Túrabeszámolók


Érchegységi 100-as

moiwaTúra éve: 20102010.06.21 22:12:31











Érchegységi 100-as


 


Visszatérés a százasok közé, stílszerûen Szlovákiában


Avagy: kalandért nem feltétlenül kell annyira egzotikus vidéket választani


A Vereckei túrán beszéltük Bálinttal, hogy mindketten tervezzük az Érchegységi 100-ast. Megígérte, már akkor, hogy szívesen velem tart. És gyorsan hozzátettem: ez óriási kegy, hogy lelassít a tempómhoz.


Péntek este, Hernád IC. A vonat Pécs felõl szépen folyamatosan szedte össze a késését. Miskolcon már fél óra is volt neki. Bálint szerint csak ezután jön a móka, ugyanis a Hernád völgyben a korábbi árvizek miatt lassújelek sora vár az itt elhaladó vonatokra. Valóban így is lett. Ennek eredményképpen olyan késõn értünk le Kassára, hogy az utolsó buszok/villamosok is elmentek, így nem maradt más, mint a gyaloglás.


Bálintnak erre is volt persze jól kidolgozott terve. Át a belvároson (megcsodáltuk a sétálóutcákat, az éttermeket, bárokat: hatalmas élet volt, sok emberrel), majd az Amfiteaternél már emelkedésbe fogtunk. A buszfordulónál jött a merõ döbbenet: a kiszemelt bányatelepnél az út kerítéssel és sorompóval lezárva, belül kutyák ugatnak… A reakcióinkat most inkább nem idézném. Alaposan körbenéztünk és feltûnt, hogy a buszmegállónál egy kis ösvény megy befelé. Nem teketóriáztunk sokat, Bálint magabiztosan haladt elõre, a Google Earth térképek és mûholdfelvételek segítségével. Nekem csak követnem kellett. Õszintén szólva, nem esett kifejezetten jól ez a legalább 5 km „séta” teljes menetfelszereléssel, némi szinttel, ráadásul csak néhány órával a 100-ason való indulás elõtt…


A Google Earth mindent lát: például azt is, ha egy feltöltött gödörnél elvileg láthatatlan a rét szélén lévõ szekérút. Történt ugyanis, hogy ezt a részt sittel, kövekkel telehordták. Azonban kiérve a bokrokhoz, néhány méteres ereszkedéssel megtaláltuk az ominózus utat! Bõ 75 perces menettel érkeztük fel Horny Bankovba, ahol Bálint rutinosan vette célba a korábbi évek szállását. A portás még ébren volt, és beengedett minket. Aludni a folyosón lévõ puha padokon aludtunk, a mindösszesen két órára nem is készültem elõ, úgy dõltem el, ahogy voltam.


Kint aludtak még a rendezõk is, akik fél 3-kor már teljes díszkivilágításba helyezték az elõteret. Gyors elõkészületek, valamint nevezés után már hangolódtunk az indulásra. Bálint sajnos a mosdóban felejtette a flaskáját… Õ sok ismerõssel találkozott, lévén, hogy idén tervbe vette a „Super Dialkoplaz” teljesítését (legalább 5 db szlovákiai százas túra kell hozzá egy naptári éven belül) és több olyan arcot vélt felfedezni, akiket már korábbi idei szlovák túráin láthatott. Ismerõsként üdvözölték egymást. A rendezõk rajtteáról is gondoskodtak, igen finom gyümölcsteát kaptunk újrahasznosított joghurtos poharakban.


Nevezéskor kértünk céllevest, valamint tombolajegyeket is: Bálint szerint ugyanis a nyerés esélye igen nagy. Néztük, hogy sokan már bõven 3 óra elõtt nekivágtak az útnak. Mi természetesen kivártuk percre pontosan a hivatalos indulásunkat.


Az idõ nem is lehetett volna jobb: felhõk az égen, enyhe szellõ fújdogált, és kissé hûvös volt a levegõ. Szigorúan a P jelzést követve ereszkedtünk Csermely felé. Az út alatt a betonon idõnként elment egy-egy autó. Vaskosan sötét volt még, figyelni kellett a lépteinkre. Érintve a Hotel Bankovot újra betérünk az erdõbe. Csermelynél a jelzés éles balkanyarja nem volt precízen kijelezve, kiderült, hogy a betonon kell felfelé haladni (persze rövidesen fel is tûntek a P jelzések).


Itt már nem volt szükség a lámpára. Hétvégi házak közt haladtunk, és jutottunk egyre feljebb és feljebb. Kiérve az erdõbõl kirajzolódott minden irányból az Érchegység keleti vonulata. Kellemes, egyenleten mászással jutottunk egy nyeregpontba, ahonnét a keresztnél leereszkedünk egy közigazgatásilag Kassához tartozó faluba: Kavecanyba. Hát mit mondjak… a házak állapota alapján itt nem minimálbérbõl tengetik életüket a lakók. A falu után egy gerincen folytattuk, sípálya mellett haladtunk el, mellette pihenõhely, padokkal, esõbeállóval, bivakhelyekkel. Az erdõbe térve egyre csak nõtt az emelkedés szöge, bár még nem volt kellemetlen.


A kedves információs fémtáblák a jelzéselágazásoknál azt jelezték, hogy 700 m fölött járunk. Nem is nagyon vettük észre a magasságot, az egyenletes emelkedés miatt. Hepe-hupa következett, immáron bükkösben. Jobbról végestelen-végig fakerítés kísérte utunkat. Az út jelzettsége példás volt, ennek ellenére nem ártott figyelni, mert nem mindig oda pingáltak, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Útelágazásoknál például nem egyszer kellett alaposan körbenéznünk, mielõtt megállapítottuk a követendõ irányt. 


Kralová studnánál rövid ivószünet, majd folytattuk utunkat felfelé. Valójában ez vaskosan hullámvasútnak bizonyult. A PZ elágazásban (Sedlo Repy) már 800 méter felett jártunk. A Z sávra térve jött el a Bálint által már beharangozott keskeny és benõtt ösvény, sunyi szintekkel. Szegény Bálint itt most átkozta a reggeli döntését, miszerint leteszi a hosszúnadrágot és rövidnadrágban vág neki a túrának. A reumakezelés jó dolog, de csalánból is megárt a sok. És itt bizony volt elég. Nem beszélve a vizes fûrõl, ami elég hamar tavacskává változtatta cipõink belsejét.


A Sivec alatti nyeregben egy helyi túrázó elõzött minket és nemes egyszerûséggel kihagyta a csúcsmászást, és úgy ment tovább. Mi azonban a leírásnak megfelelõen megjártuk az oda-vissza szakaszt, a látvány miatt vétek is lett volna másképp cselekednünk. Szép fújtatós mászással jutottunk fel a csúcsra. A hegy legteteje meglehetõsen technikás: mászós, köves, szóval odafigyelõs. Bálint már percek óta várt fent rám, nem is meglepõ ez a (társbérletben) leggyorsabb Mátra 115 teljesítõtõl… A kilátás leírhatatlan: alattunk a víztározó, körülötte hegyek, lent néhány felhõ „úszik”. Bálint még egy vonatot is elkapott tekintetével. A csúcskönyvbe is kerül egy rövid bejegyzés.


A nyeregbe gyorsan visszaereszkedtünk, majd a ZS elágazásnál rossz irányba térünk. Épp akkor sietett el mellettünk egy helyi erõ, de nem szólt nekünk, hogy nem a helyes irányt követjük. Gyorsan pergett az idõ és rövidesen le is értünk a víztározóhoz. A széles mûút hídjáról klassz panorámakép készült, ezután már a leírásban szereplõ Bradan panziót lõttük be. Szerencsére ki is volt táblázva a hely. Az már kevésbé volt örömteli, hogy a panzió reggel 7-kor még egyáltalán nem tartott nyitva… Így mind a bélyegzés, mind a frissítés kihagyva.


Ezt követõen hosszú idõre a S sávot követtük. Természetesen egy tisztességes mászással indítottunk, elõbb házak közt, majd füves réteken keresztül haladva. Rövid bizonytalankodás következett egy jelzésben nem bõvelkedõ nyílt területen. Bálint emlékezett régrõl, hogy a szemközti erdõs hegyoldalt kellene belõni. Nem volt más választás: keresztül a lapuleveles, vállig csalános borzalmon. Ezt már Bálint nem viselte csöndesen. Fõleg aztán, mikor meglátta, miszerint ha pár méterrel arrébb megyünk, egy rendes szekérúton kikerülhettük volna a csalánt.


Ismételt hullámvasutazás, réten átvágás következett, majd egy szinttartó szekérúton pihenhettünk. Kiérve a mûútra balra fordultunk és kisvártatva elérkeztünk a Szt. Gregor forráshoz. Jó hideg vizével frissítettük is magunkat. Egy megtévesztõ jelzés miatt itt nem a Bálint által megénekelt vacak emelkedõn mentünk fel a mûúttal eleinte párhuzamos szekérúthoz, hanem csak késõbb iránymenetben értünk fel oda. A szekérúton már sokkal jobb volt a járás, fõleg miután nem sokkal rá murvás úttá változott. A panoráma jobbról nagyon szép volt: alattunk Velky Folkmár, körülvéve két, részben lebányászott heggyel. A menetközben becsatlakozott tanösvény információs táblái is kísérték utunkat, ezekrõl többek között magassági adatokhoz is juthattunk. A nyeregig nagyon kellemes volt a haladás, a legutolsó egybeszint viszont részemrõl meglehetõsen fújtatósra sikeredett. Bálint itt ismételten meglépett (nem is csoda), én meg saját tempóban mentem felfelé.


A Folkmári-sziklák fantasztikus képzõdmények már önmagukban is. Meglepõ, hogy a környék andezites hegyei közt egy mészkõtömb létrejöhetett. A sziklák mérete önmagában is impozáns, a kilátás róla szinte „tar-kõi”. Alattunk Kojsó, mögötte rétegekben az egyre magasabb hegyvonulatok. Némi gumicukor-szünet következett fent a szikláknál, majd jött egy meglehetõsen technikás ereszkedés a görgeteges, bokatekerõs és roppant meredek ösvényen. Ehhez képest a Világos-hegy lejtmenete semmiség. Ráadásul a nyerget elérve egy majdnem ilyen szögû emelkedés következett, szerencsére azonban egy széles utat követve. Az egybeszint után jött még több kisebb mászás, majd egy jó kis ereszkedés, így érkeztünk meg Turniská szikláihoz, ami legalább olyan impozáns, mint a Thirring-sziklák. Újabb asszociációra adott lehetõséget, hogy az egyik szikla „odúján” át lehetett gyalogolni. A Pilis oldalában lévõ Vaskapu-szikla hasonlít ehhez valamennyire.


Helyi csapattal elõzgettük egymást itt oda-vissza. Patak mentén ereszkedtünk le a mûúthoz. Bálint ennek nem nagyon örült, mert emlékezete szerint a jelzés nem a betonon haladt, hanem valamivel feljebb. Az utat nem találván inkább maradtunk a betonon és tempós sétával értük el Kojsót. A boltban vettünk némi energiapótlékot: Horálky, csoki, Kofola. Egy részüket már ott a helyszínen elfogyasztottuk. Éppen indulásra szántuk volna el magunkat, mikor rázendített az esõ. A felhõkbõl ítélve nem tûnt olyan vészesnek a dolog, de inkább elõvettük a dzsekiket. A K sávot követtük innét, meglehetõsen sokáig. Panoráma útnak is beillõ, meglehetõsen kellemes emelkedõvel értünk fel a nyeregbe, jobbról a Folkmári-sziklák, valamint a Turniská hegyének impozáns látványa, valamint idõnként füst…


A nyeregpontnál bivakhelyre lett figyelmes Bálint, valamint egy 30 km/h sebességkorlátozó táblára. Ez bizonyára nem ránk vonatkozott. Egy murvás, de roppantul kiszélesített úton mentünk lefelé. A jelzés rövidesen letért róla balra, és egy hangulatos hegyoldalon tekeregve értünk le egy üdülõfaluba (Perlová Dolina). A patak itt nagy pusztítást végzett, az utat már több helyen kövekkel pótolták ki, hogy lehessen rajta egyáltalán közlekedni. Egy balra nyilazó K sáv jelzés adott okot töprengésre: Bálint térképe alapján ez jó irány lenne számunkra. Híd ott semmi, marad a trükkös patakátkelés. Túloldalon sem volt semmi út, csak egy haragosan ugató (de kikötözött) kutya, a másik irányban pedig méhek. Bálint ötletére iránymenetben megmásztuk a hegyet, nem volt egyszerû az út hiányában. A gerincre kijutva egy réten tapostuk a magas füvet, szembe már ott volt velünk Gölnicbánya. Út egy szál se…


Ismét iránymenet következett, amíg nem találtunk egy szekérutat, ami „ellentmondást nem tûrõen” a város felé vitt bennünket. Birkanyájakat mellõztünk, majd a városhatárnál értük el a mûutat. Innét nem rövid, de legalább eltévedéstõl mentes betonkoptatás következett. A hídon átkelve rövid vasútfotó következett Bálint részérõl: egy Bz haladt át éppen. Apró bánat, hogy csupán 10 perccel késtük le a napi 1 pár errehaladó Pozsony-Kassa gyorsvonat (Horehronec) egyikének látványát. Innét a K sáv „zsákutcás” irányát követve siettünk a vasútállomáshoz. A pont nem magán az állomáson volt, hanem a vele szemben található kocsma elõterében. Itt aztán volt végre mindenféle ellátmány: korlátlan gyümölcstea, tátrai karamell (puffasztott rizzsel), csoki, mazsola, valamint hagymás-halas pástétommal megkent kifliszeletek. A ponton elidõztünk egy negyedórát, közben az esõ szépen lassan rákezdett, de látható volt, hogy nem tart sokáig a manna.


A gölnici állomástól elbúcsúztunk, majd visszagyalogoltunk a hídig, illetve tovább egyenesen a belváros irányába. Megcsodáltuk a templomnak is gondolható Bányászati Múzeumot, és a város felsõ végén lévõ hídon értünk ki a fõútra. Röviddel ezután hirtelen felvágott jobbra a K sáv (láthatóan ki volt jelezve a kanyar!) és elindult a szerpentin. Nem is számoltam a kanyarokat. A legeleje kellemetlen meredek volt, utána kissé enyhült az emelkedési szög. Bálint itt elõrehúzott, én szinte csak felfelé tekintettem, meglesvén, merre is jár már. Egyszer aztán a szerpentinnek is vége lett és beletorkollott egy széles szekérútba. Egy kilátóponton várt be Bálint.


Továbbra is K sáv, továbbra is emelkedtünk szépen. Itt már inkább a folytonos felfelemenetel volt megterhelõ, nem a dõlésszög. Valamint az, hogy az út helyenként már elég sáros is volt, köszönhetõen az erdészeti jármûveknek. A monotonitást az enyhe hullámvasút is oldotta. Egy erõteljesebb lejtõnél jobbra kitekintve egy másik településre láthattunk rá (Prakovce – Prakfalva), azonban elsõ ránézésre simán Gölnicnek gondoltam volna, mind a fekvése, mind a panelházak alapján.


Bálint már beharangozta, hogy a kellemes szekérútnak egyszer ideiglenesen búcsút mondhatunk. Így is lett: éles balkanyarral felcsörtettünk egy útnak alig nevezhetõ, idõnként szinte láthatatlan ösvényen. Nem kifejezés, hogy be volt nõve. A cipõink újabb mosáson mentek keresztül. Hogy ne legyen elõnye a cipõnek, a felsõruházat is megmosdott a belógó ágaknak köszönhetõen. A mászás kitartóan folytatódott, egészen a hátsó gerincig, ahol ismét szekérútra fordultunk. Az emelkedést mi követhette volna más, mint lejtõ: legurultunk a S sáv becsatlakozásáig. Betonon emelkedtünk a Chata Izbica felé, ahol is a S balra tért, egyenesen a Chata Erikához. A szlovák túrafilozófia lehetõvé teszi, hogy ne szigorúan ragaszkodjanak a résztvevõk az útvonalkövetéshez, így nem csoda, hogy épp az orrunk elõtt fordult balra egy helyi páros. Neheztelni rájuk nem volt értelme, hiszen náluk ez a szokás.


Mi azonban továbbra is a K sávon haladtunk, emelkedve természetesen. Kissé feljebb várt egy újabb elágazás, egy másik S jelzéssel, ami viszont már nekünk kellett. A K sáv egyenesen a Biely Kamenre ment, ez is „kispistázás” lett volna, így ez részünkrõl szóba sem jöhetett. Így jelzésváltás, és enyhe lejtõ a S sávon. Az elõnye ennek a szakasznak az volt, hogy a tekergõs út követte a szintvonalakat, így legalább extra hullámvasutazásban itt nem kellett élvezkedni. Idõnként rákezdett az esõ, de csak néhány pillanatra. A völgybõl szép kis felhõfoszlányok kúsztak felfelé. Az Érchegység fõgerincére azért mégis tisztességes mászással jutottunk fel, Bálint „sétálva”, én lassabban. Fent a gerincen ajándék pihenõ és friss forrásvíz várt. Valamiért éreztem én, hogy már itt bõven megvan az a szintemelkedés, amit a teljes távra megadtak a rendezõk..


Bálint számára már bõven „déja vu” érzés következett, õ ugyanis már sokszor járta ezt a fõgerincet. Mondanom sem kell, õ „élõ GPS-ként” jelezte a követendõ utat. A forrástól a Biely Kamenig tartó rövidke etap volt számomra a halál. Elvileg nem olyan vészes, de már nagyon nem esett jól ez az emelkedõ. A levegõ pedig friss volt, 1000 m felett. Fújdogált a szél, és bizony helyenként már a ködöt felhõnek éreztük, kellõen hideget is produkált. A gerinc emelkedõje tele volt kidõlt fával, amit kerülgetni kellett. Évek óta itt lehettek már ezek a fák, mert jól kijárt kerülõutak jelezték, hogy miként mellõzhetõek a terepakadályok. Biely Kamen után már alig volt jelentõsebb szint vissza, legalábbis egyhuzamban. Ennek örömére magasabb tempóra kapcsoltam, Bálint nagy örömére.


A Chata Erika továbbra is zárva volt (állítólag hosszú ideje így áll, üresen), a pont nem is itt várt bennünket, hanem a Katka teázóban, kicsivel arrébb. Nagyon jól esett a finom tea, valamint a ropogtatnivalók. Majdnem este 6 óra volt már ekkor, érezhetõen hûvösebb lett, bár ez inkább a felhõk közt való haladásnak volt betudható. Ahogy kiléptem a Teázóból, megcsapott a hideg, kifejezetten vacogtam. Részben emiatt is, most már tempós „sétába” kezdtünk. Jó érzés volt az egyértelmû lejtmenet, amit csak idõnként „zavart meg” egy-egy rövidebb emelkedõ. Ezek közül a legnagyobb egybeszint is belassítás nélkül megoldható volt.


Az események most már gyorsan peregtek: hirtelen eljött Chata Lajoska, ahol csak apró szusszanásra (és pecsételésre) álltunk meg. Jahodná elõtt a két apróbb, de nem laza emelkedõ kicsit meglepett. Késõbb aztán a sípálya mellett egy szép lejtõn gurultunk le. Jahodnától már öröm volt az élet: jólesett a haladás, szinte semmi emelkedés, kellemesen járható, kifejezetten szép erdei utak. Az utolsó jelzéselágazás táblánál (pod Kamennym hrbom) vettük elõ a lámpát, azt is csak azért, hogy ne bukjunk el a köveken illetve ne lépjünk feleslegesen pocsolyába. Bálint már elõre szólt, hogy a cél nem biztos hogy a rajthellyel egyezõ lesz, és a kocsmába kell majd lemennünk. Próféta szólt belõle, valóban így is lett: egy helybeli erõsítette meg a dolgot, aki épp akkor ért fel a buszfordulóhoz a célból.


A célban megkaptuk a kitûzõt, kellemesen elbeszélgettünk a magyar (ám kassai) fõrendezõvel. Az idõnk végül 18:30 lett, ami végül is nem olyan rossz. Bálintnak hatalmas önfegyelem kellett, hiszen õ tudott volna lazán 2-3 órával is jobbat, ha nem kell rám várnia.


A céltea, valamint a célnasi után a megrendelt gulyást elfogyasztottuk a kocsmában, amit kiegészítettünk némi sült kolbásszal. Étkezés után visszamentünk a tombolajegyeinkkel a rendezõséghez. Bálint sajnos nem nyert, az én 2 jegyem közül az egyik viszont igen.


Túl sokat nem idõztünk ezután, bár a felkínált helyi tömény lélekerõsítõbõl még húztunk egyet. A szálláson összesen öten maradtunk ott másnap hajnalig, így nem volt komoly horkoláskoncert. Furcsa érzés volt, hogy az elõzõ napi 2 óra után most már 5 órányit is aludhattunk. Kényelmes pakolás után kisétáltunk a buszhoz, ami nem közvetlenül vitt le a pályaudvarhoz (szemben a korábbi évekkel). Villamosra kellett átszállnunk, nem túl bõ átszállási idõvel. Minden klappolt, kényelmesen elértük a Hernád IC-t. Az idõ meglehetõsen leromlott addigra, csúnya sötét felhõkbõl elég intenzíven kezdett el esni az esõ. Jó érzés volt mindezt vonatablakon keresztül élvezni. Már csak egyetlen kérdés volt: Miskolcon bevárja-e a gyorsvonat az IC-t. Szerencsére igen, bár ez csak a leszállást követõen, az információs tábla megvizsgálását követõen lett nyilvánvaló számunkra. Egy utolsó sprint (nulla pontért), és végsõ megnyugvással dõlhettünk hátra az ülésen. Mindezek örömére fenékig kiittuk a Kofolát.


Nagy felfedezés volt számomra az Érchegységnek ezen szeglete. Amellett, hogy fizikailag is kihívásnak mutatkozott a túra maga (12 éve nem mentem százast), végig nyitott szemmel figyeltem és csodálkoztam rá a szépségekre.


Szint- és távadatok kapcsán csupán az elõbbirõl tudok nyilatkozni: a mapy.hiking.sk oldalon lekövetve a kellõen felnagyított útvonalat, nekem 3900 m jött ki. A távra én is kíváncsi volnék.


Mindösszesen 30-an indultak a százas távon, ebbõl Bálinttal mi ketten magyarok. A résztvevõk közül többen jöttek Pozsonyból, lévén hogy érintettek voltak a „Super Dialkoplaz” mozgalomban.


Valamikor mindenképpen visszatérek az Érchegységbe, mert a Rozsnyó-Kassa változat is nagyon érdekelne. Addig is tartogatom magamban mindazon emlékeket, amelyeket a túra kapcsán összegyûjtöttem.


Köszönöm Bálintnak, hogy képes volt lelassulni hozzám, valamint a sok sztoriját, amit útközben mesélt! Nem beszélve arról a sok-sok tapasztalatról, melynek segítségével gyerekjáték lett a teljesítés.


Köszönöm a rendezõség munkáját!


Jövõre 30. rendezés…