Terep teve menet a Vértesben
kicsit hûvös és felhõs idõ fogadott bennünket Száron, ami tökéletes futóidõt ígért. Késõbb többször kisütött a nap is, igazi futóélvezkedésre adva lehetõséget. Az utóbbi idõben sajnos eszméletlen keveset futottam, az új munkahelyem erre nem adott lehetõséget. No meg egy makacs meghûlés is hátráltatott az elmúlt 2 hétben. A rajtban majd szétvetett az erõ s hiába fogadtam meg korábban, hogy óvatosan megyek majd. Ott voltam az elsõ bolyban, s ebben fél vagy minimaratonosok is futottak. A körtvélyesi pontnál eszméltem eszem-iszom közben s intettem magam lassabb tempóra. Az erdõ gyönyörû volt, a be-be sütõ napsugarak festették még szebbé. Az út lágyan terült a láb elé s csak rohantunk elõre. A lakott terület elõtt most nem volt videózás, az már megvolt a P3szög kanyarjában. Aztán jön a Mária szakadék, ahol lefelé egy srácot kiabáltam vissza az éles jobb kanyarnál. Így értünk a völgy aljába, ahol evés-ivás, de minden totolya nélkül. Fel a szakadék mellett s vissza a betonútra, ahol egy rövid közös szakasz a szembejövõkkel. Aztán megint a fenséges erdõ, sajnos sok az új írtás is. Még szerencse, hogy Szarvas-kút és Mátyás kút környéke egyenlõre tabu a fejszéseknek. Itt már éreztem a kezdeti rohanás hatását, de még ment a futás. Szerencsére Várgesztes elõtt egy jókora lejtõ várt, ahol megcsodáltam a fenséges szikla alakzatokat. Ki tudja mióta állnak s figyelnek ott. Vgesztesen aztán a teríts-meríts várt. Jólesett, mert ekkorra már ki voltam mint a liba. Teve-liba. A barátságos pontõr öntött belém lelket s két pohár kólát is. Fel a sárgán már erõm vesztve bandukoltam s csak a tetõn átbukva indultam neki újra. Egészen a Hirczy emlékmûig tartott a lendület. A kedvenc Sárkány-lyuk völgyön felfelé sajnos többet gyalogoltam, mint futottam. Sokan el is mentek mellettem, de én már azt sem bántam. Komoly szenvedés volt az út további része. A cipõmmel is volt valami gond, fájni kezdtek a sarkaim. Asszem megérett a helyzet új beszerzésére. Minden bajom volt, de gondoltam jobban járok ha futok, nem tart olyan sokáig. Egy-két aprócska, mondhatni vakondtúrásszerû domb így is komoly erõkifejtésre sarkallt, aminek sarkaim sem nagyon örültek. Pedig azokon már nem is futottam. Így kínlódtam el magam az utolsó pontig remélve, hogy az erdei beton után már lejteni fog. De már az is fájt. Azért tudtam futni. A faluba érve a hosszú egyenesekben csak 2x kellett belesétálnom. Végre beértem. Újfajta oklevél és kitûzõt (azt külön kellett kérni, mert a futóknak nem járt) kaptam. Most már jobban vagyok s minden megszépült. Elmúlt a szenvedés érzése s már el is határoztam, jövõre is jövök.
A szervezés nagyon tuti volt. Megkockáztatom, ez a verseny kategóriájában a legjobb. Élvezetes és jól elosztott szintekkel párosuló útvonalvezetés. Tökéletes kiszolgálás (minden van, ami egy futónak kell és akkor, amikor kell). Én semmit nem vittem magammal s nem éreztem ennek hiányát. Tetszett, hogy 3-4 helyen is fotóztak vagy videóztak. Ez a terepfutásban nem oly bevett gyakorlat. A pontõrõk hozzáállását is kiemelem, mert nagyon lelkesek és segítõkészek voltak. No meg a Vértes, ami megunhatatlan, gyönyörû és páratlan természeti szépség. Akár tevegelésre is javasolható. |
