Túrabeszámolók

Gázló teljesítménypróba a Kõris-hegyen keresztül

Távolság: 107,3 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 1580 m.

Mivel elõzõ két napon is bicikli túráztam, így a combjaimban méretes izomlázzal neveztem be. A nevezés sokkal gyorsabban megtörtént, mint számítottam. Leginkább azok a túrázók lassították a nevezést, akik a kérés ellenére, hogy a másik asztalnál töltsék ki a regisztrácós lapot, mégis csak a nevezési asztalnál tették meg, annak ellenére, hogy öten-hatan álltak mögöttük sorban, kitöltött lappal.

Nevezés után gyors készülõdés (itiner térképvázlat elsüllyesztése a hátizsákban, nyolcadik teljesítés hazai terepen), majd az útvonaljelzésekre vonatkozó tájékoztatót követõen rajt. Komótos tempóban indultam, tanulva a tavalyi hibámból, amikor a bemelegítés hiánya miatt, már Herenden elszállt a pulzusom. Az utak jobbnak bizonyultak a vártnál. Gyakorlatilag a Rézbükki-útig szárazok. A Majolikagyár után dzsindzsás emelkedõ és néhol dzindzsás mezei szakaszok vártak ránk. A legmeredekebb emelkedõn meg sem kíséreltem föltekerni. Éreztem, hogy még nem melegedtem be megfelelõen. Az aszfaltút elérésétõl kezdve, majdnem végig jó utakon tekertem. Elég sokan elõztek meg. Az eligazító ponttól remek földúton, majd murván értem el a Csehbánya-Újtelepre vezetõ murvás utat, amit egyébként is kedvelek. A Szénapajtánál, gyerekek bevonásával megkaptuk az ellenõrzõ bélyeget. A bauxit szállító úton gyorsan elértem az aszfaltot, s ez évben rá is tértem, bármennyire jobban szeretem is a két murvás utat. Döngetés a Csollányos-völgy aljáig, majd szép nyugodtan föltekertem a Királykapui ellenõrzõ ponthoz. Ragasztás után, hullámvasutazás a Witt emléktábláig, ahol nézelõdés közben megettem egy csokit. Az Odvaskõpusztára vezetõ út sokkal jobb, mint tavaly. Újabb ellenõrzõ bélyeg. Megettem egy energiagélt. Gyerünk tovább. Az aszfalton furcsa lett, egy nyikorgó lánchang. Nézegetem, az én láncomtól nem jöhet, hiszen a túra kezdetén kapott olajat. Rájöttem, a mögöttem jövõ sporttárs lánca könyörög kenésért. Észre sem vettem, mikor ért utol. Ha valaki ilyen közel megy a másikhoz, célszerû lenne tudatni vele, ne csináljon váratlan fékezést, mert akkor bizony a hátsó könnyen elszállhat.

A Rézbükki-út kezdetén megszabadultam néhány ruhadarabtól, úgyis kimelegszem a 7,7 km-es átlagban 6,8%-os meredekségû emelkedõn. Egyébként nem volt meleg. Az órám 23 fokot mutatott. Ez évben is sikerült megállás nélkül teljesíteni az emelkedõt. Bõ három kilométer után, csatlakozott hozzám egy fele olyan idõs biciklis, mint én vagyok, s már több Gázlón is találkoztunk, s végig beszélgettük a hátralévõ részt (neki is legalább 20-al magasabb a maximális pulzusa, mint amit a saccográfos képlet megad). Õ sokkal erõsebb mint én, társai viszont gyengébbek az emelkedõkön, így visszavett a tempóból, hogy kevesebbet kelljen fönt várakoznia. Mindenesetre gyorsabban telt az idõ így. Persze akiket megelõztünk azok számára lehet, hogy egy kicsit idegesítõ volt, hogy nekünk még erre is van levegõnk. Engem nem szokott zavarni. Az emelkedõn meglátszott az elõzõ kétnapi bringázás, mert egy tízessel alacsonyabb pulzussal mentem föl a megszokottnál. Viszont az út, ahogy a szervezõ írta a bejárásról, gyakran felpuhult, így 1-2-vel alacsonyabb áttétellel tudtam fölmenni, mint ha száraz lenne.

Fönt, az újabb bélyeg után, megettem egy szendvicset, megkentem a láncot és feltöltöttem az ivózacskót. Mivel nem volt nagy kánikula, az aszfaltos lefelére felvettem egy széldzsekit, s ésszel megkezdtem a gurulást. Ha az aszfalt nem is lett felújítva, de tényleg tisztább mint szokott, így gyorsabban lehetett menni. Az utolsó aszfaltos emelkedõn, levetettem a széldzsekit.

A Zabolai út igen jó állapotban van. Ugyanazon a szakaszon, ahol tavaly most is le kellett menni a murváról, mert csak az egészen nagy köveket hagyta meg a víz, az apraját elvitte. A porvai murvás elágazónál, az engem korábban megelõzõ biciklis, meglátván az Andrásék által, az éjszakai túrára kirakott szalagozást, rögtön elindult rossz irányba. Utánaszóltam, s visszatereltem a helyes irányba. A nekünk szánt jelzéseket csak ezután látta meg. Érdekesek az egybeesések. Zsolték és Andrásék is narancsvörös szalagokat használtak, bár nekünk az indulásnál elmondták, csak az elsõ murvás útig van szalagozás, ez meg már a többedik volt.

Vinyén ittam egy kis tonicot, s irány a Cuha-szurdok. Elõzetesen elolvastam a rendezõi tájékoztatót a gázlók állapotáról. Korrektek. Eddig csak képeket láttam a patak rendezkedésérõl, így kíváncsi voltam mi vár ránk. Kegyetlenül tönkretette a tavaly rendbe hozott gázlókat a patak. Egyedül a legalsó és a legfelsõ maradt ép, a többit rendesen megbontotta. Szokásaimnak megfelelõen, az elsõ gázlót követõen terveztem a kamásli fölvételét, de ez már elkésettnek bizonyult. Az elsõ gázló általában sekély vizû, most viszont mindkét cipõm megmerült, így utána már mindegy volt. Ahol nem láttam, milyen a fenék ott inkább leszálltam és áttoltam a biciklit, s nem is kísérleteztem semmiféle köveken átegyensúlyozással sem. Már úgyis mindegy volt.

Porva-Cseszneken megálltam kicsit kicsavarni a zoknijaimat, cipõt vízteleníteni valamennyire, s mivel Anita nyitva tartotta a büfét, ittam egy kólát is. Ezzel eldõlt, hogy Bakonybélben nem tartok nagy pihenõt. A folytatásban a földút elég sárosnak bizonyult, ráadásul az az erdõszélénél olyan mértékû lett, ami a többséget velem együtt leszállította. Jó sáros lett a cipõm, pedig milyen szép tisztára mosta a Cuha! Eseménytelen tekerés következett Bakonybélig. Utolsó ellenõrzõ bélyeg. Kevertem egy izotóniás löttyöt, feltöltöttem az ivózacskót, lenyeltem egy energiagélt, s indultam is tovább. Az emelkedõ kezdetén a patakátkelésnél megint megteltek a cipõk, de ilyen kicsiség már nem zavart. Szép szélcsendes idõben, meglepõen jó állapotú úton haladtam, amit csak a mostani fakivágások helyén lazítottak fel a gépek. Vagy kétszer gondoltam rá, hogy le kéne szállni, de hát ez csak olyan kósza gondolat volt, mivel jobban ment,mint vártam. Érdekes, hogy a hatos útelágazásnál, a frissen kiirtott erdõrész után, a szél mennyire letarolta az évszázados bükköst. A lefelé vezetõ lejtõ meredek része igen jó állapotú, az utána következõ murvás út,meg mindig is jó volt. Kiértem a Herendre vezetõ aszfaltra. Kis le-föl, majd nagy száguldás a vasúti átjáróig. Még egy kis tekerés, s beértem a célba.

Fölírták az érkezési idõt, s kérték várjunk egy kicsit, mert lassú az adminisztráció és sokan estünk be majdnem egyszerre. Elgurultam. Próbáltam találni valami vízcsapot, de a 100-nál több autóra és buszra méretezett parkolóban és környékén, sehol semmi. Átöltöztem, s a nálam lévõ vízzel, egy kifúrt kupakú PET palackból lecsutakoltam kicsit a biciklit. Ezzel a módszerrel 2 liter víz elegendõnek bizonyult az elfogadható tisztasághoz. Velencén, a ragadós sár után kellett 5-6 liter. Visszaballagtam a célba, s átvettem az oklevelet és a kitûzõt, amit évszámmal különböztetnek meg. Csúnya szépséghiba, hogy ezt az évszámot filctollal utólag írják rá.

A túra ár/szolgáltatás aránya a rosszabbak közé tartozik, de tavalyhoz képest javult. 500 Ft-ért laminált rajtszámot, mint igazolólapot, itinert, szürkeárnyalatos térképvázlatot, emléklapot, kitûzõt, Odvaskõpusztánál és a Kõris-hegyen vizet, Odvaskõpusztánál szõlõcukrot kaptunk és kiváló útvonaljelölést. Immáron nyolcadik alkalommal teljesítettem a túrát, s az útvonaljelölés most volt messze a legjobb. Mindenféle itiner és térkép nélkül is teljesíthetõ.

Tulajdonképpen, most az itinernek csak annyit kellett volna tartalmaznia, hogy „kövesd a sárga köröket és pöttyöket”.