Túrabeszámolók


NaHáT / Hangya

OttorinoTúra éve: 20102010.10.08 10:24:24

NaHát 95, avagy: Lábápolás, iszappakolás mérsékelt áron.

2010.09.25-26; Táv: 92.9 km; Szintem: 3297 m; Sz.idõ: 24 óra.

Megint egy wellness hétvégére készülök. Itt ülök a Nyugatiban, az 5:41-es szobi vonaton. Egyre másra nyitogatják az ajtót a megszokott figurák; biztos nem szálltam rossz vonatra. Zsolt Dunakeszin száll majd fel, foglalok neki egy helyet. Õ a 35-re megy, mert a múlt heti DON BOSCO szétszedte a lábát, és még nem sikerült megfelelõ cipõt se beszereznie. Alig észrevehetõen megindul a vonat; halkan suhan a pályán, csak a sporik diszkrét anekdotázását lehet hallani. Amikor Zsolt felszáll, belekezdek reggelim elpusztításába. Alig akar pirkadni. Vácnál azért már látni rózsaszínbe játszó felhõket. Szél lesz. Lehajolok, hogy szorosabbra húzzam a cipõfûzõimet. Alig sikerül a mutatvány, úgy teleettem magam. Muszáj volt, mert nagy szükség lesz a kenyérgõzre a magaslatok eléréséhez. Nagymaros-Visegrád. Leszállás! Felhõs az ég, az idõjósok esõt ígértek délutánra. Remélem, nem úgy lesz, mint egy késõ õszi, szintén börzsönyi túrán, hogy havat ígértek délutánra, és a déli harangszó lecsengésével meg is érkezett a fehér csapadék, de olyan mennyiségben, hogy a szép, õszi tájból tíz perc alatt zord, tundra lett, belõlünk pedig hóember. A zöld füvû parókiaudvarban már mozgolódnak. A hosszú táv sorában elsõként áll Pisti. Odapofátlankodok másodiknak. Talán megbocsátják a többiek, de együtt szeretnénk elrajtolni. Megtörténik a nevezés, az itinerre mûanyag bugyit húzok, és zsebre vágom anélkül, hogy beleolvasnék. Teszem ezt azért, mert elõzõleg lekértem a PDF-jét, és otthon áttanulmányoztam. Konstatáltam, hogy semmi változás a tavalyihoz képest. Nincs túl hideg, és erõs kezdés lesz, ezért pólóra vetkõzök. 7:00 rajtidõként az itineren. Visszaszámolok: 10, 9, 8... Tessék! Kivágódunk a kapun balra, villanyoszlopon [K-]. Utcák, egyre meredekebbek, aztán a vágyott természet, a Templom-völgy. A vártnál kicsit képlékenyebbnek találom a talajt, ahhoz képest, hogy hét közben nem esett az esõ. A jobb kanyar elõtt - amelyik bevezeti az erõsebb emelkedõt - hátra nézek, de Zsoltot már nem látom. Pistivel csendben nyomulunk fölfelé, csak néhány tõmondat hangzik el. A fák nyugtalanító susogása elnyomja az erdõ általam annyira kedvelt, apró neszeit. Mélyeket lélegezve érkezünk meg az oldalazó ösvényrõl az

1. ellenõrzõpontra, a Szent Mihály-hegy nyergébe.

Nincs pecaszék, nincs pontõr, csak a szél fú fáradhatatlanul. - Fényképezd le azt a fát a [K-; S-] jelzéssel, aztán menjünk, mert rámfagy a póló. Tovább megyünk jobbra a Hegyes-tetõ irányába. Most már beszélgetõsebb a terep. Harmatos a fû az adótorony rétjén. - Menjünk fel a Julianus barát kilátóba - mondja Pisti. - Szürke, párás az egész környék, nem lehet látni semmit, és különben is, 90 kilométerrel elõttünk, még a kis barátomnak sincs kedve felmenni - válaszolom. Rongyoljunk csak lefelé. Az játszódik le elõttem, hogy a TELEKI vége felé, amikor már ezen a lejtõn ereszkedek, és látom, hogy lila fejû sporttársak araszolnak szembe velem, akkor milyen megkönnyebbülten vetek oda nekik néhány bíztató szót. Odalent a Világos-tér sem a legvilágosabb oldalát mutatja, de mi túltesszük magunkat rajta, aztán amikor kell a [S-] jelzésen balra fordulunk, hogy áthágjunk a Remetekereszt-bércen. Amikor a Duna szalagja feltárul alattunk, Pisti azért ellõ néhány filmkockát a színtelen látványra. Erõsödik a lejtõ, az óvatos ereszkedés ellenére is meg-megcsúszunk. Nem volt elég majdnem egy egész csapadékmentes hét a talajfelszín kiszáradására. Itt vagyunk már a beugrató kanyarnál, ahol nem szabad balra továbbmenni a [S-] jelzésen, hanem egy jobbra-balrával rá kell térni a [S3]-re, amin besétálunk a

2. ellenõrzõpontra, a Trianon emlékhelyre.

Megemlítem az elõzõ pont õrének hiányát. A poszt sajnálkozását fejezi ki, és pótolja a hiányzó lenyomatot is. Rátérünk a földszintre vezetõ szerpentinre. A két srác, akik a Dunakanyar panorámájánál elõztek meg minket, felfelé caplatnak a kõkockákon. Õk már most megkezdték a szorgalmi feladatok teljesítését, lementek a [S-] jelen. Még így, ebben a felhõs idõben is megkapó a lombsátor alól ki-kilátszó Zebegény látványa. Lassan leérünk a Duna szintjére; az elsõ bucka kipipálva. A lépcsõ alján jobbra fordulunk, és a felkínálkozó [Z-] jelzést követjük. Amikor már az üdülõövezetet is elhagytuk, megkezdõdnek a patakátkelések. Gondoltam, hogy most nem lesz olyan egyszerû, mint tavaly a száraz õszelõn. Az egyik ilyennél keresgélni kell a megfelelõ átkelõt, nem akarjuk rögtön lábfürdõvel kezdeni. Annyi idõt vesztünk, hogy utolér Zsolt. - Már azt hittem, hogy Kóspallagnál vagytok - mondja nagy mellénnyel. Azt elfelejti említeni, hogy segítségére volt a gázló megtalálásában a 24-szeres KINIZSI 100 teljesítõ élõ legenda: Samu Piri. No, ugorgyunk! Idén viszont nem kell keresgélni, hogy a második patakátkelés után hol kell besuttyanni balra a dzsindzsásba, mert újfestésû [Z-], egy 60-as szám és egy balra mutató nyíl jelzi elõre a teendõket. Réteken áthaladva megállapítom, hogy sokkal kevesebb halványlila bangalika nyílik, mint tavaly. Az égre feltekintve látható, hogy a felhõréteg egyre több helyen átszakad; még a végén kisüt a nap. Vissza az erdõbe! Megkapjuk a [K-] jelet is, és így együtt a [Z-] társaságában jobbra kanyarodunk. Egy patak mellett hamar elérjük a halastavat.

3. ellenõrzõpont, Törökmezõ, halastó.

Zsoltnak tetszik a "csapágyzsíros" kenyér lilahagymával. Én is eszek egyet, pedig a vonaton jól beettem, igaz, rég vót az má'. Teából viszont két pohárral is legurul simán. Pisti és én elbúcsúzunk a többiektõl, nem érünk rá hosszasan kvaterkázni. Elmegyünk a ház elõtt, és a sima vizû tó partján folytatjuk, amíg az tart. Szalag visz be az erdõbe, a talajt faágak és hordalék borítja. Tavaly itt nem is vettem észre, hogy patakon keltünk át, most annál inkább. Erõsen felfelé haladva érjük el a [P-] jelet, ami elég ritka. Néhány pillanatra még el is bizonytalanodunk, de jön a megerõsítõ jelzés, ami ismét patak mellé visz. Néhány átugrálás következik. Az utolsónál rosszul értelmezzük a [P-] irányultságát, és elõbb jövünk ki a patak mellõl az útra. Itt átfolyásokkal küszködünk, majd nemsokára embereket látunk felénk tartani a kerítés mellett, a patak felõl. Õk jöttek a helyes úton. Együtt folytatjuk. Mûút zaja hallatszik. Amikor elérjük, jobbra fordulunk rajta, és néhány tízméter megtétele után balra átlépjük a szalagkorlátot, így követve tovább a [P-] jelet. Egy csoffadt, szemetes forrást mellõzünk jobb kéz felõl, aztán mászásba kezdünk egy meredek, csúszós domboldalban. Nem megyünk fel egészen a várromig [PL], hanem eddigi jelzésünket követve a másik oldalon lemegyünk a Torony-alja-horgásztó mellé. A tó ezen a túrán balkéz felöl látszik. A Nap már zavartalanul süt, kiváló kiránduló idõ van, de nem merem szóba hozni. Különösebb esemény nélkül érkezünk a

4. ellenõrzõpontra. Kis-Hanta-patak.

Lassul a haladás, mert a patakon kívül különbözõ belvizeket, zsombékokat kell kerülgetni. Az egyik ilyennél megpróbálok a dzsindzsás felé kerülni. Amikor kijövök, észreveszem, hogy tele vagyok bogánccsal. Kellemetlenül szúrja a nyakamat és a hátamat. Amennyire tudom, leszedem magamról a ragaszkodó útitársakat, de késõbb majd úgyis meg kell állni egy pólólevételre. Jobbról bejön a [S-], és Kóspallagig elkísér. A néhány tag - akikkel már egy ideje együtt jövünk - hezitálnak, hogy merre menjenek. Õk az 50-en vannak. Én csak annyit tudok segíteni, hogy Kóspallagra bejön az ötven, de az õ útvonalukat elõzõleg nem tanulmányoztam. A faluban egy info táblát elérve a [K-] jelre váltunk, ezen reméljük elérni a Kisinóci turistaházat. Elõbb azonban beállok a buszmegálló bódéjába, hogy levegyem a bogáncsos pólót. Kiszedem belõle az apró horgokat. Sajnos így is viszket, amikor visszaveszem. Közben Pisti kikért egy-egy pohár kólát az egyik kocsma teraszán, ezt röptében elfogyasztjuk. A templomot jobbról kerüljük, követve a [K-] jelet. Gyanús, hogy miért megy be a [K-] egy zsákutcába, de nem eléggé ahhoz, hogy jobban körülnézzek; megyünk vele mi is. Csak akkor kezdek gyanakodni, amikor a szilárd burkolat földúttá lesz. Mibe' bízhat a túrázó, ha nem a hivatalos turistajelzésbe'? Gyanúm akkor válik bizonyossággá, amikor meglátom az elsõ stációt; a [K-] jelet felvitték a kóspallagi Kálváriához, és errõl egy büdös szó sem esett a rajtál. Nekünk is meglesz az elsõ szorgalmi feladatunk, ami nem is kicsi. Odafent a három keresztnél nem éppen az áhítat hangjai hagyják el a számat. A lefelé vezetõ meredek út ráadásul még kanyarog is egy csomószor. Lent, a Kisinóci turistaházhoz közel találkozunk Vaddinoval. (Ekkor még nem tudom, hogy ez a nickneve.) Kérdésemre elmondja, hogy õ a mûúton jött, és a [K-] jelzéseket augusztusban vitték fel a Kálváriára. Alig tudok napirendre térni, nem látok a pipától. Áttérünk a [S+] jelre. Elõször csak egy kevésbé megerõltetõ emelkedõ a feladat, aztán a [KO] elág után majdnem függõlegesen kapaszkodunk tovább fölfelé. Hangtalanul, apró lépésekkel nyomulunk, nõ a pulzusszám, szaporább a lélegzetvétel. Felérünk egy szintben haladó útra, de nem sokáig pihenhetünk rajta, mert ismét emelkedõ követezik, jóllehet távolról sem olyan brutál, mint az elõzõ. Ez a variáció néhányszor ismétlõdik, olyan érzés mintha körbejárnánk. Az egyik emelkedõn szembe jönnek nagy, keretes hátizsákokat cipelõ emberek. Biztos valahol odafönt táboroztak, és most menekülnek, mielõtt még kitör a gyalázat. Úgy érzem, most messzebb és magasabban van a nyereg, mint tavaly volt. Ez elég kellemetlen, de a hullámvasút végén ott ül a pontõr, kis tüzet táplál a környéken bõven található rõzsével.

5. ellenõrzõpont, Inóci-nyereg.

Egy nagy tisztásról van szó. A pontõr reklámszatyrot tûzött egy karóra, hogy lássuk, hol kell bemenni az erdõbe. Rögvest meredek lejtõn tipegünk. Pár kanyar múlva elérjük a törmelékes átfolyásnak álcázott Oldaltmászó-forrást. Éles balkanyarral egy patak mellé szegõdünk. Ahogy a nagykönyvbe meg van írva a [S+] balra akar eltéríteni, de mi megyünk egyenesen a szalagozás nyomán. Kis idõ múlva egy meredek, útnélküli dombnak vezetnek a szalagok. Itt tényleg csak pipilépésekkel lehet elõrejutni, de még jó, hogy nem hosszú ez a szakasz. Ismét erdei útra kerülünk, ahol csak szalag a jelzés. Sok az elágazás, gyakran kell keresni a szalagokat, mert amelyeket nem a fa törzse köré kötöttek, hanem csak ágra lógattak, azokat nagyrészt lefújta a meg-megerõsödõ szél. Odalépek egy földön fekvõ szalaghoz, hogy felkössem valahová. Hoppá! Papírból van... Sokat kanyargunk jelzetlen utakon, azon csodálkozok, hogy a szalagozó honnan tudta, hogy éppen hányadik elágazásnál merre kell kanyarodni. Nekem ez már körhinta. Egy segítség lehet, ha valaki eltéved, hogy északnak kell tartani. Persze nem árt, ha van iránytûd. Bíztató, hogy már elértük a [K4] jelet. Egy rövid szakaszon emelkedünk rajta egy meredeket, aztán megint szalag. Az Oldaltmászó környékén hozzánk csapódott túratárs azt mondja, hogy még világosba szeretné elérni a Csóvit. - Az nem fog menni - jelentem ki kerek perec, magam is meglepõdve tényközlõ stílusomon. Huh, végre itt a [P+], ez pedig már az Aklok-rétje. - Pisti, figyelj! Éjszaka majd itt fogunk feljönni jobbról a [K3]-ön, és ugyanebben az irányban pár száz méter [P+], majd balra le a [K-] jelen arra az esetre, ha lemaradnék. Most azonban térjünk vissza a jelenbe, és menjünk tovább a [P+] jelünkön. Egyre jobban szürkül az ég, és a szél is egyre nagyobb lökésekkel tér vissza. Barátságtalan arcát mutatja most az erdõ. Riasztom Pistit, hogy õ is figyeljen balra, nehogy elpasszoljuk a [P3] letérést. Sajnos korai a figyelmeztetés, mert sokára jön még csak el az említett irányváltás. Ezen viszont csak rövidet megyünk, mert hamar elérjük a [P-] jelzést, amin jobbra fordulunk. Böcsületes emelkedõ, amíg felérünk a várrom alá. Innen még fel kell mászni a sziklákon a várban trónoló pontõrökig.

6. ellenõrzõpont, Salgóvár.

A csoki átvétele után egy szélvédett helyet keresünk, mert viharos erejû szél dúl idefönt. Az egyik lökés majdnem kifújja a dekoltázsomba akasztott napszemüveget. Most tör be a térségbe a front, de a levegõ még nem hûlt le. Meleg ugyan nincs, de ki lehet bírni pólóban. Megeszek egy szendvicset is, aztán mehetünk. Alkalmi túratársunk már elköszönt. Pistinek már tele volt vele a puttonya; mindig Perõcsényt emlegette. (Egy héttel késõbb találkoztam vele a LOKOMOTÍV 424-en. Elmondta, hogy a Csóvin az esõ miatt feladta. Lehet, hogy lement a sokat emlegetett Perõcsényre.) A vár mellvédje mögött akarok elmenni, ezért pár métert arra megyünk le, amerrõl feljöttünk. Utánunk szól a pontõr. Megköszönöm a figyelmeztetést, és közlöm, hogy tudatos az ellenkezõ irány. Elhaladunk a mellvéd oltalmában. A fák között nem nagyon lehet kilátni, de ez az egyetlen része a várnak, amirõl még látszik, hogy emberi építményrõl van szó. Menjünk le ezen a sziklás, kellemetlen lejtõn úgy, hogy lehetõleg ne essünk pofára. Minden idegszálat igénybevevõ mutatvány, amíg leérünk a Vár-tisztásra, ahol keresztezzük a nemrég elhagyott [P+] jelet. Hosszan koptatjuk a cipõnket a vulkanikus kõzettel megszórt ösvényen. Úgy tûnik, nem akar vége lenni a le-föl, le-fölmenetnek. Tábla jelzi, hogy a Holló-kõnél vagyunk. Pisti megjegyzi, hogy innen nyílik az ország egyik legszebb panorámája. Kurtán nyugtázom. A tavalyi fényképeket fogjuk nézegetni, mert a mostani ólomszürke látványra nem érdemes pazarolni a memóriát. A másik meg az, hogy az ilyen kitett helyeken, mint ez is, nem idõzhetünk, mert kifújja belõlünk a lelket a szél. A következõ lemenetnél egyre nagyobbak, és egyre sûrûbben vannak a kövek az ösvényünkön. Egy kicsit késõbb nagy sziklaalakulat oldalában ügyeskedünk tova. Eléggé nyaktörõ, de itt a belsõ oldalon legalább nem fúj a szél. Éppen amikor a határán vagyok annak, hogy besokalljak a kövektõl és a lejtõktõl, balra bemegyünk az erdõbe. Ez is lejtõ még, de a köveket avar váltja fel. Csodálkozok, hogy milyen sárga, és milyen sok, mintha benne járnánk a késõ õszben. Gyerekzsivaj hallatszik. Kanyar után egy társaság rakja a tüzet, a gyerek fent áll egy útfölé hajló ágon és rugózik. Öcsi, most egy ütemet hagyj ki léci, mert most más se hiányzik, mint, hogy fejbe cúrjanak egy vastag faággal. Gyorsan továbbmegyünk. Ez már egy szélvédett rész, mert a füstszag megüli a környéket. Egyre járhatóbb az út, végre gyorsabb menetre lehet felhasználni a lejtõt. Van mit behozni az emelkedõkön- és a bukdácsolással elvesztett idõbõl. A [P-] és Pisti mennek tovább egyenesen, de nekünk jobbra kell kanyarodni a [P4] nyomán. Itt valami Berecz emlékmûnek kéne lenni, de nem találkozunk vele. Rátérünk egy erõsebb lejtõre. A kövekre és az átfolyásokra figyelve gyakran vesszük félig kocogósra a figurát. Ahogy közeledünk a lejtõ aljához, úgy lesz egyre sárosabb a talaj. A végén szükség van egy manõverre a dzsindzsásba, hogy egy nagyobb dágványt elkerüljünk. (Ekkor még nem sejtjük, hogy mi vár ránk éjszaka.)

7. ellenõrzõpont, Fekete-völgyi panzió.

Amíg Pisti a házban kávézik, a pontõri kocsinál vizet vételezek, majd a kisvasút elõtti padon kitakarítom a cipõmbõl a belehullott törmeléket. Vaddino is felbukkan. Frissülés közben elmondja, hogy a népek otthagyták a parazsat, mint eb a Szaharát, azzal próbált csinálni valamit. Õ is megtölti a palackját, és sietve továbbáll. Egy szendvicsbe kezdek, mikor kijön a házból Pisti. Neki is adok egy zsebkávét, elfér az a presszókávé mellett; szükség lesz rá az elõttünk álló irdatlan emelkedõn. Szedelõzködünk, indulunk tovább. A patakon nem tudunk átmenni közvetlenül a [Z4] jelzésnél, egy kicsit lejjebb próbálkozunk. A manõver után visszatérünk a jelhez és megkezdjük az elõttünk meredõ hegy megmászását. Amikor a [Z4] balra kanyarodik, én jobbra nézek. A fán szürke átfestés látszik. Tudom, hogy alatta ott a [Z-], mert tavaly is erre mentünk, nem beszélve a VULKÁN túráról, ami föntrõl vezet ide. Biztos frissítés alatt vannak a jelzések, minden esetre, arra KELL menni. Pokoli hullámvasutazás kezdõdik. A legmeredekebb emelkedõn többször meg kell állnunk fújtatni. A [Z-] jelzések rendre le vannak festve szürkére, csak egy eldugottabb, fakó jelzést felejtettek ki. Kezd nagyon gyanús lenni a dolog, de nem félek, mert ha nem emeltek ide egy Magyar Nagyfalat, akkor úgyis elérjük a következõ pontot. Pisti már többedszer említi a "Tûzköves-patakot". - Hagyd el Pisti, a Tûzköves-FORRÁS még rettentõ messze van, én is szívesen nyakalnám már a jó meleg gulyást. Az egyik lihegõnél veszem észre, hogy a szél már teljesen elült. Kimondatlanul abban reménykedek, hogy a front sikeresen átvonult fölöttünk, és a továbbiakban békébe hagy minket. Amikor a hegymászóiskolából becsatlakozunk egy emberibb útba, ismét megjelennek a [Z-] jelek, ráadásul frissen festve. Amikor visszanézek, megdöbbenve látok egy friss jelzést az ellenkezõ irányba is. Áttették a jelzést egy másik útra. Errõl se egy kiegészítõ papírt, se eligazítást nem kaptunk a rajtban. Megvolt a második szorgalmi feladatunk jelzésváltoztatásból kifolyólag. Már alig várom, hogy legyûrjük ezt a maradék emelkedõt, mert szeretném meginterjúvolni a pontõrt.

8. ellenõrzõpont, Szívfájó-bérc.

A pontõr szerint fekete gólyák fészke miatt tették vissza a [Z-] jelzést a régi útvonalára. Ha, amikor jövünk fölfelé a [Z4]-en, és elkanyarodunk vele balra, akkor rávezetett volna a régi-új [Z-] útra, és így egy csomó hullámvasutazástól kíméltük volna meg magunkat. Kösz, legközelebb már tudni fogjuk, persze ha addig nem költözik a környékre a hülyekígyó, ami már többeket megcsípott, mint tudjuk. Balra kanyarodunk a régi [Z+] és szalag jelezte úton. Jelzést talán, ha egyet, egy nagyon kopottat láttam, és szalagból is kevesebb van, mint tavaly, de semmi gáz, mert nagyon úgysincs hova letérni, és még emlékezünk az útra. Nagyokat fújunk, nyújtózkodunk, próbálunk helyrerázódni ezen a lájtosabb szakaszon. Az ágak lombsátrat alkotnak, ettõl esti hangulat lesz úrrá rajtunk, pedig hol van az még. Megint beleesett valami nyavalya a cipõmbe, egy nagyobb kõre fél lábbal fellépve gyorsan elintézem. Beletorkollunk a frankó [Z+] jelbe, ami egy keskeny, zöldségtõl övezett ösvényként folytatódik, és késõbb jobbra letörik egy sûrû, sötét fiatalosba. Jó darabon nincs jelzés; vissza is mászunk, de másfelé nem is lehet elmenni, ezért megint lemegyünk. Aha, itt már látok jelzést. Egy meredek lejtõn megyünk hosszan. Gyakran kapok el egy csemetét, hogy kíméljem a lábaimat. Ez nem nagyon sikerül, mert kegyetlenül belerúgok egy kõbe. Aú, de jó, de jó, nagyon jóóóó... A szétszedett, rozsdás drótkerítés elemeit több helyütt az út közepére rakásolták. A félhomályban óvatosan kerülgetjük. Kiérünk a lejtõ utolsó szakaszához, balkéz felöl egy patakmeder. Talán patak is van benne, de az most nem érdekel. Az elöl ügetõ Pisti közli, hogy eltûnt a [Z+]. Jobbra egy félszáraz, köves patakon próbálunk átkelni, de a dzsindzsában nem találjuk az ösvényt, ezért visszatérünk az elõzõ patakunk mellé. Végzetes hiba. Az elõzõ verziót kellett volna erõltetni. Ha így teszünk, egy dombon át kijutunk egy szélesebb útra, és bár ott sincs jelzés, de a villanyoszlopokat követve lejutottunk volna Királyházára. Higgadtan visszagondolva, tavaly én így tettem, amikor leszaladtak tõlem a többiek, és magamra maradtam. Most viszont megyünk a tré patak mellett. Nagyon gyanús a dolog, mert nyoma sincs útnak, egy õs törmelékes cuccon kerülgetjük a hullott ágakat. Nagy örömünkre meglátunk egy villanyoszlopot. A vezeték kivisz egy rétre, még valami oktatótábla is van a szélén. Tévesen felismerni vélem a helyet és továbbmegyünk. Egy röpke patakátkelés és már kinn is vagyunk egy mûúton. Há, ez biztos Királyházára vezet. A lefelé irányt választjuk. Szembe repeszt egy autó. Nem merem leinteni, mert megy vagy nyolcvannal. Már erõsen szürkül. Jöttünk úgy másfél kilométert ezen a mûúton lefelé. Hohó, ott jön szembe egy gyalog, ezt már megállítjuk. - Jó estét kívánok. Jó felé megyünk Királyházára? - Szevasztok. Nem, mert én megyek jó irányba, most állítottam meg egy autót, és megkérdeztem - válaszolja Vaddino, mert hogy õ a titokzatos idegen. (Ekkor még mindig nem tudom a nicknevét sem.) - Régóta jöttök ellenkezõleg? - kérdezi. - Á, dehogy! Csak olyan másfél, két kilométer óta. Csinálunk egy szabályos hátra arcot, és erõltetett menet a másik Királyháza irányába. Lassan zsugorodik a fiúk hátizsákja, és a fekete különféle árnyalatai szorítják ki a fakó színeket. Siessetek csak! Jöttök ti még szembe velem. Fú! Ennyire eltévedtünk. Már úgy érzem, hogy lementünk az összes térképekrõl. Na, végre, itt ez a táblakarácsonyfa, és alatta a fiúk. - Mi az? Jobbra bemutat a [P-], mi a probléma? - Az, hogy a mutatott irányból jön egy fejlámpa. Lassan alakot ölt a magasan elhelyezett lámpa alatti rész. Túrákon rengetegszer látott magas termetû srác az. Nevére nem emlékszem, (lehet, hogy nem is mondta) a továbbiakban NoNet-nek fogom emlegetni, majd késõbb rátérek, hogy miért. NoNet elmondja, hogy õ is rettentõen elkolbászolt, és amerrõl jön, arra nincs Tûzköves-forrás. Ezen elcsodálkozok egy kicsit, de tovább a mûútra is mutat a [P-]. Akkor menjünk arra. Egy út menti vadászlakszerûség ablakai nyitva vannak, vidám társaság hangjai hallatszanak. - Jó estét kívánok. Elnézést a zavarásért a Tûzköves-forrás felé tartanánk... Akik az ablakhoz közel ülnek, azok néznek értelmesen, de belülrõl megszólal egy nõi hang: "Tudod, az, ahol a hajléktalanok tanyáznak." A szoba mélyérõl egy hölgy jön az ablakhoz. - Menjenek vissza a sok jelzõtábláig, ott forduljanak balra, aztán úgy ötven méter után megint balra. Mindig a piros jelet kövessék. Aú! Most már világos: NoNet nem vette észre, hogy neki jobbra be kellett volna kanyarodni. Most már képbe' vagyok. - Pisti, léci világíts ide egy kicsit, elõkapom én is a fejlámpám. A környéken kóválygókból röptibe' meg is alapíthatnánk a "Börzsönyi Benézõk" klubját (a továbbiakban BöBe). No, de gyerünk a mondott irányba! A BöBe megindul végre a helyes úton. Egyre jobban szagolható, hogy a közelben valahol tüzet csiholtak.

9. ellenõrzõpont, Tûzköves-forrás.

Szívélyesen fogadnak az ellenõrzõ- etetõponton. Leülünk a pihenõhely egyik asztalához, mindenki elõtt gõzölgõ, sûrû gulyásleves. Kávét is kértünk az erõsebbik fajtából; kell a nyomás a Mánára és a Csóvira. Isteni, tartalmas ez a leves. Azon dilemmázok, hogy kéne enni még legalább egy fél tányérral, de mostanában nem a legerõsebb a gyomrom, ezért lemondok a repetáról. Majd a célban, nyugodt körülmények között bepótolom. Tavaly napközben sokkal melegebb volt, de a derült égbolt miatt az estebédet kiskabátban kellett elkölteni. Most össze se rezzenek a pólómban. A remek kávé mellett elücsörögnénk még egy kicsit, de menni kell; Pistivel szedelõzködünk. Köszönünk mindent, és továbbmegyünk a [P-] jelen. Patakátkelések következnek. Nem lehet kiszámolni, hogy hány patakon kell átkelni, ez mindig a vízhozamtól függ. A Mánára vezetõ ösvény elõtti átkelésnél sikerül úgy fordulni, hogy átellenben, az ösvénnyel nagyjából párhuzamos úton induljunk el. Mögénk szegõdik egy négyes csoport, az egyik tag ifjú hölgy. Itt már rég meg kellett volna kezdõdnie a jelzéssorozatnak, amikor az egyik jeltõl látni a másikat. Hátra szólok, hogy ezt megint sikerült benézni. - Nem baj - mondja valaki a másik társaságból - elõbb-utóbb megint lesz jel. Mára elég volt a szorgalmi feladatokból. - Gyere Pisti! Visszamegyünk az utolsó [P-] jelig. Még nem másztunk felfelé túl sokat, már látom is, hogy hol böktük el. A pataknál kicsit ideges vagyok, megáztatom a jobb cipõmet bokáig. Nem baj, a Csóviig lesz ideje megszáradni. A négyes csoport nem jött vissza, kicsit feljebb keltek át a patakon. Fejlámpáik fénykévéje mutatja, hogy õk is a helyes útra tértek. Megkezdõdik a meredek emelkedõ. Mivel a szél már régebben elállt, a Tóth Péter emlékmûnél botommal én lököm meg a harangjáték nyelvét, hogy egy kis hangulatos kalimpálás lengje be a környéket. Egy mini szintbeli szakasz után megint csak a magaslatokba törünk. Késõbb, egy erõsebb emelkedõt követõen, a legnagyobb csodálkozásomra már a Mána füves fennsíkján találjuk magunkat. Az embert gyakran megcsalják az érzékei túrázás közben; amit elõbbre vár, az sokat várat magára, amire még nem is gondol, az hirtelen ott terem. Fokozottan igaz ez az éjszakai túrázásra. Hát, azért itt már mozog a szellõ. Nem bánnám, ha védettebb helyre érkeznénk. Az, hogy felértünk a Mánára, még nem jelent semmit. Innen még van egy hosszadalmas zakatolás a Sasfészek-bércen; le-föl, le-föl. Az egyik ilyen nagyon meredek emelkedõn ér utol minket Vaddino és NoNet. A hátizsákomról olvassa le a nicknevemet, ezért elárulja, hogy õ Vaddino néven ír beszámolókat az Interneten. NoNet azt mondja, hogy õ arról ismerszik, hogy nem csinál semmit az Interneten. Ekkor nevezem el magamban NoNet-nek. Fújunk párat, aztán tovább hágjuk a hegyet megfelé. A másik két BöBe tag hamar kikerül a látóterünkbõl. Amikor egy viszonylag vízszintes részen bandukolunk, ordítást, majd egy puffanást hallok. Pisti a földön káromkodik. - Mi történt backikám? Egy hatalmas csúzli alakú ág hevert a földön, amely villájának egyik ágára lépett rá Pisti, a másik pedig nyomban eléhorgadt. - Eldõltem, mint a palló, vazze - mondja. Ezen egy darabig elröhögcsélünk. Megint feltámad a szél. Éppen arra gondolok, hogy vajon hoz e esõt, mikor Pisti felteszi a költõi kérdést: - Tudod hogy fogunk járni az idõjárással? - Ki ne mondd!!! De már mondja is: - Megázunk, de majd csak hajnalban. Egyáltalán nem túlzok, de amikor ezek a szavak elhagyják a száját, finom permetcseppek kerülnek a fejlámpám fénykévéjébe. Az óra 22:10-et mutat. Azt a leborult szivarvég! Megkezdõdik az ilyenkor szokásos fohászkodás: Jó, essen, de maradjon ezen a szinten, ne erõsödjön. Nagy általánosságban ez nem jön be. Most még olyan szinten van a csapadék, hogy ha bent járunk az erdõben, akkor a fák még fel tudják fogni, és csak elvétve fújja ránk oldalról a szél. Kitett helyeken a fû nedvességérõl lehet látni, hogy elég szépen esett már. Felülrõl lámpák ereszkednek lefelé, némelyik elmenne egy kamion halogénfényszórójának is. Vaddino mondta, amikor azt a röpke pihenõt tartottuk két fa közé beékelõdve, hogy éjszakai futóverseny van, pont a mi irányunkkal ellenkezõleg. Keskenyebb helyeken udvariasan beállunk két szikla közé, nyíltabb területen mi gázolunk az avarban. Egy idõ után tele lesz a hócipõm a lovagiassággal, de akkorra már becsatlakozik a [Z-] és a két pálya szétválik. Már nagyon vártam ezt a jelzést, mert ez a Csóvi közelségét jelenti; csak egy kb. kilométer hosszú, lájtosabb emelkedõre kell számítani. Egyre sûrûbben permetez az esõ, a Csóvin már benn állnak a csõben a pontõrök; a négyes csapat tagjai közül is bent pakolnak ketten.

10. ellenõrzõpont, Csóványos.

Az asztalok felé tartunk, a pontõr rögtön szól, hogy nem arra kell menni. - Köszönjük, de csak ide megyünk a pihenõhöz. Még nem öltözködünk, mert csodálatos módon nincs hideg. Igaz, az erõltetett menet az emelkedõn is benne van a képletben. Elõveszem azt az energiagélt, amit már második éve hurcolászok magammal, csak még nem volt energiám legyûrni. Kibontom. Hmm, nincs is olyan xar íze, mint amire számítottam. Megiszom rá az elõírásos 2 dl. vizet. Gyorsan visszaveszem a hátizsákot, mert a hátam már kezd kihûlni. Tovább indulunk. Amint ezt észreveszi a pontõr, kijön a csõbõl, és készségesen elmondja a további útszakaszt. Ez nagyon korrekt. Jólesik, amikor érzed a törõdést. Köszönjük az eligazítást, és most már tényleg továbbállunk. Lefelé megyünk meredeken a [P-; K-] jelzésen. A fák között roncsolunk lefelé. Szólok Pistinek, hogy õ is figyelje, mikor megy le balra a [PX], mert nekünk akkor kell jobbra rátérni a szalagozásra. Meglepõen hamar elérjük ezt a pontot. Baromi meredek, és nem hogy út, de még egy cipõtalpnyi széles ösvény sincs. Túrjuk lefelé az avart, fától fáig szaporázzuk. De jó lenne, ha most nem esne bele valami törmelék a cipõmbe. Kábé 100 m múlva kiesünk a [P3]-re, amin jobbra indulunk vízszintben. Itt a szélvédett helyen határozottan melegebb van, mint odafönt. Szinte komfort érzetem van. Az Oltárkõ alatt-mellett haladunk el. Fejre vigyázz! Nem tart sokáig ez a kis éjszakai, erdei séta, mert elérjük a [K3]-et, és élesen balra rátérünk a lejtõjére. Ez a nagyon meredek Kõkorsó szerpentin. Megdöbbentõ megállapítást teszek: Tavaly, amikor ki volt száradva a föld, akkor az apró, granulátumszerû göröngyök miatt sokkal jobban csúszkáltam itt, mint most a nedves talajon. (Természetesen ugyanaz a cipõ van rajtam.) A szerpentin alján utolérjük a négyes társaságot. Elemzik az itinert, hogy most át a patakon, vagy jobbra, balra, erre, arra. - Teljesen mindegy - mondom - úgy se tudjuk, hogy éppen melyik kanyarban vagyunk az itinert tekintve. Lényeg, hogy az Aklok-rétjéig a [K3] jelet KELL követni, punktum. Amíg ezen rágódnak elmegyünk mellettük. Tény, hogy annyi patakátkelés, kanyargás van, hogy ilyen sûrû jelzés hiányában - ami szerencsére itt megvan - az Isten se ismerné ki magát ezen a terepen, fõleg éjszaka. Éppen lejövünk egy dombról és patakbeli köveken lépdelünk át, amikor komolyan kinyitják a hidegzuhanyt. Megállunk egy jelzéssel ellátott fánál, és tengeri halásznak öltözünk. Hát, eddig tartott az égiek kegye. Tovább megyünk a [K3]-ön, de most nem vezet sehova, azaz már bokáig járunk a fatörmelékbe'. Gyerünk vissza a kályhához. Megpróbálom újraértelmezni: Ha onnan jöttünk, akkor így látjuk a jelet és akkor arra kell menni. És rámutatok egy dzsindzsásra. - Az nem létezik - mondja Pisti. Abba a sûrûbe? Hát, tényleg elég sûrû, és most már csurom vizes is, de egyre jobban elõjön az emlék, hogy tavaly oda be kellett menni. - Tizet teszek egy ellen, hogy nekem van igazam - mondom. Közben megjön a négyes csapat. Az egyik vállalkozóbb szellemû elõre megy a csurom vizes bozótba, mi türelmesen várjuk kint a fejleményeket. Amikor felhangzik a várt mondat: "Itt a jel!", akkor mi is bemegyünk a sürejébe. Rövid szakasz ez, de arra éppen elég, hogy tökig eláztasson a susnyásról a gyatyánkba folyó víz. Egy kanyar és egy átkelés után következik az igazi túlélõ pálya. A meredek domboldalon kell araszolni, és jobbra lent, egy szakadékban van a patakmeder. Az egyik hely különösen majrés: van a meredek, csúszós oldal, aztán van egy lábnyomnyi szikla, és utána a nix. Ó, még itt van tavalyról a kedvenc keresztbedõlt fám, amit csak úgy lehet leküzdeni, ha hosszába ráfekszel, de nem tudod, hogy a másik oldalon hogy fogsz talajt érni. A négyes csapat lánytagja úgy látszik fiúsítva van, mert a férfiak magára hagyják a dilemmájával, hogy most felmásszon a meredek domboldalra, és fönt kerülje meg a fát, vagy ráfeküdjön, mint a többiek. Szerintem ráfeküdt, mert felmenni marha meredek, és hosszadalmas, lejönni meg még nehezebb, mert a kopár domboldalon, nincs mibe kapaszkodni. Kezd kiszélesedni az ösvény, elpártol a patakmeder, belefutunk egy göröngyös, de széles szekérútba. Úgy látszik túléltük a túlélõpályát, most már csak a jelzéseket kell figyelni, és begyorsulhatunk az Aklok-rétje felé. Az esõ továbbra is zuhog, egyre duzzadnak a pocsolyák, nagyobb a sár, de ez valahogy eltörpül amellett, hogy végeztünk ezzel a kanyargó szopató patakhálózattal. Vidáman világítunk rá minden [K3] jelre, de egyszer csak szembejön két fejlámpa. Nem akarok hinni a szememnek; Vaddino és NoNet azok, a másik két BöBe tag. - Hát ti? - kérdezem. - A Csóványosról jövünk, és az Aklok-rétjére megyünk - válaszolják. - Ne akasszatok hasba! Mi jövünk a Csóványosról és mi megyünk a kib..tt Aklok-rétje felé - így én. Ezen egy kicsit elvitatkozunk az ömlõ esõben, aztán megunom, és elõre megyek tájékozódni. A szekérút lejtmenetben tovább megy egyenesen, de a [K3] jelzés balra felvisz egy keskenyebb útra, ahonnan a BöBék jöttek. Ez egy kicsit elbizonytalanít, mert nem emlékszem, hogy megint fölfelé kellene menni, de tavaly egyedül jöttem erre, mint az ujjam, és arra viszont emlékszem, hogy a [K3]-ön csont nélkül eljutottam az Aklokra. És különben is, hatod magammal jövünk a Csóvi felõl, nincs az a hatalom, aminek a kedvéért most egy hátraarcot csinálnék. - Na, gyere Pisti! Aki, bújt, aki nem, mi megyünk. Elindulunk balra, fölfelé, amerre a jelzés mutat. Bíztató, hogy csak egy kicsit kell fölfelé menni, aztán megint lejtõsre vált az út, jelek a helyükön, megnyugodhatnak a kedélyek. Halványlila lövésem sincs, hogy ezek ketten hogy kerültek szembe velünk. Azt tudom elképzelni, hogy azon a ponton bukkantak rá a jelzésre, ahonnan mindkét irányba lejt az út, és õk a rosszat választották. Eljátszom a gondolattal: ha csak egy hangyányival megyünk gyorsabban, akkor egy derûs pillanatban azon vették volna észre magukat, hogy körbejárnak. Nagyon azért nem röhögök a markomba, mert jártam már így én is. Most már teljesen biztos vagyok a dolgomban, de érzékelem, hogy a többieket még gyötri a kétség. Amikor pedig egy enyhén emelkedõs, zsombékos részhez érünk, akkor már tudom, hogy az ég se menthet meg attól, hogy kibukkanjunk arra az útra, amelyen már nappal elmentünk egyszer, vagyis a gyönyörû, az illatos, a monumentális Aklok-rétjére. Amikor ez megtörténik, akkor automatikusan jobbra fordulok a [P+] útra. - Arra visszamegyünk a Salgóvárhoz - kiabál elõre valaki. Eljött az a pillanat, amikor már nincs erõm kardozni az igazamért, de nem is akarok. Aki nem bízik bennem, az jobban teszi ha leáll itinert böngészni a zuhogó esõben. - Tudom - vetem oda - megyünk még egy kört, mert olyan szép este van. Csak NoNet tart velünk, így a BöBe háromnegyede folytatja az útvonalkövetést. Szólok a fiúknak, hogy néha õk is világítsanak balra, mert valahol egy cölöpön ott lesz a [K-], és ott kell majd lemenni Bányapusztára. Nyúlik az út, már-már azt hiszem, hogy elbaltáztuk a letérést, amikor beljebb megpillantom a jelet. Utolsónak maradok, mert lefelé nem tudok robogni. Nagyon meredek és agyagos az ösvény, rettentõen csúszik. Ahol lehet, ott a környezõ csemeték derekát kapjuk el. Ilyenkor egy-egy plusz vödör víz zuhan a nyakunkba. Pisti megy elöl, sokszor alig tudja kivédeni a zakózást, nem különben mi, de aztán kiérünk egy nagyjából vízszintben haladó szekérútra, ahol balra próbálkozunk. Gyalázatos a helyzet. Az utat lekvárrá nyomták az autókerekek. A keréknyomban bokáig ér a sár, középrõl meg mindig lecsúszol. Oldalt, a térdig érõ susnyásban gázolok, már nem törõdök vele, hogy vizes a cipõm, a nadrágszáram. Bal fönt a rönkház most totál sötét, nem üdül senki a teraszon. Ez lenne Bányapuszta. Az út mellett egy patak vígan csörgedezik, mi kevésbé vígan botladozunk. Késõbb kiszélesedik az út, és a szélsõ avarszõnyegen valamivel jobb az elõrejutás. Balra kell majd kanyarodni egy keskeny ösvényre a [K+] jelzésen, ezt közlöm a többiekkel is, hogy figyeljék a letérést õk is, mert néha a lábam elé is kéne néznem. NoNet aggódni kezd, mert 800 métert mondtam a rönkháztól, és szerinte már több, mint egy kilométert jöttünk. A kedvéért elõveszem a saját készítésû itinerkivonatot, és felolvasom neki. Az esõben tizenöt másodperc alatt saláta lesz belõle, de nem dobom el, hanem alaktalan gombócként visszagyûröm a tasakjába. Szerintem a rossz útviszonyok miatt érzékeljük úgy, hogy már megvolt a 800 méter. NoNet nem hisz a maszek itineremnek, inkább eláztatja a saját, "éles" itinerjét. Tovább tocsogunk. Nemsokára messzirõl látni a [K+] jelzést. Egy jobboldali fára is felfestették, hogy ne lehessen eltéveszteni a balos letérést. Egy mély árokból kell felugrani a követendõ ösvényre. Egy kiálló gyökérbe kapaszkodva húzom fel magam. Jelzések terén az a kellemes helyzet, hogy egészen Kisirtáspusztáig lehet a [m] (Mária) jelen haladni, nem kell foglalkozni közben a sok jelzésváltással. Itt már jobbak az útviszonyok, mert ide nem tudnak feljönni jármûvel. Frissek a jelzések, és megfelelõen sûrûek is, de mégis többször kell keresgélni õket, mert az esõ mellé sûrû pára is társul. Keresztezünk egy szekérutat, aztán váltakozva megyünk emelkedõkön, lejtõkön. Amikor keresztezzük a [K4]-et, onnantól csak a [m] jelet figyeljük, mert úgy emlékszem, hogy a [K+] már nem sokáig jó nekünk. Amikor egy patakon kell átkelni, akkor már egyedül van a [m] jel. NoNet már el is tûnt a túloldalon. Hol mehetett át ez a fazon? Nem érdekes, mi is összehozzuk valahogy. Odaát egy szekérúton balra fordulunk. Fények után kutat a tekintetem, de a saját lámpáink fénykévéjén kívül nem látok egyet sem. Egyszercsak egy ház sötét hátuljáról verõdik vissza a lámpám fénye.

11. ellenõrzõpont, Vasedény-kulcsosház.

Nagyon jól jön, hogy van egy kis verandája a háznak. Padok vannak benne, és nem csak a pontõrök tudnak ülni. Rögtön belekezdek egy saját szendvics elfogyasztásába. Amikor végzek vele kimegyek a kinti asztalhoz, amelyen piros almák csillognak. Jól lemosta õket az esõ. Nagyon finom, lédús alma. A bõvizû forrásból feltöltöm a flakonjaimat, Pistinek is viszek egyet. NoNet hosszabb pihenõre rendezkedett be, még az esõkabátját is kiakasztotta. Pistivel elindulunk. A pontõrök szerint már sokan feladták, ezért vihetünk még almát. Nekem nem kell kétszer mondani, elveszem a legnagyobbat az asztalról. Közvetlen a forrás mögött mászunk fel egy nagyon meredek ösvényen. Én még mentemben is szuszogva, röfögve eszem az almát, hogy  ne kelljen eltenni. Egy szekérútra érünk fel, amin jobbra fordulunk. Pisti megy elöl az enyhe lejtõn, én mögötte baktatva rágicsálom az almát. Hivatalosan a [S4]-en megyünk, de szólok Pistinek, hogy ne törõdjön semmivel, csak kövesse a [m] jelet, azon eljutunk egészen Kisirtáspusztáig. Én csak azzal vagyok elfoglalva, hogy a szétgyúrt úton nehogy pofára szálljak, vagy megcsúszva nehogy félrenyeljem az almát, mert akkor várhatok a királyfi csókjára. Vagy az egy másik mese? Mindegy. Egyszer csak azt veszem észre, hogy igencsak szuszogok, miközben rágok. Nem emlékszem arra, hogy itt emelkedõt kéne leküzdeni. Alig hogy ezt végiggondolom megszólal Pisti, hogy nincs jel. Azt a leborult... Arra viszont emlékszem, hogy itt friss, és megfelelõen sûrûn felfestett jelek vannak. A falánkságom áldozata lettem. Evés közben nem figyeltem a jeleket. Dühömben odavágom azt, ami még megmaradt az almából. A legfinomabb falatok maradtak a csutkán. Gyerünk vissza! Amikor keresgéljük a helyes utat, fejlámpák jönnek szembe. Megint egy dézsa fû. A négyes csoport az. Nem látok a pipától, mert a tetemes elõnyünk, amire szert tettünk velük szemben, az most szertefoszlott. Na, mindegy, legalább többen figyeljük a jelzéseket. Mostanra már minden útba betársult egy patak. Amikor a Kollár-völgyben a [m] jel melletti [S4], helyét átveszi a [S+], akkor egy áthatolhatatlannak látszó sártengerbe futunk. Tanakodunk, hogy hol lehetne megkerülni, de sûrû, tüskés dzsindzsa veszi körül az egészet. A vége az, hogy egy vállalkozó szellemû túratárs belegázol az egyik sárral telt keréknyomba. Nincs mit tenni, követjük a példáját. Nagy nehezen elvergõdünk a keskeny nyomtávú vasúthoz. KISIRTÁS feliratú megállótábla mutatja, hogy hol vagyunk. Az esõháznál automatikusan balra fordulok a füves réten, [S-] az új jelünk. Tavaly itt továbbmentem, úgyhogy nagyon belém vésõdött a helyes irány. Törölgetjük cipõinket a dús fûben, de teljesen fölöslegesen, mert ami ezután következik, az leírhatatlan. (Azért megpróbálkozok vele.) Egy alattomos emelkedõ ez a turistaútnak csúfolt tankodrom. Nem tudom ezt hogy csinálják, de egy borotvaélnyi feldúlatlan útszél sincs. Van, ahol nyolc méterre szélesedik ki az út, de ott ugyanúgy szét van gyúrva az utolsó milliméterig, mint ahol csak három méter széles. Most már nem arra vigyázunk, hogy ne legyen sáros a cipõnk, vagy hogy ne folyjon bele felülrõl a híg sár, hanem hogy egyáltalán a lábunkon maradjon. Még csak most van itt a [Z+] leágazás. Ez azt jelenti, hogy még csak egy kilométert jöttünk Kisirtástól, pedig egy örökkévalóságnak tûnt az eltelt idõ. A rosszabb hír az, hogy még egy kilométert le kell nyomni ebben a lekvárban a [S-] jelen. Az állandó csúszkálás próbára teszi az idegeimet, lemaradok a többiektõl. Érsektisztásnál egy sötét alak áll a mûút elõtt. Pisti megvárt. Nem hittem volna, hogy ennyire lehet szeretni a mûúton való túrázást, most harminc méter hosszan ezt tehetem. Ja, közbe jobbra fordultunk. A mûút bal oldalán rátérünk egy [Z-] szekérútra. Ez is sáros - hogy ne lenne az - de nincs feltúrva. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint az elõzõ förmedvény. Utolérjük a négyes csapatot; böngészik az itinert. Balra be kell menni egy ösvényre. A [Z-] marad, a szekérút nélkülünk megy tovább egyenesen, mint [Z+]. Az erdõben tekergünk a jelzéseket követve. Leginkább felfelé megyünk, de van benne hullámvasút is. A belógó ágak elöl gyakran kell lehúzódni. Csúszik ez a cucc is, kapaszkodunk, amibe tudunk. A meredekebb emelkedõkön húzogatom a gatyaszáramat felfelé, mert a combomra tapadt nadrág akadályozza a lábam magasra emelését. Végül kiérünk egy füves fennsíkra. Jelzés már nincs sehol, mert fa sincs, amin lehetne. És a jelzõtûz sem ég; hogy is éghetne az esõben. De viszont egy rühes lámpa sem világít, pedig az jelezhetné az irányt. A sûrû ködben tíz méternél nem látunk tovább. Elkeseredetten hallózni kezdünk. (Tavaly, amikor egyedül értem ide, akkor is hallóztam, csak egy lukkal, azaz egy mezõvel elõbb, mint kellett volna.) A többedik kiáltásra lentebb fény gyúl; elindulunk az irányába.

12. ellenõrzõpont, Só-hegy.

Egy sátorra akasztották ki a lámpát; a fiatalok egész jól elvannak odabent. - Skacok, baromi köd van ám idekint, és az orrunknál nemigen látunk tovább. Jó lenne kint hagyni azt a lámpát, hátha erre vetõdik még valaki. A sátor elõtt nyeles lábasban sötétvörös folyadék figyel. Amíg odabent az itinerrel bíbelõdnek, addig felemelem és húzok belõle. Jól sejtettem, ez az itt szokásos forralt bor. Totál hideg, és az esõ is felhígította, de kit érdekel ez most. - Kérsz? - nyújtom oda a mellettem várakozónak. - Há persze! - veszi át máris a fandlit. - Van ott pohár - szólnak ki a sátorból. - Maradjon is ott, mert a bort már legurítottuk nélküle. A szegfûszegek hóttrészegen  fekszenek már az alulábas fenekén. Az itinert átvettük, a bort megittuk, nincs több keresnivalónk itt. - Gyere Pisti! Lemegyünk. A köves-füves Só-hegy nyúlványát elhagyva egy meredek, rettentõen csúszós, lefelé kanyargó ösvényhez érünk. Pisti után én is zakózok egy nagyot. Hanyatt estem, mint a büdösbogár. A legjobban a novi új, vízlepergetõs, légáteresztõs dzsekimet sajnálom. Hát, ez is túlesett a keresztségen; sáros lett a könyöke. A környezõ fácskák nyüvésével további zakó nélkül sikerül lejutni. Rögtön keresztezünk egy szekérutat. Felnézek, a távvezeték is megvan. Továbbra is a [Z-] jelen megyünk. Az elsõ rétnél (északi Lengyel-rét) hátra nézek, de senkit nem látok jönni; ezen kicsit elcsodálkozok. A második réten (déli Lengyel-rét) át se megyünk, mert már elõtte átvesz minket a szalagozás, balra fordulunk. Hosszan megyünk a szalagok után. Itt már mûanyagból vannak; papírral ebben az esõben nem sokra mennénk. Igaz, hogy néhány ezek közül is leesett a szélben, de legalább nem olvadt el. Most is kiraktak olyan A4-est, ami a vadászokat tájékoztatja, hogy teljesítménytúra folyik a környéken, nem pedig holdkórosok zavarják az elõkelõ "sportnak" hódolókat. Azért ezen a szakaszon is akad bõven keservesen járható út, de most már sokat javít a hangulaton a cél egész távhoz viszonyított közelsége. Kimondottan megörülök, amikor egy fán meglátom a [P-] jelzést. Innen a SZEMBE-JULIANUSt követjük, sínen vagyunk, nem lehet baj. Hát persze, de miért nincs már megerõsítõ jel, és miért van az az érzésem, hogy ilyen agyagos traktor úton nem kellett feljönni errefelé a JULIANUSon? És ilyen bokrokkal tarkított mezõre sem emlékszem. - Bocs, de most én vagyok a hunyó; visszamegyünk. Elég szépen lejöttük. A traktornyomos út helyett, sunyi módon egy füves részre vezetett fel balra a [P-]. Ezt nem vettem észre. Nem tudom, de most már nem is sújt le annyira a dolog, csak a büszkeségemet tépázta meg egy kissé. (Nem is igaz, mert nagyon megtépázta.) Jaj, most még jön ez a lejtõ ahhoz a nyamvadt patakhoz, aztán megint föl ezen a hosszú kaptatón. Aztán itt meg hol a jel, ennél az útvillánál? Természetesen hol nincs soha jelzés? Hát, persze, hogy az útelágazásban. Menjünk vissza a másik ágba, ott látok egy apró fényvisszaverõt az egyik fán. Hátulról fütyörészést hallok. kinek van ilyen jókedve? NoNet az. Már azt hittem, hogy ledõlt a Vasedény házban. Most már tényleg jönnie kell a szalagozott, jobbos letérõnek, mert már nagyon bactatja valami a jobb kisujjamat. Jól van, már látom a szalagot. Ez egy jól járható, salakos vagy apró zúzalékköves út, csak ne lenne már ilyen hosszú. A fák között próbálom felfedezni a pont fényeit, de nem látok semmit. Fú, már megint megnyomta ez az izé a cipõmben a kisujjamat. Hah! Remélem motorzajt hallottam, akkor mindjárt ott vagyunk. Igen, ott már látok egy gyönge kis fényt. Elõresietek, hogy letudjam az adminisztrációt, és a padnál levehessem a cipõmet.

13. ellenõrzõpont, Kóspallag, elágazás.

Leülök a padra, de nem bírok lehajolni a cipõmig. Kénytelen vagyok felállni, és a padra feltenni a lábamat. Alig bírom kibogozni a csurom sáros fûzõt. Legyûröm a lábamról a cipõt. Ez nem igaz! Egy borsszemnél valamivel nagyobb, kemény bogyó nyomta a kisujjamat. Bogyó eldob, cipõ vissza. Csupa sár lett a kezem. Most már nem érdekel, beletörlöm a gatyámba. Különben is úgy nézek ki, mint aki egy jót dagonyázott valamelyik pocsolyában. Közben összejött az egész BöBe és a négyes csoport is. Mielõtt kivágódnánk a mûútra azért még felkapok egy almát. A mûútról jobbra bemegyünk az erdõbe, a [K-] jelre. Erõltetett menetben haladunk, egy tempóban az egész kompánia. A kisebb pocsolyákon gépiesen átgázolunk, a nagyobbakkal se tökölünk sokat. A Békás-rét elõtt szerelvényigazítás miatt lemaradnak a többiek. Hihetetlen, de annyira megszállt az ihlet, hogy Pistivel tovasuhanunk. A hatalmas réten becélozzuk a magányos fát. Konstatálom, hogy rajta van még a [K-] jel. Tavaly, csillagos, tiszta idõben becéloztam a rét jobb felsõ csücskét, és arra siettem a dermesztõ hidegben. Most valami drótot látok kifeszítve, és egy hevenyészett táblára rá is írták, hogy magánterület. Olyan húsz centi magasságban karók is vannak leverve, némelyiken jelzés. Az erdõ felé vezetnek, de hogy a csücsökhöz képest hova, azt a köd miatt nem látom. Amikor elérjük az erdõt, mint aki jól végezte a dolgát, az elsõ lehetõségnél bemegyünk. - Te, itt már rég jelzéssel kellett volna találkoznunk. Ez nem lehet igaz, hogy már megint eltévedtünk. Gyerünk vissza! Az erdõ szélén, a ködben már azt sem tudom, hogy merrõl jöttünk. Pisti se, de ez nem vígasztal. Higgadjunk le, menjünk vissza az utolsó jelzett karóig. Igen, most már érzem. Amikor elértük az erdõt, akkor még jobbra kellett volna menni hosszan a szélén, hogy elérjük a csücsökbeli bejáratot. Hát akkor tegyünk így. Odabent hamar elérjük az elsõ jelzést, amit követnek a társai is. Megint elõtûnik a ma éjjel oly gyakori jelenség: szembejövõ fejlámpa. A négyes csoport lánytagja fejérõl világít. - Erre kell menni? - kérdezi. - Igen - válaszolom. - Biztos? - kérdez újra. - Egen - így én. Hozzánk csatlakozik. Gõzöm sincs, hogy veszíthették el a többiek. Egy extrém meredek, csúszós részhez érünk. Bevágjuk a hóeke pózt, és a csúszást elõreszúrogatott bottal fékezzük. Csoda, de zakózás nélkül leérünk. Közbe szembe jött a négyes csoport egy másik tagja is. A leányzóért jött, mint utólag kiderült, õ az apukája. Balra befordulunk a [Z-]-ra. Délelõtt óta, mióta itt jártunk teljesen megváltoztak az útviszonyok. Bukdácsolva jutunk el a pecatóig.

14. ellenõrzõpont, Törökmezõ, halastó.

Leültetnek a ház teraszán, és forralt borral, teával kínálnak. Pistivel teát kérünk. Van még a Zsoltnak annyira tetszett csapágyzsíros kenyérbõl is. Azt is fogyasztunk. Az apa kérdezi a pontõrséget, hogy merre kell továbbmenni. A hölgy, aki a teát hozta, õ válaszolja, hogy a [Z-] jelen balra emelkedõ, majd [P-] jobbra a Törökmezõi turistaházig, és tovább nem tudja. - Onnan egészen a Köves-mezõig [K-] - veszem át a szót - aztán szalagozáson le Nagymarosra. Már világosodik, ki lehet kapcsolni a lámpákat. Mind a négyen elindulunk a megbeszélt irányba. A turistaháznál megy a tuc-tuc zene. - Már hat óra is elmúlt, és még tart a dizsi? - csodálkozok. Egy fán levõ papírról olvasom le, hogy 10 éves házassági évfordulót ülnek. Így már érthetõ, hogy nem akarnak lefeküdni. Jóval a Törökmezõ fennsíkja után járunk, amikor egy elágazásnál balra fordulnak a többiek. Elõre szólok, hogy látnak e ott [K-] jelzést. Igen a válasz, majd mennek tovább. Nagyon gyanús ez nekem. Hol van itt jelzés? Visszamegyek az elághoz. A másik ágban, egy fán ott a jel. Lótücsök! Gyere Pisti, erre kell menni! Most mi sietünk elöl a haladós lejtõn. Már teljesen világos van, és az esõ is alábbhagyott, egy kis permet azért van még. Balra fordulunk a nem is olyan régi, hatalmas irtásnál, és tovább lejtõzünk. Rohadtul csúszik. Elérjük a [K+] keresztezõdést, de továbbra is tartjuk magunkat a [K-] jelhez. Hátra nézek. Az apa-lánya duett sehol. Az útvonalat elmondtuk nekik, világos is van már, csak beletalálnak a célba. Elérünk a Körtvélyes emelkedõjéhez. Ez méltó az elmúlt huszonnégy óra szopatásaihoz. Olyan csúszós, hogy szinte lehetetlen rajta felmenni. Semmibe nem lehet megkapaszkodni, és ha közelíteni próbálsz az ösvény bármelyik széléhez, akkor a tüskés indák tépik meg rajtad a göncöt. Negyedlépésenként tornázom fel magam. Pisti becsületére legyen mondva, fönt megvár. Kicsattogunk a mûútra. Na nem! Engem most már nem érdekel, mondjon bárki, bármit, de én nem vagyok hajlandó szembe bemenni a turistaúthoz. Hosszú idõre elegem van a sárban csúszkálásból; még a derekam is megrándult egy sikkes sajátláb-kirúgásnál. Menjen a turistaúton az, akinek Imre az anyja, én maradok a mûúton. Csattognak a botok a flaszteron, lassan közeledik a kis focipálya meg a pihenõhely, és elõbb-utóbb keresni fogjuk a szalagozást a Köves-mezõ szélén levõ bokrokon. Még egy utolsó pofára esési lehetõség a csúszós lejtõn, aztán szilárd burkolaton lejtõzhetünk a fõutca felé. Vasárnap van, de már éledezik Nagymaros. Több az autós, mint a gyalogos, de aki gyalog megy, annak már nem kell ernyõt tartania a feje fölé. - Hat perc múlva nyolc, hat perc alatt be kell érni - mondja Pisti, és nekilódul. Az utolsó métereken nem fogok lemaradni, én is belehúzok. 07:59-kor csekkolunk. Ötvenkilenc perccel túlléptük a szintidõt, de egyetlen szó nélkül töltik kifele az emléklapot, majd gratulálnak a teljesítéshez. Megjegyzem a rendezõnek, hogy szívesen elfogyasztanék egy tányérral, abból a fenomenális gulyásból, amit a Tûzköves-forrásnál osztottak. (Tavaly kínálták a célban is.) A lapot kitöltõ rendezõ elmondja, hogy egy perccel az elõtt, hogy odaértek volna autóval a forráshoz a pontõrökért és a cuccért, az ottlevõk a viharfenyegetettség miatt menekülõre fogták, de elõtte még kiöntötték a levest. Az tartotta bennem a lelket az utolsó szakaszon, hogy a célban nyugodtan, nem kapkodva elkanalazgatok majd egy nagy tányér, meleg gulyáslevest. Tulajdonképpen a túrán történteket tekintve ez a leveskiöntés nem is nagyon lóg ki a sorból. Ja, itt van ám a célban az egész BöBe. Vaddinoék kérdezik, hogy hogyan kerültünk mögéjük. - Sose találnátok ki. Eltévedtünk. Befut egy telefon a rendezõhöz: ketten Zebegénybe' keresik a célt. Apa-lánya elmentek a [K+]-on. Végül is hol van az elõírva, hogy csak mi tévedhetünk el? Még egy telefon: Nagymaros-Visegrád helyett Nagymaros megállónál szálltak le a vonatról az imént említettek. - Semmi gond - mondja a rendezõ - plusz egy kilométer. NoNet már az elõzõ vonattal elviharzott, most Vaddinot hívatja a rendezõ telefonjához, és megkéri, hogy vigye utána az ittfelejtett esõkabátját. Pisti már elautózott északi irányba, lassan nekem is mennem kell a közeli állomásra, nemsokára jön a vonatom. Végignézek magamon; erõsen remélem, hogy föl is engednek rá...

Ottorino