Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

larzenTúra éve: 20042005.03.04 15:48:37
Négy éve indultam elõször a Piroson, borzasztó kínszenvedés volt végigmenni. Makkosmária után egybõl eltévedtünk, így kicsit ki is csúsztunk a szintidõbõl. Következõ évben nem is mentem. 2002-ben próbálkoztunk elõször futva. 13:20 lett a vége, de a sötétben az utolsó 15 kilométert 3 óra alatt tettük meg, szóval volt mit javítani. Tavaly megintcsak nem indultam, és idén újra, hogy meglegyen a sorminta.

Hát, nem volt épp optimális a felkészültségem. Két hét nulla km futás, aztán az elég szintes B-Bp záró félmaratonja, jó gyorsan (én lassan akartam, de nem sikerült), csütörtökön még kocogtam egy átmozgatót, de éreztem, hogy még nem épültem fel.

Abban bíztam, hogy ha gyorsabb nem is leszek, de a végét jobban fogom bírni. Öten indultunk hétkor: Balázs, Ákibácsi, Tapír és Lõw Andris. Az ilyen heterogén csoport tempóját én már többször megszívtam, ugyanis ha a leggyorsabb megy a neki kényelmes tempóban, akkor a többiek követik, akik amúgy is alapból kicsit gyorsabbak nálam. A vége az, hogy nekem - magamhoz képest - eszetlen tempót kell mennem. Arra készültem, hogy majd valamikor beérek a többiek után.

A Kevély megmászása mindig is egy vidám dolog: ekkor még könnyen futkározik felfele az ember, alig bírja magát erõspórolásra bírni. 52 perc alatt értünk fel, pont mint májusban. Idén szép volt a kilátás, emlékszem egyik évben tejfölköd volt.

A nyeregnél nagy ívben elbúcsúztunk a K100 útvonalától, kocogtunk le Csobánkára. A nagy avar ezt kissé veszélyessé tette, szerencsére nem lett gond. A faluban töltöttünk vizet, hiszen hosszú száraz szakaszra számíthattunk.

A következõ, amire emlékszem, hogy a Lom-hegyi-nyereg fele emelkedve elõször szakadozott szét a csapat. A többiek olyan gyorsan tûntek el elõlem, hogy azt hittem, eltévedtek. Azért csak sikerült beérni õket a pontnál, együtt mentünk le Sikárosra. A vadászati elterelésnél, az aszfalton megint kezdtünk szétszakadozni. Andis elöl, utána Áki és Balázs, kissé lemaradva Tapírka, majd megint egy idõ múlva én. Nem is akartam õket utolérni, az alattomosan emelkedõ aszfalton semmi kedvem sem volt erõlködni. Ez jó döntésnek bizonyult, mert egy kanyar után a többiek szembefutottak velünk: túlfutottak a Szõke-forrás-völgyének bejáratán.

Lefele amíg lehet, a felsõ úton mentünk, valahogy nem volt kedvem beleesni a völgybe, meg fent is volt festve. Amikor kényszerûen bemásztunk, Balázzsal jó párszor megbotlottunk a néhol térdig érõ avarban. Ennek ellenére a völgy gyönyörû volt, az idõ kellemes futóidõ, úgyhogy panaszra nem volt okunk.

Dömösön meglepetésként ért engem, hogy a pont a templom helyett a volt vendéglõ teraszára került. Ha egy rendezõ nem áll ki irányítani, bizony igazolás és frissítés nélkül kellett volna továbbmennem. A két szigethalmi András valószínûleg ezért töltött fél órát a templom melletti kocsmában. A ponton, ahol jól bekajáltunk és szörpöt ittunk, beszéltem Zolival pár szót. Arra a kérdésre, hogy nyitva lesznek-e a pontok (számunkra) idõben, azt a diplomatikus választ adta, hogy nyitási idõre minden pont ott lesz. Hmmm.. ez nem tûnt túl biztatónak a nagykovácsira küldött lámpák tekintetében. A másik témánk a vadászat volt. Említettük, hogy vadászok tereltek le minket a jelzésrõl. Furcsa egy párbeszéd volt:
- A vadászoknak nincs joguk lezárni az utat - jelentette ki Zoli kissé korholóan. Úgy éreztem, azt akarja mondani, hogy saját magunkat okolhatjuk a hosszabbításért.
- Hallottuk, hogy lõnek - ellenkeztünk.
- De ha egy vadász rád lõ, akkor õ börtönbe kerül.
- Az nekünk már édesmindegy, ha lelõnek.
- Nem biztos, hogy belehalsz! Elég, ha megsebesülsz.
Itt részünkrõl lezártuk a vitát. Ha én túrarendezõ lennék, nem biztos, hogy mindig kérnék engedélyt az erdészettõl. De ha vadászat lenne a túrám közelében, legalább kussolnék, és nem hangoztatnám, hogy nincs joguk lezárni az utat...

A két évvel ezelõttihez képest tíz perces elõnnyel indultunk Dobogókõ felé. Gondoltam, hogy ez el fog fogyni, hiszen fõleg a hegymászó állóképességem hagy kívánnivalót maga után, pedig itt nem piskóta, ami jön. Így is lett, a többiek után 8 perccel értem fel Dobogókõre, épp akkor, amikor továbbindultak. Egy gyors kulacstöltés és már indultam is utánuk. Fagyoskatonáig beértem õket, ám éreztem, hogy borzasztóan megszenvedtem a felfelét. A lábam remegett, alig bírt el. Eléheztem, ismertem fel és gyorsan megettem egy Champion Bart. Kevés volt, így a Szentkereszti kocsmában még két csoki, egy kóla és egy kávé társaságában töltöttem el öt percet. Ezalatt a többiek természetesen tovatûntek, nem is láttam õket sokáig. Szerencsére az ötperces pihenõ helyre tett, és viszonylag jó tempóban indultam a Csévi-nyereg felé.

Itt már igencsak ritkán jártak túrázók. Pilisszántó felett egy helyen el is tévedtem, persze felfele. Az lett gyanús, hogy megint a Pilis alá kanyarodik az út. A korrekció után, nem sokkal a pont elõtt Tibet és Optika társaságában még egyszer keresgéltem a helyes utat, majd együtt értünk be a pontra. Innen az Iluska-forrásig elég jól haladtam - tökéletes magányban. A forrásnál megint rossz utat választottam, itt elõzött le két futó. Õket csak a Kopár Csárdánál értem utol.

A pihenõnél egy elég illusztris társaság fogyasztotta az ebédjét. Ákibácsit még láttam továbbindulni, a ponton Illés Bálintban felismertem a nemrég leelõzõ futó egyikét. Nem sokkal késõbb beért Toperczer Andás és Botosember Laci is. Igyekeztem mértékletes lenni a gulyás fogyasztásban, nagyjából ez sikerült is, de vigyázni kellett, mert nagyon bõkezûen mérték. A frissítés után egyedül indultam tovább. Kakukk-hegy, Hosszú-árok magányban telt, bár a szakasz hozott izgalmakat, tekintve a jelzések állapotát. A nagyszénási emelkedõt a Téli Teljesítménytúrán igencsak megszenvedtem, ezért most élveztem, hogy kissé jobban megy, a hatvanadik kilométer közelében. Kocogtam szép lassan, amikor Andris egyszerûen elgyalogolt mellettem. :) Egybõl vissza is váltottam gyaloglásra. Pár perc múlva Botosember is leelõzött, de még elmondta, hogy most végig a jelzésen megy (elõzmény ld. BEAC topik).

Az emelkedõ azért nem fogható ahhoz az emelkedõhöz, amit 2000-ben kellett teljesíteni, a nagyszénási emlékfal elõtt! Az emelkedõ volt, ez ahhoz képest semmi. Lefele kocogva a faluba pihentem egyet, bár éreztem, hogy túl rövidek a lépéseim. A temetõnél egyenesen átvágtam a sikátoron - ez az egyetlen hely, ahol nem vagyok hajlandó a jelzést követni - és elkocogtam a plébániáig. A ponton meglepetésre Tapírkát találtam pihenni, azt mondta, nem jön tovább, mert nem megy jól. Nem igazán értettem a döntését, hiszen bõven elõttem volt, együtt bejöhettünk volna. Botosember is ott volt még - ezen is csodálkoztam. Vele együtt tettük meg a maradék bõ húsz kilométert.

Bár azt ígérte, hogy a Király-kúti kerülõ miatt egyenesen fog átvágni a Petneházi réten, végül is velem jött a jelzésen. Többször is mondta, hogy merre lehetne 'optimálisabb' útvonalon menni, de végül még a János-hegy szerpentinjét is követte, már amennyire lehet ott, ahol nincs jelzés, és nem toronyiránt ment fel a csúcsra. Bravó, csak így tovább! :)))

Szépjuhásznénál még világos volt, János-hegyen már sötét. Bár a hold még nem jött fel, de elég jól tudtunk haladni lámpa nélkül is. János-hegyrõl lefele a sóderes szinte világított. Lacinak nagyon jó a helyismerete, alig világító lámpájával is megtalált minden letérést. Makkosmária után, az emelkedõ végétõl már kénytelen voltam világítani, mert megint kezdett kövessé válni az amúgy is avaros ösvény. Az utolsó, bokatörõ emelkedõ elõtt Laci el is húzott elõre, míg én kiöntöttem a cipõmbõl egy csomó kavicsot, de meglepetésemre az elsõ háznál megvárt, így együtt kocogtunk be a célba.

12:27 lett a vége, ebbõl 8 perc eltévedés. Sajnos az edzettség hiánya miatt esélytelen volt a 12 órás teljesítés, de nem bánkódom: kiadtam, ami ezen a napon bennem volt, és sokkal kevésbé haltam bele, mint két éve. A sebességem sem csökkent annyit, mint korábban kedden már kocogtam is egy átmozgató tízest a szigeten.

A túrán a két évvel ezelõttihez képest igen kemény futómezõny jött össze, részemrõl nagyon örülök, hogy velük együtt róhattam a piros sáv jelzés hosszú útját.