7 óra környékén elég szép sokaság gyûlik össze a rajtnál és nagyban folyik a nevezés. Lefagytak az ujjaim, nem úgy görbülnek a betûk a papíron, ahogy szeretném. Nem csak nekem, de a lánynak is fázik a keze, aki átvezeti az adatokat az itinerre, felesleges mentegetõznöm. Az itinerben táblázatba foglalt útvonalleírás, részletes leírás és térkép is van, én a térképre szavazok, a többi megy a hátizsákba. Lesem az ismerõseimet, akivel tervek szerint együtt futnék, de nem látom õket, elindulok.
Ismerõs a kezdeti szakasz, a körút majd az út a Fekete-fejre, ahonnan lefelé jövet többször megcsúszom a nedves köveken, úgyhogy átkapcsolok a fától-fáig leereszkedési technikára. A jelzetlen rész elején rögtön kicsit elkavarok (csak az izgalom kedvéért), de gyorsan rájövök a tévedésre, korrigálok, s nosza itt is a Remete-hegy a maga kis kaptatójával. A K+-nél elbizonytalanodom, elég kopott a jelzés, de beér Brigi, aki magabiztosságával meggyõz, s lám, 30-40m-rel lejjebb ott a frissen festett jel. Brigivel szóba elegyedem, elég jó tempóban követ, pedig elmondása szerint csak nyáron kezdte el a túrázósdit.
Nagyon furcsa látvány, ahogy a sûrû ködön nem érnek át a napsugarak, és a napkorong fényes, fehér színben pompázik.
Lassan elérünk Solymárra, ahol örömmel látom, hogy a veszélyesen benyúló faágra van akasztva két szalag is (engem is a földhöz csapott a találkozás ereje a Sárga túrán, amikor homlokon csókolt ez az ág, azóta mindig éber vagyok ezen a szakaszon). Már alig várom, hogy az Alsó-jegenye völgybe érjünk, ez az egyik kedvenc részem. Brigi leszakad mögöttem, el sem köszöntem tõle (utólag is bocs), annyira ellepnek az emlékek és az ismert táj szépsége. Továbbra is ismerõs az út a Virágos-nyeregig, csak épp másik irányban szoktam végig menni rajta, így azért más. Fel a Kálvária hegyre persze megdolgoztat, szépen süt a nap és nekem szinte tavaszias hangulatom támad. Fent a lányok figyelmeztetnek a csúszós szakaszra. Tudom, ismerem, futok, amíg megint majdnem ki nem csúszik a lábam alól a talaj. Oké, akkor tyúklépésben a meredek szakaszon, aztán megint mehet a futás.
Virágos nyeregnél 15-20 méteres a látótávolság, tejfehér köd üli meg a tájat. Egy srácot látok bizonytalankodni, jól láthatóan nem tudja, merre tovább, bevár engem. Amikor legutoljára a kéken jártam erre úgy emlékszem, még nem voltak felfestve a jelek. Most a nagy ködön keresztül is észreveszem a jól látható friss jelzést, és szinte gond nélkül megtaláljuk az utat Tamással. Csodás látványban van részünk. Pókók által szõtt szálak lógnak a fákról mint megannyi dísz, megül rajtuk a köd nedvessége, ami megcsillan a beszûrõdõ gyenge napfényben. Megpillantok egy gyönyörû pókhálót, le is fényképezem, olyan szép. Felérve a hegy tetejére egyik pillanatról a másikra tovatûnik a köd, sárga majd kék úton megyünk a HHH-re. A tea isteni, de valamiért nem örül neki a gyomrom, begörcsöl. Mindegy, haladunk, de persze rossz irányba, a pontõrök mosolyogva igazítanak útba minket. Tamás lefelé gyorsabb nálam, felfelé is fut – na, ez nekem csak szakaszokban megy, de komoly elõnyre azért nem tesz szert. Még egyszer elkavarunk a kéken. Megfogadom, privát futásokon ezt a környéket célzom majd be, a HHH környéke még fehér folt. Gyorsan elérjük az Árpád-kilátót is, majd utána jön a zöld, többnyire felfelé, Tamás kicsit meglép tõlem. Gyorsan ott a cél, ahol olyan gyorsan megírják az emléklapot, hogy zavaromban tovább akarom adni Tamásnak a kitûzõkkel együtt, de meggyõznek, hogy az enyém.
Nagyon kellemes kis túra volt, jó útvonal, hiba nélkül. Következõre is jövök.
Számomra nagyon megható volt az emlékezés módja Hegedûs Róbertre. Nem ismertem õt, de utána érdeklõdtem a túra elõtt ismerõsöknél. A szervezõk a sok fényképpel, a részletes leírással és az égõ mécsesekkel közelebb hozták hozzánk azt, akiért ez a túra szólt.
|
