Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

TiberiusTúra éve: 20102010.04.26 22:19:33






Mátrabérc 2010, elõször.













     A rajt Sirokról indul, és ez nekem  érzelmi kérdés.  Fiatal házasként, 32 évvel ezelõtt Budapestrõl  Sirokba költöztem, és fiatal éveimbõl néhányat itt töltöttem. Kerekedõ szemekkel, elsõ 2 kislányom is itt nyílott rá  a napvilágra, én meg itt kaptam kedvet a hegyi kocogásra. Sok szép emlék fûz ehhez a helyhez, de most inkább egy mesével  kezdem.


       A rajttól nem messze összetalálkozik két folyó. Az egyik neve Parádi-Tarna, a másik egyszerûen csak Tarna. Kissé távolabb, inkább észak felé, kiemelkedik egy hegy, a Darnó.


       Réges-régen  Tarna szépséges leány,  Darnó daliás ifjú volt, akit nem lehetett a lánytól eltántorítani. A két fiatal egymásba szeretett, mialatt nagyhatalmú családjaik között harcos viszály dúlt. Darnó elragadta, megszöktette a lányt. Tarna családja üldözõbe vette, majd a folyók találkozásánál tõrbe csalta õt. Szépséges Tarna a közelben bolyongott, és élete végéig  párját siratta.


      Történetükbõl nem maradt más mára, mint a szél kavargó suttogása, a két egymásba karoló folyó csobogása, amibõl, ha jól odafigyeltek, ki lehet hallani, hogy Sírok, Sírok, ….  A közeli település neve Sirok.


      A Darnótól Szajláig 20-25méter magas temetkezési dombok, kunhalmok sorakoznak.  Némelyek tetején ma fenyves, közepén kopjafa áll. Egyes elbeszélések szerint, itt Hun-kapitányok  örök álomban szunnyadoznak.


      A rajt elõtti héten egy sérülés lehetõsége lebegett elõttem. Tépelõdtem rajta, kockáztassak, elinduljak? Végül hinni kezdtem, találok egy vékony ösvényt, amin átevickélhetek.


     Ildikó lányom jóvoltából, már 5.15-kor a rajthelyen vagyok, és a terepfutók között kevergek-kavargok. Rajtszám felvétel után kíváncsian figyelem az indulókat.  Szeretem látni a sürgölõdést, a készülõdést. Egyesek dideregnek, pl. a rajtszám osztogató kislány a hajnali hidegben átfázott, keze erõsen reszketett.


       Örömmel találkozom barátaimmal, a bámulatosan kitartó L. Csabával,   Repivel, aki most is oly méltó szerénységgel és alapossággal készülõdik, Laslow-val, aki  mindig kifogyhatatlan a felemelõ- barátságos bátorításból. Itt van V.Kati, sokszoros teljesítõ. Nagyon imponáló, hogy milyen nyugodt, milyen vidám és bátor.


      A rajt elõtt kissé félrehúzódom. Magányra vágyom. De jó, hogy itt lehetek. Öröm bizsergeti szívemet.  Gondolatban átélem, nincsen nagy távolság, nincsen nehéz terep, majd csak segít minket, valami belülrõl jövõ végtelen.


     A rajtra behívó szó elhangzik, ekkor minden prózaivá válik. Rajtszóra lobbanó lelkesedéssel elindulunk. Nem nagyon, csak óvatosan. Kellemes trappban helyezkedünk és érünk az aszfaltról az elsõ ösvényre. A talaj itt-ott kulimájszos. Mintha nem is lennénk futók,  pedáns  módon kerülgetjük.


     Megpróbálok nem izomból, hanem könnyû léptekkel, nézelõdve futni. Elhatározom,   csak vidám és kellemes dolgokon fogok gondolkodni. Nem megy simán, mert tudatom  közben beszûkül. Figyelmem 70%-a a mozgásra irányul, és csak a maradék rész marad a lelki és környezeti hatásokra. Respektálom a turistákat, õk szellemileg nagyobb lehetõséggel bírnak. Jobban figyelhetik, hol járnak, az adott hely érájáról elmélkedhetnek, beszélgethetnek.


     Magam sem tudom, melyik vagyok inkább, futó vagy túrázó. Szeretnék mindkettõ lenni, ezért megpróbálom a kétféle látásmódot összeegyeztetni.


    Az út eleje: Kellemes erdei emelkedõk, néhol ligetes erdõk. A talaj kifogástalan, sehol egy gyökér, sehol egy kõ. Néhányszor átmászunk egy-két létrán, kerítésen. Ettõl változatosabb, vidámabb a dolog, közben a szervezõk részérõl egy vékony srác (szemmel láthatóan jó futó)  kameráz minket. Szép dolog, kedves gesztus tõlük.


    A Kalapos tetõ után már hosszabb sáros útszakasszal is találkozunk, de már nem  bánjuk.  A Jóidõ-nyakot elvétem, azaz átszaladok rajta, nem veszem észre. Bánt a dolog, mert áll itt egy Mária-kép, amit látni szerettem volna. Hallottam, hogy a múltban itt egy medve  egy vadászt megtámadott, ám õ szerencsésen megmenekült. Hálából ezért áll máig ez a Képes-fa.


     Ezen a részen megy el mellettem Sz.Zoltán, akivel néhány baráti szót váltok, és itt  jön össze egy kis egri különítmény is. Néhány száz méteren belül, L.Csabával, K.Péterrel kerülgetjük-elõzgetjük egymást Ágasvárig. Hátranyúlok, elõveszem a kulacsom. Meglepve tapasztalom, hogy  hátizsákomból folyik valami a hátamon. Muszáj lesz azt kikotorni, elfogyasztani. Megvan, egy banán volt, kezdett péppé válni. A maradékot még elfogyasztom.


    A Jagus környékén érek utol egy srácot. Maga alá fordult a bokája, nagyon sajnálom. A terep nem különösebben nehéz, de hiába, a jó helyen is elég egy rossz lépés. Megkérdezem, segíthetek? Szomorúan mondja, nem kell. Már sántikál, nem teljesen reménytelen a helyzet.


     Az útvonallal elégedett vagyok. Hullámos, és szép. Jól lehet haladni. Valaki a háttérben, a húzós tempó ellenére slágert fütyörész. Enni-inni tudok, még énekelni is, de fütyörészni futás közben? Ilyen csudát még nem hallottam.


   A Jagus lejtõjérõl meglátom az Oroszlán-várat. Szép csúcsos kis hegy. Erdõ borítja. A szint nem nehéz, igaz, a választott tempó kényelmes. Itt veszem észre, hogy  folyik rólam a víz. A felsõmet már hamarabb le kellett volna vennem. Figyelmetlenségem miatt a kelleténél több sót és folyadékot vesztettem.


     Itt vagyok az Oroszlánvárban. Most látom elõször, próbálok kicsit nézelõdni. Múltjáról bevillan Marton4 2009-es szép beszámolója. Gondolatban idõzöm rajta, jó hogy megírta. A lejtõn azonban figyelni kell, a gondolatokat  össze kell rendezni, különben nagyot lehet itt majd esni.


      Már látom a szemközti tetõt (Cserepes tetõ). Az ottani emelkedõn egy kicsit lehet majd elmélkedni. Meg is teszem, elõveszek egy szendvicset, eszegetek.   Közben bevillan egy fejtörõ, ami jó lenne a túrázóknak, de elhessegetem magamtól, most a futásra kell koncentrálni. Fejtörõ a túrázóknak:


 Egy zergét zárjunk 3,4,5…oroszlánnal az oroszlánvárba. Feltételezések:


a. A zerge oroszlánt nem eszik.b. Ha az oroszlán nem eszik, másnapra meghal, ha eszik, jóllakik.


c. Éhes oroszlánt senki sem eszik.   Oroszlán csak zergét vagy jóllakottat eszik.


d. Az oroszlán utálja ha õt megeszik, ezért ha kell, inkább éhhalállal hal.


Hány élõ oroszlán marad másnapra?  Mi van akkor, ha 2,3,4… zergét   adunk nekik?



   A Markazi kapuhoz érek. A távolban erõmûvet, víztárolót, gomolygó füstöt látok, és erdõirtásos, bubi-frizurás hegy-tetõket. Hamarosan a Kis-Saskõ, Disznó-kõ, Nagy Saskõ szerpentinjeit járom. Ismerõs ez a tájék, jó 10 évvel ezelõtt Kapitánnyal erre jártam.  Akkoriban itt lefelé egy vadcsapást találtunk. Futócipõm talpa jórészt levált, és félelemmel töltött el, hogy milyen életveszélyesen szép helyen járunk. A cipõm most is érzi a terhelést, bízom benne, most nem hagy cserben.


  A Saskõ után egy emlékmû, jó lenne megnézni, és tiszteletemet tenni. Közelében szép bazalt-lépcsõkön ugrálok. Már a Sötét lápa nyergében járok. Kilátok a Galyára. Elhûlök. Atya világ, mennyire messzi van. Biztos, hogy oda is kell mennem? Leérek a nyeregbe, a Kékes elõtti utolsó emelkedõ pihenõjébe. Itt egy feszület áll. Kicsit zavarban vagyok, mert tiszteletlenség mellette megállás nélkül elsuhanni.


   Már látok valamit az adótoronyból. Ez ilyen közel van? Van itt egy kis gyökeres, ágas-bogas emelkedõ, nem könnyû, de nem hosszú. Kedvesen fényképeznek, filmeznek minket, mosolyogjunk tehát, legyünk jókedvûek. Ez azért nem esik nagyon nehezünkre. A frissítõ pontig szép, és könnyen futható rész következik.


   A Kékesen. Kissé nehezen igazodom ki, hogy melyik frissítõ illetve ellenõrzõ ponthoz tartozunk. Ez késõbb is okozott fejtörést, de rájöttem, hogy ahol sokan vannak, az a pont a turistáké, ahol meg kevesen, az a futóké. A frissítés itt is, és a késõbbiekben is  rendben volt. Látok  néhány almaszelet, tesztelem elme-állapotomat: Azt mondták a hatalmasok, akinek a hat alma sok, az ahhoz hatalmas ok, hogy hatalma ne legyen sok. Sikerült magamban hiba nélkül elmondanom,  agyilag jól van, rendben vagyok.


Kékesen Sárga, lejtõ a mûútig.


   Jó sok turistával találkozom. Kedvesek, frissek elõzékenyek. Ennyi fiatal egy helyen, olyan ez  mint egy kellemes népünnepély. Elõre engednek, néhol szûk az ösvény, a visszacsapódó ágakra figyelni kell. Jön egy morzsalékos, görgeteges lejtõ. Kicsit hosszú nekem. No itt keményen tornázni kell. Szerencsére erõsek a szalagjaim, több helyen csúszom lefelé, de a bokáim egyenesben tartanak.


   A Hidasi erdészház után vízfolyás. A legtöbb turista úgy látszik nem szereti a vizet-sarat, kimennek a mûútra, de vannak kivételek. Egy jókedvû lány, szép fehér cipõjében (látom, szeretné tisztán tartani), jó tempóban fut elõttem. Egyre kevésbé kerülgeti a sarat, ezért bátorítom és megdicsérem. Örül az elismerésnek.


   Nem sokkal elõttem, egy srác technikai szünetet tart a kijelölt ösvényen. Komolyan veszi az elõírást, miszerint az útvonal-elhagyás kizárással jár. Megvallom, korábban én is tartottam technikai szünetet, de e célra, pályán kívül, egy alkalmas farakást választottam. Mondom neki, lányok jönnek mögöttem, de félreérti, azt mondja, õt ez nem zavarja. A galyatetõi elágazás után jelzi, eléhezett, tudnék–e rajta segíteni. Szerencsére igen. Meglepõ, közvetlenül frissítõ állomás után eléhezni? Mégis van ilyen.  A Múzslán visszaelõzött, örültem neki, hogy rendbejött.


   Csór hegy. No én itt már inkább csak sétálgatok. Nem ismerem a terepet Galyáig, fáradtabb is vagyok a kelleténél, jó lesz vigyázni. A hegytetõn jól érzem magam, visszatér az erõm. Nagyon kellemes itt lazán futni a Rudolf-tanyáig. Még elõtte a Nagy Lipót alján ismét fényképeznek. Az emelkedõre jó rálátni, nagyon impozáns a látvány. Megint konstatálom,  meleg van. Bizony itt rövid nadrágra kellett volna vetkõzni. Sõt, már korábban is. Csalafinták ezek az útszakaszok, túl sok folyadék-vesztést okoznak.


  A Rudolf-tanya környékén frissítõ állomás. A Kékesig kitartott a kulacsom tartalma, addig szinte teljesen kiürült, most pedig már alig van tartalma. Hja, a meleg emelkedõ. Nem gondoskodtam helyesen a hûtésemrõl. Izlelés nélkül töltök utána, valami  furcsa pezsgõ-tablettás vizet, ami rossz ízû. A gyomrom tiltakozik ellene, de azért befogadja.


    A Galyáig nagyon kellemes az út. Egészen könnyû volt felérni. Nagyon kellemes meglepetés számomra. A meleg miatt alapos frissítést tartok, és még együtt van az egri különítmény.  Jól érzem magam, a tempót lehet bátran tartani. Szép ez a Piszkés tetõ. Amolyan fennsík szerû. Felérek a Vörös-kõre. Itt van egy kis emelkedõ. A meleg fokozódik, érzem, a  túlhevüléstõl  nem tudok megszabadulni.


    Tetszik az ágasvári út. Elõbb a Szamárkõ, majd az Ágasvár. De jó ezeket a kis puklikat meglátni. Kalandos hely ez. Az a helyzet, hogy az Ágasvár emelkedõjét imitt-amott már mászom. Az Ágasvárban nagyokat és üreseket nyelek, mert a turisták finomabbnál finomabb üdítõket virittyölnek. Nagyon növelik ezzel ivási kedvemet, sajna kulacsom már teljesen üres. Még rendben vagyok, tudok a szemem sarkából mosolyogni, és a kivételesen szép látványosságokban gyönyörködni. Olyan hely ez, ahová máskor is vissza kell még jönni.


    Az Ágasvári lejtõ komoly próbatétel. Sikerül elõzgetni, de ha esne az esõ, akkor minden lépést elõbb háromszor végitapogatnék. Leérek a turista-házig. Túlmelegedtem, ha nem jutok gyorsan vízhez, bajban leszek. Szerencsémre akad itt egy falikút. A legjobbkor, de sorba kell állni. Gyerünk fussunk tovább. Megnyugtató a látvány, egy gondozott temetõ, és megint egy meredek lejtõ. Ez utóbbi nagyon  megdolgoztatott. Nem hiányzott.


    Leérek a Csörgõ patak szurdokos völgyébe. Itt kettõs meglepetés ér. Olyan hely fogad, amibõl mindig sok erõt meríthetek. A patak zúgása zene a füleimnek, a felcsapódó és porló víz  gyógyír lelki sebeimnek. Mégis, itt jön a baj. Nem kering megfelelõen a vérem. A gerincem is figyelmeztetõ jelzéseket ad. Nagyon nehéz a helyzet, de észnél vagyok. Olyan  ez az út, amin könnyedén lehetne 15-ös km-rel menni, de nem tehetem. Elõbb a testemet rendbe kell szednem.


    A vizem megint szinte teljesen elfogyott. Itt sajnos csak sétálgatok. Sorra elõznek le a futók. Nagyon nehéz, nem felvenni velük a versenyt. Az hiszem tönkrementem, talán a folyadék-veszteség miatt, talán M.keresztesnél ki kell majd szállnom? Mindegy, csak séta legyen, innentõl átváltozom túrázóba.


    M.keresztes szélén üdülõházak. Visszatér belém a megnyugvás és a béke. Tesztelem magam. A Békás-tó mellett, el tudom mondani


Weöres Sándor versét? Brekekex, brekekex, brekekex! Gyere bújj víz alá ha szeretsz!   Idelenn soha sincs vad idõ!  Idelenn sose hull az esõ!



   Sikerült, vidám, nevetésre ingerlõ kedves vers. Tovább fogok menni. Sõt már futni is tudok. Utólérem az engem idõközben elhagyó egri különítményt. A frissítõnél Cola, néhány nápolyi, és kulacs feltöltés. Már útközben is többen mondták, húha, mi lesz majd, ha jön a Múzsla.




   Erre kapok itt további ráerõsítést. Mondogatják is, minden hegy közül a legpocsékabb a Múzsla. Ez nem biztató, mert komoly emelkedõn nem tudok rendbe jönni. Az elsõ néhány száz métert futom, de utána elfogyok. Futó társaim is lehagynak. Hiába, itt megint túrázó leszek.


    Pedig a következõ kilométerek milyen jól futhatók és szépek. Szerintem az egész út legjobban futható része. Nyilvánvaló, hogy nem a Múzslában van a hiba. Nem õ tehet róla. A 10Km-es felfestés (a célig) jól jön itt az összetört léleknek. Itt mondom el, hogy a szervezõk a szalagozást, a felfestést nagyon jól oldották meg. Ilyen alapos és egyértelmû jelzésben még sosem volt részem. Nagyon sokat köszönhetek nekik, még a túrázók is profitálhattak belõle. Kár, hogy a felrakott nyilakat, sokan letaposták. Itt a Múzsla elõtt láttam egy széttaposott vicsorgót, rejtekfût (lathrea squamaria).  Kár érte. Nem kellett volna. Olyan ritka.


    Felérek a Less-bükk tetejére. Sajnos itt én már csak sétálgatok. A túrázók közül elhagyok néhányat. Látom, õk is becsülettel küzdenek, mindent kiadnak magukból. Néhány futó is utolér, beszélgetek velük. Látom rajtuk, õk sem százasok. Telefonálok a lányomnak, 1.5 óra múlva célban vagyok. Egy turista megkérdi, mi az az ujjamon. Más futókon is látta már. Hevenyészve magyarázom, hogy dugóka, de nem vagyok teljesen tiszta, a magyarázatom nem egészen világos.


    Vajon melyik a Múzsla? Kérdezgetem. No ott azt az emelkedõt még megmászom, talán egy kicsit belefutok, de utána már tovább nem bírom. Megismétlõdik ugyanez néhányszor, mikor jobbra meglátom Pásztót. A fene vigye el, a cél még messze van. Hurrá, végre itt a Múzsla. A közelben 5 Km-es jelzés az úton. Nagyon kedves figyelmesség. Ezt az 5 km-t bármi módon, de ledarálom. Futni kezdek, talán a körülmények mellett nem is rosszul.


    Furcsa dologgal szembesülök. Ha nem tévedek, a világegyetemet a gyorsulás tágítja, a lassulás meg zsugorítja. Nálam ez most megfordul. Ahogy lassulok, minden 100 méter hosszabb (rosszabb) lesz? Tapasztalati úton, ellentmondok a csillagászati elméleteknek?


    Máskor mindig a végtelent keresem, mindig a végtelen táplál engem. Most nagyon parányivá válok. Az 53-54.ik kilométerem nagyon rossz. Hányingerem támad, a melegtõl zizeg a fejem, a koordináló képességem mélyrepülést végez. Minden lépésnél tántorgok. Az utolsó downhill zsúfolásig tele virágba borult kökénnyel. Virágpor allergiám elõtör, és beadja a kulcsot nekem.  Csak egy jó hordágyra vágyok. Egy két turistát erõlködve elhagyok, látom õk is szenvednek. Ez ad némi erõt, ha õk küzdenek, nekem is küzdenem kell.


   Érdekes a helyzet, akármilyen rosszul vagyok, filozofálgatok. Senki sem mondta, hogy itt kell lennem. A levest magamnak fõztem, tehát nekem kell megennem. Latolgatom a következõ versenyt. A Bükkben lesz egy 50 Km-es táv, most látom, gyenge vagyok hozzá, eszembe sincs bevállalni, elég lesz nekem egy sima marathon is.


     Leérek a Diós patakhoz. Az átjáró bürüt már el sem találom, mellé lépek. A következõ 30 méter a legnehezebb. Felérek a dózerút szélére. Mintha kicseréltek volna. Végre hûvös az erdõ, nincs virágport Átgázolok a sáron, és futok. Lehet, hogy néhányszor méltatlanul viselkedem? Nem illik túrázók között sáron átcuppogni-átgázolni. Néhol már nem volt erõm ezt az illemszabályt betartani. Kiérek a falu szélére. Megint napsütés, orgona illat, most nem zavar. Végre ismét futok,  nem esik nehezemre. Egy terepjáró elõz meg, óriási port ver fel. Ez megint nem kellemes a tüdõmnek.


    Meglátom Ildikó lányomat. Kijött elébem. Nagy boldogság ez, doppingszer nekem. Vidám vagyok, már a melegtõl sem szenvedek, beszélgetünk egy keveset, és befutok a célba, fényképeznek.  Itt már megint béke van a bennem. Barátaim is fogadnak a célban. Nagyon szép vonás, hogy gratulálnak, pedig több órával jobbak nálam. Az a helyzet, hogy a versenyt  egy kicsit elszúrtam. Talán a táplálék és folyadék-felvételt is, de a fõ hiba a felkészülés gyengesége volt. Ilyen terepre fizikailag rendesen fel kell készülni. Volt azért a táj szépségén kívûl jó is. Például a szervezés, és hogy végig észnél maradtam.


     Célba értem (8,32). Csöndes és elégedett vagyok. Már a megnyugvás ösvényét taposom.  Békét érzek, de Tudom, a Túra Értelme nem ért véget! Soha nem érhet véget!


    Frissítek, Cola-t iszom. Nem szoktam sört inni, de most egy dobozt elmarkolok. Elmegyek az autóhoz, átöltözöm, iszom-iszom és iszom, sõt a sört is elfogyasztom. Mellettem egy lakodalmas menet, cintányérral, trombitával, dobbal, harmónikával. Futóruhában közéjük keveredek. Nagyon kedvesek, mindenki meg akar itatni. Mondják, ne hagyjátok õt, és rám mutatnak, szomjan halni. Jószívûen nyújtják a borosüveget, nincs szívem visszautasítani.  Meghúzom, és iszom a menyasszony egészségére.


   Ildikó lányom hoz egy fagyit, kell a belsõ hûtés. A sok belsõ hõtõl igyekszem mihamarább megszabadulni. Visszamegyek a célhoz, szeretném a gyõzteseket megtapsolni. Kicsit szomorú vagyok, elkéstem. Hat már a sör, hat a bor, és az egész nap. A célba újabb befutók érkeznek. Szép idõnk van. Teljesítettem a távot, és meg sem sérültem. Remek, két nap múlva folytatom edzéseimet. Nem tudom, másnak mit számít a bátorításom. Sok túrázót,  futót láttam, akik a maguk helyzetével keményen megküzdöttek. Jó szívvel, nekik ajánlom az alábbi részletet.


 Ady Endre:


S ha rám dõl a szittya magasság,


Ha száz átok fogja vérem,


Ha gátat túr fel ezer vakond,


Az Óceánt  mégis elérem.