Túrabeszámolók


Kazinczy 200 és résztávjai

Boszi72Túra éve: 20102010.08.04 09:59:09

4x50 nõi váltó







Rohanás volt a pénteki nap, jó 2 órás csúszással indultunk Jucival Pestrõl Füzérre. Tervek szerint este felmentünk volna megnézni a füzéri várat, de errõl a kultúr programról már lekéstünk. Kárpótlásul útközben Sátoraljaújhelyen megálltunk egy fagyizás kedvéért, és 7 óra környékén már Füzéren érdeklõdtünk a szervezõknél a tudnivalókról. Nõi váltóban indultunk Yoyo-val, aki akkorra már terepen volt és László Szilvivel. Juci és én sem jártunk még a Zemplénben, s amit hallottam róla, az egyszerre vonzott és megijesztett. Leírhatatlanul gyönyörû vidék, amit mindenképp meg kell tapasztalnia az embernek, másrészt könnyû eltévedni ezen a tájon és a nehezebben teljesíthetõk közé tartozik a pálya is.


Elhelyezkedtünk, és közben jöttek be az elsõ szakasz teljesítõi, Yoyo is köztük volt, kissé megviselte õt az elsõ 57 kili, de társa unszolására nekiment a második szakasznak is, igazán kemény csaj! Találkoztunk néhány ismerõssel is és valahogy mindig volt kivel csivitelni, nem sikerült korán lefeküdni. Juci ráadásul állandóan a kocsiban felejtett valami roppant lényeges holmit – legutoljára éjjel egy hajgumiért ment le, így másnap hajnalban kissé karikás szemekkel ébredtünk. 5-kor Juci Steve társaságában nekivágott a második szakasznak.


Délelõtt egy rövid séta, találkoztam Yoyoékkal, már sokkal vidámabb volt, megcsinálta a 100 kilit, gratula, nagy teljesítmény! Az örömködés után visszatérve továbbra is érkeztek be az éjszakai teljesítõk, szinte kivétel nélkül kiázott lábbal. Hûû, mi vár rám…Szilvi sürgött forgott, igyekezett mindenkinek segíteni, jól felkészült, tudta, min mennek át a hosszú távosok. Meglepetésként Attila, aki kiszállt 100-nál nekem adta a készlete egy részét, birsalmasajtot és térkép másolatot is kaptam tõle, akkor még nem tudtam, mennyire nagy értéket képviselnek majd a késõbbiekben - köszönettel tartozom neki.


Láttam a szenvedõket és idegesen vártam a 2 órát, elõtte pár perccel befutott Steve és utána kicsivel Juci is megérkezett, aki megsúgta nekem: számítsak rá, hogy el fogok tévedni. Na, ettõl még idegesebb lettem volna, de Lõw Andrissal már indultunk is. A faluból kifelé együtt haladtunk, de hallottam az eredményeirõl és tudtam, esélyem sem lesz vele haladni, így is lett. Bodó-rétre érve bíztatást és innivalót kaptam, majd a kék kereszten haladtam tovább. Aztán elkövettem a nagy gikszert, ami megpecsételte a futásom. Szalagokat követve áttértem az Északi zöldre, csakhogy az elágazásban 2 irányba mutattak a szalagok (ezt akkor nem vettem észre), s természetesen rossz irányban követtem a zöldet. Egyszóval nekiláttam a várva-várt elkavarásnak. Kerestem a megadott határkövet, ami csak nem akart eljönni, de mivel szalag is volt, a jelzés is stimmelt, mentem tovább, megmásztam egy 795m magas hegyet, fent  mentem egy darabig határkõtõl határkõig, mígnem leesett, fogalmam sincs, hol vagyok. A panoráma leírhatatlan szép volt, és gyanús volt, hogy nekem valahol lent a réten kéne nyargalnom... Elõ az ajándék térképpel, ott pont fent volt az egyik korábban látott határkõ, és akkor leesett, életem egyik legnagyobb kavarásában voltam éppen nyakig. Némi káromkodás után enyhe pánik, telefon, senki nem vette fel. Elindultam lefelé, de nem találtam visszafelé a szalagokat, totál össze voltam zavarodva. Talán ötször indultam lefelé, a harmadik szalag után nem láttam a negyediket, a belsõ kétségbeesés csak nõtt. Telefon, semmi. Végre Jucit sikerült elérnem, odaadta az egyik rendezõnek, aki nem tudta hirtelen belõni, hol vagyok pontosan, ám késõbb visszahívott hasznos infóval. Igazi megmentõm Solkima személyében érkezett, aki jól ismerte a környéket és rendkívül nyugtatóan és érthetõen irányított engem telefonon, míg biztosan vissza nem találtam a helyes útra, a számát is megadta, így volt egy biztos pont, s bizony a késõbbiekben is többször megerõsített. Ha õ nincs ott és nem kezeli ilyen higgadtan a helyzetet, talán még mindig ott lõdörögnék a zempléni rengetegben, megmentett, amit innen is köszönök neki. Utólag belegondolva eltévedtem már párszor, nem tagadom, de ennyire még soha nem sikerült tökéletesítenem az útvesztést.


A pontõrökkel és Bíborral már úton találkoztam, õk is elmagyarázták, merre tovább. Nagyon dühös voltam, hogy pont ott és akkor kellett ilyen emlékezeteset alakítanom, amikor csapatban voltam. Szívem szerint visszafutottam volna Füzérre, de a csapatot nem hagyhattam cserben és magamban is csalódtam volna, ha ilyen indokkal  kiszállok. Azzal bíztattam magam, hogyha megcsináltam a T100-at, akkor a Zemplén sem fog ki rajtam. Rohantam… Egy õzet ijesztettem meg, majd egy sikló kanyargott elõttem a betonúton Szalánc felé.


Szaláncra érve mentem a kocsmába, ahonnan a helyiek kitessékeltek, menjek lefelé az úton… Pedig ki voltam tikkadva és nagyon kívántam a beígért sört. Azt hittem, rossz kocsmába tértem be. A falu határánál megállt egy autó mellettem, benne a szervezõkkel, akik egy véletlen kapcsán találtak rám. Itt végre kaptam frissítést, pecsétet és hasznos útbaigazítást. Kedvesen felajánlották a fuvart is, de én a saját lábamon akartam becsülettel megcsinálni a távot, bármi is lesz. Nagyon köszönöm Nád Bélának a bíztatást és a tanácsokat, sokat lendített az akaratomon a bíztatásával. Ivás, alma a kézben, rohanás az Izra-tó irányába, hátha elérem a pontot. Tartottam attól a környéktõl, a szervezõ is említette a telefonban, hogy ott vigyázni kell… Rátaláltam Kalsán a sárgára, Solkima is megerõsített az útirány helyességében. A böglyök egyfolytában támadtak, nadrágon keresztül is csipkedték a combomat, úgy kellett lesöpörnöm õket. Érdekes, de talán azért, mert már fokozottan fogyeltem elkerülendõ az újabb kavarást, én a beharangozással ellentétben gond nélkül haladtam elõre. Tény, egyes szakaszok teljesen futhatatlanok voltak, de egyszer sem torpantam meg. Az egyetlen eltérést az itinertõl itt tapasztaltam, én a szalagokat követtem, s ez volt a helyes döntés. Lassabban tudtam haladni a tervezettnél a patak mentén a kerülõ úton, aztán vége lett a kanyargásnak és a tónál találtam magam. S láss csodát, bár az idõbõl kicsúsztam, a pontõrök ott voltak, elláttak, pecsételtek, feloldottak egy magnézium tablettát is. Feltöltöttem a tayómat is vízzel, a meleg miatt sokat ittam, már ki voltam tikkadva és sejtettem, a fent maradó szakaszon nem számíthatok frissítésre, magamat kell ellátnom. Itt tudtam meg, hogy vannak még mögöttem. A tó környéke szép volt, de nem volt idõ körbenézni, szaladtam tovább. Itt köszönöm meg még egyszer a birsalma sajtot, amit gyorsan befaltam, órák óta nem ettem szinte semmit, a sajt pedig meglepõen hosszú ideig hajtott elõre, nem is számítottam ilyen csodás hatásra.


A kéken már felkapcsoltam a lámpám, kezdett rám sötétedni, pedig még sehol nem voltam és megint vissza kellett térni az Északi zöldre. Brrrr… Jött a nem akármilyen Hársas-hegy, az a sohanemakareljönniacsúcs érzés, ráadásul felfelé kaptatva totál sötét volt, egyedül voltam, jobb oldalt pedig hangból ítélve valószínû vaddisznók lófráltak. Olyan közelinek éreztem a zajt az éjjeli csendben, hogy inkább betértem a fák közé, semmint a nyílt úton maradjak, aztán inkább felkapcsoltam ötödikbe és elhúztam onnan, tényleg ijesztõ volt. Na, ott egy kicsit egyedül éreztem magam.


Soha életemben nem láttam ennyi határkövet, mint azon a szakaszon. Köves-hegy, nos, számomra futhatatlan volt, erre a szakaszra egyébként is jellemzõek voltak a fû között megbúvó kövek, néhány komolyabb botlás után a hegy óvatos gyaloglásra késztetett. És még rám vártak az elõre beharangozott patakátkelések. Nem tartottam tõlük, de aztán néha kijött belõlem egy –két oda nem illõ szó, amikor megláttam egyiket-másikat, volt, aminek a medréhez guggolva csúszva jutottam le. Látszott az elõttem elhaladók küzdésének mértéke, hosszú csúszásnyomok figyelmeztettek a fokozott óvatosságra, de komolyabb gond nélkül sikerült abszolválnom ezeket a kihívásokat. A fényvisszaverõ szalagok sokat segítettek nekem, a lámpám messzirõl rájuk talált. Este 9 volt, amikor Solkima még megcsörgetett, hol járok, rendben vagyok-e. Akkor jöttem rá, hogy nagyon jól voltam, nem voltam fáradt, jó hangulatban voltam és tényleg élveztem a futást, már nem aggódtam jó ideje. Haladtam tovább, és fényképeztem a meghatározó határköveket, mint korábban, igazolandó az ott jártamat. Az a XVII.37-es kõ nagyon késõn ötlött a szemembe, pedig nagyon vártam már… Pá-pá északi zöld! Gondoltam rácsörgök Jucira, tudják hol vagyok, de a térerõ miatt csak késõbb sikerült beszélnem vele. Bába-hegyre fel hirtelen fényt láttam, Wágner András várt be engem, aki pontõrködött. Egyeztettünk gyorsan és együtt mentünk tovább. Jó volt beszélgetni vele a hosszú egyedüllét után. Kérdésére válaszolva akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a lötyögõ víz hangja a tatyómban a hosszú magányos órák alatt ugyanazt a szerepet töltötte be, mint Wilson a Számkivetett c. filmben Tom Hanks-nek.


Pusztafalu elõtt egy útvillában a helyi vadászok mutatták a helyes irányt, s meglepetésünkre pontõrök vártak ránk a faluban. Frissítés, Pesza is ott volt, aki velünk együtt indult – de õ a rövidebb úton ment Füzérre, kiszállt. Ránk várt még a piros háromszög és 10 kili. Némi mászás a Vaskapu határkõhöz, majd jött egy szakasz, ahol nagyon hiányzott 1-2 szalag. Hosszú út, félig kész jelzéssel, s bár az itinerben jelezték ezt, bizony mi is elbizonytalanodtunk, jó helyen vagyunk-e. Telefonos megerõsítés, aztán már csak a Füzér-vár lépcsõit kellett megmásznunk, ahol szintén találtunk pontõrt, mesélt nekünk a várról, miközben megcsodáltam az éjszakai panorámát. A hold fénye sokat sejtetett az alattunk elterülõ csodás látványból. Nem várt úton értünk Füzérre és éjjel 2 elõtt 1 perccel megkaptam az utolsó pecsétet is. Juci ott várt rám, köszönöm neki a kitartását és a barátságát.


 Némi csivitelés, krumplileves kanalazás után a rendezõk tartották a szavukat, pálesszel koccintottunk egy jót. 2 óra alvás után keltünk Szilvivel, õ futotta az utolsó szakaszt. Lõw Andrissal és Steve-vel egyetemben indult 6-kor. Jucival épp visszafeküdtünk volna, amikor szóltak, hogy szedelõzködni kéne. Gyors reggeli, nyomás kirándulni. Kishuta után Rushboyt és Bíbort értük be, végül Kõhídon állapodtunk meg. Nagyon kedves kis település, ahol sétáltunk egy órácskát és a jutalom jégkrém is lecsúszott. Sátoraljaújhelyen igyekeztünk gyorsan megtalálni a Kovács-villát, de túl messze parkoltunk, s meglepõdve láttuk, Szilvi már befutott. Pedig nagyon ott akartunk lenni, amikor megérkezik, megörökíteni a beérkezését. Nagyon jó idõt ment õ is.


Gyorsan megmutatták nekünk a villa szép épületét, majd díjátadás következett. Fáradtan, de elégedetten indultunk haza Pestre.


Gratulálok minden táv teljesítõjének, mert igaz a mondás, a Zemplén nem viccel.


Nagyon jó rendezés, tekintve, hogy hányféle táv volt és a rendezõk 3 napon keresztül talpon voltak, le a kalappal elõttük. Mindig volt mit enni inni, kedvesek voltak és barátságosak, az õ jószándékú segítségükre is szükségem volt ahhoz, hogy végig tudjak menni a szakaszomon. Bár az eltévedésem okozott némi fejtörést, mégis csak pozitív élményekkel és összegzéssel zárhattam a Zemplénnel történt elsõ találkozásom. Szilvinek külön köszönöm a támogatást, a reggeli kávét, Jucinak, hogy végig mellettem állt és kapkodta a telefont hogy segítséget találjon, Solkimának hogy nem remeteként végeztem az északi zöld sûrû erdejében .


S bár a Zemplén nem adta magát könnyen és kis híján a földre nyomott, azért szívesen megküzdök vele a késõbbiekben.