Hangya 15
Szombat délután esküvõre mentünk, utána lagzi, így még egy gyors elõ-méregtelenítésnek kiváló program egy rövid, de szintes börzsönyi kör. 7:18-kor rajtoltunk együtt Nagy Attilával, majd a kéken eleresztettem, mondván neki jobban kell tolnia (vállalt távjaink között csekély 80 km különbség volt...), meg aztán amúgy sem vagyunk egy súlycsoport, ami a sebességet illeti.
Továbbá megalázó volt az is, hogy Rozi kutyám a maga csutka lábaival felfutott a Hegyes-tetõre, én ezt csak hátulról néztem, õ ideõnként vissza-visszajött, vagy lenézett, hogy egyben vagyok-e még, mert õ menne.
A Julianus-torony után -a panoráma persze kihagyhatatlan volt még felhõs idõben is- aztán én is kocogósra fogtam, persze lejtnek minden gurul, és ezzel igen bölcsen haza lehet vágni a térdet. De legalább komoly sportembernek tûnök, meg terepfutónak, miazmás. S ha már terepfutás: a körülmények lehetõvé tették mindezt, ami nagy szó. Az utóbbi hetek kapcsán úgy tudtam, hogy a természetjárás kizárólagos formája a szakadó esõben történõ sárdagasztás, de ezek szerint másként is lehet. Még a végén rákapok az ízére!
Örömmel láttam Zebegényben, a kálváriáról lefelé, hogy felújították a Kós Károly-tervezte Havas Boldogasszony plébániatemplomot! Jó lett volna alaposabban megnézni így is, de most sürgõs dolog volt, várt rám a Vizes-árok. Szalagozás mentén haladtunk, nem végig a zöld kereszten, ahol Magyar Tenger-darabot és almát kaptunk. A csokoládés töltött-mártott ostyaszeletért látszólag Rozi is nagyon bejelentkezett, mivel szabályosan beneveztem, ezt nyilván tudta, kb. egy ezredmásodperc alatt kapta ki a kezembõl. Ezután elváltunk a tévedésbõl erre gyalogló ötvenes túratárstól, majd megkezdtem kapaszkodásom. Én voltam az elsõ, aki erre haladt felfelé, de így is olykor meg kellett tartanom magam, csúszott, és akkor hol volt még az esõ és a többszáz további nevezõ.
Ismét együtt haladtunk az erdészet törökmezei tanösvényével. Tavaly tavasszal még épp a fakitermelés idején jártam erre, azóta nem, nos a tájkép szerintem messze nem olyan drámai, mint ahogy olvastam itt-ott. Kövesmezõnél megláttam a világ minden bizonnyal legfeltûnõbben kiszalagozottabb elágazását. Gondolkodtam még odamenet, hogy kék kereszt vagy a már korábbi NaHátról megismert ösvény, de ilyen lelkiismeretes kijelzést nem illik mellõzni (amúgy az egész túra megrendezésére illik e kifejezés, abszolút rendben összerakott szervezés).
Nagymaros belterületén egy sajnálatos eset miatt hermetikusan lezártak több utcát, így picit más útvonalon, de leértem a pirosra, ahol már látszik a csodaszép templomtorony. 3 óra 15 perces menetidõvel értünk célba, aznap elsõként, pontosabban Rozi kb. fél testhosszal megvert, így csak másodikként futottam be.
Még egy lilahagymás zsíros kenyér, kitûzõ, emléklap volt a forgatókönyv szerinti végkifejlet, aztán irány a haza, hogy puccba vágjam magam.
Végig száraz, szép túraidõben meneteltünk, NaHát ilyen is van... élmény volt, jól éreztük magunkat, köszönjük a szervezõknek! 500-an neveztek minden távra, ahogy hallottam, ez komoly létszám ilyen zsúfolt hétvégén.
Este pedig, a lagziban, mikor kint már órák óta esett az esõ, két rákendroll és lakodalomvanamiutcánkban között, pálinkáspohárral a kézben, sûrûn emlegettük a hosszú távosokat, és nem irigyeltük, de nagyon tiszteltük.
