Tél a magasban - 2005. december 10., Börzsöny
"Voltam keleten, jártam nyugaton,
déli legelõn, északi ugaron,
sorstalan utakon fejvesztve kutatom...
- nem tudom, hol lakom"
(Kiss Tibor)
Vaksötétben haladunk a 2/A úton Vác felé. Valami undorító, szemerkélõ esõ ragad a szélvédõre. Nem kéne, hogy essen. Nem hoztam semmi esõvédõt, jó idõt ígértek. Beérünk Kismarosra, látjuk a csillogó Mikulást rénszarvasaival átsuhanni felettünk. Bevesszük a kanyart - követnek. Csak nem õk is...? Elhagyjuk Szokolyát, majd Királyrét másik végén meglátjuk a Tájcsúfítót ((C)VadMalac húga). Parkolunk. Gondoltam, nem kell bot, de ahogy kilépek az autóból az aszfaltra, majdnem hanyatt esek. Tehát inkább mégis viszek.
Be a melegre, nevetgélés, ismerõsök, villámgyors nevezés. 6,50, indulni kell, a Börzsöny, mint az köztudott, sosem viccel. Már éppen lehet annyit látni, hogy ne kelljen lámpa. Álmos léptek a hajnali párában, figyelni kell mindegyikre - csúszik... Az út igazodik az álmos szemekhez és fejekhez, majdnem egyenesen kell haladni. Aztán ébresztésképpen jelzésváltás, máris lenn vagyunk a parkolóban. Kis kóválygás után meg is van a folytatás, kis ügyességi gyakorlat. Feltûnik a sápadt téli napfény, ami még kapaszkodik a hajnali pára hûvösébe. Bemegyünk a hegyek közé, a napsugarak próbálnak utánunk törni, de nem megy nekik - még nem.
Egy ellenõrzõpont, a Vasfazék-völgyben. Jóút-kívánás, majd kis ügyességi feladat. A Taxi-rétre érünk, a vízszintes sí-elvonóval. Innen már nincs messzea Rakodó, a nap sugarai megérkeznek, az ég kékül. Szép túránk lesz... A szekérúton folyó vizetkerülgetve nincs idõnk felnézni, így az állunk leesik a nyeregbe érve. Hiszen itt tél van, emberek! A földön mintha hó lenne - bár inkább az elõzõ hajnalok megfagyott párája hullott le a fákról. De az ágakon is van, megint - vagy még mindig. Varázslatos, mesebeli táj. Olyan gyönyörû, hogy szinte észre sem veszem a Csóványosi emelkedõt. Megszámlálhatatlanul sokszor jártam már ezt a gerincet, de soha, soha nem lehet megunni.
A nap megijed picit, a Csóványos ködbe burkolózik. Persze, a Börzsöny Urára ne mutathasson senki csúfolkodva, hogy "meztelen a király!"... Erõt merítünk a tábortûzbõl, majd irány a Magosfa. Amíg magasan vagyunk, folytatódik a csoda. De a Magosfát elhagyva az erõs lejtõn percek alatt visszatérünk az õszbe. Mintha száz kilométerekkel arrébb volnánk...
Az üdülõ elõtt kis küzdelem a patakkal, de végül mindenki száraz lábbal átér. Várnak minket, egy csoportnyi akció, meleg tea, túró rudi meg alma. Tolok egy szendvicset is, mert elszállt belõlem az energia. Ismerõsök, köszöntések, már megint, ugyanazok, mindig máshol.
Indul a következõ szakasz. Mászok felfelé most egyedül, bele a felhõbe. Alapszabály. A Salgóvár gerincén sose gondolt azt, hogy nincs több emelkedõ. Megfogalmazva két éve, érvényes örökké. Nem is gondolom, csak csodálom a csúcsokat. Meg a ködöt. Mintha valaki rácsatlakozott volna az energiámra, és leszívta volna mindet. Kezdem elveszteni akaratomat meg öntudatomat, majdnem elalszom az egyforma szürkeségben. Egy lejtõ ráz föl, majd egy utolsó mászás a Salgóvárig. Itt ennék csokit, de csak egy fél megy belém. Most ez sem ízlik, pedig hát édesség bármikor. Rátámaszkodok a botokra, bambulok kicsit.
Aztán indulok tovább, mert menni muszáj. Kanyargás a hegyoldalban, szekérút, ösvény, szekérút. Ismerõsök várnak, kis kocogás lefelé, majd leérkezés a völgybe. Hát itt már muszáj leülni, terített székekkel várnak. Pár perc pihenés és feszített a tempó a Magyar-völgyön végig. Egyre kevésbé bírom. Maradok le. Bányapustán nem megy tovább, leülök egy félszáraz nem fehér padra, betömök egy fél zacskó sós mogyorót, ez az, ez hiányzott. Át a kerítésen, fel a bozótoson. Izomszag, valaki keni a lábát ("most nagyon kemény szakasz jön"). A szerzõ tereprutinja, jelzés csak negyedóra múlva. Favágók, szombaton. Vonszolják a dögöket a sárban.
Most jön a kemény rész. Nem bírom egyben, pedig szép lenne. Csönd lenne, de visítanak a fûrészek. Megállok vagy három-négyszer, aztán összekapom magam és mászok tovább. Itt a trükkös kanyar, még jó hogy ismerem... Aztán meglátom a Házat, végre egy kis meleg - pedig nincs hideg odakinn. A naplemente színei. Kilátás északra. Párás szemüveg, titkolózó pontõrök, a kötelezõ kóla. Útitárs-találás, sietés. Vissza az ismerõs kereszthez, majd a Taxi-rétre. Minimum-tarifa. Hallgatag tempózás, verseny a fénnyel. (Akkor most fénysebességgel haladtunk?) Talán meglesz világosban...
Ott a Várhegy, már teljes a szürkeség, de aszfalt kerül a lábunk alá. Meglátjuk a Tájcsúfítót, besétálunk és gratulálunk. No meg õk is nekünk. 16.40. Rövid kvaterka, majd Virsli Ákosbánál - lenne, ha nem borítanám ki hendikeppelõ félvakságom miatt. Vásárlok új adagot. Jönnek értem, bevisznek a városba.
De csak a testem. A lelkem a hegyek között maradt.
Képek: http://kep.tar.hu/gl/50187336#2 |
