Gázló
teljesítménypróba a Kõris-hegyen keresztül
Távolság:
107,3 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített
szintemelkedés: 1580 m.
Mivel
elõzõ két napon is bicikli túráztam, így a combjaimban méretes
izomlázzal neveztem be. A nevezés sokkal gyorsabban megtörtént,
mint számítottam. Leginkább azok a túrázók lassították a
nevezést, akik a kérés ellenére, hogy a másik asztalnál töltsék
ki a regisztrácós lapot, mégis csak a nevezési asztalnál tették
meg, annak ellenére, hogy öten-hatan álltak mögöttük sorban,
kitöltött lappal.
Nevezés
után gyors készülõdés (itiner térképvázlat elsüllyesztése a
hátizsákban, nyolcadik teljesítés hazai terepen), majd az
útvonaljelzésekre vonatkozó tájékoztatót követõen rajt.
Komótos tempóban indultam, tanulva a tavalyi hibámból, amikor a
bemelegítés hiánya miatt, már Herenden elszállt a pulzusom. Az
utak jobbnak bizonyultak a vártnál. Gyakorlatilag a Rézbükki-útig
szárazok. A Majolikagyár után dzsindzsás emelkedõ és néhol
dzindzsás mezei szakaszok vártak ránk. A legmeredekebb emelkedõn
meg sem kíséreltem föltekerni. Éreztem, hogy még nem melegedtem
be megfelelõen. Az aszfaltút elérésétõl kezdve, majdnem végig
jó utakon tekertem. Elég sokan elõztek meg. Az eligazító ponttól
remek földúton, majd murván értem el a Csehbánya-Újtelepre
vezetõ murvás utat, amit egyébként is kedvelek. A Szénapajtánál,
gyerekek bevonásával megkaptuk az ellenõrzõ bélyeget. A bauxit
szállító úton gyorsan elértem az aszfaltot, s ez évben rá is
tértem, bármennyire jobban szeretem is a két murvás utat.
Döngetés a Csollányos-völgy aljáig, majd szép nyugodtan
föltekertem a Királykapui ellenõrzõ ponthoz. Ragasztás után,
hullámvasutazás a Witt emléktábláig, ahol nézelõdés közben
megettem egy csokit. Az Odvaskõpusztára vezetõ út sokkal jobb,
mint tavaly. Újabb ellenõrzõ bélyeg. Megettem egy energiagélt.
Gyerünk tovább. Az aszfalton furcsa lett, egy nyikorgó lánchang.
Nézegetem, az én láncomtól nem jöhet, hiszen a túra kezdetén
kapott olajat. Rájöttem, a mögöttem jövõ sporttárs lánca
könyörög kenésért. Észre sem vettem, mikor ért utol. Ha valaki
ilyen közel megy a másikhoz, célszerû lenne tudatni vele, ne
csináljon váratlan fékezést, mert akkor bizony a hátsó könnyen
elszállhat.
A
Rézbükki-út kezdetén megszabadultam néhány ruhadarabtól, úgyis
kimelegszem a 7,7 km-es átlagban 6,8%-os meredekségû emelkedõn.
Egyébként nem volt meleg. Az órám 23 fokot mutatott. Ez évben is
sikerült megállás nélkül teljesíteni az emelkedõt. Bõ három
kilométer után, csatlakozott hozzám egy fele olyan idõs biciklis,
mint én vagyok, s már több Gázlón is találkoztunk, s végig
beszélgettük a hátralévõ részt (neki is legalább 20-al
magasabb a maximális pulzusa, mint amit a saccográfos képlet
megad). Õ sokkal erõsebb mint én, társai viszont gyengébbek az
emelkedõkön, így visszavett a tempóból, hogy kevesebbet kelljen
fönt várakoznia. Mindenesetre gyorsabban telt az idõ így. Persze
akiket megelõztünk azok számára lehet, hogy egy kicsit idegesítõ
volt, hogy nekünk még erre is van levegõnk. Engem nem szokott
zavarni. Az emelkedõn meglátszott az elõzõ kétnapi bringázás,
mert egy tízessel alacsonyabb pulzussal mentem föl a megszokottnál.
Viszont az út, ahogy a szervezõ írta a bejárásról, gyakran
felpuhult, így 1-2-vel alacsonyabb áttétellel tudtam fölmenni,
mint ha száraz lenne.
Fönt,
az újabb bélyeg után, megettem egy szendvicset, megkentem a láncot
és feltöltöttem az ivózacskót. Mivel nem volt nagy kánikula, az
aszfaltos lefelére felvettem egy széldzsekit, s ésszel megkezdtem
a gurulást. Ha az aszfalt nem is lett felújítva, de tényleg
tisztább mint szokott, így gyorsabban lehetett menni. Az utolsó
aszfaltos emelkedõn, levetettem a széldzsekit.
A
Zabolai út igen jó állapotban van. Ugyanazon a szakaszon, ahol
tavaly most is le kellett menni a murváról, mert csak az egészen
nagy köveket hagyta meg a víz, az apraját elvitte. A porvai murvás
elágazónál, az engem korábban megelõzõ biciklis, meglátván az
Andrásék által, az éjszakai túrára kirakott szalagozást,
rögtön elindult rossz irányba. Utánaszóltam, s visszatereltem a
helyes irányba. A nekünk szánt jelzéseket csak ezután látta
meg. Érdekesek az egybeesések. Zsolték és Andrásék is
narancsvörös szalagokat használtak, bár nekünk az indulásnál
elmondták, csak az elsõ murvás útig van szalagozás, ez meg már
a többedik volt.
Vinyén
ittam egy kis tonicot, s irány a Cuha-szurdok. Elõzetesen
elolvastam a rendezõi tájékoztatót a gázlók állapotáról.
Korrektek. Eddig csak képeket láttam a patak rendezkedésérõl,
így kíváncsi voltam mi vár ránk. Kegyetlenül tönkretette a
tavaly rendbe hozott gázlókat a patak. Egyedül a legalsó és a
legfelsõ maradt ép, a többit rendesen megbontotta. Szokásaimnak
megfelelõen, az elsõ gázlót követõen terveztem a kamásli
fölvételét, de ez már elkésettnek bizonyult. Az elsõ gázló
általában sekély vizû, most viszont mindkét cipõm megmerült,
így utána már mindegy volt. Ahol nem láttam, milyen a fenék ott
inkább leszálltam és áttoltam a biciklit, s nem is kísérleteztem
semmiféle köveken átegyensúlyozással sem. Már úgyis mindegy
volt.
Porva-Cseszneken
megálltam kicsit kicsavarni a zoknijaimat, cipõt vízteleníteni
valamennyire, s mivel Anita nyitva tartotta a büfét, ittam egy
kólát is. Ezzel eldõlt, hogy Bakonybélben nem tartok nagy
pihenõt. A folytatásban a földút elég sárosnak bizonyult,
ráadásul az az erdõszélénél olyan mértékû lett, ami a
többséget velem együtt leszállította. Jó sáros lett a cipõm,
pedig milyen szép tisztára mosta a Cuha! Eseménytelen tekerés
következett Bakonybélig. Utolsó ellenõrzõ bélyeg. Kevertem egy
izotóniás löttyöt, feltöltöttem az ivózacskót, lenyeltem egy
energiagélt, s indultam is tovább. Az emelkedõ kezdetén a
patakátkelésnél megint megteltek a cipõk, de ilyen kicsiség már
nem zavart. Szép szélcsendes idõben, meglepõen jó állapotú
úton haladtam, amit csak a mostani fakivágások helyén lazítottak
fel a gépek. Vagy kétszer gondoltam rá, hogy le kéne szállni, de
hát ez csak olyan kósza gondolat volt, mivel jobban ment,mint
vártam. Érdekes, hogy a hatos útelágazásnál, a frissen kiirtott
erdõrész után, a szél mennyire letarolta az évszázados bükköst.
A lefelé vezetõ lejtõ meredek része igen jó állapotú, az utána
következõ murvás út,meg mindig is jó volt. Kiértem a Herendre
vezetõ aszfaltra. Kis le-föl, majd nagy száguldás a vasúti
átjáróig. Még egy kis tekerés, s beértem a célba.
Fölírták
az érkezési idõt, s kérték várjunk egy kicsit, mert lassú az
adminisztráció és sokan estünk be majdnem egyszerre. Elgurultam.
Próbáltam találni valami vízcsapot, de a 100-nál több autóra
és buszra méretezett parkolóban és környékén, sehol semmi.
Átöltöztem, s a nálam lévõ vízzel, egy kifúrt kupakú PET
palackból lecsutakoltam kicsit a biciklit. Ezzel a módszerrel 2
liter víz elegendõnek bizonyult az elfogadható tisztasághoz.
Velencén, a ragadós sár után kellett 5-6 liter. Visszaballagtam a
célba, s átvettem az oklevelet és a kitûzõt, amit évszámmal
különböztetnek meg. Csúnya szépséghiba, hogy ezt az évszámot
filctollal utólag írják rá.
A
túra ár/szolgáltatás aránya a rosszabbak közé tartozik, de
tavalyhoz képest javult. 500
Ft-ért laminált rajtszámot, mint igazolólapot, itinert,
szürkeárnyalatos térképvázlatot, emléklapot, kitûzõt,
Odvaskõpusztánál és a Kõris-hegyen vizet, Odvaskõpusztánál
szõlõcukrot kaptunk és kiváló útvonaljelölést. Immáron
nyolcadik alkalommal teljesítettem a túrát, s az útvonaljelölés
most volt messze a legjobb. Mindenféle itiner és térkép nélkül
is teljesíthetõ.
Tulajdonképpen,
most az itinernek csak annyit kellett volna tartalmaznia, hogy
„kövesd a sárga köröket és pöttyöket”.
|