Turul 192, ami 109-nél megszakadt
Kihívás, ezzel jellemeztem, amikor megláttam a túrák között. Már tavaly hallottam róla év vége felé, hogy készül egy újabb õrület, amolyan igazi teljesítménytúra. Egész idáig erre készültem, lélekben is, mivel ezek a távok a legtöbbször fejben dõlnek el.
Feleségem és az ismerõseim csak annyit mondtak, nem vagy normális. Volt aki megjegyezte, erre már kifejezés sincs.
Elõzetesen végigböngésztem a térképet, és magamban alcímnek a "mixtúra" nevet adtam a túrának. Elnézést kérek a rendezõktõl, ezzel nem a túrát és a szándékot akarom(tam) gúnyolni. Ebben a túrában azonban minden jelentõsebb hosszú táv egy egy részlete benne volt. (Kitörés 60 - az egyik kedvencem -, Sárga 70, Kinizsi 100 stb.) Most így egybe gyúrva egy kicsit ilyesztõ is volt, de egyben figyelemfelhívó is.
Eljött a nagy nap, 2010. június 19. Fél hét körül érkeztem meg a Turul szoborhoz Budapestre. A rendezõkön kívül ekkor még nem sokan várakoztak, de ahogy közeledett a nyolc óra, úgy szaporodott az emberek száma. Elõnevezéssel bíztosítottam a helyem, így gyorsan sikerült a formaságokon túlesnem. Kitûzõ, póló, mindkettõ elegáns, és a túra méltóságához illõ. A mûanyagpoharat is eltettem emlékbe, mert ilyenkor a kis bádogbögrémmel együtt clappogok.
Ismerõs arcok a hosszú távra nevezõk között, üdvözlések, jó kívánságok, majd eldördült a képzelezbeli startpisztoly és irány a Normafa. A mezõny már az elején kezdett szóródni, bár ekkor még a rövidebb távosok is közöttünk voltak. Az útvonal részletei az itinerben és a ttt.tr.hu honlapon olvashatóak.
Szomorig tulajdonképpen az volt a furcsa számomra, hogy nappali fényben tettem meg ezt a szakaszt. Eddig csak a Kitörés 60-ról, a hóról és az éjszakáról ismertem ezt a tájat. Az ellátás az pazar volt. Minden ellenõrzõ pontot, inkább etetõ pontnak lehetett volna nevezni. Ásványvíz, ropi, paradicsom, nápolyik és rétesek különbözõ vállfajai. Vésztartaléknak bepakoltam 8 müzliszeletet, másfél liter italt, de elõ sem szedtem, mivel minden ponton habzsi-dõzsi volt. Köszönet a pontõrõknek is a lelkes kiszolgálásért, és a rendezõknek a profizmusért.
A tarjáni kék kereszt kicsit elbújt, az õzek és szarvasok biztosan könnyen meglátták. Szinte járatlan ösvényen kellett a kék sávig eljutni. Ennyi hiányosság úgy hiszem elnézhetõ.
Tóth "Hak" Petivel és egy Gábor nevû sráccal (bocs, a vezeték nevedet elfelejtettem) tettem meg Tatabányáig az utat. Péter eredetileg a 45 km-es távra nevezett, de ahogy Szomoron megette a felséges gulyást, úgy az étvágya még jobban megjött. Talán õ az egyetlen aki rövidebb távról hosszabbra nevezett át. Úgy gondolta, hogy átlép a 70 km-re és tovább jön. Vagy csak még egy Turult akart látni? 19.45-re megérkeztünk Tatabányára. Peti és Gábor itt átvette az oklevelét, kitûzõjét, aztán siettek a vonathoz, mert volt még 40 percük.
Nekem itt a feleségem depózott. Hozta a fejlámpámat, meg vacsorát. Azért aggódás is volt benne, megkérdezte, hogy biztosan tovább megyek-e, nem elégszem-e meg a 70 km teljesítésével. Magabiztosan a tovább mellett döntöttem, márt csak azért is, mivel kb. 20.15 kor indult innen tovább Márton Dani és a cimborája.
Lassan besötétedett. Megélénkült az erdõ. Láttam egy õzet is, aztán az OKT felé tartva sok apró "szentjánosbogár" jött szembe velem. A többi túrázó fejlámpája volt. Kölcsönösen jó utat kívántunk egymásnak, majd belevesztünk a sötétbe.
Az út az mintha lekvárral lett volna bekenve. Sötét, csúszkálás, megmártózás a pocsolyában, majd a Vértestolnai mûút és utána a Bányahegy. Itt kezdtem el érezni, hogy fáradok. A pontõrök sátra mellett levackoltam és aludtam egy fél órát. Ezt követõen megittam három doboz energiaitalt, ami egy kicsit felrázott. Törtetés tovább, mert még több van elõttem, mint mögöttem.
Pusztamarótra ledöcögve, rétessel erõsítettem magam, aztán Attilával folytattuk az utat. Lépkedtem, lépkedtem, de a lábaim, inkább a bal combom szép finomal elkezdtek jelezni, hogy nekik talán elég volt ebbõl a mulatságból. Öszeszorított fogakkal eljutottam Péliföldszentkeresztre, majd onnan át Mogyorósbányára. Vasárnap reggel 3/4 8 volt. A Kakukk sörözõhöz érve tudtam, hogy vége... Eddig tartott. Számolgattam az idõt a pontõr sráccal. Még lett volna 28 órám, ami 3,2 km-es átlagot jelentett volna, meg azt, hogy nem állhatok meg szinte sehol.
Megmérettem, és könnyûnek találtattam. Kiszálltam... 109 km. Ennyire voltam hitelesítve. Telefon haza, nejem jött kocsival, majd elautóztunk Esztergomba az elõre küldött csomagomért. Baksa Józsi meglepõdve nézett rám, hogy feladtam. Ez van. Megkaptam az oklevelem a 109 km-rõl és az Árva Vince 70 kitûzõjét, mert azt azért teljesítettem.
Gratulálok mindenknek, aki indult bármelyik távon. A 192-ön indulóknak és szintidõn belüli beérkezésüknek pedig különösen. Kemény kûzdelem volt önmagukkal és a km-ekkel.
Köszönet a rendezõknek, hogy itt lehettem. Kár lett volna kihagyni!
|
