Túrabeszámolók


Tanúhegyek nyomában

kekdroidTúra éve: 20102010.12.02 16:49:19

Tanúhegyek nyomában 42 – fõleg szalagozás 


Enyhén spicces (vö. mattrészeg) leendõ közlekedésmérnökök tántorognak a környéken, miközben megközelítjük Kerek repkénnyel Bubuföldét a fagyos hajnali órában. Leltárba vesszük az álmos Petamit, a lelkes Bubut és a teherliftté avanzsált felvonóval érkezõ Hevér Évát. Indulás, alternatív útvonalon közelítjük meg a célterületet, néhol erõsen jegesedõ utakon, holdsütötte sötétségben. Badacsonytomaj a találkozások faluja, hét plusz kettõ szalagozó találkozik itt, Jámborékkal csak késõbb futunk össze: a hét fõ (pedig péntek van) Hevér Évát, Kerek repkényt, Bandrás61-et, Gudlukingot, Bubut, Petamit és engem foglal össze, a kettõ RitaB-t és Rudit. (Peremfeltétel: a nevekkel kapcsolatban a hivatalos beosztás 1. sz. mellékletében szereplõ táblázat került figyelembe vételre jelen beszámoló elkészültekor.) Megostromlunk egy pékséget – sõt, A Pékséget – legalább felerészt kávézás céljából, szép kis társaság. Bazalttemplom, bazaltlépcsõk, bazalthegy. Keskeny ösvényen kanyargunk, kegyhely, forrás mellett sétálunk tova. Át a Kõkapun, ez már az Országos Kék, bazalttal kövezett ösvényen visz fel a lapos hegytetõre.


A kilátót Repkény és Bandrás61 társaságában szemrevételezzük, a kilátás kissé korlátozott, a lépcsõk járhatóságára ügyelni kell. A Nap vörös korongja felbukkan a hajnali párából, megvilágítja a Balaton tükrét, aranyló híd húzódik köztünk és a keleten izzó tûzlabda között. A Fonyód felett magasodó dombok szigetként emelkednek ki a Balaton és a Nagy-Berek tengerébõl, mindenütt víz látszik és még több víz. Kitérünk egy fotózásra alkalmasabb kõpárkányra, szembetûz a kelõ Nap. A többiek után eredve Bubuval mi másról beszélgethetnénk, mint a következõ évre szóló vasúti menetrendrõl. Gudluking meghallja a Tapolca-Budapest Déli pu. gyorsvonat mozdonyának a hajnalt felcsörgõ hangját. Tartunk némi kollektív nézelõdést, tárgya a Ranolder-kereszt és a kilátás dél felé, a víz felé, ahol a sült hekk és a félezres papírlángosok szezonja már véget ért. Télen a legszebb a Tó. Lebujdosunk a Bujdosók lépcsõjén, a lábaim szerepét sûrûn váltogatom: az egyik a terhet hordja, a másik a koordinációért felel. Aztán fordítva. Öröm megérkezni a Rodostó-házhoz, kopott, töredezett táblák hirdetik a múltat. Autó jön szembe, kiállunk a szõlõtõkék mellé, biccentés, hitetlenkedõ fejcsóválás a reakció. Ennyi gyüttment kiránduló, kora hajnalban.


Beljebb térünk a faluba, Petami bevásárlást intéz. Visszatekintve bazalttornyok ékítik a hegyet, sok idõ eltelt azóta, hogy a kétezres vulkán oldalán lávaként lefolytak és ittmaradtak. Az ember csak az elmúlt egy másodpercben jelent meg számukra. Öt perccel maradunk le a személyvonatról, üres mindhárom vágány, vörösek a jelzõk. Talán jövõre elérjük. A társaság után sietek, aszfaltot taposunk, tõlünk balra az Eger-víz és a Malomárok torkolatának a mocsara rejti el a Balatont. Betrappolunk Szigligetre, szürkéskék az égbolt, a Nap nem tudja eldönteni, most süssön-e vagy sem. Wass Albert emlékpark, Avasi templomrom, mindkettõ gondozott, tiszta. Igyekszünk helyes orientációt kialakítani a résztvevõk számára, szalagokból. A futóknak nem kötelezõ a kitérõ, de remélem, azok sem bánják meg, akik kitérnek és megnézik. Szép. Megcélozzuk a várat, Bandrás61 néhol aszfaltra való krétával applikál egy-egy nyilat az úttestre, ezeken a helyeken Repkénnyel szalagot is kötözünk, megerõsítésképp. Kitérõ, várfok, távbeszélõn összeköttetésre kerül Pygmea és Bubu. A régiek tudták, hová kell várat építeni, próbálom elképzelni, hogyan esett erre a bazaltrögre a választásuk az áthatolhatatlan mocsárvidéken. A várépítõk újkori kollégái serényen dolgoznak most is. Várfok, körpanoráma, még világosban: tanúhegyek mindenütt, a Keszthelyi-hegység keleti pereme falként zárja le a láthatárt nyugaton. A lepkék most alszanak. Északon baljós felhõk gyülekeznek, alattuk látni a Halápot, Sümeg várán azonban megcsillan egy kósza napsugár és még a Somló jellegzetes körvonala is idekéklik a távolból. Betekintek a vár kápolnájába, fantasztikus az akusztikája a kis helyiségnek. Lesétálunk, újra aszfalton ballagunk, érintjük Szigligetnek a fõút mellé települt gyarmatát. Kerékpárútra térünk, kerékpár nélkül. Gyalog is kényelmes, ráfordulunk a Szent György-hegy felé vezetõ egyenesre. Lehet hasítani, mellettünk vizes, zsombékos mocsár. Itt bizony muszáj az aszfalton menni, mert ami nem tanúhegy és nem burkolt út, az járhatatlan.


Horváth-pince, letérés. Óriási betûk hirdetik: BOR. Sokkal célravezetõbb, mint a Magyalerdõ városrészt hirdetõ felirat valahol Észak-Amerikában. Jámbor és Csaba jelennek meg, így a túra másik résztávjának szalagozóival sikerül összefutni, ahogy arra körmönfont utalás tevõdött még az elején. Amíg a többiek a pince termését tesztelik, a trolikutya érdeklõdõn vizsgálja a bakancsomat, ki tudja, minek az emlékét hordozom szagminta formájában magammal. Kezdõdik a kaptató, közben újabb telefonos konzultációt tartunk, ezúttal Nagyondinnyével, aki hídépítési szakreferenssé lép elõ. Szalagozgatunk tovább, lassan megközelítjük a Szent György-hegyet, frissítjük vízkészleteinket az Oroszlánfejû-kútnál (egy táblán Oroszlánszájúként hivatkoznak rá, szerintem az hülyén hangzik). Még a Nap is kisüt, bátortalanul, de hosszasan. Kihelyezzük a következõ feltételes ellenõrzõpontot a hegy oldalában. Itt már szinte tavasz van, de lehet, csak a kaptató miatt érzem úgy. Repkénnyel lemaradást szenvedünk el, de lassan mi is felkapaszkodunk az oldalon át a tetõre. Útközben beírunk egy jót a csúcsfüzetbe, ami nem is a csúcson található, de biztos, ami biztos, megörökítjük ittjártunkat. Pazar a kilátás, kár, hogy északon a felhõk egyre komorabban sorakoznak, barátságtalanul szürkére festve az ég alját. Lekanyargunk, el az ég felé nyúló bazaltorgonák mellett. Pár stabil és pár talajt vesztett lépcsõ után megérkezünk a turistaházhoz. Féltáv, éppen belül járunk a szintidõn, hozzuk a papírformát.


Rövid pihenõ (nagyon rövid pihenõ) után lecsúszkálunk a lépcsõkön, a piros sáv eltér tõlünk, más irányból közelíti meg Tapolcát. Maradunk a kéken, lassan keletnek fordulunk, vigyázó szemeinket a Csobáncra vetjük. Átkelünk a mûúton, hagyjuk a kéket továbbmenni, szintén Tapolca felé, mint az imént piros színû társa. Nekünk nem marad jelzés. Vasútvonal, Bzmot 191 érkezik, Székesfehérvár felé kattog el egy szál mellékkocsival, a mozdonyvezetõ mosolyogva integet. Tisztára, mint egy mávos képeslap. Gyulakeszi ex-megállóhelyen járunk: nem csoda, hogy megszûnt, a falu innen bõ két kilométer, sáros, csoffadt úton, egy menetrend szerint megáradó patakkal útközben, amelyen nincs állandó átkelõhely. Most még legalábbis nem áll a Pelikán-híd ((C) Petami, 2010), viszont Bandrás61 és Gudluking a szalagozó társaság számára megfelelõ minõségû átkelõt eszkábálnak össze a környéken fellelhetõ fadarabokból. Repkény a maga kényelmességével még másodikként átlibeg, hogy kompromittáló fotókat készítsen rólunk, majd a provizórium elkészülte után Hevér Éva, Bubu, majd Kékdroid is megoldja az átjutást. Petami a jobb parton marad, bevárja a hídépítõ brigádot, innentõl hatan maradunk. Betocsogunk Gyulakeszire, még egész járható az út. Gyalog. Valószínûleg traktorral is. A faluban általános pihenõt tartunk, kiváló a kávé a kocsmában. Feltöltekezve indulunk tovább, eleinte csak hármasban Hevér Évával és Repkénnyel, a többiek hamar utolérnek úgyis. S lõn. Elszalagozgatunk a Csobánc aljáig és tovább, a nagy beszélgetésben majdnem túlhaladunk a vár felé vezetõ éles kanyaron. Újabb feltételes pont kerül kihelyezésre, kezdõdik a kapaszkodó.


A nyílt szakaszon kiránduló család jön szembe, megilletõdve nézik, ahogy érdeklõdõ szemmel vizsgáljuk meg a pihenõhelyen a kukát, hogy kitegyük-e reá a következõ iránytáblát. A hölgy azért udvariasan megkérdezi, mi járatban vagyunk erre. Nem tudom egyértelmûen megállapítani, hogy a válasz mennyire segíti hozzá a nyugalma visszanyeréséhez. Felkanyargunk Csobánc várához, amely évrõl évre egyre várszerûbb külsõt nyer, szorgos kezek munkájának eredményeképpen. Metszõ szél fogad, párás, borús körkilátással. Optimista énem töretlenül bízik abban, hogy a délutánra ígért csapadék elõtt célba érhetünk. A KL jelzés nyomában indulunk meg egy csapáson, lentebb, amikor már van mibe kapaszkodni, találunk néhány, szinte tegnapi jelzést. A Vár-kútnál megcsodáljuk a napelemes energiaforrásról mûködõ szivattyús kutat, nagyon divatos, nagyon fenntartható. Koktélt csapolok belõle: a víz mellé egy bolharák kerül a bögrébe, némi mohával fûszerezve. Jobbra pihengetõ birkák, az úton mûködésük mellékterméke. Megcélozzuk a következõ tanúhegyet, az a Tóti-hegy. Eleinte szõlõtáblák között ballagunk Káptalantóti felé, majd visszakanyarodunk a mûúton, feltételes ellenõrzõpont tartja vissza majd itt a résztvevõket attól, hogy engedjenek a jól járható szántó jelentette csábításnak a Kék sávval szemben. Amíg Bubuval kihelyezzük a kellékeket, a társaság halkan beszélgetve tovasétál Káptalantóti felé. Követjük õket, szürke árnyként a befelhõsödött naplementében.


A falu aprócska fõterét már kidekorálták színes izzókkal, keskeny utcákon követjük a jelzést, majd engedünk a Kamu Kék szabályosan felfestett elágazásának. Idén idõben kanyarodunk a mangalicás felé, a vérmalacok már aludni tértek. Feljebb az úton Gudlukinggal találkozunk össze, hármasban ballagunk tovább az egyre mélyülõ sötétségben. Fehér Opel közeledik, lekapcsolt fényszórókkal, álló motorral. Rákapcsolom a fejlámpát, nyomatékot adva jelenlétünknek, de a sofõr nem reagál különösebben. Felérünk a sötét erdõbe, felkötözök egy szalagot, hogy fogyjon, így lemaradok Bubuéktól is. Rájövök, hogy nem jó nekem szürkületkor egyedül: amikor már sötét van, akkor már vidám vagyok, de a szürkületet valahogy nehezen viselem. Szaporábbra fogom lépteimet, megvan Bubu, kicsit elõrébb Gudluking hátizsákján villan vissza a lámpafény. Elérjük a zöld sávot – a térkép megelõlegezi a létezését egy kék háromszögnek, elvileg idáig ezt követtük. Újra együtt a társaság, menetelünk a Tóti-hegy sötét tömbje felé. Fémtáblán zöld háromszög, itt kell felkanyarodni, meredek, de járható az út. Fent szél, pazar kilátással, apró falvak terepasztalszerû házaival. A Balatonnál kivehetõek a kikötõk bejáratánál a zöld-piros irányfények. A Gulács fenyegetõn magasodik elõttünk, a túra utolsó két hegye közt csak egy halvány fénycsoport pislákol, valahol nagyon lent. Kerek repkénnyel tartunk egy hosszabb regenerációs szünetet, teázás, csokievés a feladat, mielõtt a többiek után iramodnánk. Halkan diskurálgatva érjük utol õket, RitaB-ék példásan szalagoztak errefelé, nem kell utómunkát végezni. Körforgalmat találunk – középen megállni tilos – és rövidesen újra aszfaltot koptatunk. Nem sokáig: betérünk a Gulács, az utolsó emelkedõ felé, ágak között bujkálunk, keskeny, köves ösvényen. Az elágazásnál kihelyezésre kerül egy irányjelzõ tábla, egyike az utolsóknak. Hosszú ívet ír le a jelzés a hegytetõ felé, már most csúszik, nem is merek belegondolni, mi lesz ebbõl egy kiadós esõ/hó után: másnap azért látom az eredményt.


Esti gyorsvonat kürtje hasít bele az éjszakába, a remotorizált mozdonynak szinte semmi hangja nincs, csak a kerekek zaja hallatszik fel idáig. A szerelvény elrobog Szabadbattyánon és Székesfehérváron át Budapest felé. Hegytetõ, csúcskõ, mára az utolsó, csak le kell jutni valami módon. A kilátás a Tóti-hegyrõl ismerõs, csak a nézõpont változott, a magasság alig. Néhány hópihe hull alá, örömmel állapítom meg, hogy a tél elsõ havazása igen kellemes helyen ér utol. Párokra oszlunk, Bandrás61 és Gudluking elõretör, Repkénnyel követjük õket, Hevér Éva és Bubu mögöttünk jönnek valahol, egy ideig visszanézve még látom lámpáik fényét. Végigbukdácsolunk a Gulács alján, a hóesés a kezdeti bizonytalankodás után rázendít, majd halmazállapotot változtatva esõként folytatja, egyre nagyobb intenzitással. Amikor megérkezünk az újabb tanúhegy-alji szõlõkhöz, már kellemesen vizesek vagyunk. Le az országúthoz, fel a lépcsõkön, megkerüljük a Hármas-hegyet, mecseki névrokonának helyi, alacsony kiadását. Feltételes ellenõrzõpont kerül ki, ez az utolsó, már csak Badacsonytomajig kell visszajutni. Keresztülsietünk az erdõn, majd a városka hosszú utcáján: aki errefelé autózik, mind nagyot néz. Bevárjuk Bubuékat, érkezzünk vissza egyszerre.


Az iskolában nagy élet zajlik, lepakolunk, majd a pizzéria – sõt, A Pizzéria – étkeinek mértékadó vizsgálata után Repkénnyel visszavonulunk a társasági életbõl. Még kinézek az ablakon elalvás elõtt, sûrû, óriási pelyhekben szakad a hó. Aztán sötétség.


Iskolabüfé, kávé, kezdõdik a nap, az újabb. Levonul a rajtolók elsõ, nagy hulláma, innentõl kevesebb túrázó érkezik, de õk szép egyenletesen. Rengeteg ismerõssel találkozunk – ezért jó itt ülni – eltekintenék a név szerinti felsorolástól, mert egész biztos nem jut eszembe mindenki. A rajtból – még annak bezárása elõtt – átvezénylõdünk a konyhába, berendezzük a fõhadiszállást. Köszönet az elismerõ szavakért, szeretném ezúton is tolmácsolni a lekvárok fõzõi, zsírok sütõi felé, õket illeti a dícséret. Akik nélkül nem ment volna a konyha (megjelenésbeli sorrendben): Kimmel Judit, Oláh Annamária, Veisz Imre, pataporc, az örökmozgó Sára – kettõjüket eddig nem ismertem személyesen, de most! :) - , Vándorköszörûs, Botosember, s végül, de nem utolsósorban Kerek repkény. Idén valahogy gördülékenyebben megy minden, a nagy roham is elmarad, a túrázók egyenletesebben érkeznek meg. Továbbá: sárosabban. És fáradtabban. A nap legtalálóbb jellemzése -rafter-tõl hangzik el: szignifikáns. Jó szó. -Dilen-t távollétében Tinca helyettesíti süteményosztás terén. Suvlaj meglepetésszerûen felbukkan, aztán eltûnik a tömegben, valami gáttal fenyegetõzik. Vinatti az étlapon megtalálja az egyetlen dolgot, ami éppen elfogyott, gombalevest kér zsemlekockával. Ha egy fél órával elõbb érkezik... SzLA elõl véletlen megettem az összes szalmonellás kenyeret, pedig akartam ám félretenni, csak neki. 


Az elsõ beérkezõk és Vagdalthús, mint szellemileg örökké friss seprû megjelenése között eltelik pár óra, közben elfogy: kb. 300 liter tea; kb. 34 kg kenyér; ha jól emlékszem, hét bödön zsír: kolbászos, hagymás, szalonnás (a bolti vésztartalék érintetlen maradt ezúttal); kilenc üveg lekvár: szilvából, bodzavirágból, õszibarackból, meggybõl, szamócából...; két doboz nápolyi, különbözõ ellenõrzõpontokról.


Öröm volt találkozni konyhaszolgálat közben mindenkivel, remélem, legalább olyan jól éreztétek magatokat, mint én. :) Az esemény végén megtartásra került egy kisebb rendezõi értekezlet, a nap összefoglalására. Köszönöm Repkény nevében is a lehetõséget Pygmeának, hogy ott lehettünk, a társaságot mindenkinek, akikkel együtt mentünk, fõztünk, kenyeret kentünk. :) Jövõre? Jövõre.


-Kékdroid-


Képek