Túrabeszámolók


Eger csillaga

marton4Túra éve: 20092009.09.20 19:28:55
Eger Csillaga 50


EGER MELLETT


„Hol jó bort érezek, betérek;
Ne térnék hát Egerbe?
Ha ezt a várost elkerülném,
Az isten is megverne.”

(Petõfi Sándor: Eger mellett (részlet)


(Ezt a túrámat egy gyermekkori, egri barátom emlékének szentelem, akit a közelmúltban fiatalon veszítettünk el. Ha valaki ismerte, Virág Imrének hívták. Bár az évek során eltávolodtunk egymástól, és már a kapcsolatot sem tartottuk fent, életem egy meghatározó szakaszában, mint annyi más társamnak, Õ volt akire valamiért mindig fel tudtam nézni, Õ volt a mi csillagunk, amolyan igazi Eger Csillaga.)


7:30-kor indulok Eger történelmi belvárosából. Az utcák csendesek, a város még csak most ébredezik. Hûvös a reggel, de nem öltöztem túl. A Várállomás után, a reggeli napfényben fürödve, a távolban felbukkan a felénk magasodó hegy, az Eged. Szemet gyönyörködtetõ látvány. Ki tudja, életem során hányszor emeltem már rá tekintetemet, de soha nem tudok betelni vele. Rövidesen újra meghódítom magamnak. Bárhol is túrázzak külföldön vagy belföldön, ezt a megmagyarázhatatlan, különös, bizsergõ érzést, soha, sehol nem éreztem még. Talán ez a szerelem. Halottam már ilyen kifejezést, hogy a „hegyek szerelmesei.” Na, ja!!!

Ahogy megszokott, amolyan magányos farkasként indulok. Az idõjárást, a terepviszonyokat, a szintkülönbséget tekintve, amolyan kocogós (futós?) túrát tervezek. Nem ismerek remekebb élményt, mint a kora õszi pompás idõben, önfeledten suhanni az ösvényen, a lombok alatt.
Az utazás elsõ szakasza azért társaságban telik el. Nagy örömömre szolgál, hogy sorra érem be ismerõs túratársaimat, akikkel rövid ideig együtt haladunk. Találkozok végre egy „sráccal”, akivel 2007-ben volt egy emlékezetes közös túránk, s valahogy azóta sem sikerült összeakadnunk, pedig nagyon aktív túrázó. Megosztjuk egymással néhány élményünket. Egy-két remek túrára is meginvitál, mint a pl. Budai-hg.-ben rendezett „Piros” túra, ami nagyon jól esik. De hát társaságban van, engem pedig egy csalogató lejtõ hív, hogy guruljak le a mélybe, aminek nem tudok ellenállni, így továbbrobogok. Bár rendszerint egyedül rohangászok az erdõben, mégis nagyon fontosak nekem ezek a találkozások, ezek az „érintések”, amik úgy érzem szinte többlet oxigénnel látják el „mitokondriumaimat”.

Szükségem is van erre többletre, mert éppen „kedvesem” hátán kapaszkodok felfelé. Körülöttem remek virágos kert, annyi Csillagõszirózsát hintettek itt el, hogy az már szinte valószerûtlen. Visszaemlékszem gyermekkoromra, amikor elõször jártam itt egy április 4-i felszabadulási emléktúrán. Akkor hatalmas teljesítménynek éreztem feljutni a csúcsra, s nagyjából ennyi volt az egész kirándulás, és persze bõven beértük vele, többre semmiképpen nem vágytunk. Ha valaki akkor 52km-es túráról beszélt volna nekem… A hegy azért most ugyanolyan meredek mint akkor, az elõttem haladó túratársak meg-megállnak, majd elengednek, végül már magam mögött tudhatok mindenkit. A hegy betöltötte komoly osztályozó szerepét, „megbosszulja” az edzetlenséget. A növényzetet nézve egy történet jut eszembe, amit nem régen hallottam. Egy kisgyermeknek az Egedre kapaszkodás közben könnyítenie kellett magán. Keresett is egy félreesõ helyet. Miután végzett, szólt az apukájának, hogy egy furcsa növényt látott az „illemhelyen”. Az apukája történetesen botanikus volt, s egy nagyon ritka bangó fajt talált meg így a hegyen, amit azelõtt még soha senki nem írt le itt. Egyébként én is ezt csinálom, ha utazok. Ha megállok az út szélén folyó ügyeket intézni, azonnal magamhoz veszem a masinát, és szinte mindig találok valamit. Az ember ilyenkor ösztönösen félreesõ helyeket keres fel, amik idõnként meglepetéseket rejtegetnek.

De közben felérek, és egy nagyon kedves fiatal pontõrrel találkozom, csokival is megkínál, amit az energiaveszteséget pótlandó azonnal magamba tömök. Egyre jobb a hangulatom. Végre itt az áhított erdei kocogás. Hajrá egyedül!! De nem sokáig egyedül, mert megint beérem egy nagyon kedves túratársamat, akivel a 2007-es Eger Csillagát Várkúttól együtt hajtottuk végig. Most paradox módon ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mert az idei Kaptárkõ 50-en, pont ezen a szakaszon elõztem meg, csak épp az ellenkezõ irányba. Szóval mi általában valahol itt szoktunk találkozni. Jól elbeszélgetünk, de már megint bizseregni kezd a talpam. Ma valami bûvös cipõ van rajtam, ami mindenáron rohanni akar, nem törõdik vele, hogy én meg beszélgetni szeretnék. Kocogásra ingerlem társamat, aki remek futó, többször futottunk már együtt, de elhatározta, hogy ma csak kirándulni fog, így csak sétálgat a 25km-es távon, a remek idõben. Ezt is meg tudom érteni. Én meg, de a cipõm sehogy sem, s végül õ gyõz, a lábbelim után rohanok, ami már messze jár elõttem. Várkútig még megismerkedek egy túratárssal, aki az Egri Testedzõ Club tájfutó versenyzõje és szervezõje, és kortalanul, nagyon keményen nyomja elõre, a Kövesdi kilátó elõtt pedig egy szintén „nem kispályás „ túratárssal, akitõl elismerõ megjegyzést kapok, amint lazán felfelé rohanva utolérem. Vele pl. arról beszélgetünk, hogy vajon megengedhetjük e magunknak, hogy a hétvége egyik napját, úgy nagyjából a teljesítménytúrázásnak szenteljük. Nehéz kiszállni a mindennapok mókuskerekébõl, de ennek éppen ez a lényege, hogy kiszálljunk. Nem arról van szó, hogy mindig ezzel foglalkoznánk, hiszen, mindnyájunknak megvan a tisztes polgári foglalkozása, igazából az a való világ. Mégis úgy érzem, a sport segítségével a mindennapi élet kihívásainak is jobban eleget tudok tenni, eredményesebb leszek. Az „elvesztegetett” idõt pedig sok minden máson be lehet hozni. Nem fordult például még elõ velem, hogy egy sörrel a kezemben egy kényelmes fotelbõl mondjuk egy „tizenkettõegytucat” amerikai filmet néztem volna a TV-ben. Ez az én életembe nem fér bele, meghagyom másoknak. Most csak a magánéletet nézve, hétvégén soha nem nyírok füvet, nem mosok autót, s nem porszívózok stb. A kötelezõ háztartási robot nagy részét megcsinálom hétköznap, sokszor lehetetlen idõpontokban, a hétvége a szellemi (szakmai is!), testi építkezésé és a társasági életé, vagy fejlesztésekre szánom, de nem a napi robotra. Na de hogy jön ez ide? Sehogy!

Szaladok hát tovább. Még a Völgyfõház elõtt jóval végleg magamra maradok, elér a „hosszútávfutókmagányossága” szindróma. A pontõrtõl, ami a sebességemet illeti kapok egy dicséretet, ami igen csak legyezgeti a hiúságomat. Kezemben a zamatos szõlõvel állok tovább. Az egyik megszokott „edzõpályámon” járok, ahol a rengeteg kõ és gyökér ellenére már szinte behunyt szemmel is le tudnék száguldani. Találkozom egy kiránduló párral, valami nem kerek náluk, a hölgy láthatólag segítségre szorul. Fel is ajánlom, de mint kiderül, az a probléma lényege, hogy egy mintegy 50cm-es „lelépõn” próbálja a férje sikertelenül lejuttatni, talán azóta sikerült neki. A zamatos muskotály íz az oldal-völgyi tavacskákig még ott „leng” a számban. A felújított országúton átvágva,ami rendszeres motoros találkozók helyszínévé vált, de most még csend van, a meredek kaptatónak nekivágva, az impozáns sziklák mellett élem át az elsõ holtpontomat. Kénytelen vagyok egy kiflit betörölni, ami legfeljebb annyit segít, hogy a zsákom lett könnyebb. De azért igyekszem, s a rövid áttünés után, vonatozva érek a Varróházhoz, elsõként a mezõnybõl. Ellenõrzõ pont helyett kerékpáros turisták és gyermekek sisere hada fogadnak. „Belazítok”, leülök, a hátam az állomás oldalának vetem, elõkapok egy Burn-t, s máris készen állok a traccspartira egy kerékpáros sráccal, aki két kisgyermekével várakozik társaira. Se vége se hossza módon meséljük egymásnak a kerékpáros történeteinket. Régebben profi kerékpáros volt. Remekül kiegészítjük egymást, mert én a jobb, Õ bal kulcscsontját törte el kerékpáros balesetben. Jól elvagyunk, amikor berobog egy magányos futó, és felindultan keresi a pontot. Mondom, hogy én is arra várok, de legyintve szalad tovább, Õ nem vár egy percet sem, neki „küldetése” van. Na ja! Nekem is! De azért nyugodtan vagyok, bevallom, már jól jött ez a kis kényszerpihenõ. Még egy energiaszelettel is könnyítek a vállamon. Minden jó ha a vége jó! Befut a két pontõr, hidrálok, és uccu neki! A futó már jó pár perce elment, csak úgy porzott az aszfalt utána, bottal üthetem a nyomát. De azért hajtok, ahogy tudok. Elhatározom, hogy a zöld után a meredek emelkedõn még felszaladok, ami ugye „öngyilkosság”, de szeretném kipróbálni magam. Végül elmellõzöm a srácot, aki megdöbbenve konstatálja, „Te így futsz felfelé”. A tetõn azért hagyom, hogy beérjen, hiszen egy klasszissal jobb nálam, lefelé, amióta még 2007-ben a Bükkfensík50-en kificamítottam az egyik ujjamat, csak óvatosan futok. De azért nem tágítok, végül megint beérem, s az úton elhúzok mellette. Idõnként újra megközelít hátulról, ekkor már próbálok barátkozni, de nem sok sikerrel. Ezúttal emberemre akadtam, rajta semmilyen „szöveggel” nem találok fogást. Igazi sportember, akinek csak a cél elérése lebeg a szeme elõtt. Lefelé megint elengedem, szándékosan lemaradok, s a távolban látom néha felbukkanni. A mûútra leérve egyszer csak megint megpillantom, s a Leshely réten, amit nyüzsgõ gyermekhad lep el, már újra a nyakán vagyok. Egy másik futó srác is érkezik, s végül hárman egyszerre érünk a pontra. Az elsõ futó kicsit lelombozódott, mivel már ketten is a nyakán vagyunk. Azt mondja: én azt gondolom, hogy nagyon gyors vagyok, mégis utolértetek. Persze az „üldözõnek” mindig könnyebb dolga van, gondolom, neki csak tartani kell az iramot, aki az élen jár annak meghatározni. Rövidesen továbbindulnak, én még elbeszélgetek kicsit a két fiatal erdõben „rejtõzködõ” pontõrrel, na meg elegem lett a versengésbõl, szolidabb üzemmódra váltok. Útközben egy piros fejû feketeharkályt pillantok meg. Ezt a madarat az idei Vidróczki60-on láttam elõször!! Akkor még csak ujjal tudtam rá mutogatni, azóta viszont „jelentõsen nõttek” ornitológiai ismereteim, fekete harkály felismerés kategóriában.

Felfelé haladva a várba, ma utoljára látom a srácot, most szembejön. Túlzottan nem örül a viszontlátásnak, ami az elõbbiek alapján érthetõ is. Szerencsére a pontõr már fent van, így elkerülhetõ a 2007-es önfotózás. Egy árnyas padon még elvegyülök egy kicsit a helyi lakosság között. Két néni például arról beszélget, hogy amíg a nyugdíj nem jön, nem tudják kicseréltetni a kiürült gázpalackot, egyszerûen nincs mibõl. Ez mélyen megérint, s egy kicsit szégyellem magam, „hogy csak így henye módon futkározok”, míg „a nép nyomorog”.
Végül kirobbanok a faluból. Egerlátóig kifutok, ezzel felhasználom maradék ATP készletemet, amit a túra során már nem sikerül újra képeznem. Semmi baj, visz tovább a rutin és az akarat. A terep ismerõs, számtalanszor jártam már erre, így tájékozódnom sem kell, csak hagyom hogy vigyen a lendület. A cél elõtti utolsó ellenõrzõpont tájékán kerülök nagy dilemmába, sehogy sem találom a pontot. Körbejárom kétszer a környéket, még kiabálok is de sehol semmi. Bár gondolok rá, hogy nincs itt a pontõr, de kételyeim támadnak, hogy talán mégis elnéztem vagy félreértelmeztem valamit és kihagytam a pontot. Kicsit letörve továbbindulok, de az eset miatt végkép kiapad belõlem a küzdeni vágyás, azért haladok. Végül még két futó srác is utolér. Némileg felvidít, hogy õk sem találták meg a pontõrt.

14:30-kor futok be. Ez hajszálra pontosan megfelel a tervezettnek, 7 órás futamidõ. Jobb energia gazdálkodással talán 6:30-ig lefaraghattam volna, de az utolsó 10km-re, szerencsére könnyû szakaszon, valahogy nagyon elfogytam. A célban a szokásos jó hangulat, az a megmagyarázhatatlan örömteli érzés fog el, mint már annyiszor. Rövidesen elköszönök, és a mai napon még egyszer utoljára kihasználva a hazai pálya elõnyét, 10 perc múlva már a saját kádamban lubickolok önfeledten.


„Áll a határzat, áll erõsen,
Be kell Egerbe mennem!
Mert ennyi édes vonzerõnek
Szívem nem állhat ellen.

(Petõfi Sándor: Eger mellett (részlet)

2009.09.20