Túrabeszámolók


BEAC Maxi / Turista Kékszalag

Pap GáborTúra éve: 20102010.09.16 12:58:47

 Beac Maxi 110


 


Végül ez is összejött. Mióta túrázom, minden évben fölmerül, hogy részt vegyek a Beacon, de valami mindig közbejött. Sokáig úgy tûnt, hogy idén sem lesz ez másképp, aztán a Vadrózsa 150 elmaradásával egyértelmûvé lett a helyzet.


Szépen esett reggel, még a Nyugati csarnokában is, igaz a tetõ halványan csökkentette az intenzitást. Hosszú idõ után üdvözölhettem a régi ismerõsöket a vonaton. Mindenki elégedetten nyugtázta, hogy nem bolondult meg, mert lám mások is jönnek kirándulni.


8:20 tájékában eredtem útnak Quvic-al. Az elsõ és utolsó kerékpáros csoportot mindjárt az Irma-forrás utáni meredélyen elhagytuk. Itt volt a legnagyobb a sár is, egyébként nem volt olyan rossz a terep, mint vártam. Napi recept: lassú kocogás, óvatos ereszkedés a lejtõn. Gyenge kondimhoz ez pont megfelelt. Csóványosig póló + ¾-es nadrágban toltam, de a csúcson elõkerült a széldzsekit. Nagyon kihûtött az esõ, sok energiát igényelt a fûtés. Kényelmesen ettem a ponton, ittam a felhozott vízbõl.

Nagy-Hideg-hegyen nyomtam magamnak pecsétet, és kihasználtam a vizesblokk szolgáltatásait. Kicsit lepénynek éreztem magam, pedig ez még igen az eleje. Az Inóci-vágás inkább csak rontott állapotomon. A turistaháznál a pontõr határozott felszólítására az aszfalton közlekedtem tova. Békás-rétig sikerült rendezni a sorokat, már biztos voltam benne, ha lassan is, de kocogva fogom megtenni a táv nagyját. Felfelé az egykor elkerített részen az órámra pillantva úgy saccoltam, hogy a három órás komp nagy valószínûséggel éppen meg lesz, engedélyeztem is egy rövid szedrészést magamnak. Már-már azt hittem az idõjárás jobb belátásra tért, és abbahagyja az öntözést, mikor a Világos-tér elõtt megszórt egy különösen erõs zápor. Hegyestetõn megjelent a köd is, nem veszélyeztetett a panoráma. 14:15-re a ponton voltam, ahol mondták, hogy dinnyét kellene enni. Kérdeztem mennyit? Amennyi belém fér! Hát én nem voltam rest, öt perc alatt betermeltem vagy egy kilót, és egy szelettel a kezemben elindultam lefelé. 14:50-kor a révnél nyújtottam át igazolólapom. Itt kapom meg a Nagy-Villám pecsétjét is. Végszóra befut Quvic is, így hárman kelünk át a hármas komppal. Rajtunk kívül 1-2 autó, meg egy zsák fiatal van, tán osztály kiránduláson. A tömeg nem akadályoz meg, hogy izomlazítóval bekenjem magam, ki kell használni a holt idõt.


Túlparton Runner42 hamar elközlekedik, mi még vizet töltünk a kútnál. Moli-pihenõig szétszakadunk, nagyon szeretem ezt a részt a T100-ról, igen jól futható. Csanyánál becsületpecsét, és jólesõ töltekezés. Kóla és aszalt ananász jó párosítás. Nem tudom a távolság adatokat, Dobogókõig jó volna világosban eljutni. Kisrigóban 5-10 percet várni kell a levesre, de megéri, erõt ad. A cél elõtt még utoljára találkozom Quviccal, és 17:40 körül nekivágok a kevésbé ismert résznek. Sikárosi-réten nincs gond, bár csak egyszer jártam erre, még a kék elterelés elõtt. A piros háromszögön viszont elbizonytalanodok, annyira ritkák a jelzések. 7:10-re a menedékházhoz érek, bent ég a villany, de az ajtó zárva. Sehol senki, bemegyek hát a turistaházba pecsétért. Ott találom a pontõrt a pultnál, már nem fázik. Legurítok egy kólát, elõkerül a lámpa. Elõször a fejemen van, de nagy a köd, és rettentõen fázom csupasz fõvel. Lámpa kézbe, sapka vissza, így már mindjárt más. Bár ismerem a terepet Fagyoskatonáig, alig lehet látni a köveket, óvatosan kocogok.

Megvan a sárga elágazása, kezdõdik a jelvadászat. Elég komisz dolog. Egyszer jártam erre nappal. Azt tudom, ha elveszteném a jelet, keletnek kell tartanom a gerincen, és akkor elõbb-utóbb a piros sávba ütközöm. Nem biztos, hogy végig a sárgán megyek, de végül csak kikeveredek a Tölgyikrekhez. Lajosforrás egyre csak várat magára. A ponton minden jóra fordul, háromféle finom házi doppingszerrel kínálnak, igazságosan fogyasztok mindegyikbõl. Felballagok a piros kereszthez. Elõször és utoljára veszem elõ a térképem a túrán, ilyen közel a célhoz nem lenne jó eltévedni. Akadálytalanul jutok le Csikóvár aljáig, a T100-al szerzett helyismeret sokat segít. Egészen Csobánkáig kocogok, de a Kevély emelkedõjét már nem erõltetem. A nyeregben pecsételek, iszok, és beszélgetek, nincs hova sietni. Nem esik jól a lejtõ, térdeim kezdenek fáradni. Hamar átrágom magam a Rozália-téglagyárig, csak a Vendel-hegynél kell figyelni. Lámpámban az elem kezdi megadni magát, vibrál a fény, és egyre gyengébb. Ha futok, a rázkódástól néha ki is alszik. Épp azon gondolkodom, meddig bírhatja még, mikor felpillantva a téglagyár kapuja elõtt egy ló méretû kutya áll szembe velem fenyegetõen. Tán nem keresném a konfliktust így éjfél tájban, úgyhogy angolosan távozom egy balra nyíló ösvényen. A sárga, kék, és zöld jelzések valamelyikébe csak becsapódok elõbb-utóbb. A kék lett a nyerõ, folytathatom az utam, csak a lámpa bírná ki. Már csak annyi fénye van, hogy gyalogolni lehet vele, a reméltnél lassabban érek a Virágos-nyeregbe. Könnyû megtalálni a pontot, dobok még egy utolsó zsíros kenyeret a lovaknak, de igazából már a levesre vágyom. Elindulok a remekül szalagozott úton. Vizes vékony nadrágban fáznak a térdeim, meg különben is jobb lenne futva, de így jár az, aki az utolsó leheletéig ki akarja használni az elemeit. Végül a tekerõs vészlámpa nem kerül elõ, nem sokon múlott. A cédrusnál röfögésre, és csámcsogásra leszek figyelmes. Tapsolok, és rikkantok néhányat, tudja meg minden vaddisznó, hogy itt vagyok. Egy 20 fõs konda ki is szalad a cédrus alól, be az erdõbe. Szemügyre véve õket, van egy vadkan alakú de rózsaszínû is köztük, a hátán két szürke folttal. Más kaland már nem vár rám, kettõkor átlépek az ovi kapuján.


Köszönöm a szervezõk munkáját!