk, szalagozás nyomán. Amikor kiérünk a szép panorámával rendelkezõ házak utcájába, még felmászunk egy emelkedõn, de aztán egy kerítés mellett, a Hosszú-erdõ-hegy oldalában ereszkedhetünk le a Remete-szurdokba. Nyugodt tempóban kanyargunk a szurdok [K-] jelezte turistaútján. Kicsit tartok tõle, hogy a gázlónál magas lesz a patak vízszintje, de aggodalmam alaptalan, mert száraz lábbal át tudunk kelni rajta. A telkek kerítése melletti emelkedõ bemelegít az igazira. A jobbos kanyarban meglátjuk Suzyt, aki rápihenés közben a csúcs irányába mered, hogy teleportálja magát a hegytetõre. Mi a lassú, de biztos túracipõs megoldást választjuk. Odafönt, a sziklalépcsõ tetején már olyan ritka a levegõ, hogy az emberek güzögnek, zihálnak, vagy legalábbis mélyeket lélegeznek. Úgy emlékeztem, hogy tavaly közelebb volt a pont a panorámához, de Péterék azt mondják, hogy mit sem változtattak az õrhelyükön.
3. ellenõrzõpont, Remete-hegy.
Jó hosszú darabon pihenhetjük ki a fáradalmakat: Nagyjából szintben elmegyünk a [K+] leágazásáig, és le is ágazunk rajta. Komótosan lemegyünk az erdei úton Budaliget szilárd burkolatú utcáira. Túlmegyünk egy buszfordítón, és egy széles utcában balra fordulunk (szalag). Pár száz méter után egy sövényre akasztott szalag jelzi, hogy hol keressük a jobbos, sáros kis sikátort, amin kijutunk Solymárra, a benzinkút közelébe [S-]. Huss, át a mûúton, majd le az Alsó-Jegenye-völgybe. Egymás után letudjuk a Paprikás patak hídjait; a Rózsika-forrásból csak a bátrabbak és a szomjasabbak mernek inni. Amikor már nem tudunk lejjebb menni, akkor egy rétnél jobbra rátérünk a túra következõ komolyabb emelkedõjére. Lassan kanyarog fel velünk az út a Kálvária-hegy alá. Ezen a szakaszon még sose mondtam magamnak, hogy jaj de könnyen, gyorsan felértem. Normál esetben a sorompónál hiheti azt az ember, hogy túl van már az emelkedõ nehezén. Most azonban még fel kell menni a [S3]-ön a keresztekig. Ez a nem semmi, mert még meredekebb ösvényen folytatódik az emelkedés, és a vége meg van fejelve egy meredek, mészköves szakasszal.
4. ellenõrzõpont, Kálvária-hegy teteje.
Fent Toplak Józsi kínálja a Bohóc szeletet, közben felhívja a figyelmemet, hogy a tiszta idõ miatt ellátni a Kékesig. Tényleg gyönyörû idõ van, nem is emlékszek ilyen szép idõre ennek a túrának a kapcsán. Lassan érkezik a többi túratárs is, mindenki elismeréssel és lihegéssel adózik az emelkedõnek. Kanga egy étkezõ túratársnõ térdére fekteti a fejét, és addig nem tágít, amíg nem kap egy falatkát a szendvicsbõl. Én már ettem, ittam, és nem akarok lemerevedni, ezért egyedül indulok tovább, már amennyire ez tömegben lehetséges. Elõször meredek, sziklás a lefele vezetõ ösvény, ami egy kicsivel nagyobb odafigyelést igényel a szokásosnál. Amikor jobbra lemennek a stációk, a [S3] jelzéssel, az arra csábítja a túrázókat, hogy õk is lemenjenek. Ne tegyék, mert a gerincen kell maradni, ami elvezet a [K-]-hoz, ami pedig balra átvezet a hegy hidegebb oldalára. Mindig itt marad meg legtovább a hó. Most azonban ilyen jelenségnek szerencsére nyoma sincs. Egyedül unalmasabb a Virágos-nyereghez vezetõ út. Sokan emlegetik a Boróka büfét, de most sincs nyitva. A mélyútból kimászok a rétre, és becélozom a bal ficakban levõ ösvényt. Felcsigázom magam a Vihar-hegyre, hogy meredeken letiplizhessek a nyergébe, hogy aztán megint emelkedhessek, most már fel a Hármashatár-hegyre. A kerítésüket vesztett oszlopok mellett jobbra megyek el, mert egyszer már megszívtam; belülrõl valami modell múzeumhoz lukad ki az ember. Elérem az antenna tornyot. A pingpongasztalnál nincs senki, úgy látszik visszatették a pontot a parkolóba. Leereszkedek.
5. ellenõrzõpont, Hármashatár-hegy, parkoló.
Banán halom és gyümölcstea. Már a repeta banántot csócsálom, amikor a múzeum felõl érkeznek a "vidéki versenyzõk". Most, hogy lent van a pont, õk jártak jobban. Egy kis csipkelõdés elengedhetetlen: - Uraim! Önök melyik túrát teljesítik? - Há, mé, há, hó, há? Hõõõ! Még egy tea és megyek, mert õk még várják a lányokat. Visszakapaszkodok a pingpongasztal felé. Sok ismerõs jön szembe. A hatalmas, lankás réten megindulok lefelé. [Kc]. Az út sziklássá válik, és a Szépvölgyi út felsõ végében levõ parkolóig úgy is marad. Egy megdõlt határkõ jelzi a Határ-nyeregbe vezetõ, pusztuló lépcsõjû, nagyon meredek, nem szeretem lejtõt [S-]. Kangáékat érem utol, meg-megcsúszva, fától fáig óvakodunk lefelé. Kanga értetlenül nézi a két lábra emelkedett majmok csetlését, botlását, de nem szól semmit. A Határ-nyeregben a sok jelzés közül kikeresem a megfelelõt. Szégyen ide, szégyen oda, de még az itinert is elõveszem [K-]. A szép sétaúton érintjük az Oroszlán-sziklát. Sokan kirándulnak ezen a kényelmesen járható karéjon. Egy rét vet véget a sétának, ahol jobbra, egy enyhe emelkedõn tartunk a következõ pontunk felé, az újonnan bejött [Z-] társaságában.
6. ellenõrzõpont, Árpád kilátó.
A pontõr hölgy (is) jó ismerõse Kangának, már messzirõl szólongatja. Lehet, hogy leesik egy mindig áhított, finom falat? A kilátóból tisztán látni a Duna szalagját, de még tisztábban az orrunk elõtt álló házat. Senki ismerõs az érkezõk között, elindulok lefelé a [Z-] jelzésen. Erre is sok a kiránduló; Nordic walking-osokat érek utol, és kocogásra váltva hagyok el. Egy mûútra kanyargok le, amit keresztezve megindulok az Apáthy-szikla felé. Emelkedõ, lejtõ, falépcsõ, karéj. Ezek váltakoznak, amíg kiérek a szikla tetejéhez. A vaspóznánál most is fényképeznek, nézegetik a panorámát. Én csak elmentemben lövöm be, hogy körülbelül hol is lehet a cél. Jobbra rákanyarodok a völgybe vezetõ lépcsõsorra. Mellette ösvény van kitaposva, ezen sokkal kellemesebb a lejtmenet. Egy keresztutca újabb lépcsõkhöz vezet, és ez addig ismétlõdik, amíg le nem jutok a Szabó Lõrinc gimnáziumig. Átkelek egy utcán és az Ördög-árok hídján, hogy feljuthassak a 61-es (régebben 56-os) villamos hídjához, és átmehessek alatta. Innen utcamászás következik, fel a Széher útra. Itt, jobbra fordulok, elhagyva a [Z-] jelzést. Most már nem kell mást csinálni, mint a Széher út erdei meghosszabbításán feltekeredni kiindulási pontunkhoz. Amikor utam vége felé, egy emelkedõ tetején meglátom a Szépjuhászné vá. kõépületét, nagy koloncot dobhatok le magamról: Megvan az év eleje óta gyûjtött MVTE túrák utolsó, 6. darabja. Mostanáig attól tartottam, hogy valamelyikre nem tudok elmenni, és akkor ugrik az MVTE arany. Felmegyek az állomásra. A szokatlanul enyhe idõnek köszönhetõen a rendezõség ugyanott székel, mint indításkor, csak átültek a kempingasztalok másik oldalára. Nem kell bent szorongani a semmi kis pénztárhelyiségben. Mátétól megkapom a relikviákat, köztük a 4. teljesítésért járó, zöld alapon arany színû zománcjelvényt, Hegedûs Róbert arcképével. Bubu asztalához lépek a Budapestkupás füzetemmel. - Hát ez micsoda? - bök a bélyegzésekkel sûrûn tarkított füzet egyik üres rubrikájába. Magyarázom a bizonyítványomat: Azért nem jöttem el a (Bubu rendezte) MONOTON MARATON egyik távjára sem, mert a PIROS 85 után tartott még a regenerálódási idõszakom; magyarul: még felkelni se volt kedvem. Így is összejött 22 túra; a kis kupához túl sok, a nagyhoz meg, ha eljövök is kevés lett volna. Hoppá! A "legfontosabbat" majdnem elfelejtettem: Jávor Zolihoz járulok az érem költségeinek lerovása céljából. Zoli ikszet tesz a rajtszámom mellé. Most már nincs más dolgom, mint enni a kirakott csemegékbõl, és várni a többiekre. A sok kedves ismerõs között gyorsan repül az idõ, hamar megérkeznek a túratársak. A tatabányaiaktól elbúcsúzunk, mert õk kocsival jöttek. Javaslatomra Zsolttal megindulunk a Hûvösvölgy felé, hogy ne kelljen heringként a 22-esen zötykölõdni a Moszkváig. Vége a túrának, poénra befelhõsödik az ég. Ilyen jó idõzítést minden túrán el bírnék viselni...
Ottorino.
|
