Túrabeszámolók


Megalöszölő/Löszölő/Tökölő

TonnakilométerTúra éve: 20102010.07.11 10:13:35











1. MEGALÖSZÖLÕ TÚRA (csupa nagybetûvel!)


Itiner szerinti táv: 50,83 km, szint: 1103 m


Vendégként végig az volt az érzésem, hogy, akik ezt a túrát szervezték, értik a dolgukat.


Vasárnap reggel még alszik a családom, kissé fájós lábbal az ágy mellé tett túrazsák után nyúlok, melyben a tegnapi Megalöszölõ 50-es túra itinere, oklevele, kitûzõje lapul. Kinyitom és mint jövendölés szerepel az elsõ oldalon: „Valószínû, hogy ezt a bevezetõt már a túra után; otthon, a WC-n ülve, vagy lefürödve, kényelmes párnák közt olvasod. Lábak felpolcolva, vízhólyagok lekezelve. Fáradt vagy, jól esik a lazítás. Zsákodból elõkerül az igazolófüzet, ujjaid között a kitûzõt forgatod. Lassan végigolvasod az útvonal leírást, újból megelevenednek az átélt élmények. A szádban még érzed az Áldos ízét, lerúgott bakancsodról majd holnap mosod le a ságvári utak porát. Azt a bizonyos löszt.”


Hogy is volt a tegnapi nap? Csemõbõl indultunk útnak 13 éves Zsombor fiammal. Neki ez lesz az elsõ 50-es túrája. Alig egy éve járunk teljesítménytúrázni, de beleszerettünk, alighanem egy életre. Anya (Mamácska) otthon marad, aggódó tekintet, féltõ szavak, vajon fogja-e bírni egy szem fia ebben a nagy hõségben? Reggel ötkor indítom az autót. A felszerelést már tegnap délután gondosan összecsomagoltuk és betettük a csomagtartóba, ne reggel kelljen kapkodni. Még kevesen vannak az autópályán, kellemes hûvös, tiszta az idõ. Hét órakor Ságváron vagyunk. Bakancshúzás, zsák a háton, autó bezár, indulunk nevezni. Az általános iskola udvarán a szokásos zsibongás. A három távra való nevezés három különbözõ helyen történik. A rendezõk kérdezik, hogy melyik távon indulunk? Büszkén válaszoljuk, hogy mi bizony a Megalöszölõre jöttünk! A formaságok elintézése után az itiner, a szendvicsek és a víz mellé még a rendezõk jókívánságai is beleférnek zsákunkba.


Szikrázó napsütésben, még kellemes hûvösben tesszük meg az elsõ lépéseket. Ságvár házai közül kiérünk egy rétre, majd onnan szépen megmûvelt szõlõk-gyümölcsösök kísérik utunkat. Szinte még be sem melegedünk már el is érjük az elsõ ellenõrzõ pontot (3,38 km). A pontõr nénik hitetlenkednek, mikor meglátják az 50 km-re szóló itinerünket. Hatalmas méretû szeder és szõlõcukor tálkájukban. Kínálnak, élünk vele. Amikor még 50 kilóval fiatalabb voltam, hallottam egy hosszútávfutótól: „Igyál, mielõtt megszomjaznál, pihenj mielõtt elfáradnál.” Így aztán egy-egy szemet arcunkba teszünk.


Néhány kövesúton való átkelés úton meg is érkezünk a Halastó partjára, melyen haladunk Ságvár felé. Valahol „benézhettük” a szalagot, mert már jó ideje nem találkoztunk vele, se túratársakkal. Nem baj. Az irány jó, az ösvény járható. Nemsokára megpillantom az ismerõs szalagot, és néhány túratárs is elhalad. Minden rendben. Nem sokkal a falu alatt megkérdezünk egy túratársat, hogy vajon a 2. ellenõrzõpont messze van-e még? Most volt, úgy 500 m-rel ezelõtt. Nincs mit tenni, vissza. A pontõrök kicsit csodálkoznak, miért jövünk az ellenkezõ irányból, de rövid magyarázat után megkapjuk pecsétünket. (Lám most is bebizonyosodott, hogy nem az az idõveszteség, ha elõvesszük az itinert és elolvassuk a vonatkozó részt, hanem az, ha önfejûek vagyunk.)


A már jól ismert úton ismét lerobogunk a falu alá, s egyenesen áthaladunk rajta. Ismét szõlõskertek között haladunk. A nap már kellemetlenül süt. Keressük az út árnyékosabb oldalát. Nagyon jól esik, mikor beérünk egy mély horhosba, amit a laza löszbõl kezdetben a víz, majd az ember vájt ki. Itt még jó hûvös van. A harmadik ellenõrzõponthoz (11,65 km) hamar eljutunk. A régiek nem veszõdtek, hogy a meredek falú magas löszdombbal. Vágtak egy alagutat bele. Akinek a túloldalon van a szõleje, az se kelljen sokat kerüljön. Innen kacskaringós csapáson, majd szekérúton haladhattunk. A nyílt terepen már nagy a meleg. A szalmakalapot már a rajtban a fejünkbe húztuk, de a titkos fegyver csak most kerül elõ zsákunkból. Egy-egy textil pelenka, melyet bevizezve a fejünkre terítünk arra a szalmakalap. Valószínûleg nem kerülünk a nõi magazinok címoldalára, de roppant hasznos a napszúrás megelõzésére. Páran megelõznek, nem nevetnek, ki. Gondolják ezek se normálisak, de mindenkinek van valami bogara.


Egy bokros-borókás domboldal megmászása után érünk a 4. ellenõrzõ pontra (15,69 km). Sokan zsibonganak. Ezt a pontot mind a három táv résztvevõi érintik. Vizet vételezünk, s indulás lefelé a képes fához. Nem könnyû a S+ követése, de rábízzuk magunkat az elõttünk haladókra és szerencsénk van. A horhos alján haladva néhol megpillantjuk a jelzést. Itt tapasztaltuk meg elõször a kabócák nagyon hangos énekét, mely utunkat többször kísérte. A Virágmányi kunyhóig sok Tökölõt megelõztünk. Ittunk, pár pogácsát vételeztünk és indultunk is tovább. Szalagozott úton feltûnõen hamar lejutottunk újra a képes fához, ahol árnyas aszfaltúton balra kanyarodtunk. Nagyon figyeltünk és könnyen ráakadtunk a SL jelzésre, melyen szintvonalra merõlegesen – a szó szoros értelmében- felmásztunk a 6. ellenõrzõponton lévõ Böre-várig. Itt ismét bebizonyosodott, hogy a térkép nem csak arra való, hogy elzavarjuk arcunkról a kellemetlenkedõ rovarokat, hanem észrevegyük, hogy nem kell a régi földvár romjának minden csúcsát megmászni, csak a sáncon körbe járva a csúcskõhöz kell feljutni. Egy kis többlet fáradtság árán így viszont sokkal jobban megismertük a somogyi táj eme gyöngyszemét.


Pecsételés után egy nagyon kellemetlen, bokagyilkos meredek lejtõn kellett ereszkedni, majd a frissen gyérített hársasban immár turistabarát úton elértük a méhkaptárakat, majd az aszfaltos utat is. A P-S- leágazó megtalálása nem jelentett problémát. Az viszont igen, hogy az 5. ellenõrzõ ponton nem tankoltam meg a kulacsomat, a Böre-várnál pedig nem lehetett vizet vételezni (nem is volt elvárható, hogy oda a pontõrök felcipeljék), így vizem elfogyott. Másfél kilométer és 150 m szint volt a Flóra hegy tetején lévõ következõ ellenõrzõpontig, majdnem dél, tikkasztó hõség és nem volt vizem. Lelkiismeret furdalással átvettem fiamtól egy fél palack vizet ami, mint utóbb kiderült életmentõ volt. A Flóra-hegyen lévõ 7. ellenõrzõponthoz nem túl jó állapotban érkeztem, ellenben fiammal, aki úgy érezte még annyi az ereje, mint amikor elindult. Láttam a mesebeli körpanorámát, de nem tudtam teljesen átadni magam az élvezetének. (Egy okkal több, hogy jövõre ismét eljöjjünk.) Itt aztán a geodézia torony hûvösében pihengettünk. Fiam megette egyik szendvicsét, nekem nem vett be a gyomrom szilárd táplálékot. Hiába is kínáltak a nagyon kedves pontõrök finom pogácsával. Bõségesen ittunk, teljesen feltöltöttük kulacsainkat szódavízzel, majd a pihenõ után folytattuk utunkat. Félúton voltunk (25,27 km).


Rövid nyílt terepen való ereszkedés után beértünk egy árnyas erdõbe. Itt már ismét jobban éreztem magam. Viccelõdve közeledtünk a Kási-vár romjaihoz. Rövid kavarás után rátaláltunk a PL jelre is, mely a rom tetején lévõ 8. ellenõrzõponthoz (31,14 km) vezetett. Itt nem idõztünk, tudtuk még sok van hátra. Most következett a túra legkellemetlenebb szakasza. Öt és fél km hosszú, nyílt szakasz a kora délutáni szikrázó napsütésben. Mint tikkadt „szöcskenyájak” kerülgettük egymást a túratársakkal. Ki itt-ki ott remélt enyhülést egy fa vagy bokor árnyékában. Kedvünk vesztetten, lassú tempóban araszoltunk, löszdombra fel, löszdombról le. Néha már tevéket, s oázisokat is látni véltünk a horizonton. Így értünk Nyim községbe a 9. ellenõrzõ pontra (36,72 km). Ez volt újjászületésünk helyszíne. Örökre megjegyzem e település nevét. A kultúrált, hûvös mosdóban felülrõl lemostuk magunkat, kimostuk pólónkat, újratöltöttük kulacsunkat. Nagy koronájú fák alatti padoknál ettünk, ittunk, pihentünk.


Újult erõvel, jókedvûen, optimistán vágtunk a hátralévõ 14 km teljesítésébe. Eleinte még nyílt területen haladtunk (a kerítés miatt a Kási-kastélyból nem sokat lehetett látni), majd újra árnyas erdõ alatt haladhattunk. Még a hosszú, de nem túl meredek emelkedõ, mely a 10. ellenõrzõ ponthoz (42,91 km) vezetett sem szegte kedvünket. Ismerõsként üdvözöltük a Virágmányi-kunyhó pontõreit. Már nem volt akkora zsibongás, mint délelõtt, mikor a Tökölõk is itt jártak, de jól is esett a csend. Feltöltöttük kulacsainkat, s az utolsó 8 km leküzdéséhez fogtunk. Kevesebb, mint 2 km múlva újabb ellenõrzõpont, melynek neve a sejtelmes „12-es szoba” volt. Azonban itt egy barlangot találtunk. A nagyon kedves és figyelmes pontõr hölgyek még több zseblámpával is fel voltak szerelkezve, hogy a kíváncsi kirándulók egy rövid kitérõvel átjárhassák a barlangot. A fiam bemászott, én kint maradtam a bejáratnál. Hogy jobban esett-e leülni végre egy kicsit vagy aggódtam, nehogy beszoruljak 125 kilómmal a járatba, még most sem tudom, de én az elõbbit választottam. Jól is tettem, mert „ellenõrzést” kaptunk otthonról. (Magyarázkodhattam volna, hogy a barlangban nem volt térerõ.) Továbbindulva elõbb erõsen, majd alig lejtõs úton értünk ki a rétre, ahol szalagok vezették utunkat. A nap már alacsonyabban állt, nem volt olyan kellemetlen. A szalagok újra bevezettek az erdõbe, ahol lankás, majd egyre meredekebb ösvényen haladtunk felfelé. Utunkat egy nagyon mély (helyenként 10-15 m mély) vízmosás szegélyezte. Nem haladtam gyorsan, de Zsombor kezdett le-lemaradozni. Ekkor kellett elõször bíztatni. Zokszó ekkor sem volt, de láttam, már nem élvezi annyira a mozgást. Felérve a Hát-útra, balra a célegyenesbe kanyarodtunk. A lejtõs szakaszon összeszorított foggal haladtunk, különösen, amikor szembe jött néhány autó és a lösz több centi vastag porát felverve percekig még a látás is nehézséget okozott. Egy aszfaltútra értünk, melyrõl hamarosan egy meredek lejtõs ösvényre kellett letérni, hogy begyûjthessük az utolsó, 12. pecsétünket. Innen megint egy mély, víz által vájt meredek völgy oldalán vezetõ ösvényen haladtunk. Látvány szempontjából ez is „megért egy misét”, mint a többi horhos, vízmosás, szurdok is ezelõtt. A partfal oldalába kapaszkodó fák gyökerei valószínûtlen, csodálatos alakokat vettek fel. Látszólag alig tartotta valami a vastag fatörzseket. Kiérve az út egyenesen és jobbra ment tovább. Kis hezitálás után rájöttünk, hogy egyenesen kell tovább menni. Innen felgyorsultak az események. Újra aszfaltúton jártunk, majd elértük az elsõ házakat. Egy-két kanyar és már bent is voltunk a célban.


Mûvészi kivitelezésû oklevél és õskori szarvas vadászt ábrázoló kitûzõ lett a jutalom az elismerõ kézszorítás mellé. Ismét legyõztük magunkat, s legfõképpen Zsombor fiam is belépett az 50-esek klubjába. Nagyon büszke vagyok rá.


Letusoltunk az udvaron felállított „napelemes” zuhanyozóban. Nagyon jól esett lemosni az egész napi izzadságot és port testünkrõl. Újra fehér ember külsõt vettünk fel. Most, hogy már anyánk is ránk ismert volna, eleget tettünk vendéglátóink invitálásának és asztalhoz ültünk, megkóstolni a Löszölõ túrák legendás Áldos levesét. Valóban isteni volt! Hasonlított az Erdélyben fõzött csorbára, s kissé a palóc levesre. Tejfölös, kissé savanykás, könnyû nyári leves, gazdagon volt benne sovány hús, káposzta, sárgarépa, zöldbab. Hozzá különleges kenyérféleséget, úgynevezett Langallót kaptunk. Leöblítettük az egészet egy kis bodzaszörppel, majd elköszöntünk szíves vendéglátóinktól, akiknek még egyszer köszönöm a kitûnõ szervezést.


Ez a túra innentõl fogva piros betûs ünnep lesz túranaptárunkban. Jövõre is itt leszünk, és erre bíztatok minden túratársat is. A méltán közkedvelt és divatos Budai-hegység, Börzsöny, Mátra, Mecsek mellett e, turisztikailag kevésbé ismert Somogyi dombvidéket érdemes megismerni. Rengeteg érdekes terepalakulat, festõi kilátást biztosító fennsíkok, mély, sötét völgyek és nem utolsó sorban szorgalmas, jó szándékú és barátságos emberek, akikkel találkoztunk.


Hazafelé küzdöttem a szemhéjaimmal, már bõven sötét volt mire hazaértünk. Rövid élménybeszámoló Mamácskánknak és ringatás nélküli elalvás a puha ágyban.


Szép nap volt.