Túrabeszámolók


Együtt a Magyar Családokért / Összefogás tt. a Mátrában / Via Dolorosa

Pap GáborTúra éve: 20092009.10.25 22:44:30
Via Dolorosa 75 terepfutó

Péntek este elutaztam Markazra. Gyöngyösön egy rakás ismerõs szállt föl a buszra, köztük Endre is, így az este a továbbiakban kellemes beszélgetéssel telt el, a nem túl meleg tornateremben.
Nyugodt alvás után reggeli, pakolás. Nevezésnél rengeteg ismerõssel találkoztam, a Mátra115-ös szervezõk-indulók színe-java gyúlt össze újra. Lassacskán elérkezett a 8 óra, és már ott is állunk a rajtban az iskola elõtt.
Jó iramban indult a futás, Repka Pisti egybõl az élre állt, én pedig az elsõ erõsebb emelkedõn azon kapom magam, hogy egyre inkább lemaradok. Hû, ennek a fele sem tréfa, úgy látszik nem csak érzésre vagyok gyengébb mostanában emelkedõkön. Nyomom neki, de a várig még mindig nõ a hátrány.
Az elsõ pecsét után a sár, és az emelkedõ mértéke beáll egy lelkileg feldolgozható mértékre. Nosza Gabival tipegünk fölfelé, lassan elérem az üzemi hõmérsékletet, és még a Markazi kapu elõtt utolérjük Endrééket. Amikor az elsõ emelkedõn elmentek, én már szinte le is mondtam arról, hogy a cél elõtt még találkozunk, ezt meg is jegyzem neki, de õ természetesen szabadkozik, hogy nincs formában :)
Egy darabig négyen megyünk, de nekem ma a lejtõk és a sík szakaszok fekszenek. El is nyúlok kissé, majd egy szép ívû esés, és a szokásos Oroszlánvár utáni úttévesztésem után újra összerázódunk.
Letérés jobbra a kék körön. Hamarosan Pisti jön szembe. Kissé meglepõdök, azt hittem, már messzebb jár. Jól jön a kútnál a szörp, és a csoki, a reggeli banánt már elégette a kazán.
Vissza a sávra, majd rövidesen le a Szegediek kútja felé. Tavaly a 115-ös távon a sárgán mentünk, amin sokkal gyengébb jelzettség, és talaj minõség. Megy a szekér, pillanatok alatt megvan az emlékpark. Gyors ropi-szörp kombó, aztán nyomás, Parádsasvárig ki kell használni minden centit futásra. Ennek megfelelõen az Ilona völgy aszfaltját hamar elérem (bár egy srác jobb lábán fáslival, valami eszeveszett sebességgel hagy le), és még látom Pistit kifordulni a pontról, úgy 3-400 méter lehet az elõnye. Csak egy negyed szelet alaposan sózott margarinos kenyeret tolok, és szörpöt. Minden ponton keveset eszek, és zömmel iszok, langyos az idõ, észrevétlenül izzad ilyenkor az ember. Kifelé a pontról jönnek szembe Nosza Gabiék.
Balra a piros kereszt viszonylag hosszan, de kedvezõ szögben emelkedik, folyamatosan dolgozom le a hátrányom, letérve a sárga sávra, Parádóhuta hátárában beérem Pistit. Kanyargunk egyet a völgyben fölfelé a völgyben, majd Sasvárig egy remekül futható lejtõ jön a Köszörûs-völgyi víztározó fölött. Az egyik kanyarban hallom Endre hangját, de látni nem látom.
Idén nem bénázom el a letérést az aszfaltos útra, szombat ellenére nincs sok motoros, és az autósok is visszafogottak. Pecsét a buszmegállónál, dobok egy kicsit a lovaknak, és jöhet a hõn szeretett Lipótok. Most valahogy jobban megszenvedek vele, mint júniusban a Mátra 115-ön, alig akar elérkezni a Rudolf-tanyai elágazó, ami után újra lehet futni. Egy jó 40 fõs középiskolás csoport jön szembe a Mogyorós-orom oldalában, nagyon készségesen félreállnak, amint meglátnak. Ez egyébként az összes kirándulóról elmondhatom, akivel csak találkoztam utam során, mind elõzékenyen segített, többen szurkoltak is, köszönöm nekik!
Gallyán leves ugyan nincs, de most nem is hiányzik. Szokásos üccsi+sós, és jöhet a szabályozott zuhanás Mátraalmásig. Endre épp akkor ér a pontra, amikor én evakuálom magam. Arcáról olvasva úgy tûnik, neki sem jönnek be a Lipótok. A lejtõ jó, és még a piros sáv hirtelen letérése is remekül ki van szalagozva.
Hipp-hopp a díszkútnál kortyolom a magnéziumos vizet. Jól is jön, mert már kezdenek az izmok fáradni, és nem tudom mit várhatok a kék kereszttõl, erre még nem jártam.
Kicsit talán óvatosabb vagyok a kelleténél, nem olyan vészes ez az út, csak a vége meredek, amikor föltuszkoljuk magunkat a sárga sávra. Egy alkalommal kissé elbambulva továbbmegyek a dózerúton, kb. 300 méter többletet adva a túrához.
A már említett sárga sávra való felkapaszkodás közben lehagyok egy családot. Az öt év körüli kislányt már a sírógörcs kerülgeti a meredélytõl.
Mátraszentistvánnál érzem, sokat kivett az emelkedõ, várom a pontot, hogy betalicskázzak valami fûtõanyagot, de az még egy kicsit arrébb van. Míg én az északi oldal félhomályában kóboroltam, kisütött a nap, és igazi szép októberi idõ kerekedett. Nagy soká elérek a temetõi ponthoz, ahol azzal bíztatnak, hogy most jön a neheze a Kékesig. No, azért lassan a testel, hát a Lallerházáig tartó lejtõ az smafu?
Nem, de ehhez illene eltalálni elsõre a helyes utat. Megzavarnak a partizán szalagok, de pár perc és párszáz méter után korrigálok. Végre ismerõs a terep, lehet szaggatni. Nincs nagy sár, és az avar alatt sincsenek alattomosan megbújó kövek, faágak. Egy-egy faág átugrásakor érzem, hogy a lovaglóizmaim, és a vádlim egy rossz mozdulattól begörcsölhetnek. Oda se neki, had szóljon.
Lallerházán egy dühös földszintes ebbel támad némi nézeteltérésem, de a pontõr elhajtja a jószágot. A kettes szám jegyében elrejtek arcom mögé két pohár kólát, meg két szelet csokit. Kell az erõ az emelkedõre.
Búcsúzóul, még megugat az eb. Alattomos egy dög, amint hátat fordítok neki, már célba venné a bokám, de megúszom.
Nem megy az emelkedõ, jobbára csak gyalogolok, ahogy tudok. Ezen javítani kell feltétlen! Eddig mindig az emelkedõk voltak az erõsségeim, most úgy tûnik fordult a kocka a sík, és a lejtõ javára. Azért csak felérek Mátraházára, de az irtás utáni szakasz kifejezetten lassan ért véget, pedig a táblán 1 kili volt írva.
Na mindegy, a lényeg, hogy rövid aszfaltozás után elérem a Veronika-rét alját, majd a frissítõpontot. Jöhet a legkisebb fél szelet margarinos kenyér sok sóval, tea, meg egy bogárkipiszkálás a szembõl. Ezért külön köszönet a pontõröknek!
Immár csak egy emelkedõ maradt hátra, ennek zömét sétálom. A ponton 7:30-nál jártam, másfél órára számítok lefelé. Sok a kiránduló. Kerülgetni azért nem kell õket, de a csúcskõ simogatás most elmarad a pózolókra való tekintettel.
Juhé, lejtõ! Markazi kapuig óvatosan a kövek miatt, utána felszabadultabban eresztem magam. A zöld jelzés hirtelen jobbos letérését majdnem benézem, de 100 méter után kapcsolok.
A vadászház után sok a kellemetlen kõ, ezzel tavaly meg is szenvedtünk a hajnali félhomályban, most azonban még jók a reflexeim, és az izületek is jól szuperálnak. Kisvártatva feltûnik Markaz, az aszfalt, az iskola, még egy kis sprintre is futja, hallom a tapsot, végül 8:49-el elsõként betrappolok a célba.
Jól esik leülni, elfáradtam tisztességgel, de nem hajtottam szét magam a végletekig. Húsz perc múlva befut Endre, majd további harminc múlva Pisti is.
Szuper egy nap volt: az útvonal, a jelzések, a szalagozások, az ellátás, minden igényt kielégített. Nagyon köszönöm mindenkinek azt a rengeteg munkát, amit a szervezésbe, és az elõkészületekbe beleöltek, idén is szép emlékekkel távozom Markazról. Végül, de nem utolsó sorban köszönöm Nosza Gabinak a Gyöngyösi fuvart!