Túrabeszámolók

NaHát 95 (Egy kis küzdelem megint)



Ez a harmadik hosszú NaHátom. Mindegyik elég fárasztó volt. Az elsõ ilyen rendezés három évvel ezelõtt az elsõ "százasom" volt. Tavalyelõtt csibával támogattuk be egymást a célba, miután alig találtam le a Nagy-Sas-hegyrõl az éjszaka közepén. Idén célbaéréskor már egész jól éreztem magam, csak hát..., a Dosnya-nyereg felé a mászást, azt tudnám feledni.

De menjünk sorjában.

Elég régen voltam hosszabb túrán, az elmaradt Vadrózsa és egyéb okok miatt. A NaHát nekem is szívem csücske, ahogy a Börzsöny is, a Nagy-Mána gerinccel, Hollókõvel, Salgóvárral, a Malom-völgy kikericseivel. És persze az esti gulyásozással a Csóványos mászása elõtt, az almafával Bányapusztán, az éjszakai kilátással a Só-hegyen, a meleget adó tûz mellett, és a hideg szelekkel az Inóci-nyeregben. Egy évet kihagytam, de ez a hétvége biztos programpont volt a naptárban, visszajöttem.

Szokásos hûvös a rajtban, a parkban hullanak a vadgesztenyefák levelei. Rövid sor a hosszútávon, ismerõs nevek a rajtlistán. Tömve a zsák a hátamon, mindennel készültem, hogy ne eredjen el az esõ. Nem hoztam fotómasinát, esönadrág, esõkabát, tartalék viharkabát a csomagban. A rövid, esõs hétvégék után egyre inkább kívánom a menést. 7:35-kor indulok neki. A kényelmes tempót fokozom Hegyes-tetõre menet, elõbb vinattit érem utol, aki a rajtba is elhozott Pestrõl, majd a fiatalkorú utastársaimat. Ádám serényen szaporázza felfelé, miután ráköszönök. Pikk-pakk felérek, pedig mintha nehezebben mennének a mászások, de azért jól érzem magam, nincs aggodalom. Remetekereszt-bércen Vagdalthússal haladok együtt, megbeszéljük ki mennyi idõt hagyott benn az Ozorai Pipón (keveset) és ki mennyi sarat látott (sokat). Lefelé utamra enged, megyek hát egyedül Zebegényig.

Közös pont. Van ennyi véletlen? Ismerõs járás, ismerõs hátizsák, ismerõs kontúr. Jámborral és nagyondinnyével most is a Malom utcában futok össze. Egy-két dolgot mesélünk egymásnak, én majd leginkább a fotókra lennék kíváncsi, amik a messzi Svájcban készültek. Két-három km után aztán megunják a mehetnékem, egyedül vágok át a réteken, amiken most is ott virítanak a z õszi kikericsek. 10-kor már a törökmezei halastó mellett sétálok, miután legurítottam egy liter teát, és számos zsíros kenyér is a belsõégésû kazánban landolt.

Szent-Gál-földön most hiba nélkül találom meg a jól kiszalagozott feljáratot a P-ra, jutalom a 180 fokos panoráma a Magas-Börzsönyre. Toronyalja felé nem könnyû most a járás. Egy útra dõlt tölgyfát a patakon keresztül kerülünk meg, amikor a magas partra szeretnék fellépni, az erre használt vastag korhadt fatörzs kettétörik, én pedig teljes lendülettel beleülök a patakba. Végülis úgy vagyok vele, hogy még mindig jobb, mintha beleléptem volna, hamar megszárad. Aztán L. Szilvit és útitársai jönnek szembe, hogy nincs tovább jelzés. De van, de van, de van :) Egy nagy fatörzsön egyensúlyozunk át a túlpartra. Végre egy jó megoldás az annyiszor átfestett P jelzésre, most felvisz a Pusztatoronyhoz, a mûúton így már csak 20 métert kell megtenni. Innen közel a következõ pont, Kis-hanta-patak. Az azt követõ réteken gyakran próbálgatjuk a mocsárvilág felületi teherbírását Kóspallagig, ahol az egyensúly-érzék nem, ott most a botok segítenek.

Kóspallagon gondolkodok kicsit, melyik K a helyes, de az itiner egyértelmû. Kisinóci th. zárva, "zártkörû rendezvény". Szerencsére a kerti csap mûködik. Remélem, a fél liter víz elég lesz a Vilatiig. Az Inóci-nyereg felé a nap is átsüt a lombok között. Még nem érzem, hogy fáradt lennék, de egy nem túl gyors tempóért cserébe nagy fordulatszámon zörög a motor.  A nyeregben ahogy mindig, most is ég a tûz, erõs szél lobogtatja a lángot.

Gyorsan továbbállok, lefelé moiwába és lépéshibába botlok, egy darabig együtt megyünk tovább. kedvenc szép részek jönnek újra, letérünk a jelzésrõl, füves, meredek hegyoldalon szuszogunk, ritkán járt erdei úton trappolunk a K4-ig, aztán lassan egyedül maradok, ahogy nekivágok a Salgóvár hosszú emelkedõjének az Aklok rétje után. Itt már sokkal jobb idõ van, mint az Inóci-nyeregben, melegen süt a nap a kilátó sziklán, befalom a Balaton szeletet, aztán tovább megint.

No ezt a bokatörõs köves részt már nem komálom annyira, cserébe az egyik legszebb panorámaút. Holló-kõn meg is kell álljak, egyik személyes kedvencem, és még csúcskönyv is van. Lefelé belehúzok, de a Vilati valahogy megint olyan gyanúsan messze van. Közelednek a sötét fellegek, de elhessegetem. A ponton víz, víz, víz, hû de kellett.

Egy kis patakátkelés lassít, de már érzem a számban a gulyást, mindjárt itt van... Annyira nem közel, de még mennyire, hogy nem! A Z4-en lassan felvergõdök, itt azt hiszem, csak azért nem megy, mert nagyon meredek. A Z-be csatlakozásnál bizonytalankodom, hogy most melyiken is kell menni, a régin, vagy ahová áthelyezték, aztán értelmezem a leírást. A Z sokkal kellemesebben emelkedik. itt lehetne hasítani az etetõpont felé, de mégsem megy. Vánszorgok, próbálom összeszedni magam, erõltetem, de nem és nem, nem haladok. Aztán már úgy érzem, hogy szédelgek a fáradságtól. Tudatára ébredek, idén is elcsesztem valamit. A Dosnya-nyereg az én kálváriám. Évrõl évre megbukok ezen a próbán. Végül Godóvár felett lerogyok az út közepére, és akármilyen késõ, valami emészthetõt próbálok keresni a zsákban. Sósmogyoró, csoki. Gyorsan apadó vízkészlet. Riadalom: Csóványost megint sötétben érem el, egyáltalán hogy mászok fel odáig. Minden bizalmam a gulyásba fektetem, de itt még pihennem kell egy kicsit, hátha visszatér ez erõm. Kinézek az órán egy idõpontot öt perc múlva. Addig szedegetem össze magam. Eljön az idõ, start. Az út még kevésbé meredek, és mégis kevés vagyok. Lassan, de megyek tovább, aztán megint meg kell állnom. Ez hihetetlen. Hogyhogy nem jön senki? Most azért "kemény" vagyok, nem ülök le, csak rátámaszkodok a botokra. Hát próbáljuk újra. Lassan megfontoltan, nem felnézve, egy,kettõ...húsz,huszonegy...csak tovább, a lábam elé figyelve, csak el kell már jönnie a nyeregnek. Ellaposodik az út, aztán megint meredekebb, itt lesz, és igen, ledõlök a pontõr mellé. Szinte semmi erõt nem érzek magamban, de innen hosszan, nagyon hosszan csak lefelé kell majd menni, és a gulyás úgyis helyrerak. A pontõr olyan tömény zsírszalonnát uzsonnázik, hogy máskor elfordulnék. Most csorgatom a nyálam, nem sokáig bírom, kunyerálok két katonát. Szinte érzem, ahogy azonnal atomjaira bontja a szervezet. Közben Bálint és Rudi érkezik a meredek emelkedõn, hát..., õk nem sokat vacakoltak. Felállok, velük könnyebb lesz.

Lefelé teperünk, aztán Királyháza elõtt még van egy kis emelkedõ, ahol kiderül, hogy sokat nem javult a helyzet. Azért néha már van erõm a környezettel is foglalkozni, de a legjobb, amikor beesek a pontra. Igen, a szokásos gulyás vár már. A fél órát azzal töltöm, hogy minél többet lapátoljak a kazánba. A minõség a régi, bár végülis szinte mindegy lenne, csak emészthetõ legyen.

Hármasban indulunk tovább, de az tiszta, hogy hamarosan magamra maradok. Az emlékhelynél azért kezdek jobban lenni. A meredek részeken küzdök, de a többi már elég tempósan megy. A Nagy-Mánáról még biztosan világosan nézhetek körbe. Meglepetésemre a két biorobot látótávolságban van, a végsõ mászást mögöttük kezdem meg Magosfa felé. Itt kicsit leakadok, de teljes meglepõdésemre alig több mint egy órába került a Csóványos meghódítása.

Cserébe egy újabb érdekes szakasz, szalagozáson jutunk el a P, aztán a K3-ig is. Kicsit kellemetlen oldalazós, de "szeretem" ez a szakasz is, nappal látványos, most már csak elképzelni tudjuk. Egymást bíztatjuk Bányapuszta almafájával, eddig sose kellett benne csalódnunk. Most semmit sem találunk a lámpafényben. Illetve de, az asztalon három alma. Nagyon kívánom, túl sokat gondoltam rá, úgyhogy befalok egyet. Aztán mégegyet, kegyetlen világ ez. Mehetünk tovább a Vasedény-kh. felé. Még mindig nem esik, pedig már valahol hatvanon is túl vagyunk. Jó dolog ez. Az útvonalkövetésben Bálintékra bízom magam, tartom a tempót, nem akarok egyedül bolyongani az éjszakában, pláne esõben. Mert azért a kulcsosháznál nagyon halványan, de csak szemetel. Egyébként meg finom almát kapnunk (jól emlékszem?) a banán mellé. De lehet, hogy csokihoz. Elképzelhetõ, hogy mégis fáradt voltam:-)

Kisebb emelkedõvel nyitunk, aztán jönnek a sík részek a monoton S- jelzéssel. Sok sárral, alattomos pocsolyákkal, körülményes haladással. Öltöznöm is kell, le is szakadok a többiektõl, a kibõvült csoportban már Reszelõ és bibor is ott lépdel. A Nagy-Sas-hegy emelkedõje elõtt érem újra utol õket, a rövid hegymenet már nem tartogat különösebb meglepetést. Igazán a következõ ponton, a Só-hegyen kezdjük kapni az égi áldást, bár még kezelhetõ mértékben. A pontõrök hozzák a formájukat, a tûz mellett melegedhetünk, a kilátás pazar lehet, mert még sötétben is élvezhetõ.

A lejtmenet már nem. Idén sem úszom meg, a bokrok lekapják a ruhát, a meredek, csúszós szerpentin kiforgatja a bokát. Aztán monoton részek jönnek, Ráspoly, aki vezeti a sort rákapcsol. Én hátul gumizom, az elkopott talpú, kiszolgált cipõben igyekszem tartani a tempót. Az esõcseppek egyre sûrûbben, és egyre kövérebb szemekkel vernek, a nadrág tatósan vizessé válik rajtam. Jobb menni, mert a nappali melegnek nyoma sincs, a vizes cuccokat folyamatos mozgással fûtjük. Az utakon kellemetlenül csúszós filmréteg jelenik meg, aztán fokozatosan mélyebb lesz. Örökkévalóság, amíg a P-on elérjük a kisinóci elágazást. A máskor oly barátságos ep. most a vizes idõben nem késztet hosszú pihenõre. Falunk némi elemózsiát, fogyasztunk a pontõrautó csomagtartója alatt egy kis vizet, aztán zúzunk tovább.

Maradjunk abban, hogy az OKT követendõ szakasza -legalábbis kezdetben mindenképp- nem népszerûsíti a nagy vándorlást. A lábak csak úgy pörögnek elõttem, a tempó cseppet sem csökken, miközben én utolsóként próbálok talpon maradni. Csodával határos módon ezen a napon ez sikerült is. Azért sokszor balerinákat megszégynítõ mutatványok kellenek hozzá, bár a könnyedségük nem mérhetõ az övékével össze. Valahol aztán egy mély pocsolyát szilárd talajnak nézek, ideje volt a lábmosáson is túlesni. A Békás-rét és környéke újabb színfoltot hoz, a rét faunája ezúttal nevéhez méltón mutatkozik be. Ráspoly, aki még mindig vezeti a csapatot, egyre gyakrabban jelzi a kétéltûek felbukkanását. Én a gyengülõ lámpafénynél szinte sose látom meg  õket. Mire ideérünk, az esõ már kérlethetetlenül átáztat mindnyájunkat. Engem csak a cél közelsége mozgat, de ezzel a többiek se lehetnek máshogy, az élvezeti faktor már nem játszik. Végülis gyorsan Törökmezõre érünk, ahol ezúttal a házban van a pont, védve a zuhé ellen. Utoljára még feltöltekezünk a cél elõtt. Én csak mértékkel, reménykedem, hogy került a gyulyásból a célba is. Brigivel kicsit elõbb lépünk ki a házból, hogy megmásszuk a meredeket, és nagy lendülettel rossz, de ugyanolyan emelkedésû kaptatón indulunk el. Idõbe tart, amíg visszaoldalazunk a jelzett útig, így acsoportunk megint együtt érkezik a turistaházhoz. A csúszkáláson kívül már csak egy kis izgalom marad, próbálom is elképzelni, hogy megyek fel az utolsó meredek kaptatón a teljesen elkopott talpú túracipõben. Hát..., bottal sem volt könnyû, de hogy a többiek hogyan csinálták... A legvégére marad a csattanó, minden képzeletem felülmúlta a K+ en való érkezés a faluba. Az úton híg, bokáig érõ, sikamlós agyagos massza. Rettentõ lassan, óvatosan cuppogunk, még a botok segítségével sem maradok könnyen talpon. A cipõk legszívesebben persze a cuplák alján maradnának, itt már tényleg megváltás az aszfalt. A dél-börzsönyi sár rendkívül ragaszkodó fajta, hiába próbáljuk cipõnkrõl leverni, Bálinttal még a kékkút vize alatt is csak nagyjából tudunk megszabadulni tõle.

A tisztálkodás ellenére nem lehet szép látvány, ahogy beérkezünk. Hosszas szárítkozás, átöltözés, kalóriapótlás következik. Sajnos a gulyás is bennragadt a sárban, ennek ellenére gazdag a teríték az asztalokon. A rendezésben idén sem csalódtunk, kedvenc börzsönyi túrám remek keretekben zajlik. Az idén ugyan kevesebb volt a szarvasbõgés, de mást nem hiányolhattunk. Az utolsó három órát kivéve az idõjárás is igazi kirándulnivaló volt. Csak a Szívfájó-bércet, azt tudnám feledni. Most megnéztem. Annak a 4,6 km-nek a megtétele 75 percembe került. Maradtak még kihívások a Börzsönyben...