Túrabeszámolók


Együtt a Magyar Családokért / Összefogás tt. a Mátrában / Via Dolorosa

huszia64Túra éve: 20102010.10.26 16:28:58


Túl a csúcson . Hát valahogy így lehetne jellemezni leginkább az október 23-ról 24-re átnyúlt  Via Dolorosa 75 túrát a Mátrában.  Túl a csúcson, mert egy túra alatt kétszer jártuk meg  Kékestetõt, túl a csúcson, mert egyvégtében sosem mentünk  19 órát,  2750 m színt különbséget és  77 km-t.  Mert, hát néhány plusz varga betû után itt állt meg a kilométer számláló és túl a csúcson, mert megdöntöttünk magunkban minden lehetséges fizikai és szellemi korlátot, melyrõl tudtunk, s átléptük azokat is amelyekrõl nem is sejtettük, hogy bennünk vannak. 


 


    A  Bakonyi Barangolások  72 km-es távja után fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy idén még egyszer  kellene mennünk  egy hetvenest  valahol, hogy belénk „égjen” ez a táv.  Bõszen neki is álltam keresgélni az ilyenkor már nem túl nagy választékban és megakadt a szemem a mátrai Via Dolorosa 75-ön. Tetszett a neve és hát hallottam is róla egy két horrorba illõ történetet.Minden szavuk igaz volt, ezt személyesen is megtapasztaltuk. Nevéhez híven valóban néha a fájdalom, a kín útja volt.  De nem kell elõre rohanni. Rajtam kívül csak Enikõt és Botit gondoltam annyira õrültnek, hogy nekivágjanak a túrának, végül csak Enivel ketten indultunk el Abasárra. Már az indulás is mókás volt. Mivel kiesett alólunk a kocsi, hajnali kettõkor keltünk, a negyed négyes vonattal irány Pest.  Délibõl az elsõ metróval át a Stadionok buszpályaudvarra. A netes menetrend szerint öt perccel hat elõtt volt az elsõ járat Abasárra, ami viszont minden nagyfánál megáll. Ez van. Öt után pár perccel értünk a Stadionokhoz, gondoltuk majd megkávézunk stb. Na ja, csakhogy a váró fél hatkor nyit. Szerencsénkre volt a közelben egy pék bódé, ott kaptunk egy feketét. Unalmunkban böngésztük a menetrendet, és kiderült, hogy  háromnegyed hatkor van egy gyors járat  Gyöngyösre. Ez jó, de hogyan tovább. Kinyitott a váró, de az információ, csak hattól van, és csatlakozásról ember nem tudott felvilágosítást adni. A gyorsjárat sofõrje sem. Elindultunk, gondolva, hogy Gyöngyösön hátha okosabbak leszünk. Éppen elhagytuk a lehajtónál  az autópályát, mikor a kelõ nap elsõ fényeiben megláttuk a Mátra körvonalait. Szép volt. Gyöngyösön terveztünk még egy kávét, de ahogy a váróterembe próbáltunk jutni, hátizsákos emberek sokasága jött ki, velünk szemben. Csak nem Abasárra ? – kérdeztem. De – volt a válasz. És mikor indul a busz ? Két perc múlva – mondták és siettek. Mi is a tömeg után. Hét óra volt. Két perc múlva már úton voltunk újra, és  negyed nyolc magasságában Abasáron voltunk. Nyertünk egy órát, az eredeti tervekhez viszonyítva. Kisebb tömeg várakozott a nevezésnél, de viszonylag zökkenõmentes volt minden. A távok 10 km-tõl indultak és a 75-ös terepfutás volt a csúcs. Futás !!! Hát vannak még nálunk is zakkantabbak.  Nagy Lipóton megtudtuk, egy forró gombaleves mellett, hogy mennyivel …


   Tehát nevezés és szedelõcködés után, no meg egy viliköri leküzdésével háromnegyed nyolckor nekivágtunk a Mátrának. Az elsõ ellenõrzõ pont, a Szent Anna kápolna csupán 2,44 km-re volt, de kapásból 155 m szinttel. Ahogy emelkedtünk a szõlõk között gyönyörû kilátás nyílt az Alföld felé a tájra. Nem volt fél óra és már meg volt az elsõ pecsét. Irány Mátrafüred. 4,6 km 78 m szinttel bagatel. Suhantunk. Olyannyira, hogy a vitorlázó repülõtérnél, másokkal egyetemben benéztük a bal és jobb oldalt ( korán volt még ), így gyorsan összeszedtünk kb. 300 m pluszt. Nem baj. Újabb egy óra és már fenn voltunk Mátrafüreden a második ponton. Egy patak partján festõi helyen, egy esõbeállóban vártak minket. És itt kezdõdött a trakta. Zsíros kenyér, margarinos kenyér, lekváros kenyér, csoki, szörp, tea. Frissítettünk és egy nagy levegõ után indultunk tovább, várt újabb 6 km, 595 m emelkedés, és mindezek végén Kékestetõ. Elõszörre. Erre a szakaszra elõzetesen másfél órát terveztem, percre pontosak voltunk. A Csonka Emlékmûnél volt a harmadik pont, megint csoki és innivaló. Tankoltunk és irány a csúcskõ fotózkodni, ha már úgy is arra vezet az út. Megtörtént. És ekkor elénk ugrott a bokorból a Tetõ étterem. Jobbra léptünk követett, balra tértünk akkor is. Mit volt mit tenni hát max kávézunk egyet. Kiderült van forralt bor is. Jobb mint a kávé. De volt barna cseh sör is, így aztán Eni borozott, én megküzdöttem a sörrel. Laza negyed óra és felkészülve indultunk tovább az országos kéken Recsk felé. 8,46 km, szuper túl leszünk az elsõ 25-ön. Terveztem rá 2 óra 15-öt. A rendezõktõl elõzetesen kaptam mailon egy itinert, korrekt távolságokkal és szöveggel, csak a szintek nem voltak rajta. Ezt térkép alapján saccoltam. Szóval indulás Recskre, az út nagy része lejt, két kisebb hegy, gyerekjáték. A II. világháborús turista emlékmûig nem is volt gond, majd megkezdtük az ereszkedést a Markazi kapu felé. Hát lejtett, de rendesen. Tele kövekkel és vastag avar, hogy tökéletesen csússzon. Jött egy 4500-as hullámvasút a kiírás szerint Oroszlán várig. Ami lejtett az lejtett, ami emelkedett, az túl volt a meredek fogalmán. Elõször fogalmazódott meg, hogy mi a fenét keresünk mi itt. Ja, hogy ez a kínok útja, a Via Dolorosa. Ha valaki nem veszi komolyan a nevet, az így járt … Mentünk. Elértünk Oroszlán várhoz.  Itt azt írták „leóvakodunk a Domoszlói kapuhoz”. Kezdtük tisztelni a megfogalmazásokat. Ekkora lejtõt, meredélyt, köveket. Enci a legnagyobb óvakodás ellenére akkorát esett, azt hittem nem kel fel. Felkelt. Leértünk a mûútra. Laza séta Recskig. Az is lett volna, csakhogy … Volt valami a környékben. Talán a volt munkatábor szelleme. Szörnyû, és most és itt ennyi. A negyedik pont a Nemzeti Emlékpark bejárata. Megint csoki, tonnaszám, és üdítõ, üveges kóla, szörp,víz. Eni szétcsúszott, azon filózott, menjünk át a 60-as távra. Nem igazán reagáltam. Eltökéltem megyünk terv szerint, azt majd javul a helyzet. Így lett. Mögöttünk volt már 25 km, újabb 435 m emelkedés. Immáron 1263 m szinten voltunk túl. Következett a Szent István Csevice az Ilona völgyben. Várt újabb 5 km és potom 31 m szint. Lazaság. No ilyenkor szoktunk bakizni. Megtettük. A Várbükki turista háznál nem olvastuk precízen az itinert és elkeveredtünk . Néhány perc tanakodás és vagy egy kilométer bolyongás után visszaértünk a házhoz. Itt a fõzõcskézõktõl megérdeklõdtük, ugyan merre az arra. Hát fogalmuk sem volt, de megnyugtattak minket, hogy ma már a sokadikak vagyunk. Oké. Vissza az utolsó ismert pontra, újra olvasás, és hopp megvan a helyes út. A 30. km-nél elértük Szent István Csevicét. A csevice kutat, vízételi helyet jelent . Azt hiszem. Megint enni és inni kellett, csoki, kenyerek, szörp, kóla. Leküzdöttük és megcéloztuk Parádsasvárt. 9,5 km és 258 m szint emelkedés. Minden rendben volt már, a Nap is kezdett kisütni, szuper volt minden.  Majd 40 km és 1557 m szint már mögöttünk. Az ötödik ponton, mit ad Isten megint etetés,  itatás. Kezdett a fülünkön kijönni, és a saját kajánk és italunk is húzta a hátunkat. Itt idézném újra  leírást : „ Innen kezdõdik a küzdelem. … egy rövid de brutális emelkedõ végén elérjük a Nagy-Lipót fõgerincét. „  A pontõrök felajánlották, ha gondoljuk felviszik kocsival a Lipótra a zsákjainkat, úgy is oda mennek. Gondoltuk. Indult a kalkuláció.  3,7 km és 415 m szint emelkedés. Másfél órát megszavaztak számunkra a feljutáshoz. Könnyített felszereléssel nekivágtunk. Elhagytuk Parádsasvárt. Elkezdõdött az emelkedés. Durván. Aztán fokozódott. Jött a rövid  , de brutális szakasz. Fenn voltunk egy szekér úton. Felettünk magasan a gerinc, aztán megint brutalitás és megint. Már csak röhögni tudtam. Levegõ nem volt, a 4 fokban szakadt a víz rólunk és közben besötétedett. De a kilátás … és felkelt a telihold. Na ez is brutális volt. Mindegy felértünk. Általános csodálkozás a ponton, hogy kerültünk fel akkorra. Kiderült, õk mérték,  egy óra és négy perc alatt voltunk fenn. Viszont a   kisbusz elment valahova, természetesen a zsákjainkkal együtt. De majd jön, mi csak pihenjünk van forró leves. Eni mostanában nem eszik húst, így félve kérdezte, milyen leves van. Hát amit választunk, válaszolták. Van csirke, gomba és sajtkrém leves. Tehát mit kérünk ? Gombát. Létezhetetlen. A Mátra közepén egy fedett esõbeállóban játszuk az éttermesdit. Még táplálkoztunk folyt a beszélgetés a szakáccsal. Tárgyaltuk a szinteket, ami mögöttünk és ami még elõttünk van. Most tettünk meg 415 m-t  és hogy visszajussunk újra a Kékesre elõttünk 7,8 km és 534 szint, ami javarésze egy nagy emelkedés. Már korábban utaltam arra, hogy vannak nálunk nagyobb õrültek. A szintekkel kapcsolatban mondják, hogy nem rég voltak  a Mont Blanc környékén egy túrán, ahol egy -egy etap olyan 1500-as emelkedés volt. A túra maga 200 km, 20 000 m szintkülönbség és 114 óra szintidõ. Õk 108 óra alatt teljesítették, 8 óra alvással, azt is négy részletben. Azt hiszem,  no komment. Közben megjött a kisbusz a cuccainkkal, így hát indultunk az utolsó nagy rohamra. Mátraháza elõtt 3 km-rel van a Vörösmarty turistaház. Én eddigre makkantam meg, de nagyon. Már azon morfondíroztam, hogy a hivatalos kiírással szemben milyen útvonalon tudjuk kényelmesebben elérni a Kékest. Hogy miért ? Aki volt velünk a Mátrában emlékszik Gabi halálára és az emelkedésre. Most idézném újra a túra leírást: „  Mint a gekkók  fürgén letudjuk a Sombokor meredélyét. Kb. 800 méter után csökken a lejtõszög ( minden relatív ! ) … „ Már tudtuk, hogy Szabó Józsi szavai az utolsó betûig igazak. Recsken én voltam alkalmi süket, most Enikõ nem vett tudomást visításomról és ellenkezést nem ismerve elkezdte az emelkedést Som-tetõn át, fel a tv torony fényei felé. No most akkor szorozzuk meg hárommal Gabi –halálát, adjuk hozzá a teljesen laza ökölnyi, gyerekfejnyi köveket, amiket az elöl haladó a másik nyakába nyom, a nedves avart. Ha lent mínusz voltam, most nem is tudta volna magam mérni. De másztam, mint a csiga. Végre tényleg egy síkabb részre értünk és viszonylag kulturált emelkedõn közeledett a torony. És beütött a krach. Egy zsombékos részen keresztül a tv torony irányába széles csapás futott. Mentünk rajta. Elértünk egy földutat, ami nemsokára elkezdett lejteni. Itt estem teljes pánikba. Nem hogy emelkednénk, hanem egyre lejebb ereszkedünk. A pánikot egy kicsit megszakította egy kb. 10 fõs mufloncsoport, ami elõttünk 20 m-rrel tûnt fel, fejlámpáink fényében. Zajt csaptunk, nem kicsit, villogtattunk a vakukkal semmi. Sõt elindultak felénk futva. Pánik ! Nem voltak 5 méterre, mikor a vezér kos egy derékszögû balkanyarral fel vágtatott a bokros meredélyen, s utána a többiek. Meleg volt a helyzet. Bandukoltunk tovább az úton, esélyünk nem volt a felfelé jutásra. Egyszer kinyílt a hegyoldal és közvetlen felettünk a tv torony pompázott teljes kivilágításban. És ekkor a maradék nem tudom mim is elszállt. Az északi sípálya alján voltunk. Aki ismeri annak van fogalma ez mit jelent. Nem volt választás fel kellett menni. Nekem konkrétan potyogtak a könnyeim. Felértünk.  Másodszor voltunk fenn a Kékesen, mögöttünk majd 56 km az eltévedésekkel, és 2506 m szintkülönbség. Fotók a csúcskõnél és irány az ellenõrzõ pont. Még éppen nyitva volt. Gyors pecsét és húzás lefelé a déli sípályán, vissza Mátraházára. Mikor délelõtt fent voltunk minden szuper volt, most valami meghatározhatatlan dolog ûzött lefelé . Késõbb Eni is mondta, nem  tudott volna ott maradni pihenni. Lent a mátraházi nagy parkolóban a büfék padjainál aztán eldobtam magam. Meg kellett állni. Ettünk kicsit, megittunk ketten egy sört, zokni csere és indulás tovább Lajosháza  felé. Lejtettünk, hol  jobban, hol kevésbé. Az út változatlanul iszonyatos köves volt és elkezdett szállingózni a hó. Nem fájt semmim, csak úgy éreztem nincs semmi  erõm. Ennek ellenére a szervezetem mûködött, tette a dolgát kéretlenül. A lábaim önálló életet éltek, vittek rendületlenül. Nem voltak gondolatok. Tisztán láttam, de nem volt térlátásom. Semmi nem volt, csak nagy üresség. Kívül és belül egyaránt. Kövek, korom sötét erdõ és néha egy - egy világító kíváncsi szempár. Leértünk Lajosházára. Megint kaja és ital. Ittunk valamit és pecsételés után irány vissza Mátrafüred és a Kozmáry kilátó. Elértük a ”böszme” nagy bányát és ügyesen megtaláltuk azt a keskeny ösvényt, ami felvezetett a kilátó felé. Kiértünk az erdõbõl, mellettünk szántóföld, messzebb Mátrafüred fényei. Bandukolás. Sehol egy jel. Hol vagyunk ? Elõ a térkép, nem jó helyen. Vissza kell menni az utolsó jelzésig és ott jól körülnézni. Oké, indulás. Elkezdett szakadni a hó. Az én kapucnim a zsákban. Gyors öltözés. 200 m vissza, megvan a jelzés és az út kanyar is. Tovább a kilátó felé. Tábla , Kozmáry kilátó 510 m. Nekem egy örökkévalóság. Elértük.  Megint csoki, ital. Ekkorra már megszoktuk. Hivatalosan majdnem a 65. km és 2690 m össz szintkülönbség. Elindultunk lefelé a lépcsõn és magamhoz tértem. Gyorsan átvágtunk Mátrafüreden irány az erdészeti szakiskola. Élveztem, hogy ismerem a környéket. Átkeltünk a mátrai kisvasút sínjein és irány a Szent Anna kápolna. Reggel  erre már jártunk csak ellenkezõ irányból. Az ismerõs úton elértük a vitorlázó repülõ teret és nem tévesztettük el az oldalát, majd a holdfényben feltûnt az utolsó ellenõrzõ pont, a kápolna. Tovább, lefelé Abasárra. Még  3 km. Itt váltottunk, és Enci zombisodott be. A szõlõk között haladtunk lefelé. A kápolnánál pontosan annyi idõnk volt a szintidõbõl, mint amennyi idõ alatt reggel feljöttünk. Végig lejtõ, gyerek játék. Hát nem. Lefelé lassabbak voltunk. Nem úgy pörögtek már a lábak. Nagyon nem.  Be beértünk a célba. Megtettünk 77 km-t és 2750 m szint emelkedést. Mind ezt 19 óra és 12 perc alatt. A célban gulyáslevessel, csokival, teával és jófajta abasári fehér és vörös borral fogadták a visszaérkezõket. Oklevél, jelvény és egy ajándék cd. Tudtak szolgáltatni. Le a kalappal a szervezés elõtt. 


   Gábor , Enikõ öccse eljött értünk, így én hajnali ötkor már a kádban ejtõztem és vetettem számot az elmúlt nappal.  Minden nehézsége ellenére maga volt a csoda. Egy hatalmas önismereti tábor. Fáradtak vagyunk, de nem igazán fáj semmi. Izomláz sincs, és a hólyagokat is megúsztuk. Az elhasznált erõ, meg majd visszatermelõdik az izmokba.  Hogy jövõre megyünk-e ? Majd meglátjuk …