Szurdok 40 – pszeudorendezõi álbeszámoló
Még korán vagy talán inkább meglehetõst késõn kelünk fel, kicsoszogok a konyhába, bánatosan serceg a sebtében felkockázott hagyma a serpenyõben, nagy adag tojás fojtja el a hangot. Kávét töltünk magunkba, belapátoljuk a rántottát: kell az energia, napközben kevés lehetõség adódik majd enni, ezt már megtanultuk. Éjszakai világjáró busz visz a késõi órán is nyüzsgõ körtérre, a Bubumobilt ezer közül is kiszúrnám, beülünk, irány Pomáz. Repkény fényképezi a készülõdést, Bubu szétoszt maga közt és köztem két nagy szatyor szalagot, elindulunk, ránézek az órára: 2:40. Végigtrappolunk a szinte teljesen kihalt településen, néhány csodálkozó autós kerülget, ahogy a zöld sávot az úttest felé tendálva követjük, mivel sok kerítés mögül bõsz kutyaugatás harsan fel. Nyomóskutat tesztelünk, mûködik, finom, hideg a víz, bár a klíma egyelõre kellemesen hûvös, az emelkedõ kezdetéig az esõkabátot magamon hagyom, csak a Janda-kulcsosháznál kerül fel szokásos helyére, a táska fogantyújára. Két hete, amikor már sötétben trappoltunk Buda határán, szentjánosbogarak fényjátékát csodálhattuk meg, mostanra a szúnyogok vették át az uralmat, nem gyõzöm csapkodni õket, alacsony hatékonysággal. Pomáz felett visszatekintünk, keleten már pirkad az ég alja, mögöttünk Pomáz, Szentendre fényei festik színesre a láthatárt. Belépünk az erdõbe, lassan elérjük a Janda Vilmos kulcsosházat, Bubu megvizsgálja a forrást, de csak egy újabb hadosztály szúnyogot tud kicsalni belõle. Kezdõdik az elsõ kapaszkodó, fel kell valahogy jutni a Nagy-Csikóvárra. A fejlámpám, bár kivételesen még van benne szufla, nem világít túl messzire, nincs rá szükség, elég az elõttem lévõ másfél métert látnom. A teteje még úgyis messzire lesz, amikor feljutunk az elsõ huplira, Kerek repkény okosan figyelmeztet, hogy ez még nem a hegy, csak a kistestvére. Szerencsére a lokális maximumig már nem oly meredek az út, mint idáig volt. A csúcskõnél majdnem elmarad a fényképezkedés, nekem nagyjából a mellkasomig ér a csalán, tehát Repkénynek majdnem a feje búbjáig. Bubu dokumentálja az áthaladásunkat az ellenõrzõponton, nos, nem egy diadalmenet. Lefelé könnyebb haladni, világosodik az ég, a lámpák visszakerülnek a táskáink rejtekhelyeire, õszintén bízom abban, hogy ma nem lesz már szükségünk rájuk. Felkötözünk pár szalagot, kikerül néhány iránymutató nyíl, papírból, irányunk a Holdvilág-árok.
Ez az árok mind közül a leginkább félelmetes. Ahogy visszatérünk az erdõbe, újra besötétedik, a fák lombozata nem engedi át a Nap korai, görbült sugarait. Leereszkedünk a régészeti feltárásnál, az esõvíz megállt a sziklák mélyedésein, irány a létra, mivel a túra hivatalosan erre vezet, ezt az utat kell kiszalagoznunk. Bubu leér, Repkény követi, én maradok a végére, szép lassan, óvatosan kapaszkodom egyik fokról a másikra, fõleg lefelé. Hol a túrabot, hol a kabát, hol a táska akad fent, végül sikerül lejutnom, a többiek addigra kitalálják, hogy megvizsgáljuk az egyik barlangot. Régészek Árpád vezér sírját keresik a Pilis gyomrában, egyelõre kevés sikerrel, talán ez a barlang, a két szabályos járattal is hasonló tevékenység eredménye. Visszatérünk a szabad levegõre, végigballagunk a kissé átrendezõdött árkon, a forrásoknál megállunk egy rövid pihenõre. Itt jár a levegõ, kevesebb a szúnyog, ideális hely a pontõrködésre. Sok van még hátra, indulunk is: többször átbukdácsolok a patakon, a kávé hatása már régen elmúlt, most a lelkesedés hajt, hogy rövidesen elérjük a Salabasina-árkot. Megérkezünk a mai nap elõször, de nem utoljára érintett piros sávra, fölfelé indulunk, majd a szalagokat bölcsen a táskában hagyjuk, nem hiányzik, hogy lekapkodják a lelkes helybéliek. Elérjük a villanypásztort, ez már nem turistaút, a drót mellett battyogunk a susnya és a kisfeszültség határán. Késõbb sem javul sokat a helyzet, a valamikori piros kör jelzést és egy még régebbi sárga keresztet erõsítjük meg szalagokkal, míg végül egy kanyarral betérünk a Salabasinába. Az idei tavasz végi-nyár eleji viharok komolyan megváltoztatták az árok berendezkedését: szinte teljesen eltûnt az avar, az árok közepén a csalános, gazos szakaszt kipucolta a víz. A többit pedig nem tudom leírni: hordalékkúpok, kidõlt fák, leomlott partfal, odébbkerült tonnás sziklák... lenyûgözõ látvány és egyben figyelmeztetés is: olyan erõk tevékenykednek egy-egy ilyen viharban, amilyenek ellen a legjobb felszerelés sem nyújt menedéket. Felkapaszkodunk azon a ponton, ahol régebben csanya pontõrködött, most matricás szatyorkát kötünk fel a szikla oldalára, ebbõl kell megoldani az igazolást. Végigsétálunk a néhol szabályos V betût formázó árkon, kikapaszkodunk belõle, majd visszamászunk, de itt már békésebb, szinte kényelmes sétaút fogad. Néhol mély tócsák gyûltek össze, itt, ahol a Nap fénye alig éri õket és a levegõ sem mozdul, sokáig megmaradnak: felettük láthatóan emberkéz által elhelyezett fatörzseken kapaszkodunk át, egyszerre egy gyalogost még biztonságosan elbír, ketten már nem mernénk ráállni. Szépen lassan a végére érünk a Salabasinának, Bubu mutatja, melyik oldalvölgy indul a hasonló nevû forrástól. Amikor kimászunk a piros sáv kényelmes szekérútjára, meg is tesszük a kitérõt a kúthoz, kényelmesen meg lehet tölteni a bögréket.
Tölgyikrek: most bemegyünk végre, megnézni a fákat, elõttük különös erdészeti vontatójármû parkol, olyan, mintha egy páncélozott lovasszekérbe robbanómotort épített volna egy részeg traktoros. Rátérünk a sárga sávra, füves, egynyomos ösvényt követünk, néha kikerül egy-egy szalag, nem feltétlen egyértelmû az útvonal. Bubu meséli, tavaly itt mennyi gombát tudtak szedni a bejáráson: most akárhogy nézünk, egyetlen példányt sem látni a félméteres aljnövényzetben. Elérünk egy tisztást, jobbra Dobogókõ vonulata húzódik, balra pedig a mi utunk indul Szentkút felé. Odáig semmi említésre méltó nem történik, kirándulgatunk az erdõben, majd az irtás szélén, végül egy láthatósági mellényes kutya mellett elsétálva érkezünk meg az erdei szentélyhez. Újabb pihenõt tartunk, tízóraizunk, az induláskor töltött csapvizet kicserélem hideg forrásvízre indulás elõtt. Leereszkedünk az országúttal párhuzamos kék keresztre, jó elõre kihelyezzük a feltételes ellenõrzõpontot elõjelzõ papírkát. Az elõjelzõ talán nem is jó szó rá, már térköznyi távolságot is megteszünk talán, amire Bubu alkalmasnak ítéli a helyszínt a feltételes pont számára. Valaki a túrán meg is jegyzi, hogy nagyot kellett fékeznie, amikor megpillantotta. Az országútra egy méretes árkon keresztül kell kiugrani, nehezítés, hogy az árokban állott, zöldes víz poshad békésen. Lesétálunk a Szurdokalja parkolójáig, itt lesz a globális etetõpont, most még várnunk kell, amíg felérünk Pilisszentkeresztre. A Dera-patak szurdoka is alaposan megváltozott, a tanösvény táblái közül több hiányzik (némelyik nem a vihar áldozata egyébként), a fahidak közül is többet látni az árok alján, mint a helyén. Érdekes változás viszont, hogy az avart, a földet, hordalékot a mederbõl itt is több helyen elsodorta az áradat, a csupasz szikla kandikál ki a mélyben. A legmagasabb hídnál katonákkal találkozunk, igaziakkal, a hídépítést gyakorolják lányok, fiúk együttes erõvel. Megpróbálkoznak meghívni az építkezéshez, de most más feladatunk van. Felkapaszkodunk a meder szikláin, kövein, innentõl már könnyedén járható az ösvény. Az igazán nehezen járható szakaszt most nem is a Szurdok jelenti.
Ami utána következik, az több, mint kellemetlen, fõleg, amikor szembesülök azzal a ténnyel, hogy a csalán (is) magasabb nálam. Mivel hármónk közül egyedül én vagyok hosszúnadrágos – ebbõl a viseletbõl nem engedek – elöl töröm az utat egy darabig, közben Bubu hátul szalagozza a lassan kialakuló gyenge csapást, Repkény pedig valahol félúton káromkodik és csapkodja a bozótost. Jövõre machetét kell hozni vagy kivinni a túrát a Kék jelzésre a faluig. Ironikus, de egyébként ez az Isten által elhagyatott, lapuleveles, gazzal felvert mocsár is jelzett turistaút, méghozzá az ígéretes nevû „Szurdok tanösvény” útvonala. Kitérünk a patakpartra, megpróbáljuk ott vezetni az utat, ágak alatt bújunk át, Repkény cipõt mosdat, Bubu pedig reumára kezeli magát. A magam részérõl, mivel borzasztóan finnyás ember vagyok, inkább letaposom a csalánt és átugrom a patakot, közben a nyakamra potyog ez-az: faág, levél, pók, kullancs, földdarabkák. Lassan – nagyon lassan – véget ér a móka, megérkezünk Pilisszentkereszt házai közé, a kertekbõl érdeklõdõ tekintetû emberek csodálkoznak ránk. Bubu megpróbál befizetni az erdészetnél valami illeték+áfát, de már zárva találjuk az impozáns, csupa üveg-fa épületet. A cukrászda viszont nyitva áll, még ilyen retkesen, sárosan is kedvesen fogadnak, nem gyõzünk örülni a sok finomságnak. Feltöltekezve sütivel, kávéval folytatjuk az utat, a legnagyobb kora délutáni melegben vágunk neki a túra egyik leghosszabb nyílt szakaszának. Legalább szolidárisak vagyunk a holnaputáni túrázókkal. Végigsétálunk a mezõ melletti úton, már nincs trágyadomb, amit olyan jól ki lehetne szalagozni, van helyette tüskés ág, Bubu mutatja, hogy szerinte hol lenne ideális egy újabb szalag. Szegény seprû, fog majd örülni. :) Felsétálunk a Klastrom-kúthoz, harcmûvészeti tábor lehet itten, mert sok félmeztelen alak – persze, csupa fiú – gyakorolja egymás bottal való elcsépelését semi-contact üzemmódban. Minket békén hagynak, bár a visszaköszönést néhányuknak még illene gyakorolni. Igaz, ezt ott nem merem szóvá tenni. :D A forrásnál rövidke pihenõ, amúgy sétálunk tovább a füves, néhol lekaszált ösvényen, balra a Pilis masszívuma, jobbra elhanyagolt, gazzal felvert kertek, pusztuló hétvégi házak. Néhány jobb állapotú nyaraló után lejtõ jön, majd éles balkanyar: ez a Vaskapu siratófala, fölfelé egyébként még mindig jobb, mint lefelé. Szépen, lépésben, bõrlégzést gyakorolva érkezünk majdani pontõrködésünk helyszínére, készül néhány lelkesítõ fénykép, majd folytatjuk a felfelé sétálást, egyre szelídülõ gradiens mentén. Végül felérünk a Pilis platójára, fantasztikus erdõk vannak idefönt, innentõl örömtúrázóként sétálgatunk, nézelõdve, fotózgatva, eddigi átlagsebességünket tovább csökkentve. Leereszkedünk a sziklás aljú erdõben a Vaskapu-szurdok felsõ végébe, itt a szokottnál több szalagot dobálunk fel a fákra, Bubu táskájából újabb iránytábla kerül ki.
Bõszen szalagozva érjük el a Joci-forrás mellett is elvezetõ köves utat, a sárga kereszt jelzés errefelé csak mutatóban vagy még úgy sem létezik. Kiérünk a mûútra megint, átkelünk, a sorompó mellé még kerül egy újabb szalag, több viszont nem, mert errefelé a kiránduló-forgalom is nagyobb, meg a jelzések is elõkerülnek. Felsétálunk a Zsivány-sziklák kilátópadjához, Repkény elõttünk jár, menekül is visszafelé, mert a padnak árnyat adó fa épp virágzik és rengeteg méh aktivizálta magát itt. Én is csak pár pillanatot töltök a padnál, amíg lefényképezem a Vaskapu-sziklát, aztán visszasétálok az erdõbe. Megnézzük a Zsivány-sziklákat, a teljesítménytúra mezõnyét a régi kék sáv felé tereljük pár szalaggal. Ritkán járt úton, mohás sziklák között bukdácsolunk fel a dobogókõi parkolóhoz, ahol a mûködõ büfében újabb etetést szavazunk meg magunknak. Az inkább hosszú felén túl vagyunk, most az inkább trükkös fele következik a túrának.
Könnyen indul: kilátózunk, a megunhatatlan dunakanyari panorámában gyönyörködünk, a Börzsöny óriási gerincét bámuljuk, elõtte a Duna kék csillogását. Elengedjük a piros sávot, a sárgán trappolunk, vízmosta úton. Egy idõsebb pár a Rám-szakadék távolságát kérdezi, a válasszal kissé elégedetlenek, utána a Szívcsakra felõl érdeklõdnek. Repkénnyel csak értetlenül pislogunk, de Bubu kapcsol, a Rám-hegyrõl van szó, az nincs annyira messze. Átkötés következik, újra szalagozni kell, itt elõreengedem a többieket, hogy utána úgy kelljen loholnom utánuk. A piros sáv körül kissé megritkult itt az erdõ, amúgy is eléggé leharcolt környék benyomását keltette, így viszont szép kilátás született a Prédikálószékre és a Dunakanyar nyugati oldalára. Csodálatos. Leereszkedünk, megtanuljuk, hogy a Pilisi Parkerdõ szerint is tilos és életveszélyes felmászni a máglyákra. Ezt jó tudni. A boszorkányoknak is. Lassan megérkezünk a Fényes-forrás letérõjéhez, az út odáig meglepõen jó állapotú, még sietni is lehet, módjával, mert a szalagokról nem szabad megfeledkezni. A forrásnál rövid szünetet tartunk, majd megcélozzuk a Lukács-árkot.
A Lukács-árkot korábban sem tartottam könnyû etapnak, idén azonban valóban túltesz a többin. Néhány kidõlt fának a lombján még csak-csak átverekedjük magunkat, néhányszor a patakban sikerül landolni a kiszemelt kõ helyett. Egyébként, elképesztõen látványos szakasz, félelmetes bedõlt fákkal, beomlott oldalakkal. Csak az árok legaljában tudunk valahogyan elbotorkálni, egymással csak kiabálva sikerül szót érteni, nem azért, mert dühösek vagyunk, hanem azért, mert a bõvizû patak akkora zajjal zúdul le a völgyön. Ahol régebben egy jó tizenöt méteres rönk segítette a leereszkedést, most nincs semmi, csak a csúszós szikla, rajta és alatta a patakkal. Bubu itt dönt úgy, hogy visszaszedi a szalagokat, elbúcsúzunk, Repkénynek és nekem sincs kedvünk újra átvergõdni a fákon és a csalitoson. A vízben lépkedve leereszkedünk a meredélyen, köveken ugrálunk, fák alatt bújunk át és másik fákon kapaszkodunk keresztül. Végül egy medence megakasztja menetelésünket, muszáj kikapaszkodni az árokból, fel egészen a régi sárga jelzésig. Itt várjuk be Bubut, aki meglepõen hamar megérkezik, kiszalagozta a biztonságosabb feltérõ utat a szurdok feletti ösvényre és az egyik trükkösebb, de még járható feltérõt is. Megcélozzuk a Rám-szakadékot, az idõnk vészesen fogy az utolsó dobogókõi busz indulásáig. Szerencsére itt már kevesebb szalagot kell kikötni, a jelzések jók, láthatóak, az út is egyértelmû. A Rám-szakadékon – hasonlóan az eddigiekhez – komoly szerkezeti átalakítás került megvalósításra ((C) Bubu). Egész komoly erdõfoltok hiányoznak, a szakadékban gondosan felfûrészelt farönkök sorakoznak végig festõi összevisszaságban. Sajnos a nagy sietségben és a lassan leereszkedõ félhomályban nincs annyira lehetõségünk megfigyelni az apró részleteket. Azért, feltûnik, hogy a korlátok alatt hol másképp kell lépni, egy helyütt viszont a korlát kábé bokamagasságban fekszik, a hordalék itt szépen megült. Még egy dolog feltûnik: sikerül úgy végigérni a Rám-szakadékon, hogy Kerek repkényen és Bubun kívül egy teremtett lelket sem látok. Ilyen sem volt még.
A tereplépcsõt szépen gondozott, jó állapotban találjuk, kivezet minket a fényre, az erdõ alkonyatára. Elsétálunk a Rám-hegyig, a felmászást természetesen nem bliccelhetjük el olyan piszlicsáré ügy miatt, mint a busz indulása, becsülettel felkaptatunk. A közös kép viszont elmarad, épp elég körülnézni és legalább egy pillanatra kigyönyörködni magunkat a Dobogókõ-Prédikálószék-Dunakanyar-Árpád vára körkilátásban. Utána rohanhatok Bubu után, õ már a Miklós-forrás felé trappol: ide is lemegyünk, elvégre ez is része az útvonalnak. Rengeteg a víz a forrásban, a kifolyó mellett még pár helyen zúdul kifelé a hegybõl. Bubu frissít egyet, mi közben a szúnyogokat irtjuk, mérsékelt lendülettel. Az utolsó fejezete következik a túrának, a második dobogókõi mászás. Szerencsére a távvezeték nyiladéka üdítõen gazmentesnek nevezhetõ, csak egy pár méteres szakaszon van valami kis félmagas útszéli zöldség, igazán nem sok. Valahol itt borul el az agyam, elkezdem felkötözni mindenfelé a szalagokat, ahová csak gondolom, nem várva meg a fõrendezõi ajánlást, a szemem elõtt az utolsó víkendbusz lebeg, ahogy bõgõ motorral otthagy minket Dobogókõn.
A Thirring-körút elképesztõen távolinak tûnik, holott minden lépésnél próbálom fokozni a sebességet, a jelek szerint csekély sikerrel. Repkény és Bubu közel vannak mögöttem, mindhárman sietünk, ahogy tudunk, a körúton már kevesebb szalag kerül ki, egy pillanatra pedig így is megállunk Hegedûs Róbert kopjafájánál. Leereszkedünk a sziklák alá, varázslatosan szép alkonyati fényben sétálhatnánk, ha nem kéne rohanni. Elhaladunk az emlékhely mellett, a mai utolsó emelkedõ következik. Nálam elfogy a szalag, Bubu talán még kiköt párat, ellépek, mögöttem Kerek repkény szedi a lábait, mögötte pedig Bubu siet. Felérünk Dobogókõre, ahol talán az eddig általam látott legszebb dunakanyari kilátás tárul elénk. Elmosolyodok, ránézek az órámra: 20:20. Öt perc múlva indul a busz, lesétálunk, a sofõr hiszi is, meg nem is, hogy majd' 46 kilométert gyalogoltunk. Szólunk neki, hogy vasárnapra nagy tömeg várható, legyint, szabadnapos lesz, horgászni megy Pilismarótra. Mázlista. :) Lekanyargunk Pomázra, néhány megállóba korábban érkezünk, leállított motorral várjuk meg a menetrend szerinti indulási idõpontot. Példás. Pomázról a Bubumobil újra a körtérig suhan velünk, onnantól még éppen nem éjszakai busszal utazhatunk, majd szinte pontosan 25 órával az ébresztõóra csipogása után ledõlhetünk aludni, fáradtan, de elégedetten: sikerült kiszalagozni a Szurdokot. Már csak reménykedni kell, hogy nem történik semmi havária.
Vasárnap reggel már bõven a rajt után jelentkezünk Pomázon, minimális segítséget nyújtunk a rajtoltatóknak, ez fõleg bögre- és itinerosztogatásban merül ki. Megérkeznek efemm-ék, elvisznek Klastrom-kútig, onnan sétálunk fel a pontra, amíg én nagy szuszogva felkaptatok, Repkény szóval tartja az elsõ érkezõ résztvevõt, aki így pontosan nyitáskor, 9:40-kor érkezik a Vaskapuhoz. Egy ideig csak szállingóznak a gyorsléptû túrázók, majd dél körül beindul a nagyüzem, sok kedves ismerõs és sok kedves ismeretlen érkezik hozzánk. Idén sikerül újra tintával bélyegezni, a labello elfogyott tavaly óta. :) Próbálunk fényjeleket adni a völgy átellenes oldalán szolgálatban lévõ laci069-nek, de nem nagyon sikerül, jövõre tükröt is hozunk. Végül a menetrend szerint érkezõ Kékesék zárnak minket, mi pedig szép komótosan lesétálunk Pilisszentkeresztre, felpréselõdünk a mozgó heringesdobozra, amelyrõl lefelejtették a nyitható ablakokat, így nagy mértékû folyadékveszteséggel, de legalább késve megérkezünk Pomázra. Szép, kerek napra sikerül ez is. Köszönetet szeretnék mondani egyrészt minden résztvevõnek, aki jelenlétével megtisztelte szerény ellenõrzõpontunkat, és váltott velünk néhány szót. Köszönöm továbbá: Kerek repkénynek a társaságot, és a türelmetlenségem elviselését, Bubunak a kalauzolást, a szalagokat és a fuvart, padlernek és efemmnek az eljuttatást Klastrom-kúthoz, a pomázi rajtban vándorköszörûsnek, botosembernek, pygmeának és Laci069-nek a társaságot (no meg Bubunak a csokit), a Lükepék-Gethe ifjú párnak, hogy a rendkívüli pontõri értkezlet után még túrát rendezni is maradt erejük. Végül, de nem utolsósorban, gratulálok mindenkinek, aki eljött és túrázott a Szurdok valamelyik távján!
-Kékdroid-
Képek |
