Túrabeszámolók

Csepel 50  (A halál 50 kilométere)

Ez a beszámoló azért íródott, mert az utóbbi idõben elhanyagoltam, hogy növeljem visszaemlékezéseim számát. Nem azért, mert annyira jól éreztem magam. Nem, ez egy piszok nehéz túra. Ráadásul unalmas. Sértõdés ne essék, de _nekem_ az, de ezt nem fogom minden egyes alkalommal leírni, hisz mégiscsak az én beszámolóm. Szóval ki kell fejezzem elismerésem azoknak, akiknek az 50 km sík terepen egy ujjgyakorlat. A 90 km-es gátgyaloglatokról ne is beszéljünk. A Kéttorony 50 emléke elég mélyen belémivódott, de úgy gondoltam, az akkori nehézségekhez a meleg és a homok is hozzájárult. Már elõre leszögezem, hogy nem. Ennyit menni vízszintben hidegben is ugyanolyan fárasztó.

Aztánmeg eleve nem túl nagy lelkesedéssel vágtunk a dologba, de a Sopron-Hollókõ vonal nem fért bele az e heti logisztikai tervezetbe, Szigetfalvak meg nagyjából a Fehérvár-Hollókõ tengelyre estek. Summa summárum, nekivágtunk az egyik legnagyobb tévedésünknek az évben, jelentõs mértékben bízva még az ígért hot-dog szolgáltatás kedélynövelõ szerepében.

Kinéztünk két buszt, amivel átutazhatunk Szigethalomról Ráckevére. Sötétben próbáltam megismerkedni Sz.halom nevezetességeivel, úgymint autóbuszállomás, ált. iskola, elágazás buszmegálló. Az elsõt hamar megtaláltuk, de aztán rossz irányt vett keresésünk, és idõpazarló módon jutottunk el az iskolához. Leparkolás után még úgy tûnt, esetleg idõben elfutunk a harmadik nevezetességig, de csak sejtetteük a koordinátákat, és hát hajnalban nincs piaci zsongás a külvárosban. (Jut eszembe: Szigethalomnak van központja?) Végül annyit futottunk a remélt jó, de aztán ködbe veszõ illúzió, azaz az elágázás buszmegálló irányában, hogy alig voltunk képesek visszarohanni a biztos pont, azaz az elsõ nevezetességig. Azért szerencsénkre, amit ez esetben talán pechként is lehet értelmezni, mögöttünk csukódott be az ajtó.

Az ilyen megöregedett, konzervatív gondolkodású túrázók, mint én, akik ráadásul építõanyagban gazdag környéken nõnek fel, kastély esetén minimum két szintre asszociálnak, és meglepetésként éri õket a rajthely épülete. Így történt velem is, de ettõl még a ráckevei palota impozáns építmény, hangulatemelõ a ködös hidegben. Szokásos SZTE hangulat a rajtban, sok gyerek, rutinos kezelése az induló túrázóknak, ismerõs kevés. Ráckeve nem is rossz hely, tényleg kisváros, mentesnek tûnik az agglomerációk túlfújtságától. Hamar elérkezik a nap fénypontja, mozgalmunkba egy virágboltban pecsételünk, az eladó hölgy rutinos túrázó és OKT teljesítõ. Dilen -nem írtam, de persze õ van mellettem- még elfogyasztja fél liter CBA kakaóját, így már szinte kerek a világ, csakhát aztán...nekivágunk a gátnak. Az elsõ km még csak-csak, nézegetjük a sok-sok horgásznyaralót, beszélgetünk, a köd csak akkora, hogy a Dunát még látjuk, de egyre kevésbé köt le a szûk látóhatár nyújtotta látvány.

És még azt is gondoltuk, hogy majd nem sietünk, akkor nem fog úgy fájni. Igen ám, de két kilométer gát után egyre inkább ott akarunk lenni a következõ ponton, túl lenni az egészen. Az pedig nem sietve hogy megy? Azért megálltam azt, hogy elõreolvasva az itinerben összeadjam, hogy mennyit kell még gáton caplatni, így nem sikerült a hangulatot teljesen megbélyegezni, mint a Monoton Maratonon, amikor közöltem, hogy már csak kilenc kör van vissza. Nohát, az elsõ pont azért csak meglett, nem is nagyon lehetett eltéveszteni, mert a pontõr ott állt a gát végében, mi pedig ráfordultunk a következõ falura. Jó-jó, szép volt a holtág, és komoly élmény volt az André Kertész fotómúzeum. Ez utóbbi megtekintése rövid idõre enyhítette testi gyötelmeinket, amik úgy tíz km táján már kezdtek érezhetõvé válni. Kicsit túlzok, de az elkövetkezõk fényében teljesen megértem magam.

Valami földutak, meg aszfalt következett, és közösen kezdtük nem megtalálni a bennünk levõ harmóniát, szóval tömény unalom volt. Lórév azért kicsit felvidított, még jó, hogy az itiner tájékoztatott, hogy miért olvashatunk annyi cirill betûvel vetett írást. Szerb falu ez, és tényleg, nem sikerült megérteni, hogy mirõl kiabál egymással két szomszéd. Az itiner aztán méterre közölte, mennyit kell megtenni a gáton, és ezzel véget is vetett a rövid idõre bennünk felhorgadt lelkesedésnek. Kicsit még elemeztem a Nagy-Duna töltésszerkezetet és méretét a Soroksári-Dunáéhoz viszonyítva, de aztán utolsó mentsvárunkhoz fordultunk, a macskákról és süteményekrõl, viszonyukról és viszonytalanságukról beszélgettünk. Ez egyre inkább abból állt, hogy Dilen mesélt, én pedig örömmel hallgattam, ahogy csicsereg. Sütemények esetén pedig a tévedhetetlen megmondó ember szerepét töltöttem be: ez jó lesz, az meg nem úgy, jó csokiöntettel, vagy éppen anélkül. Mindhiába. Egy idõ után elfogynak a sütik is, megtudtam, melyik 12 féle lesz idén karácsonykor, a nyomorult gát pedig még mindig beláthatatlanul hosszú, még a kitisztult idõben is. Néha jöttek szembe ismeretlenek, vagy elhagytak futók, de magunkra voltunk utalva, nagy-nagy örömmel fedeztünk fel minden piros jelzést az ártéri fákon, meg magaslest, bármit, ami változást hozhatott volna az egyhangúságba.

Aztán egyszercsak elszaladt mellettünk Reszelõ. Hát ebben nincs különösebben semmi meglepõ, az utóbbi idõkben gyakran megesik, de a folytatás vidám perceket okozott nekünk. Nem sokkal azután, hogy tovairamodott, petami érkezett mellénk. Gyilkos elszánással, szemében a meg nem értettek lángoló dühével elõremutatott a gyorsan távolodó alakra és közölte:

-Megölöm!  - Dilen szerint Bagirát üldözi Maci Laci. Azért egy szívbõl jövõ "sok sikert" odavettem még, de félreértések elkerülése miatt inkább leszögezem, hogy ezzel nem Dani halálát kívántam elõrehozni, csak petami versenyszellemét megrõsíteni. Mint kiderült, ezirányú próbálkozásom kevés sikerrel járt. Legalább latolgathattuk a siker lehetõségét, miközben távolodott a két alakzat, és állandósult a köztük levõ különbség. Aztán volt még egy pont, de gyötrelmeink továbbra sem enyhültek, mivel az itiner ezúttal sem árult zsákbamacskát, pontosan közölte a következõ gátszakasz hosszát. A következõ kilométereken így lamentálhattunk leendõ ebédünk, azaz a hot-dogok méretén és számán, a töltet mennyiségén, illetve ezek viszonyulásán az ikeás gyártmányhoz. Csak eljött a megváltás, azaz az etetés ideje, azokkal, akik pedig esetlegesen kételkednek az erõszakmentes Csepel 50 lefolyásában, közlöm, hogy odaértünkkor Ráspoly és petami együtt és láthatóan ellenséges indulatok nélkül fogyasztották a forró kutyák végét. A rendezõk javára legyen mondva, korlátlan mennyiségû mustár elfogyasztását tették lehetõvé amellett, hogy nem csak egyetlen porció volt fejenként.

Szigetmásikfalura úgy értünk be, hogy elõtte további intelligens élet jeleire bukkantunk a hoszútávon, J. Zoli, Béla bácsi, meg a többiek -akiket nem ismerek, vagy csak elfeledkeztem róluk-, taposták a homokos utat a HÉV mellett, láthatóan õk sem tudtak jobb programot elképzelni szombatra, mint Ráckevérõl Szigethalomra jutni a lehetõ leghosszabb és legunalmasabb úton.

Újra szembetalálkoztunk a Reszelõ-petami duóval, akik elõre megfontolt szándékkal nagypistáztak egy vendéglátóegység felé. Dilennek és nekem is odakalandozott a tekintete, de megkeményítettük a szívünket és lelkünket, elszántan estünk neki a korántsem kellemes aszfaltútnak. Mentünk hát tovább aszfalton, holtágak mellett, földutakon, és végtelennek tûnt a visszalevõ 25 km. Kiértünk a Kis-Duna partjára Szigetvalahol, ezúttal a stégépítés és mint magántulajdon, annak megõrzésének rejtelmeibe kukkanthattunk bele. Persze nem apróztuk el, rögtön vagy 6 km-en keresztül. De lehet, hogy több. Vártuk a megváltó P kör jelzést, persze elõször a P4zetet értük el, ami messzirõl pöttynek látszott -ki az aki ilyen állapotban másnak látja-, aztán következett a P+. Ekkor már nagyon úgy gondoltuk, hogy a Po csak az itineríró fantizájának szüleménye, ami csakis a ttúrázók agóniájának meghosszabbítására szolgál, és vártam, hogy beleütközünk a Kvassay-zsilipbe, amivel végleg bebizonyosodik, hogy jó az én relatív idõ- és térérzékelésem. De nem, tényleg csak pár km-t haladtunk, így viszont meg tudom határozni a fekete lyuk biztos helyét. Ami valójában egy fekete csõ és a Soroksári-Duna jobb partja mentén terül el. A bennszülött népek Dunasor névvel illetik.

Na jó, innen visszagyalogolni nem lehet nagy kunszt. Dilen hálisten nem engedte, hogy leüljek, igaza volt, most koszorúzhatnák az ismeretlen teljesítménytúrázó megfagyott szobrát. Próbáltunk kicsit szaladni, hátha az nem fáj annyira, de egyik térdem elég sokat tiltakozott az ilyen jellegû tevékenység ellen. Végre a túra során elõszõr találkoztunk egy 10 m magas dombbal is, így számításaim szerint az összes szintkülönbség mértéke meghaladta a 26 m-t. A kövekezõ pont õrei jó szívvel elõsegítették volna elfeledni azt, amin ezen a napon átmentünk, hiszen volt bõségesen forralt bor a kondérba, de sportszakmai módszerekkel igyekeztünk túlélésünket biztosítani, ami kétségkívül nem olyan élvezetes és hatékony, de "sportszakmai", hogy magamat és másokat ismételjek - és értelmetlenné tegyem a mondat második felét.

Ekkor már annyira fáradt voltam, hogy csak azért mentem, hogy világosban beérjünk és ne kelljen elõvenni a lámpát, ami további felmérhetetlen következményû testmozgást követelt volna meg. A végére nem is nagyon emlékszem. Valami nem létezõ hosszúságú utcán mentünk, és ott volt az iskola. Számítottak rám. A bejárati ajtó mellett üres szék várt. Valahogy még az ebédlõbe átjutottunk, ahol a Visegrádi Paradicsomtúrákról megismert mennyiségben és fajtasokaságban állítottak elõ szendvicseket. A célba rövidesen beérkezõ Reszelõ-petami páros evés közben még megosztotta velünk terveiket. Enni is fáradt voltam. Aztán inkább elhajtottunk Pásztóra.

Szóval nem a rendezés itt a probléma. Hanem az, hogy bevállaltam. Dilen még fiatal és erõs, általában könnyen túlesik az ilyen stresszeken, legalábbis testileg, de nekem még a másnapi Cserhát 30-ra is maradt a fájdalomból. Szigetországba többet én csak min. két kerékkel többel vagyok hajlandó menni.