Túrabeszámolók


Eger csillaga

kekdroidTúra éve: 20102010.09.21 14:19:50

Eger Csillaga 50


Felkelek, kinézek az ablakon. A lendülettel vissza is fekszem. A közvilágítás lidércfénye valami híg löttyöt világít odakint bágyadtan, ahogy sûrûn, kitartóan áztatja az utcát, a kis teret az önmagában dzsungelt képzõ tamariszkusszal. Mégis fel kéne kelni, nem olyan nehéz az. Szakadt farmer, csoffadt, ezeréves cipõ, hasonló korú kabát, síbot a felszerelés. Most tényleg síbot, ez volt kéznél, na. Ilyenkor persze senki nem jön a poénnal, hogy voltunk-e síelni. Táskát keresnék, választhatok a fémvázas régi túrazsák, édesanyám sosem használt retikülje és öcsém régi, téglatest alakú iskolatáskája közül. Sóhajtok, lecsatolom a laptoptáska laptop nélküli elejét, majd vigyázok rá. Nehéz ám elindulni. Kerek repkény rutinos, õ hozott megfelelõ hátizsákot, megkap egy másfél literes palackot.


Rajthely a város szívében, ismerõs, kedves rendezõkkel, sorbanállás nélkül rajtolhatunk. Megkapjuk az új, módosított útvonalhoz járó új, módosított itinert: térkép, táblázat, adatok, miegyéb. Benne maradt a kitétel a fegyveres csõszökrõl is, ravasz. Elcsomagoljuk az egészet, az igazolások begyûjtésére szolgáló kartonlappal együtt. A fotógép is speciális, hermetikusan lezárható, polimerizált anyagból készült, áttetszõ védõburokba kerül, miután a nejlonzacsiból kirázom a morzsát. Indulhatunk végre? Igen. Akkor indulunk, irány észak!


Kitrappolunk a gyér forgalmú városból, a reggel látott lötty rendületlenül szötymörög alá az égbõl. Késõbb ez módosul, de csak annyiban, hogy olybá tûnik, hogy a föld felõl is esik. Elsétálunk a nagyképûen viaduktnak nevezett... ööö... viadukt alatt, konszolidált sorházak között trappolunk ki a városból, bejön a kék kereszt jelzés, nagy elánnal elkezdett, de talán örökre befejezetlenségre ítélt társasház-torzók között hasítjuk a ködöt. Ezzel egyidõben a szilárd talaj fogalmát próbálhatjuk visszaidézni, az elõrejutásra fordított energia jelentõs hányadát arra kell fordítanunk, hogy megõrizzük egyensúlyunkat. Amikor éppen alkalom adódik, elmerengünk a Nagy-Eged – Várhegy vonulaton és a felette átbukó felhõn. Vagy éppen a Bükk-fennsíkról leszaladó völgyekbõl felszálló párapamacsokon. Vagy éppen azon, hogy nyugat felé tekintve, a szõlõtáblákon túl, ahol a Mátrának kellene lennie, most csak egy szürke falat látni. Telnek a percek, Felnémet házai bukkannak fel a völgy végében, nem látom köztük a miénket, mindegyik egyenszürke. Fenyõcsoportot mellõzünk, régen errefelé is volt pont, most nincs, beérünk az erdõbe. Köszönést hallok meg a hátam mögül, a TTT-s beszámolókból megismert marton4 bukkan fel, az idõjárási körülményekhez képest meglehetõst alulöltözötten. Innentõl hármasban dagasztjuk az Agyagos-tetõ (nomen est omen) agyagos földjét.


Besétálunk az erdõbe, út vált ösvényt, víz terül el az úton, a leveleken, a levegõben. Utolérjük Lippai Beáékat, most kivételesen egyikünk sem eszik, aztán mégis bevallja, hogy már talált egy kis szedret. Egerlátónál elõkotrom a nejlonzacskóból a fényképezõgépet, a jó ég tudja, miért akarom lefotózni a fára rádõlt irányjelzõ táblát. Csodálatos, csodálatos fotótéma. Közben Kerek repkény és marton4 továbbhaladnak és én már csak a nyomait láthatom a marton4 által is megénekelt anyakocának és a süldõ malacoknak. Ezt bebuktam. Kiérünk a Szarvaskõ feletti nagy elágazásba, elõttünk a Major-tetõn álló adótorony köré épített fakilátó sziluettje még éppen kivehetõ. A Kéktúra ösvénye berongyol a susnyásba, berongyolunk vele együtt, útvonalkövetés kerül végrehajtásra. Az összevissza kanyargó ösvény vége szaladóssá gyorsul, egyre mélyebb a sár és egyre meredekebb a part, el is ülök egy pillanatra, hogy aztán felugorva és a mûútra leérve elgázoljak egy kiálló, hegyes fadarabot. Egyesült erõvel semlegesítjük a combveszélyes létesítményt, addigra lelibeg Kerek repkény is a susnyásból. Szilárd burkolatú úton sétálunk Szarvaskõre. Közben zárójelben eláll az esõ.


A faluban a sebességkorlátozást sok autós kötelezõ helyett opcionálisnak véli, komoly evolúciós küzdelemre kényszerítve Szarvaskõ kevéske lakóját. Átsuhanunk a 25-ös fõúton, egyelõre egy darabban át is érünk a túlpartra. Az elsõ pontõr itt fogad minket, aláírást és szúróbélyegzõs igazolást applikál a lapjainkra, közben félkilós szõlõfürtökkel tukmál. Elfogadjuk, a szõlõ élénkzöld színû és finom és jó adag energiát ad. Szükség is lesz rá, lévén innentõl a Homonnáig végig emelkedik az út, még ott is, ahol egyébként lejt. Ahogy a vár felé ballagunk, szõlõt cipelve, monoton kattogás üti meg a fülünket, a következõ pillanatban pedig lélekszakadva rohanok a vasúti átjáró felé, majd el a sínek mellett, a Bzmot után. „Elõzd meg a csehszlovák motorvonatot!” - jeligével lehetne új futóverseny-sorozatot indítani, könnyítés, hogy a Bézé sok helyen nem halad gyorsabban, mint egy jobb futó, nehezítés lehetne, hogy a futónak viszont zúzottkövön kéne mennie. Vagy a sínen. Nem érem utol a gépet, de egy gyengébb képet készítek róla, vasútfotós topikra azért nem raknám fel.


Visszatérek Repkényékhez, kezdõdik a vár felé vezetõ kaptató, amelyen lelkes önkéntesek beszélnek le arról, hogy visszavigyük a tekintélyes súlyú fadarabokat a hegyre. Volna egy tippem arra nézve, hogy miként lehetne gyorsabban lejuttatni a tönköket, de ez rontaná a mezõny túlélési statisztikáját. Felérve elbúcsúzunk marton4-tõl, belép a hipertérbe, elvégre igazából futni jött ki ma az erdõbe, mi meg zselé gyalogbékák vagyunk. Szarvaskõ várát így ismét meglátogatjuk, körbenézünk a zord várfokról, fejünk felett lobog a lobogó, alant jobbágyok hordják össze a dézsmának valót, s ihol, királyi címert hordozó vitézek poroszkálnak elõ Bél felõl, lovaikat kikötik... khmm, másik történet. Kerek repkényt rábeszélem, hogy nem is lenne olyan nagy idõveszteség, ha megvárnánk az elõzõ vonattal Eger-Felnémet állomáson keresztezõ szembevonatot, de ne itt, hanem a Tüzes-kõ oldalában, párszáz méterrel odébb. Odasétálunk, letáborozunk, hülyén hangzik, amikor valaki megkérdezi a hegytetõn, hogy mi mit csinálunk és a válasz az, hogy „Várjuk a vonatot.” Szépen érkezik a mezõny, megelõznek sokan, gyakorlatilag mindenki, még az apuka is a három gyerekkel. Érkezik egy idõsebb német házaspár, a bácsinál cirka félmilliós fotógép, a néninél ugyanolyan értékû kamera. Egymásra mosolygunk, a néni felveszi a tájat és a bácsit, ahogy fényképez, közben halkan narrátorkodik, egy szavát sem értem. Zakatolás, jön a Bzmot, sõt, két Bzmot, csatoltan. Repkény bólint, én is bólintok. Auf wiederseh'n, két meglepetten bámuló németet hagyunk magunk mögött.


Fölfelé kapaszkodunk, sûrû ködben egyre csak magasabbra és magasabbra az erdõben. Valahol elérjük a gerinc lokális maximumát, mert kicsit lefelé is sétálunk, még mindig szürke ködben. Nagy a csönd. A Gilitka-kápolnánál megállunk, hallgatjuk egy kicsit. Tényleg nagy. Még a felettünk húzódó 120 kV-os légvezeték is tapintatosan hallgat, nem zúg, nem zümmög. A kápolnával szemben ismeretlen katona sírja áll, egy félelmetes korszak mementójaként. Letérünk eddigi utunkról, irány a kék kör, amely a Gilitka-forrástól ravasz módon zölddé változik. A forrásból halkan, hidegen csobog a víz, úgy emlékszem, finom is. Tényleg az. Patak zúdul lefelé a völgyben, ahol nekünk fölfelé kell bandukolni, meglátunk néhány alakot a ködben, széles dózerúton menetelnek. A jelzés viszont egy nem várt, de látható kanyarral kitér az Antónia-vadászlak felé. Az épület kísérteties látványt nyújt, a nyitott ajtókon, ablakokon át dohos homály látványa szûrõdik ki. Végszükség esetén bemennék, ha tényleg nincs más menedék. Felsétálunk a gerincre, a tábla szerint ez az Ágazat-tetõ. Éljen, innen már közel a Homonna, onnantól végre több lesz a lejtõ. Valahogy nem megy ma a sietés, a sár sok erõt kivett az elején, hiába, hogy Szarvaskõ óta jól járható a terep. Magas, zöld ruhás alak bukkan fel hirtelen a semmibõl, a fõrendezõ manifesztálódik elõttünk, együtt sétálunk tovább. Felérünk a tisztásra, kopjafa állít emléket az itt dúló harcoknak, a zárómondat „Soha többé!”. Úgy legyen. Köves tanár úr frissítésrõl beszél, elõször nem értem, mert a hátizsákja meglehetõsen sovány. Valami bort is megpendít, elõször megpróbálom visszautasítani, kicsit félek a gyomromra gyakorolt hatásától.


Leérünk egy dózerútra. Aha, itt a terüljasztalkám. Mégis megkóstolom a bort, meg Repkény is megkóstolja, a királyleányka határozottan finom. Kicsit elbeszélgetünk itt a térképek és a jelzések közötti viszonyról, a telefonos résztvevõ-rendezõ interakció („Itt állok egy farakás mellett, meg van egy magasles, merre kell menni?”) nehézségeirõl, majd elporoszkálunk. Talán a bor teszi, de kezd egyre jobban melegem lenni. Érdekes, pedig nem ittam annyit. Akkor viszont a Nap sütött ki és tényleg. A piros sáv széles szekérútjáról csodaszép a kilátás a Mátra és a Várhegy vonulata felé. Újabb elágazás következik, aszfaltutat koptatunk és aszfaltút koptatja a lábunkat, nem sokáig, mert a P+ egy nem teljesen egyértelmû kanyarral betér újra az erdõbe. Patakot keresztezünk, óriási lapulevelek között. Repkény a síbottal gyakorolja a távolugrást. Sikerül, diadal, a következõ versenyszám a mûkorcsolya és a síelés sajátos kombinációja. A nyomvályúban békésen folydogál egy ideiglenes patak, halk csobogással kérdezi, miért fölfelé megyünk, amikor lefelé sokkal könnyebb? Õ már a Fennsík óta siet lefelé és mindjárt lent is van. Mi másik lejtõt választunk, elõttünk a távolban az Ódorvár környéki, néhol 600 méter feletti hegyek láncolata húzódik. Leérünk, még egy hupli, még egy kanyar, köves út, mûút, megérkezünk a Varróházhoz. Egy autóval érkezõ kiránduló pár néz végig rajtunk. Az rendben van, hogy combközépig sárosak lettünk, de miért örülünk ennek annyira? És miért van rajtunk kabát, amikor hétágra süt a Nap? Nehéz efölött napirendre térni. A kabát fölött nekem is.


Irány Tárkány, kisvonat sípja fütyül élesen, a falu szélén meglátjuk a szerelvényt is, a C04-404 pályaszámú mozdony cibál egy személykocsit, az viszont tele van. Integetünk egymásnak a masinisztával, aki elöl ül, õk tovapöfögnek a Stimecz-ház felé. Valami gyanús. Túl sok az autó az utcán. Vagy nagyon megszaladt a tárkányiaknak, vagy lagzit tartanak és a vendégek ott parkolnak, ahol éppen tudnak. Egyik sem, mert most bizony a Felsõtárkányi Rétesnapokba futottunk bele. Az ellenõrzõponton ennek megfelelõen zsíroskenyér és lilahagyma jár, töltekezünk, levesszük a kabátot, mert dög meleg lett, a fesztiválozók egy szál pólóban-rövidgatyában réteseznek. Elbúcsúzunk lassan a békésen sütögetõ pontõröktõl, még van elõttünk egy megmászandó hegy. Focipálya, erdõ, toronydaru, erdõ, üdülõ, erdõ, idõrendi sorban. Valami megint gyanús. Az a toronydaru eddig nem volt. Pláne a másik. Ezek párosával járnak?


Utolérünk pár sporttársat, néhányuknál vagy a királyleányka ártott meg, vagy a hirtelen idõváltozás, vagy az energiaital, vagy ezek együtt. Azt legalábbis nehezen bírom megállni nevetés nélkül, amikor egy összvissz harminc méteres hajtûkanyart – két méter szintemelkedéssel, bizony! - egy srác lendületbõl megpróbál levágni, de a lendület megtörik a meredek parton és ráhasal a földre. Nem csügged, azért is felmászik. Utána az emelkedõn elhúzunk elõlük, a távolság lassan, de határozottan növekszik, mint a lassan nyújtott rágógumi. Fõleg, mivel zenehallgatással és néhány kevéssé artikulált üvöltéssel próbálják egymásban tartani a lelket az emelkedõn. Ilyenkor nem lehet eléggé kilépni. Ennek eredménye, hogy a Vasbánya-tetõ alatti elágazásban a tüdõm úgy dönt, hogy õ mostantól passzív szemlélõje lesz az eseményeknek, levegõt meg vegyek úgy, ahogy akarok. Renitens dög. Felkapaszkodunk a Kövesdi-kilátóhoz, Repkény szorosan mögöttem halad, odafönt megállunk végre egy pillanatra. Végre, sikerül egy olyan pillanatot elkapni, amikor nem süti ki a szemünket a Nap és nem borítja pára a láthatárt. Így kivehetõ a Tisza-tó víztükre, csillogó sávként a messzeségben, a Tiszai Erõmû kéménye és persze Matyóföld falvai. Átsétálunk Várkútra, újabb ellenõrzõpont vár, Erdei Tanya fedõnevû, odabent igen vidám társasággal, csak szegény pontõr lassult már be délutánra. Olyannyira, hogy az idõpont négy számjegyének felírásához négyszer kell az órára néznie, fõ a pontosság.


A Török-úton trappolunk tovább, sûrû erdõben, sokáig. Nagyon sokáig. Még mindig. Olyan, mint amikor egy ezerszer járt úton ezeregyedszerre is végigmegy az ember és bár pontosan tudja, mikor, mi következik, mégis reméli, hogy most hamarabb vége lesz. Valóban vége lesz, már akkor, amikor úgy gondolnám, hogy sosem lesz vége. Felballagunk a Nagy-Eged tetejére, itt is igen vidám, mosolygós pontõrséggel találkozunk, õk csokiszelettel is megajándékoznak. A kilátózás kimarad, csupa sár a cipõnk és nem érezzük jó ötletnek, hogy az általunk összesározandó létrafokokon kelljen csúszkálni az amúgy is kissé labilis vasszerkezeten. Visszatérünk az elágazásba, köves úton, csodálatos panorámát bámulva ereszkedünk lefelé, elõttünk Eger, Ostoros, Novaj házai, messzebb az Alföld végtelensége, odébb a Mátra tömbje terülnek el. A szerpentinre térve elkezdünk kocogni, hogy ne csúszkáljuk ki az ösvényt, majd kihuppanunk a széles útra a hegy aljában. Végre. Még elõttünk van egy utolsó domb, még egy utolsó meredek lejtõ, és megérkezünk a városba. Eseménytelen kilométer áll elõttünk, egyedül a nemrég felépített csatorna okoz némi meglepetést, lehet, hogy mostantól nem alakul ki raftingpálya az úton? Lehet.


Egervár vasúti megállóhely, a kútnál megállunk inni, megnézem a vasút által kirakott információs táblát, kár, hogy valaki már próbálgatta a tábla szilárdsági tulajdonságait. Szomorú. Betrappolunk a városba, sok újat már nem mutat, egyszerûen jó érzés egy ismerõs közegbe visszatérni. A közeg reakciója mondjuk kissé furcsa, ha a járókelõk arckifejezését nézem. Meg azt, hogy mindenki kikerül minket, jó nagy ívben. A sár valóban szépen rászáradt a nadrágunkra, mindenhová. Besétálunk a célba, megkapjuk a díjazást, szép, fotópapíros oklevél és a szokásos kitûzõ jár. Meg bor, meg zsíroskenyér, meg szõlõ, tetszõleges sorrendben. Kicsit pihenünk a célban, aztán tûzés haza. Az Eger Csillaga szép, jó, kellemes túra maradt az új útvonalon is. Az egyik kedvencem. Köszönöm a rendezést az Egri Kárpátosoknak, a társaságot Kerek repkénynek és – azon a rövid szakaszon – marton4-nek!


-Kékdroid-

 


Képek