Vándorbottal a
vasparipáért teljesítménytúra, 24.es táv.
GPS-el mért
távolság: 25,5 km; barometrikus
magasságmérõvel mért összesített szintkülönbség: 600 m. Mi
25,8 km-t mentünk 615 m szinttel, mivel párszor körbejártam a
Likas-követ, meg az elején is korábban kapcsoltam be a GPS-t.
Fölvettem
Mercit és Patrikot Fehérvárcsurgón, s elautóztunk
Bakonyszentlászlóra. Gyors készülõdés után benevezés, a
magammal vitt fölösleges bögrék bepakolása a kocsiba, majd
vissza a rajthoz, mert ottfelejtettem a túrabotokat. A túra
feliratos bögréje gyerekek számára kiváló ötlet! Alig
indultunk el, máris mondták, hogy hétfõn viszik be az iskolába,
hagy sárguljanak az osztálytársak.
Végre
azért csak elindultunk. Alig hagytuk el a vasutat, rövid megállás,
a fölösleges ruhadarabok elrakása, illetve cseréje. Egy darabig
meglepõen jól haladtunk, csak elkövettem egy hibát. Elmondtam a
gyerekeknek, hogy két túrabottal sokkal jobb menni, mint eggyel, s
hogy a nordic walkingosoknak igazuk van, miszerint nem maguk elé,
vagy mellé bökik le a botot, hanem cirka 30 fokkal maguk mögé, s
minden lépésnél továbbhúzzák a botot. Persze az se hülyeség,
ha a csuklópánton keresztül fejti ki az ember az erõt, nem pedig
a botot szorítva. Kipróbálták. No ezután, a két gyerek gyorsan
össze is különbözött, kinél legyenek a botok. A vége a botjaim
elkommunizálása lett. Hiába van két pár turista botom, mégis
anélkül kellett mennem. Merci nagyon gyorsan elsajátította a
technikát, s szinte végig alkalmazta is. Patrik mikor hogy. Nekem
annak idején sokkal több idõ kellett a megszokáshoz. Sokat segít
a nem túl meredek emelkedõkön, vízszintes szakaszokon és az
enyhe lejtõkön. Ezzel a módszerrel, az Írottkõ 50-en, a
karjaimba is sikerült izomlázat összeszedni, a másik módszerrel
soha.
Az
Ördög-réten újabb megálló, újabb réteg ruha le, csomagok
átcsoportosítása, nekem egy kis fotózás, hiszen gyönyörû a
szembelévõ hegyoldal, s a Vinyérõl felszálló füst az erdõ
háttéren. Addig a gyerekek összeszedtek egy kis elõnyt.
Kapkodhattam a lábaimat, mire utolértem õket. Szép a Cuha a
Kõpince-forrásnál, ahol a gyerekek lecserélték a vizet a
flaskáikban. Szerettek volna átmenni a barlanghoz is de a patak nem
volt átgázolható. Megérkeztünk az ellenõrzõ pontra,
pecsételés, s az elsõ csokik elfogyasztása pihenésképpen.
Továbbmenet, kényszerû várakozás, mivel épp megérkezett a
vonat, s elállta az utat. Ilyet még nem láttam ezen a vonalon! 5,
azaz öt vagon volt a mozdony mögött (általában kettõ van)!
Nagyon sokan szálltak le, benevezni a rövid távra. Az egyik
ablakból Anita integetett. Patrikék kihasználták az idõt, egy
kis macskaetetésre.
Hamarosan
szalagozás vezetett le bennünket az aszfaltról, amibõl összesen
egy kilométernyi volt az egész túrán, s kezdetét vette egy kis
kaptató. Nem jártam még ezen az úton. Kíváncsi voltam, tényleg
rászolgál-e a „Panoráma-út” névre, amit hiába is keresnénk
a térképen. Rászolgált. Több helyrõl is gyönyörû a kilátás.
Leereszkedtünk a Hódos-ér völgyébe, de csak azért, hogy
megkezdhessük, a Likas-kõhöz vezetõ emelkedõt. A szép idõnek,
meg a túl réteges öltözködésnek köszönhetõen, Patriknak
túlzottan is melege lett, s nem ment a kaptató. Megállás,
vetkõzés, ruhák elrakása. Még jó, hogy gyalogolni is biciklis
hátiszákot használok, így a sisaktartó háló alá renget ruha
befér. Úgy is néztem ki, mint egy málhás szamár. A gyerekeket
az anyjuk valami szibériai téli túrára öltöztette. Vetkõzés
után, már egész jól bírt jönni.
Megérkeztünk
a Likas-kõhöz. Ez a kis barlang, igazi csemete csemege. A két
gyerek roppantul élvezte. Ötször-hatszor átmentek rajta,
fejlámpával, illetve anélkül, sziklahasadékot ugrottak át,
másztak... Mercedesz egy szép pillangót hozott ki az ujjain a
barlangból, majd a fotózást követõen vissza is vitte. Nagyon
földobta õket. Ennek megfelelõen a következõ szakaszt gyorsan
letudtuk. Egy kidõlt fa kínált kényelmes ülõkét a gyerekeknek
bakancsfûzõ kötéséhez, amivel viszont az utánunk jövõ
túrázókat kényszerítettük egy kis kerülõre. Szelíd emelkedõn
odaértünk a Pápalátó-kõre. Én felírtam az Öreg-Bakony
Bakancsosa jelszámot az igazoló lapra, a gyerekek megettek egy
újabb csokit, majd ittunk egy kis teát. Rövid nézelõdést
követõen elindultunk Fenyõfõre. Még fönt nézelõdés közben
megmutattam a falu templom tornyát. Oda fogunk menni. A kõrõl
leereszkedéshez elkértem Mercitõl a botjaimat, mivel õ
legügyesebb, ha meredek terepen kell mozogni. Még így is jócskán
megelõztek. Nem sokkal késõbb szerencsére tudtam magamnak törni
egy botot, a sok kivágott bokorból, s így már egy kicsit
könnyebben mentem.
Gyorsan
elértük az ellenõrzõ pontot, ahol almát és teát kaptunk. A
gyerekek megettek hozzá egy adag pizzát is, s továbbindultunk.
Szalagozást követve hagytuk el a falut, egy biciklivel is járható
úton, majd rátértünk a piros jelzésre. A piros persze nem
járható végig bringával, mivel egy nem túl hosszú szakaszon
nagyon szétmosta a víz. Egy darabig jól haladtunk, de a hosszú,
igaz nem túl húzós emelkedõ emelkedõ megtette a magáét.
Patriknak nem túl sok türelme volt kivárni a következõ ellenõrzõ
pontot, hogy kapjon egy kis teát. Hiába mondtam, hogy hát most
kapott Fenyõfõn. Némi duzzogást követõen, az egyébként szép
úton csak fölértünk a Csárda-tetõre. Megalkudtunk, hogy 7 perc
pihenõt kapnak. Én 5 percet javasoltam, õk 10-et szerettek volna.
Mondtam nekik, hogy meglepõ, de Patrik többet beszél, mint Merci.
Erre õk megjegyezték, hogy a legtöbbet viszont én szövegelek.
Hát igen. A gyerekek igencsak jó megfigyelõk. Teázás, rágózás
és 8 perc pihenés után, továbbmentünk. Csúnya beszédért
rendre utasítottam õket, aminek az lett a következménye, hogy az
elsõ lejtõs szakaszon nagyon elhúztak tõlem. Néhányszor
megálltam fotózni is, hiszen az erdõbõl kiérve szélesen
kitárult a panoráma, s mindenfelé gyönyörû õszi színek, a
ragyogó napsütésben. A gyerekek falu szélén, a patak átereszénél
megálltak, s vagy 3-4 percet vártak rám. Patrik kicsit nyûgös
volt, hol van már az ellenõrzõ pont. Kezdett elfáradni. Az is
igaz, már több mint 20 km volt a lábainkban, õk pedig mostanában
nem sokat túráztak.
Megérkeztünk
az utolsó ellenõrzõ pontra, ahol teát és müzliszeletet kaptunk.
A gyerekek rögtön egy malamut, meg ki tudja milyen fajtájú
keverék kutyával barátkoztak, aki valamelyik hosszútávon
indulóval csatangolt el Borzavár felõl. Nem kicsit volt szelíd,
viszont elég fegyelmezett is, mert amikor határozottan elküldtem a
gyerekektõl, elment, s kicsit távolabb lefeküdt, s figyelt.
Remélem visszakerült a gazdájához. Merciéket elküldtem kezet
mosni, megették a müzlit, meg egy-egy szendvicset, én pedig
megnéztem az igazolólapot, mikor indul vonat Bakonyszentlászlóra.
Kiderült, ha 14.45-ig el tudunk indulni, s jól kilépünk akkor van
esélyünk elérni a 15.46-os vonatot. Ha nem sikerül, akkor majd
két órát kell várni a célban, ami nem esne túl jól. Beígértem
egy kis meglepetést is, ha sikerül elérni a vonatot.
Háromnegyedkor
nekieredtünk, s a gyerekek teljesítménye minden várakozásomat
felülmúlta. Az erdõig, kapaszkodhattam, hogy tartani tudjam velük
a lépést. Azért kicsit gonoszkodva megjegyezték, hogy persze
akinek van túrabotja... Az utolsó emelkedõn Patrik kezdett
elkészülni az erejével, de azért egy kis nógatásra konokul
tartotta velünk a lépést. Merci pedig sarokfájásra panaszkodott.
Ekkor már látszott, szinte biztos, hogy idõben érünk a célba. A
lejtõ már jobban ment. Nekik! Egy meredek, csúszós részen,
dobtam is egy hátast. Amikor a völgy alját elértük,
megjegyeztem, már csak egy bõ kilométer van hátra, s még több
mint fél óránk van. Nemsokára egy vonat hangját is meghallottuk.
A menetrend alapján kiderült, a Zircre tartó vonat 12 perc
késéssel indult. Kicsit megnyugodtam, mert ez elõrevetítette a mi
vonatunk késését is. Újabb probléma merült föl. Patrik szólt,
igencsak kéredzkedne kifelé a barna maci. Azért még sikerült
elcipelnie a célig. Ott odaadtam Mercinek az igazolólapokat, hogy
adja le, én pedig gyorsan, megmutattam Patriknak, hol a WC.
Szerencsére egy percet kellett csak várni. Ezután átvettük az
emléklapokat a kitûzõket, s odaadtam a meglepetés Sió go pack
õszibarackléket.
Az
utolsó szûk 4 kilométeres, 150 m szintet tartalmazó szakaszt
harminc egynéhány perc alatt tettük meg. Derekas teljesítmény
egy 10 és fél, és egy 11 és fél éves gyerektõl, húsz
kilométer után. A félévet hozzá kell tenni, másként kikérnék
maguknak. Bõven volt idõm megnézni, mi történt Mercinek a
sarkával. Sehol, semmi vízhólyag, csak egy kis foltban vörös,
nem kicsit érzékeny és fáj. Nézem, mi lehet a baj. Sérült
lenne a talpbetét? Hát nem. Ami nincs az nem lehet sérült. A
betét helyett, viszont van két éles szélû, kerek gyári bemélyedés a
bakancs sarkában, s az gyötörte meg a lábát.
Hat
perc késéssel, 3 vagonnal megérkezett a vonat, s még ülõhelyet
is találtunk. Vonatból is szép a Cuha-szurdok. Bakonyszentlászlón
átszálltunk az autóba, s elfuvaroztam õket a nagyijukhoz. Mire
Cseténybe értünk mindkét gyerek elaludt, gyõzött a fáradtság.
Patrik oldalra lebillent az ülésmagasítóról, s egy csomag
kekszet használt párnának. Szerintem már a vonaton is a fáradtság
miatt voltak túlzottan élénkek.
Nagyon
jó, változatos az útvonal. Az útvonaljelölés szuper. Itt csak
az eltévedés mûvészei téveszthettek utat. Ahol egy kicsit is
hiányosak a turista jelzések, megjelentek a szalagok. Minden
szükséges helyen volt útirányjelzõ tábla. A pontõrök ismerték
a következõ szakaszt. Az igazolólapon található vázlat bõven
elég ilyen szalagozás mellett. Ráadásul az idõjárás felelõs
is velünk volt. Csodálatos napos idõben talpalhattunk. Helyenként
kifejezetten meleg volt. Ahogy elõre sejtettem, ezen a hétvégén
pompázott a Bakony a legszebb õszi színeiben. Egy szóval remek
túrán vehettem részt.
A
túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. Az általam látogatottak
közül a legjobbak közé tartozik. 800/700 Ft-ért a rajtban
feliratos bögre; Fenyõfõn alma és tea; a Csárda-hegyen cukorka
és rágógumi; Porván müzliszelet és tea; a célban zsíros
kenyér és tea (sajnos a tea ellátás, mind Fenyõfõn, mind pedig
a célban akadozott egy kicsit); emléklap és kitûzõ.
|