Túrabeszámolók


Vadrózsa

JakabTúra éve: 20102010.09.15 08:57:31

Szakadó esõben autóztunk Macival a jubileumi Vadrózsára. Maci indítéka a Cartográfia kupa sorozat volt, enyém meg a szórakoztató kísérõ szerepe. Semmi jóval nem biztatott az idõjárás, ahogy közeledtünk Rózsaszentmárton felé, egyre jobban zuhogott az esõ. A kocsitól a rajthelyre történõ 100 m-es szakaszon sikerült bõrig ázni, nem volt értelme ábrándozni kellemes túráról. Viszont a gyors rajtolás után, lélekben felkészülve vidáman indultunk neki az aszfaltnak. A falut elhagyva combközépig feltûrtem az átlátszóra ázott nyári nadrágomat (nem is tudom mit képzeltem, hogy ezt vettem fel) hogy ne caffogjon a vizes szára. A dzsekim elméletileg vízhatlan volt, gyakorlatilag már 1 km után beázott. A kalapom csak a meleg párát tartotta a fejemen, de a hangulatunk ennél fogva egyre emelkedett. Az elsõ lejtõn való sáros csúszkálástól igyekeztem kedvet kapni a kalandtúrához. Egyfolytában az járt a fejemben, a terepfutók hogy tudnak ebben a sárban futni esés nélkül. Ráadásul 50 km-en keresztül. Hát tudtak, így gyorsan megjegyzem, minden elismerésem az övék.


A sár után némi aszfalt vigasztalt bennünket, majd a füves úton bokáig merült a cipõm a vízben, egyúttal elkezdõdött a nemszabadseholmegállnihogymegnefázzunk szindróma. A vizes cipõben addig jó cuppogni, amíg meleg benne a víz, bár minden egyes késõbbi tócsa friss hidegként érkezett, de a meleg testtõl hamarosan kellemesen langyos lett. Erre az út folyamán bõven volt példa.


Az elsõ ellenõrzési ponthoz egy kellemes fenyveserdõ kellemetlenül csúszós sártengerén kapaszkodtunk fölfele, próbáltam oldalvást rakni a tappancsaimat, hogy ne csússzak többet vissza, mint amit elõre haladtam. Végül sikerült feljutni a tetõre, ahol bélyegzés, majd mint a szürke szamár a ködben, továbbindulás. Alig láttunk valamit akkora pára volt. Azt hittem a tetõn picit fújhatok egyet, mert sima szakasz következik, sziklás, kellemesebb, de tévedtem, mert máris lefele kellett ereszkedni, ismét veszélyes csúszós sáron. Egy utánunk érkezõ fiatalember kétszer is a hátára esett a lejtõn, ijesztõ látványt nyújtva. Szerencsére nem történt baja, mi igyekeztünk ezt megúszni.


Vigasztaltam magam az óriás gombák látványával, amit az erdõ nyújtott. Az erdõbõl kiérve cuppogós rét, majd rémesen cuppogós, sáros kivájt út következett, amin megint nagyon nehéz volt haladni. Egy tanyához közeledtünk, de közben mivel mindent elárasztott a víz, több helyen patakászás lett a túrából. (épp most olvastam a túraújságban, hogy ilyen is van, hát részben megtapasztaltam milyen is az) Sok helyen ömlött a szántóföld oldalából a víz, elárasztva teljesen az utat, végképp sártengert képezve. A tanya után próbáltam könnyíteni és átmásztam a villanypásztoron, mert a vizes fûben mégiscsak könnyebb lépkedni mint a sáros szántóföld szélén. Maci is így akart tenni, ezért átbújt a villanypásztoron, de lába között a villanypásztorral megcsúszott az egyik lába, és megcsípte az áram. Állítólag nem élvezte, de én nem hiszem. :-)


A legelõt elhagyva, és már sikeresen visszamászva az útra, még kellemetlenebb rész következett. Egy erdõ, melynek mélyén tóvá szélesedõ patakon kellett átkelni. Már lefele is ágtól-ágig kapaszkodva-csúszva tudtunk menni, a tóvá nõtt patakon kerestük az átkelési lehetõséget. Ehhez a meredek parton ágakba kapaszkodva oldalazva tudtunk lejutni, de itt már megfordult a fejemben, hogy extrém túrán veszek részt akaratomon kívül.


Végül sikeresen átjutottunk a patak medrén, aztán az erdei ösvényen feljutottunk a második ellenõrzõ ponthoz, a tópartra. Bár a túristaút gyakorlatilag eltûnt, mert parakká változott. Fent vízesést fényképezhettünk, bár ezidáig itt nem volt ilyen, az éjszakai esõzéstõl szabályos vízesések zúdultak a tóba, felemelõ látványt nyújtva.  Már nyakig sárosak voltunk, de még mindig lehetett fokozni az élményeket, mert egy nagyon meredek parton kellett fölkapaszkodnunk.


Négykézláb, gyökerekbe markolva sikerült feljutni, így már a kezem is sáros lett, aztán az arcomra is kentem belõle. Igazából nem zavart már, ez egy ilyen nap volt. Próbáltam koncentrálni az egyébként szép látnivalókra, patakvölgyekre-medrekre, ami vadregényes lehet száraz idõben. Erdei út következett, viszonylag kevés sárral, aztán ismét el kezdett esni az esõ, ami elõzõleg már csendes csepergés volt csak. Ködbe-párába veszett a környék, de már túl voltunk a fele távon bõven, kerestük a leírás szerinti pincéket.


A pincesoron sár helyett megint patakmederré alakult úton mentünk, majd nagy gazzal benõtt vizesárokban haladtunk tovább, körülöttünk mindenütt zúgott lefele a hirtelenjében alakult sok-sok patak, néhol egészen durva erõsséggel.


Nem is tudtunk tovább menni, kerülni kellett, az út le volt szakadva, szabályos eróziót képezve a löszösnek tûnõ talajban. Félelmetes volt inkább, de jókedvünk nem hagyott el bennünket, bokáig merülve a sárban, átkeltünk ismét a patakon, majd nemsokára megleltük az ellenõrzési pontot is, az egyik pincében.


Lelkesen fogadtak bennünket, és borral, pezsgõtablettával kínáltak minket, és volt paradicsom, szilva, sárgarépa, meg jó hangulat. Feltankoltunk zöldségbõl-gyümölcsbõl, aztán lelkesen indultunk tovább immár az utolsó szakaszra. Lassan vége lett az extremitásnak, felértünk az aszfaltra, amin végtelenül hosszan gyalogoltunk be a faluba. Idõközben a vizesárokban lemostan a lábamról-combomról a sárt, a cipõnk is tiszta lett a vizben haladva.


Aztán beértünk, megkaptuk az oklevelet, jubileumi kitûzõt, kaptunk egy tál paprikás krumplit, ami igen jólesett. A rendezés hibátlan, az ellátás remek, a pontõrök kedvesek, az idõjárásról igazán nem tehettek. Paprikás krumpli és üdítõ fogyasztás után száraz ruhába átöltözve, kalandos élményekkel tele hazaindultunk.


És az esõ ismét csak esett és esett..