Túrabeszámolók


UTMB, CCC, La Petite Trotte à Léon, Sur les Traces des Ducs de Savoie

csanyaTúra éve: 20072009.08.24 21:31:07
CCC

Courmayeur – Champex- Chamonix

Csak az elhatározás volt könnyû. Vagy könnyelmû? Tavaly Ákibácsi és Larzen megcsinálta a hosszútávot rettenetes körülmények közt 40 óra alatt. UTMB vagy CCC? Könnyen beláttam, hogy kicsi vagyok én még az UTMB 164 kilométeréhez így a CCC 86 kilométerére próbáltam nevezni mikor februárban kinyílt a nevezési ablak . Teljesen meglepõdtem, hogy nevezéskor kell fizetni a nevezési díjat. Interneten keresztül. Nekem nincs olyan bankkártyám amivel ezt megtehettem volna így gyorsan felhívtam Fat-et Brüsszelben. Szerencsére elértem, szerencsére nála volt a kártyája, szerencsére belement, hogy benevez engem én meg utólag kifizetem neki a nevezési díjat. Azért szerencsére mert kilenckor nyílt meg az ablak és délután egyre már be is telt a keret. 1500 hely 4 óra alatt…Fridman barátomnak is sikerült a nevezés megvolt hát a csapat. A csajok is hamar ráálltak, hogy eljönnek velünk kísérõnek. Ment a tervezgetés, szállásfoglalás, útvonal nézegetés, felszerelés vásárlás.
Mivel Cormayeur igen messze van ezért az utazás és a rajt közé egy pihenõ napot tettünk be.
Szerda reggel indultunk öten mivel csapatunk idõközben kiegészült Olipapával. Õ az UTMB-re ment. 12 óra alatt sikerült is elérnünk Verrés városát az Aosta völgyben ahol a szállásunk volt. Bár a hostel a vasútállomás és egy éjszaka is mûködõ gyár közelében volt mindannyian úgy aludtunk mint akit lebaltáztak. Fincsi reggeli után megcéloztuk Courmayeur-t leendõ rajtunk színhelyét. Könnyen megtaláltuk a sportcsarnokot ahol a rajtszám átvétel és a felszerelés ellenõrzés zajlott. A postán kapott kártyával igazoltam, hogy én, én vagyok.
A következõ asztalnál a felszerelést ellenõrizték. Szépen kiborítottam a hátizsákom tartalmát az inspektor meg szépen pipálgatta a listáján: izofólia, minimum 1 liter folyadék fogadására alkalmas víztartály vagy kulacs, tartalék kaja, két lámpa tartalék elemekkel, térd alá érõ nadrág, esõ kabát, síp. Ezeket a verseny közben bármikor ellenõrizhették volna. Ajánlott még a sapka, kesztyû is. Kaptam egy TNF rövid ujjú technikai felsõt Courmayeur- Champex- Chamonix felirattal. Elbúcsúztunk Olipapától, õ felszállt a buszra ami a futókat vitte Chamonixba. Mi bementünk Courmayeur belvárosába körülnézni egy kicsit. Vettem CanisLupusnak és magamnak Tour de Mont Blanc térképet, hiszen egyszer ( ha majd felnövünk a feladathoz ) mi is szeretnénk a hosszú távon indulni. Ettünk Foccaciát és sajtot.
A város tele volt futókkal. A hegyek sapkáján csillogott a hó a szikrázó délutáni napsütésben.
Az idõ tökéletes volt és mi reméltük ilyen is marad. Autóba vágtuk magunk és visszarobogtunk Verrésbe egy kis délutáni szunyára. Ébredés után még felmentünk a Castellbe, sajnos a belsejében tilos volt fotózni. Vacsorára raviolit és pizzát is ettem, hogy feltöltsem a szénhidrát raktáraim. Elég nehezen aludtam el mivel izgultam már a másnap miatt. Tíz körül már Courmayeurban voltunk. Miközben a parkolóban öltözködtünk és pakoltuk össze a holmink szóba elegyedtem egy angol figurával. Kérdezte voltunk e már ezen a versenyen. Ezen még nem de ilyen távon már néhányszor mondtam neki. Csak azért kérdi mert õ eddig csak 24 órás monti versenyeken indult és nem tudja mit vigyen frissítésnek magával. 30!!!!!!!!! db gél jó lesz? Mert õ 20!!!!!!!! percenként akar megenni egyet aztán féltávnál találkozik a családjával és kap még 30!!!!!!!!!db Gélt. Szerencsére sikerült lebeszélnem a fele gélrõl és adtam neki sós perecet és kekszet. A lelkére kötöttem, hogy egyen levest ahol csak tud. Elsétáltunk a Brocherel térre a rajt helyre ahol gyülekeztek a futók. A hangulat már ekkor óriási volt. Hatalmas hangzavar volt a téren. Sokan kolompoltak, dudáltak. Beálltunk a kordonon belülre és vártunk. Ott voltunk hát a többi mazoista közt, erre vártunk, ezért izgultunk már régóta. Nagyon meleg volt. A nagy többség ( mi is) rövid nadrág-rövid ujjú polóban volt. Volt egy gyerekcsoport, akkora hangzavart csináltak, hogy majd megsüketültünk. Pár méterrel odébb egy baba a kocsijában édesdeden aludt. Nagy pillanat volt mikor mindenki felemelte a levegõbe a botjait. 35 perccel a hivatalos rajtidõ után elindultunk. Elfutottunk a Hegyi vezetõk Társaságának háza elõtt, keresztül a városon. Az utcán, erkélyeken, boltok elõtt hihetetlen tömeg szurkolt nekünk, még a városon kívül ahol az erdõ kezdõdött is álltak egy csomóan. Az erdõ szélén félreálltam pisilni, sokan elmentek mellettünk közben. Ahogy elkezdõdött a szerpentin összetorlódott a mezõny. Nagyon a végén voltunk, láttam az utolsó embert….Mint egy forgalmi dugó, olyan volt. Mentünk pár métert, elindultunk, megálltunk. Gondoltam mire felérünk a Bertone házhoz , elsõ ellenõrzõ pontunkhoz csak széthúzódik a mezõny de nem így lett. A háznál hatalmas tömeg fogadott minket. Mi is ittunk egy kis kólát meg vizet közben mindenki elment. Csak egy öreg pasi maradt, õ is csak azért mert interjút készítettek vele. Innen egy jól futható gerinc következett de nem tudtunk futni a tömeg miatt.
Azért persze elõzgettünk ahol csak bírtunk de nem nagyon ment. A második pontnál a Bonatti háznál ismét nagy volt a tömeg. Sikerült egy tányér levest ennem, igaz fel kellett hígítanom a camelbakomból egy kis isostaros vízzel, mivel tûzforró volt a leves. A pont után még jó darabon a gerincen mentünk. Elmentünk egy birkanyáj és a pásztor mellett. A birkák is és a pásztor is szánakozva néztek ránk. Ha elõre néztünk láttuk, hogy a sor merre tart. Nem akartunk hinni a szemünknek: lefelé mentek, igen meredeken. Most kapaszkodtunk fel, erre lemegyünk? Ja. Lementünk egészen a Ferret völgybe. Arnuva ez volt a pont neve. Az etetõ sátor nagyon pici volt. Nem is próbáltam bemenni. Megnéztem az itinert és láttam innen nagy kapaszkodás lesz így benyomtam egy IsostarGel-t. A patakon való átkeléshez külön hidat építettek nekünk a szervezõk. Néhányan nagyon bekajálhattak mert hánytak. Azt már a pontról láttuk, hogy meredeken emelkedik az út de arra nem voltunk felkészülve amit akkor láttunk mikor elértük az Elena házat. A hegyoldal még meredekebbre váltott és fent valahol a magasban megláttunk egy pici sárga pontot. Ott volt a pontsátor a Nagy Ferrett hágon. A hágó volt az útvonal legmagasabb pontja 2537 m. Az ösvény mellett sokan üldögéltek, néhányan hánytak. Fent a sátornál semmi kaja nem volt csak egy csip leolvasó. Egyébként a hágó az olasz svájci határ. Emlékeztem Csabi tanácsára: Mikor elkezd hûlni az idõ a térdeket melegen kell tartani mert a lejtökön szétmennek a hidegtõl. Behúzódtam a szélárnyékba és felvettem a hosszúnadrágom. Innentõl lefelé szerencsére széles úton mentünk így bõszen elõzgettem. Hamar elértem a következõ pontot La Peule-t. Csak egy pohár kólát ittam és nyargaltam tovább. Egy tehénszaros, csúszós ösvényt leküzdve egyszer csak aszfaltúton találtam magam. Közeledek La Fouly-hoz gondoltam mikor megláttam az elsõ házakat. Aztán mikor a jelzések levittek az aszfalt útról rájöttem ez még nem La Fouly. Persze, ez még csak Ferret. Hamarosan megint rátértünk az útra és meghallottam a szurkolók hangját. Ebbõl tudtam, ez már tényleg La Fouly. Bobek ott várt az út szélén. Elsétáltunk a pontra. Regisztráltam, és meglepõdtem végre egy etetõpont ahol nincs tömeg. Tényleg kevesen voltak, viszont a választék bõséges volt. Ettem is pár szelet sajtot, egy kis csokit, mazsolát. Leadtam az immár felesleges rövidnadrágot és a mellényt Bobeknek. A pont után hamarosan megint ösvényen találtuk magunkat. Két gyönyörû tiszta svájci falu következett. Praz de Fort és Issert.Mindkét helyen találkoztunk a lányokkal. Issert felé láttuk is õket hiszen utunk párhuzamosan haladt az országúttal. Dudáltak nekünk mi meg visszaintegettünk botjainkkal. Két angol kiabált nekik, hogy jöjjenek fel de közöltem velük, hogy a feleségem dudált…Már ott állt a hegy elõttünk. Elkezdtük a kapaszkodást Champex-hez. Nem volt meredek az emelkedõ. Közben ránk esteledett, elõvettük a lámpákat és tíz perc múlva fent voltunk a falunál a tomboló szurkolók gyûrûjében. Kiszúrtam Bobeket, a futó felsõm volt rajta és a fényvisszaverõ csikokból láttam, hogy õ az. Kaptam egy rövid masszázst. Mivel a következõ találkozási pontunk 15 kilométerre volt, bekísértek minket a pontra. Egy hatalmas sátorban folyt az eszem-iszom-dinom-dánom . Olyan volt mint egy lagzi. Nem igazán voltunk éhesek, pedig kellett volna ennünk. Biztos ettünk is volna ha tudjuk mi vár ránk. Bovine. Futottunk a tó partján az andalgó párok mind allez-allez-t kiáltottak, az emberek az éttermek teraszáról drukkoltak nekünk. Az út enyhén lejtett, mi faltuk a kilométereket és veszítettük a szintet. Nem lesz ennek jó vége, gondoltam. Így még magasabb lesz a Bovine. Veszítettünk úgy 200 m szintet, aztán elkezdett emelkedni. Elõször csak enyhén majd bedurvult. Leültünk nyomtunk egy gélt, nagyot sóhajtottunk és nekieredtünk. Larzenéktöl tudtam, hogy kemény lesz. De arra ami ott fogadott minket enyhén szólva nem számítottunk. Nem vagyok egy alacsony srác de néhol bizony küzdenem kellett, hogy feltudjak lépni a 60-80 centis sziklalépcsõkre. Még bottal is nehéz volt. Senki sem beszélgetett már, senki sem elõzött. Felnéztünk, láttuk a magasban a fejlámpák fényét és elborzadtunk. Egyszer egy patakátkelésnél beleléptem a vízbe. Tudtam, fáradok. A vizes zokni felébresztett. Persze egyszer végett ért az emelkedõ és megláttuk a sátrat. Annyira forró levest adtak, hogy öntöttem bele egy kis vizet, belekortyoltam és majdnem kidobtam a taccsot. Szénsavas vizet öntöttem a levesbe. Ittam egy kis kólát, ettem egy marék mazsolát és mentünk tovább felfelé, mivel a pont nem a legmagasabb részén volt a hegynek. Begyûjtöttem Larzennek egy követ, hirtelen elkezdett lejteni az út. Csak az volt a bibi, hogy borzalmas meredek volt, tele vizes gyökerekkel és csúszott mint a helyderménykû.
Szóval futásról szó nem volt. Nem mintha lett volna erõm hozzá…
Nagy nehezen leértünk Trientbe. A lányok már vártak ránk és izgultak mivel fél órát késtünk a megbeszélt idõhöz képest. Felvettem a pehelykabátom, lefeküdtem a földre és majdnem elájultam. Bovine bekapott, megrágott és kiköpött. Semmim sem fájt, egyszerûen csak totál elfáradtam. Minden sejtem pihenõért könyörgött. Bobek masszírozta a lábam, beszélt hozzám de nem értettem egy szót sem. Hajnali egy óra múlt. Nem csoda, hogy álmos voltam, rendszerint kilenckor fekszem le aludni. Nem bírom az éjszakázást. Az etetõponton kevesen voltak, nyomtam magamba amit értem. Sajt, narancs, csoki, kolbász, banán. Hál istennek az étvágyam a régi volt. Szóval Trient egy finom kis szûk völgyben fekszik, mászhattunk fel ismét a hegyre. Már sajnálom, hogy nem számoltam meg a szerpentin kanyarjait fel a Les Tseppes-re. Ha nincs nálam bot most Csanya-halála lenne a hegy neve. Csak mentünk és metünk bele az éjszakába. Néha teljesen egyedül voltam, fura érzés volt hirtelen egyedül lenni a szeles hegygerincen. Távolban megpillantottam a pont sátrát, az út lejtett én meg elkezdtem futni. Magam is meglepõdtem milyen jól ment. Biztos leért a kaja. Bazira örültem, hogy újra megy a futás. Átléptem a svájci-francia határt. Frankó hosszú lejtõ volt Vallorcine-ig. A kaja sátorban egy idõsebb hölgy leolvasta a rajtszámunkról, honnan jöttünk. Ááááááá ongrie! Tavaly egy ongrie srác második lett a körön! Innen már „csak” 16 km volt hátra, felkötöttük a nyúlcipõket. A lányok aludtak a kocsiban. Kérték keltsük fel õket ha beéérünk, de nem volt szívünk hozzá. Már mélyen bent jártunk az erdõben mikor megírtam nekik, hogy a következõ ponton Argentiére-ben találkozzunk. Így is lett. Innen már alig volt szint. Persze az a 170 méter bazi sok tud lenni ha fáradt a láb. Felváltva kocogtunk, sétáltunk. Chamonix határában kikapcsoltuk a lámpákat de az eltevéssel már nem fáradtunk. Hihetetlen szépek voltak a hegyek a felkelõ nap fényében. Már nem volt bennem tûz csak egy nagy üres tér. Beértünk a kordonba, az emberek tapsoltak, kiabáltak. Befordultunk a célegyenesbe és ennyi bent voltunk. Egy ember leolvasta a vonalkódot a rajtszámomról, levágta a csippet a csuklómról és már adták is vissza a 20 eurós letéti díjat. Megkaptam a „Finisher” feliratú North Face felsõm és lerogytam egy székre.A fáradságom elfújta a mámor. Felvettem a pehelykabátom, ettem némi kaját és boldog voltam. Van valami felemelõ abban ha az ember belefut az éjszakába, végigfutja és reggel a felkelõ nap köszönti.
A frissítés az elsõ 3 ponton totál káosz volt, a töbin osztályon felüli. A nevezési díjat gyakorlatilag visszakaptam North Face felsõkben. A szurkolók elképesztõek voltak. Volt ahol 80 éves nyanyókák álltak az út mellett és alleztak. Nagyon sokat számított ez. Az útvonal végig nagyon könnyen követhetõ volt. Fényvisszaverõ volt a szalagozás, a sötétben 100 méterrõl lehetett látni merre kell menni.