Túrabeszámolók


Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjai

OttorinoTúra éve: 20102010.07.02 10:14:33

ÁRVA VINCE 75 ( A TURUL 192 résztávja; 2010.06.19 - 20.)

Táv: 72 km; Szintemelkedés: 1410 m; Szintidõ: 18 óra.

Hetekkel a túra elõtt emlegette Spot a TURUL 192-t. - Szerencsére nekem akkor 6 km-es úszásom lesz a bajai Sugovicán, úgyhogy biztosan nem fogom magam valami hülyeségre ragadtatni - mondtam neki. Ember tervez, Isten és az ÁNTSZ végez; a megáradt Duna fokozott fertõzésveszélye miatt elhalasztották az úszást. Egy pirinyó mozgás azért kellett erre a hétvégére is. A 192 szóba se jöhetett, mert sem fizikailag, sem felszerelésileg nem voltam felkészülve rá, de ami a legfontosabb, nem tudtam feladatként elfogadtatni magammal, így az agyi része a dolognak biztos kudarcra ítélné a vállalkozást. A résztávokat nézegetve a túranaptárban a ZONGOR 40 és ÁRVA VINCE 65 között vacilláltam. Babatávot teljesíteni egy majdnem 200 km-es túrán cikinek tartottam; a vidékrõl indulós - vidékre érkezõs résztávok pedig praktikus okok miatt estek ki a választékból. A 65 azért tetszett, mert rajtja a Budapest XII. kerületi-, célja a tatabányai Turul. Ellene az szólt, hogy kb. éjfélkor érnék be, és az elsõ vonat meg 04:41-kor indul. A 40-es tûnt a legpraktikusabbnak, mert lazán el lehet érni az utolsó közvetlen buszjáratot Szomoron. Spot azt mondta, ha õ a 192-n sanyargatja magát, akkor nekem a minimum a 65, de inkább menjek tovább Mogyorósbányáig és ott már lesz busz. Há, persze! Amikor a 40-nel kacérkodok, akkor majd elmegyek Mogyiig. Menjen, akinek Imre az anyja! Pénteken ránéztem a TTT honlapra, és megdöbbenve láttam, hogy a ZONGORból 45 lett, az ÁRVA VINCÉbõl pedig 70 (72). Furcsa módon ez a nagyobb távra vonzott, mert ha elég lassan érek be, akkor mire lebotorkálok a tatabányai Turultól, csupán csak másfél órát kell várnom a vonatra.

SZOMBAT REGGEL

Hét óra körül ér a villamos a Délihez. Nyílik az ajtó, Spot száll fel terjedelmes málhával. - Jó reggelt kívánok! Kamcsatkára teccik gyalogúni? - Egen, és te pedig a 70-re jössz punktum!!! - Na jó, üsse kavics, nem bánom. A 192-höz képest ez úgyis csak egy könnyed kis szamba lesz. Leszállunk a turulnál. A maroknyi elszánt sajtláb már ott igazítja a szerelvényét a talapzat körül, az éppen elõbukkanó Nap fényében. Fényképezkedünk a Turul elõtt. Eddig csak a villamosról láttam. Õ csupán a kisöccse a tatabányainak, de igen figyelemreméltó alkotás. És ezt akarták lebontani ezek a (...k). A jó (...t)! Azt! Benevezünk. Az itiner mellé kapunk egy repoharat is. Van még bõ 40 perc, nekilátok reggelizni. Spot öt percenként kérdezi, hogy mennyi az idõ. Csöng a telefonom, Pisti az. Õ is a Nagy Feladatra jön. - Siess, mert 8-kor tömegrajt! Egyre gyûlnek az emberek, köztük sok az ismerõs. Egészen kicsi gyerekek is megjelennek. Pisti is felbukkan. Fokozódik a hangulat, a 192-eseket eligazításra hívják, a többiek beállnak a rajtbélyegzés sorába. A pecséttel egy Turul jelvényt is kapunk. Kúszik az emberkígyó fölfelé a kies, telezöld Istenhegyi úton. Egy túrákról ismerõs, kedves házaspárral nyomulunk. Most húz el mellettünk a 192-esek élcsapata. (Az eligazítás kicsit megfogta õket.) - Hajrá fiúk! Kemények vagytok! A nem emberre tervezett lépcsõfokok elõtt derékba kapjuk a [Z-] jelzést. Innen már a TOJÁS 40-rõl jól ismert garádicson megyünk tovább. - Igen? Ti is ronggyá áztatok akkor? Megpróbálunk a lépcsõ rossz ritmusával együttmozogni. Beszélgetés közben hamar múlik az idõ, máris itt vagyunk a fogas svábhegyi állomásánál. Azért csak megérzem, hogy nem fogassal jöttem fel. Az Evetke utcában lefelé kell menni, hogy az emlékmûhöz vezetõ lépcsõ aljába jussunk. A lépcsõ tetejénél Bubu lovagol meg egy padot és ad Budapest Kupa pecsétet az itinerre.

1. ellenõrzõpont, Széchenyi emlék.

- Hát, akkor lepecsételhetnéd má' a Bp. Cup füzetemet is. - Ó nem. Azt majd csak a célban. - Akkor menjünk tovább! Most nem özönlik senki a Rege úton, mint, ahogy az bevett szokás a GYERMEKVASÚT NYOMÁBAN. Mindenki megy szépen a Széchenyi emlék utcájában. A fogashoz érve megint lépcsõ, méghozzá a Svájci. Rege utca, most már legálisan. A Gyv. fönti végállomása. A vasút utcája. Egy kicsit egyedül belehúzok. Át a Normafa úton. Le a murvásra. Úgy alakul, hogy a síházat megkerülöm, és háTURUL érek be a pontra.

2. ellenõrzõpont, Normafa.

Átmegyek a székely kapuhoz, és a [Z+] jelzésre térek. Szégyenszemre majdnem elkavarok, de tíz méternyi jelzetlen út után visszatalálok a frankóra. Egy szóló túratárssal beszélgetve ereszkedünk az úton. Már majdnem a leágazásnál vagyunk, amikor ránéz a két üres tenyerére. - A ponton felejtettem a botokat - mondja. Egyedül ereszkedek le a harsogóan zöld rétre.

3. ellenõrzõpont, Makkosmária.

Kapok egy tápláló csokit, és egy félliteres ásványvizet. Jelzésváltás: [P-]. Jobbra, fölfelé hagyom el a rétet. Kiváló kirándulóidõ van. Félig felhõs, komfortos hõmérséklettel. Hamar leérek a Virág-völgybe, ahol a Csacsi-rét felõl bejön a [S-]. Innentõl kezdve ezt követem. Egy óvatlan pillanatban balra letörik a [S-]. Finoman ereszkedni kezdek. A völgy után sárfoltok akadályoznak az emelkedõ pihenõsebb részeinél. A sáros hullámvasutazás után a Korányi szürke kerítéséhez érek. Innen kilátni a vágányokra. Jó, hogy indulás elõtt beleolvastam az itinerbe, mert nem kell átkelni a vasúton, és nem kell felmenni a Kis-kõfej alá, hogy ott váltsak a [S+] jelre, hanem a kerítés melletti jelzetlen úton kell addig menni, amíg belefutok a [S+] -ba. Alig megyek rajta valamicskét, máris egy nyitott hátsójú autót látok.

4. ellenõrzõpont, budakeszi mûút.

Nemrég fogyott el a Makkosmárián kapott vizem, de azért kérek egy jó repohár ásványvizet. Innen a vadas park felé kell továbbmenni, de csak a parkolóig. A parkolóõr nagyon kedves; jobbra, egy jelzetlen útra irányítja azokat, akik továbbmennének a [S+] -on, a vadas park felé. Kérdésére elmondom, hogy én "csak" 72 km-t nyomok a tatabányai Turulig. A HATÁRJÁRÁS túráról ismerem ezt az utat; akkor a mostani iránnyal ellenkezõleg, a Petneházy-rét felõl jöttünk az iménti parkoló felé, régi határköveket érintve. Jól járható földúton haladok, csak egy helyen kell bemenni a bozótosba a sár elõl. Jobbra kanyarodik az út és aszfaltosra vált. Golfozók ütögetnek egy füves pályánál. Az aszfalt elvisz a lovas tanyáig. A lókarámnál balra fordulok.

5. ellenõrzõpont, Petneházy tanya.

Megállok, amíg elfogyasztom az itt kapott, finom sajtos pogácsát, és ásványvizet. Mielõtt továbbindulnék elõveszem a sapkámat, meg a napszemcsit, mert nagyon oszladoznak a fellegek, és a réseken erõsen tûz a nap. Visszatérek az elhagyott [P-] -ra. Amíg viszonylag sík a terep beleolvasok az itinerbe. Azt kutatom, hogy le kell e menni a Julianna major mûútjára a [P-] nyomán vagy át lehet vágni a kispistázók által kedvelt mezõn. Ezen a ponton nincs beépítve az útvonalba az átvágás, mint a betonkerítésnél; sajnos le kell menni a mûútra. Az elõzõ ellenõrzõponton elment elõttem egy fiatal pár, azóta nem találkoztam senkivel. Végre letudtam a kerülõt, hátranézek, a rövidítõ úton se jön senki. A kidõlt átmászónál tartok. Mindkét irányból ezerszer bejárt útvonal. Egyedül bandukolok, így nehezen jön el a Vörös-pocsolya. Nagyon elrohanhatott a mezõny, mert senki nem megy el mellettem, de én se érek utol senkit. Lejteni kezd, lassan ki kell bukkannom Nagykovácsinál. Hátranézek: senki. Lemegyek az erõsen lejtõ utcán, át a kis hídon, és a sarki kocsma utcáján kimegyek Nagykovácsi fõútjára, ahol balra fordulok. A buszvégállomás terét úgy feltúrták, hogy a szalagozás ellenére alig találok be a templom mögötti gyepes udvarra.

6. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, templom-hátsóudvar.

Péter túravezetõi bélyegzõjének tetszetõs lenyomatát helyezi el az itinerem megfelelõ rubrikájába, aztán Zsuzsához lépek egy friss meggyes rétesért. Az evés idejére le is ülök egy mûanyagszékre. A füvön sokan ülnek olyanok, akiknek elég volt ez a táv is. Már indulni készülök, amikor befutnak Feriék, akikkel együtt rajtoltunk. Nem egyszerû a továbbindulás. Nem a fáradtság miatt, hanem az útépítés miatt. Komoly akadályokat kell leküzdeni, hogy túljussak a Holdbéli tájon. A [S-] jelzésen megyek tovább, Perbál felé. Egy ember indult elõttem a pontról, de õ is eltûnt az egyik kanyarban. Találok egy kis türcsit, nincs szívem otthagyni, magammal cipelem a következõ ellenõrzõpontig. Sokáig rovom a murvás, alattomos emelkedõt, amíg a Kutya-hegyi forgóajtóhoz érek. Legalább valami megtörte a monotóniát. Késõbb egy info táblánál kettéágazik az út. A mienk, a [S-] jobbra kanyarodik, nagy ívben. Egy kerítés jobb oldalán megyek, aztán változatos lesz az út. Erdõrészlet, tisztás, emelkedõ, lejtõ. Az egyik kanyarban lelátni a környezõ vidékre. Látom a magasból a földek mellett vezetõ ösvényt, ami Perbál irányába tart. A DON BOSCO 60-ról ismerem ezt az utat, úgyhogy nem izgat a jelzések hiányossága, ha valaha lejutok innen, akkor könnyûszerrel rátalálok. Hosszan haladok a néhol sáros úton, tisztes távolságra mögöttem látok néhány túrázót. Lejteni kezd a löszfalba mélyített út. Nagy sokára becsatlakozok abba a szekérútba, ami az info táblánál balra ágazott el, és jóval rövidebb volt a miénknél. Jobbra fordulva elmegyek egy vadkerítésig. Nyitva a kapu, besétálok. Egy alig ösvényen megyek lefelé. Kellemetlen terep, mert a göröngyös talajon nõtt fûcsomók nagyon igénybe veszik a bokát. A kitett terepen zavartalanul süt a nap, a kellemes szellõben kitárt karokkal fürdõzök. Lemászok egy patak árkába, ahol néhány átvetett, ingatag ág segítségével átlépek a túloldalra. Örülök, hogy megúsztam szárazon, tovább megyek a fûcsomós úton. Egyszer csak a balkéz felöli árnyasból rám szólnak.

7. ellenõrzõpont, Perbál, Malomföldek, Négy fa.

Egy négyzet sarkaiba ültetett vadgesztenyefák vetik a kellemes árnyékot. Az ellátmány kis zacskó sós ropit helyben benyomom, és két repohár bubis vízzel öblítem le. A kemény kis paradicsomot zsebre vágom. A közben befutott Feriékkel búcsút intünk a pontnak, és tovább megyünk a "pusztába". Egy bekötõúton jobbra fordulva kimegyünk a perbáli mûútig, és azon balra fordulunk. A templom melletti nyomós kútnál frissülünk. Hátra nyúlok az üdítõs flakonomra biggyesztett repohárért, de csak a flakont fogdosom. Na, a határba' biztos lekérezkedett. Leiszok a málnaszörpbõl, és friss vizet töltök utána. Hosszan megyünk a fõúton, amíg egy szembe lévõ ház falán meg nem pillantjuk a vastag, fekete 64-es számot. Átkelünk az úton, és a Széchenyi utcán megyünk fölfelé. Itt még akad egy kis árnyék, de nemsokára nyílt terepre érünk. Pont mielõtt balra kéne fordulni, egy csõfektetés állja utunkat. Nincs egérút; egy földhányásról kell átugrani egy kukoricaföld szélére. A száraz kéreg alatt mély, képlékeny sár van, abba landolok. Bokánál majdnem bejön a trutyi, de a legnagyobb baj az, hogy a SÓÚT EXTRÁN beszerzett vízhólyagom - ami megnyugodni látszott - bemozdult. Megállapítom, hogy az erdészeti dolgozókon túl a fõcsõvezetõk is szorgos egy népség, mert õk is dolgoznak hétvégén. Jól követhetõ szalagozáson érünk fel a gombatelep jobboldalához. Rövid flaszter után nyílt területek váltakoznak rövid erdõs részletekkel, sokáig megyünk fölfelé, erdõsávval védett földek mellett. Nem tartozik a kedvenceim közé a paradicsom, de most hihetetlenül üdítõen hat a Négy fánál kapott piros kis zöldség. Szalagozás nélkül vajmi keveset ért volna bármilyen jó leírás. A nyílt részeken tényleg érdemes körülpillantani a közeli lankákra, és a távolabbi hegyekre; ritkán tud ily messzetekinteni egy urbánus gyalogbéka. Szántóföld melletti szekérúton érünk el egy mûutas keresztezõdéshez.

8. ellenõrzõpont, Anyácsa-puszta.

Egy kocsi nyitott hátuljából három féle ízesítésû nápolyit falunk, és ásványvízzel öblítjük le. A pontõr elmondja, hogy az elmúlt napok esõzései miatt nem lehet lemenni az Anyácsa tó partjára, hanem ezen a mûúton forduljunk jobbra, aztán az elsõ adandó alkalommal földút balra, majd négyes keresztezõdés jobbra. Jó! Bizonyos fokig örülök, hogy nem kell tóhoz menni a szúnyoginvázió miatt, de másfelõl viszont ott a mûút. Hát, ez van! Elég nagy az autóforgalom ezen a keskeny kis mellékúton. Úgy száguld el mellettünk a fagylaltos kocsi, mintha az autópályán lenne. A távolba nézve látjuk a Gerecse-tetõn álló pálcikát. Ellenben, a környéken csak egy kúp van, itt balra, ennek kell lennie a Kakukk-hegynek. Itt a pontõr által mondott keresztezõdés, de van szalag is, tehát balra fordulunk. Elöl, távolabb már mennek néhányan jobbra, legalább elõre látjuk, hogy hol kell majd letérni. Balra rálátni a kikerült Anyácsa-tóra. Búzatáblák között haladunk, végigsimítok a kalászokon. Itt a jobbos, letérünk. Feriék igazítanak valamit, én tovább lavírozok a sárossá vált, füves úton. Az elõttem menõ, háromfõs csapat felvág balra. Igen, itt a szalag is, ez már a Kakukk-hegy lába. A Budai-hegyek óta elszoktunk az emelkedõktõl, most itt egy kis ízelítõ. Idõ kell, amíg ráhangolódok. Egy bozótos részletnél rácsapok a karomra; fél liter vér fröccsen szét az agyonütött szúnyogból. Emelkedõ ide, emelkedõ oda, bele kell húzni, ha nem akarok vérszívók martaléka lenni. A tetõn azért visszanézek a panoráma kedvéért. Innen már csak egy kis gerinctúra a

9. ellenõrzõpont, Kakukk hegy csúcsa.

Három fiatal lány a pontõr, az egyiknek már megfogta a Nap a pofiját. A lányok mutatják, hogy merre menjek lefelé, és jó étvágyat kívánnak a közeli gulyáshoz. Mit mondjak? Lesz! Egy vadregényes Kálvária mentén ereszkedek lefelé. A benõtt mészkõstációkra mély ráncokat mart az idõ. A település szélére érek ki, ahol továbbra is lefelé megyek a házak között, Szomor fõútja felé. Amikor elérem, balra fordulok, és egy jót sétálok a füvön - persze csak ahol van a járdalapok mellett. Egy lepedõre festett Turul lóg a régi kultúr falán; bemegyek

10. ellenõrzõpont, Szomor, kultúrház.

Nem vagyok egy nagy kenyérpusztító, de most megeszek két szeletet a gulyáshoz, hogy tovább tartson a kalória. Feriéknek gratulálok a 45-höz. Õk most egy darabig vesztegzár alatt lesznek, mert majdnem két óra múlva indul a buszuk a Széna tér felé. Egy fogpiszkálóval felszúrok néhány gyümölcsdarabot, amivel megkínáltak, és búcsúzok. Az ajtón kilépve jobbra indulok, és amikor elfogy a járda, az országúton gyalogolok Gyermely irányába. (Vajon megmaradt e még a tésztagyáruk?) Elõttem megy az a túratárs, akit mindig az ellenõrzõpontokon érek utol; mögöttem viszont nem jön senki. Nézem az itinert, tényleg az elsõ a Tabán utca, ezen balra fordulok. Nincs nagy mozgás, csak egy asszonyt látok, aki lehajolva szöszmötöl a kerítése elõtti növényzettel. Most nem köszönök, mert nem szeretném, hogyha a felém fordított hátsója válaszolna. Az utca végén megint balra kell fordulni, egy még kaptatósabb részre. Keresem az utcatáblát, hogy a nevet (Tatai út) egyeztessem az itinerbelivel, de ezt nagyon titkolják, mert kb. egy kilométer múlva látok csak egy apró megerõsítõ táblát. A dióhéj alakú, fa buszmegálló elõtt már megint balra fordulok. Ahogy lassan kiérek Gyermely házai közül, enyhén jobbra, egy ék alakú emelkedõn érek el egy erdõsáv jobb oldalára. Itt kitartóan kell kaptatnom fel, a szõlõhegyre. Szerencsére itt már van tábla, így gyorsan jobbra fordulok a Szõlõsor dûlõn. Ezen az eszméletlenül hosszú szakaszon kedvem volna menet közben aludni egyet. Egy pöcsköszörûs jön szembe. Amint lefelé lépegetek a beton talpfákon, a katlanban megült, bõdületes benzinszag fogad. Hiába, ez a hamisítatlan vidéki levegõ, ez semmivel nem pótolható. Egy erdõrészlet után, talán már a végén dülöngélek ennek dûlõnek. Egy T elágnál balra fordulok, és becélzom a buszmegállót.

11. ellenõrzõpont, Gyarmatpuszta.

A két pontõr srác láthatóan halálra unta már magát. Miközben bubis vizet kortyolok megkérdezik, hogy jön e utánam még valaki. Nem láttam, hogy jönne utánam bárki is, de jó tempóban jöttem, és nem hiszem, hogy a seprõ páciense lennék. Közben telefonon értesítést kapnak, aminek hallatán feldobódnak és azt mondják, hogy nemsokára hazamehetnek. Most én kérdem õket, hogy hányan jönnek még utánam. Azt mondják, hogy még öt embert várnak. Azért jó érzés, hogy nem én vagyok az utolsó. A buszmegállótól nagyívben jobbra kanyarodik a mûút, annak hajlását követem. Végigkaffogok egész Gyarmatpusztán, és egy vadgesztenye fasornál balra fordulok. Sok helyen nagy sár van, néhol gondolkodni kell, hogy merre is kíséreljem meg a továbbjutást. Rengeteg valószínûtlenül apró, fekete béka ugrál az úton; mintha mindegyik az én cipõtalpam alatt akarná végezni. Hosszan megyek egyenesen. Gyakran tekintek hátra, de sehol senki az öt emberbõl. Egy kutyás emberrel találkozok, de azzal is szembõl. A gesztenyefák már elmaradoztak, csak a hullámzó földút maradt meg. Az alacsonyan járó nap szépen süt a környezõ lankákra, meg a szemembe. Lassan jobbra kanyarodik az út. Egy átfolyáson, vagy talán éren kell átkelni. Még mindig senki hátul. Messzebb mintha egy autó hátsóját látnám belógni az útra.

12. ellenõrzõpont, Tarjáni-halastó.

Ásványvizet, almát és egy mûanyagtányér alján levõ paprikás krumpli maradékot kínálnak. A maradékhoz nincs gusztusom, de az almából kettõt kérek. Az útvonalat illetõ kérdésemre a pontõr elmondja, hogy két alternatíva van. Az itinerbeli útvonal nincs szalagozva, de mehetek a fölötte vezetõ, egyértelmû murváson is. Nézem az itinert. Végig egy csatorna mellett visz az út; megleszek szalagok nélkül is, az Anyácsa-tónál már egyszer úgyis eltértünk az eredeti útvonaltól. Tehát nyomás le a csatornához. Éktelen sárral nyit, de aztán viszonylag járható az út. Békák kórusa zengi be a tájat, meglepetésemre nincs szúnyogfelhõ. Éppen ezért jó lenne még napnyugta elõtt Tarjánba érni. Azt mondják, hogy a naplemente nézése jó hatással van a szemre; kettõt rápislantok. Vékony sárréteg terül el az úton, közvetlen mellette valamilyen ültetvény van. Összesen csak kétféle lábnyomot látok magam elõtt. Jesszusom! Felhorgad bennem a gyanú, hogy elkavartam. De hát itt van balkéz felöl a csatorna. Lehet, hogy mindenki a murvást választotta? Most már mindegy, megyek tovább ebben a rohadt traktornyomban, amiben csak úgy lehet haladni, mint a manökenek a kifutón, vagy mint aki kötélen jár. Azért kb. öt kilométeren keresztül ez egy kicsit kikészít. Magamba beszélek; mindenkit melegebb éghajlatra küldök. Amikor meglátom a távoli templomtornyot, akkor egy kicsit megnyugszom. A pincesor alatt még azért megakaszt egy sártenger. Helybéli gumicsizmás gazda magyarázza, hogy õ merre lábalt ki, én is arra menekülök. Amikor felkapaszkodok a murvásra, egy túrázó érkezik. Neki alternatíva nélkül, egyértelmûen azt mondta az elõzõ pontõr, hogy fent menjen a murváson. Hû, de jó lett volna, ha nekem is azt mondja... Kérdezem, hogy õ is a 70-et csinálja e. Meglepõdök, mikor azt mondja, hogy a 192-t, csak beosztja az erejét. Együtt megyünk tovább, a szürkületben még ki lehet venni, hogy a Bicskei utcában járunk. Ez jó, mert ezen érjük el Tarján fõútját. Egy illatfelhõbe burkolózott, esküvõi vendégcsoport mellett megyünk el. Félrehúzódnak, pedig bõven elférünk mellettük. A templomnál egy kicsit keresgéljük a pontot.

13. ellenõrzõpont, Tarján, templom.

Jólesik a felmarkolt sós mogyoró. Bõven öblítem ásványvízzel. Elõkerül a fejlámpa; rövid szerelvényigazítás után továbbindulunk balra a [K+] jelzésen. A faluból kivezetõ úton elrágcsálom a ponton kapott csokit. A sötéten még átderengõ fehér, ovális táblánál megkeressük a vadcsapásnyi ösvény bejáratát. A dzsindzsától nem látni a talajt, a csapódó ágak miatt tisztes követési távolságot tartok. Felvergõdünk egy szélesebb útra. A dagonya és a sártenger váltogatják egymást. A fejlámpámba már õs régen van ez az elem, fényénél nem tudom úgy kiszúrni a kevésbé sáros részeket, mint nappal, a térbeliséget se emeli ki igazán. Egy tónál, vagy nagyobb pocsolyánál olyan hangosan brekegnek a békák, mintha egymást akarnák túlkuruttyolni. Egy kitett részhez érünk, itt több a fû, gázolok benne, hogy valamennyi sarat hozzon le a cipõmrõl. A távolból néhány másodpercre elemlámpafény világít szembe, aztán a sötétbe vész. Egy kerítés mellett halad el az út. Néhány méter után az elõttem haladó túratárs szól, hogy nem lesz jó az irány, mert a GPS jobbra le akar térni. Visszasétálunk a kerítés sarkáig és a kütyü által javasolt irányba megyünk. És tényleg, nemsokára látunk is egy jelzést az egyik kerítésoszlopon. Ez a kis közjáték megmagyarázza az iménti visszafele világító lámpát. Már azt hittem, hogy sose érünk a végére a [K+] jelzésnek, amikor belefutunk a jó öreg [K-] -ba. Kinizsizünk egy kicsit. Közbe szembe jönnek a tatabányai Turulnál már megfordult 192-es héroszok. Két fejlámpa menne el mellettem. - Mi van Pisti? Hogy bírod a gyûrõdést? - kérdezem. - Á! Te vagy az, öreg ösvénytaposó? Hol voltál idáig? - kérdez vissza. - Hát, hol lettem volna? Tapostam a lucskos ösvényeket. Kölcsönös jókívánságok után búcsút mondunk egymásnak. Lassan megérkezik a Malom-patak sárral vastagon beborított hídja, késõbb a vad-lábrács keresztirányú rúdjain lépegethetünk. Idén már harmadszor járok erre, ebbõl kétszer éjszaka. Lejteni kezd az út, nõnek a zúzalékkõ darabok, elnyújtott balossal kanyarodunk le a pontra.

14. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Kisebb csoportosulás alakult ki a ponton. Mindenki a [K+] kerítés menti elkavarásról beszél. Áldom a jó sorsomat, hogy egy GPS-es túratársat rendelt elém. Gábor a pontõr újabb májkrémes konzervet nyit. Muszáj kennem egy kenyeret. Jó lilahagymával felséges eledel ez most. A többiek felkerekednek, de én olyan jól ülök ezen a kempingszéken, hogy inkább maradok még egy májkrémes kenyér elfogyasztásának idejére. Aztán, hogy ne hûljön át a derekam, öblítek és én is nekiindulok. Az egyik, Turultól visszaérkezett túratárs szól, hogy a [K4] leágazása nagyon benõtt, nehezen észrevehetõ. Megköszönve az információt továbblépek, leérkezési irányommal ellenkezõleg, a [S-] jelzésen. Már vagy öt perce megyek, amikor a szembejövõ fejlámpást kettõs botcsattogás kíséri. - Te vagy az Attila? - kérdezem? - Én vagyok - mondja Spot. - Mi az Ottó eltévedtél? - Én?! Dehogy is! Megyek a Kisréti vadászház felé. - Hát, nem oda kell menni! - így Spot. Ebben a pillanatban gyúl fény az agyamban, hogy meg se néztem az itinert, hanem eldöntöttem, hogy a GERECSE 50 útvonalán fel kell menni a Kisréti vadászházhoz, és onnan [S4], aztán fonódó [K4]. Pedig Koldusszálláson még szóltak is... Egy másodpercig még hezitálok, hogy továbbmenjek e az agyrémemen, mert ráérek, de aztán visszamegyek Spot-tal a [K4] kiágazásig. Kérdésemre elmondja, hogy kajakra minden rendben, és a feladathoz mérten agyilag is megfelelõ a fordulatszám. Az elágnál búcsúzunk, mindenki megy a dógára. (Spot és Pisti együtt értek célba hétfõn, nyolcadik- és kilencedikként.) Idõmilliomos vagyok, kirándulósra veszem a figurát. Szép az idõ, csillognak a csillagok, jó a levegõ, és én sem érzem csoffadtnak magam. Az éjszakai szakaszon a fejem is visszahûlt az üzemi hõmérsékletére. Egy mezõ után, egy útvillánál nyugodtan megvizsgálom, hogy melyik ág a jelzett. (A jobb.) Tovább andalgok, és jobbról már be is jön a [S4], a Kisréti vadászház felõl. Elnézek arra, hogy nem jövök e onnan is. De, nem. Kisvártatva a két fonódó jelzés balra lemegy egy dzsindzsás ösvényre. Szerencse, hogy ezt tudom a G50-rõl, különben biztos továbbmentem volna a viszonylag szélesebb úton. A lejtõs ösvényen egyre jobban összeér a dzsindzsa, és jelzést sem láttam már nyugtalanítóan hosszú idõ óta. Ha nem lennék biztos a dolgomban, akkor visszafordulnék. Olyan nagy gáz nem lehet, mert már hallom az autópálya folyamatos motorzaját. Végre itt egy kettõs, megerõsítõ jelzés, még mindig a lejtõn. Egy lugasos részhez érek, tök sötét van, a csillagok fénye kívül reked. Megint sûrûsödik az út menti növényzet. Addig-addig, amíg már majdnem négykézláb kell menni. Most már nem érdekel, hogy ha esetleg eltévedtem, kivágom magam innen, aztán megyek az országút mentén. De megint látok egy jelzéspárt. Kilukadok egy normál szélességû útra, és tudom, hogy ami még hátravan, az csupán lábmunka. Egy kis emelkedõvel felérek a Turulhoz vezetõ mûútra, átmegyek a túloldalára, és jobbra fordulok. Eleinte még göröngyös a padka, és csak akkor lépek le rá, ha autó jön szembõl. Van amelyik leveszi az országútit, de a legtöbb óne zsinór szembevakít. Nem is tudom, hogy hol láttam az elsõ [S+] jelzést, de nem is figyelem igazán, mert ez az emelkedõs Panoráma út felvisz a célba. Már nagyon cseszteti a vízhólyagomat és a talpcsontomat ez a flaszter; ahol csak tudok a füves padkán megyek. Elérek a közvilágítás határához, legalább a lámpát zsebre lehet vágni. Itt ez a Tatabányára lenézõ étterem, amit rendezvények céljaira hirdet egy tábla. Ez úgy él az emlékeimben, hogy innen már nincs messze a parkoló. Felfestések tájékoztatnak, hogy milyen messze van innen a cél; persze nem a mi túránké, mert ezek már itt virítanak évek óta. Már látom is a parkolót. Egy fiatal pár évõdik egy nyitott hátuljú autónál. Már majdnem arra veszem az irányt, amikor látom, hogy semmi jel nem utal arra, hogy õk lennének a pont. Nem zavarom meg az idillt, hanem elõveszem az itinert. Ha mégis pontõrök, akkor úgyis szólnak. Balra látok az útszélén egy magányos autót, A4-essel az ablakában. Arra veszem az irányt. Nem ül benne senki. Már éppen tovább mennék, amikor hahóznak a sötétbõl.

Cél: Tatabánya, Turul emlékmû.

A pihenõhelyen székel Surd a pontõr és egyben célszemélyzet. Még éppen itt érem Toplak Józsiékat, Petami most kászálódik fel a polifoamról. Akármilyen lassan jöttem, még csak félegy felé jár az idõ. Elücsörgök a padon. Elveszett repoharam helyett kapok egy másikat ajándékba. - Te vagy az, aki megígérte Spotnak, hogy ha teljesíti a 192-t, és bármikor megkérdezi tõled, hogy ki a király, akkor neked azt kell válaszolnod, hogy õ az? - kérdezi Petami. - Nahát! Már széltibe, hosszába elterjesztette? Igen, én vagyok - válaszolom. Még öt 72-es nevezési lap fekszik Surd elõtt. Nagyon le lehetnek maradva, vagy eltévedtek, mert Spot volt az utolsó teremtett lélek, akivel találkoztam az erdõben. Késõbb jön a telefon: Az öt páciens Szomoron megette a gulyását, és úgy döntött, hogy nagy, ballasztikus ívben tesz a továbbiakra. Mérges vagyok, mert ezek miatt lettem utolsó a távomon. Kikel hálózsák-gubójából a két, idáig alvó 192-es.  Pár percig molyolnak, aztán továbbállnak. Rendezõi autó érkezik, ami átszállítja az oda diszponált cuccokat Esztergomba. Petami vele tart. 02:00-kor zárjuk a pontot. Most én vagyok a király, mert nem kell lebotorkálnom Tatabányára, és nem kell órákat várni a vonatra; Surd bevisz a Moszkvára...

Ottorino