Szent István Király 48 (53 km-es változat)
Hosszú nyári szünet után ismét túrára ragadtattam magam. Így utólag rájöttem, hogy jobban hiányzott, mint gondoltam.
Az egészben a legjobb az volt, hogy a páromat is sikerült elcsábítani, õ a Szent 21-est gyalogolta le, tetszett neki, jó érezte magát!
Két futásmentes hónap után az utóbbi két hétben futottam nem egészen 48 km-t, ami a szakirodalmat átböngészve kevésnek tûnt a túra lefutásához. A túratársakat ismerve pedig egyenesen öngyilkosságnak tûnt. Próbáltam a józan észre hallgatni és csak valamelyik rövidebb távra csábítani magamat, de persze ez eleve esélytelen volt. Gondoltam benevezek 48-ra, ha nem megy a futás, Kóspallagon áttérek a 32-esre.
9 óra elõtt pár perccel összejön a rajtban az akibacsi, -balazs-, tapír trió. Gyors nevezés (jó ötlet, hogy egymástól távol levõ asztalokon lehetett a különbözõ távokra nevezni, így nem volt tolongás), ruhaigazítás, órák egyeztetése majd indulás.
Titokban reménykedek, hogy nem a hírhedt larzen/akibacsi módszerrel fogunk kezdeni és talán gyalogolunk egy kicsit az elsõ emelkedõn (bár hagyományosan mindig eszetlenül kezdünk :-), de a névadó kettõs jelenlevõ tagja minden kételyem eloszlatja és sprintelve indul el az emelkedõn.
A túrázók nagy részéhez hasonlóan mi is elvétjük a gerinc felé vezetõ utat, ez fõleg annak köszönhetõ, hogy bamba birkanyáj módjára megyünk a tömeg után, a jeleket nem nézve. Mindez persze akibacsi hibája, az ominózus pillanatban éppen õ vezeti kis csapatunkat. Fel a tetõre, majd le a ponthoz, majd újra fel, közben elmegy mellettünk a jó úton Vadmalac és Saliko.
Hegyes tetõn nem is lassítunk, zúzunk tovább, helyenként csodálatos dunai panoráma miatt váltunk vissza gyaloglásban, máskor az emelkedõk tréfálnak meg minket.
Zebegénynél Bácsfi kisasszony emlékére karlendítéssel üdvözöljük a pontõröket, két korty sós lötty, majd irány tovább. Idõterv nincs, csak egy kényelmes, laza futásra jöttünk, ez azonban nekem könnyen túlélõversennyé alakulhat a hosszú kihagyás miatt.
A halastóig jól futható az út, tvik beszámolója alapján itt megyünk együtt egy darabon. Ha jól emlékszem, kék póló, kék rövidnadrág és hátizsák volt rajtad.
A tónál finom tea és isteni zsírosdeszka, felfrissülve futunk tovább, immár Vadmalac és Saliko társaságában, utóbbi hamarosan leszakad, elõbbi egy-két helyen komoly eltévedésektõl ment meg minket. Összefutunk SK-val, aki néhány mondat erejéig velünk kocog.
A tónál úgy rémlik elveszítjük a jelet, és csak érzésre megyünk a tó egyik oldalán, én itt csak futok a többiek után, és azon gondolkodom, hogy Kóspallagon melyik távon menjek tovább. Többször megállok nézegetem az itinert, km adatok, szintkülönbségek, futósebességgel osztás-szorzás, súlyozva jelenlegi állapotommal, de nem tudok dönteni. Közben elõkerül a piros jelzés, beérünk Kóspallagra, a többiek úgy tûnik már elõbb tudták,hogy melyik távot választom, számukra nem kérdéses, hogy a 48-ason megyek tovább. Így aztán nincs mit tenni, futás tovább, de már sejtem, hogy a vége fájni fog.
Érsek-tisztás után kezdek egy kicsit fáradni, az emelkedõkön lassítok, de lefelé és a síkon utolérem õket. Az egyik emelkedõn gyaloglásba váltok, mert enni kéne valamit. Ez lesz a vesztem. Az itiner szerint zöld,majd zöld háromszögön fel a hegyre. Elindulok az elsõn, félig felmegyek, mire szemben jön valaki, és mondja, hogy ez nem jó. A másodikra szintén felmegyek, ez már kopasz, egy társaság ül a tetején, de õk sem a pont, a térképükön megnézem, hogy csak a következõ háromszög lesz a nyertes. Ez felesleges mászás, és hogy lemaradtam a többiektõl belevisz egy holtpontba, viszont rendesek az egyik emelkedõ tetején megvárnak. A Kopasz hegyig már nagyjából rendbejövök, megesszük az almát, nézelõdünk, Vadmalac a terepen elmutogatja, hogy mi vár még ránk, majd elindulunk Márianosztrára.
A kocsmában pihenõt tartunk, lenyomok egy pohár sört, ezt leöblítem egy pohár kólával és csak reménykedni tudok, hogy a lötty bennem marad.
A kóspallagi elágazásig együtt megyünk, után nem sokkal négyen három csoportra szakadunk, akibacsi, -balazs- elöl, kb. 2 perccel mögöttük én, kb 2 perccel mögöttem Vadmalac. Ez a rövid távolság pont elég, hogy életem legnagyobb eltévedését produkáljam. A kékrõl lefelé jövet nem balra kanyarodok a zöldön, ahonnan kb. 200 méter a halastó, hanem jobbra. Még bennem van akibacsi története, hogy itt téved el egyszer BEAC-on. Ugyanarra ment, mint most én. Ha akkor rossz volt, most biztos jó – elég hülye logika, de már fáradt vagyok. Az itiner szerint „az ismerõs úton 350 méter múlva elérjük a halastavat”. A tó csak nem akar jönni, egyre idegesebb vagyok, mivel az út ismerõs, fel sem merül bennem, hogy rossz irányba megyek, arra gondolok, hogy biztos az itiner a rossz – újabb hülye logika. 18 perc futás (legalább 2,5 km) után veszem elõ a térképet, és rögtön belövöm hol vagyok. Szépen futottam Zebegény felé. Visszafordulok, a tónál kihalt a pont, megtöltöm magam és a kulacsom teával, majd indulok tovább. Az eltévedés óta morcos vagyok, elegem van az egészbõl, a turistaháznál megvan a hivatalos táv, azaz 48 km, de a célig mégis kell mennem még legalább ötöt.
Kövesmezõre már nehezen vonszolom fel magam, a pont után már csak egy laza ereszkedés, de annyira nem érdekel már az egész, hogy az órámat sem nézem. A célban 7:00:16-ot mutat a stopper, 17 másodperc kellett volna, hogy belül legyek a hét órán. Mindegy, jelen felkészültségi állapotomban, 48 helyett 53 km-re nem annyira rossz idõ ez.
Tegnapra szokatlan izomláz ütötte fel a fejét a lábamban, kegyetlen, este már alig tudtam járni. A héten egy gyors regenerálódás, szombaton jó lenne egy újabbat futni a Hegyhát valamelyik távján, ha már úgyis a környéken töltöm a hétvégét.
|
