Túrabeszámolók


Pázmándi TOPorgók Éjszakája

OttorinoTúra éve: 20092009.07.23 08:31:25
Pázmándi TOPorgók Éjszakája 28 - túrabeszámoló 2009.07.18-19.
Táv: 28,893 km; Szintemelkedés: 821 m. (Adatok az itinerbõl)

Hát, Lányok - Srácok, nem is tudjátok, milyen találó ez a túraelnevezés. Ugyanis ennyit még soha, sehol nem toporogtunk tétován, a helyes utat keresve.

ELÕZMÉNYEK

Kb. másfél hete jött a rossz hír kis úszócsapatunknak, hogy a Duna áradásából fakadó fertõzésveszély miatt augusztus közepére halasztják az eredetileg 2009.07.18-ára hirdetett Paks-Kalocsa, 15 km-es "Daróczy virtusúszást". Minthogy, néhányan a csapatból túrázunk is rendszeresen, kellett valami mozgáslehetõség erre a hétvégére is. Nézegetve a túrakiírásokat, megakadt a szemem ezen az eseményen.
Túráztam már a Velencei-hegységben, kellemes órákat eltöltve ott, ezért jó szívvel ajánlottam a többieknek a Pázmándi TOPorgók Éjszakáját. Bekavart kissé az idõjárás, ugyanis szombaton egy viharokkal megspékelt hidegfront haladt el kis hazánk fölött. Késõ délutánra a nagyja ugyan elvonult már Budapest fölött, de 17 óra tájban azért felhívtam a fõrendezõt, hogy mi a helyzet az õ házuk táján. Elmondása szerint már náluk is kezdett feltisztulni az ég, a szél azonban még mindig kitartóan fúj. Szerinte éjszaka csillagos égboltra tekinthetünk majd fel. Tommal találkát beszéltünk meg a Déli várótermébe. A MÁV nem sok jóval kecsegtetett, mind az induló, mind a beérkezõ vonatok késtek, a vihar okozta zûrzavar miatt. Mi ráértünk, mert a Kápolnásnyék-Pázmánd buszjárathoz való csatlakozásra még akkor is egy órát kellett volna várni, ha a vonat menetrendszerûen közlekedik. Végül mázlink volt, mert elindult a vonatunk, és kb. 25-30 perces késéssel, de megérkeztünk Kápolnásnyékre. Hab a tortán, hogy sikerült rábeszélni még egy csapattagunkat, Pistit, hogy az esõ ellenére induljon el Pannonhalmáról, így megérkezésünk percében, végszóra gördült be az állomás mögötti placcra. Tom és az én nagy örömömre kihagyhattuk a buszra való várakozást, mert Pisti eljuttatott minket a rajt helyszínére a pázmándi kultúrba.

A NEVEZÉSI IRODÁBAN

Fél kilenc körül járhat az idõ, mire megérkezünk, de a rendezõk szívélyesen fogadnak. A konyhából vereshagymaszag hallik, elõkészületben már a túrát megkoronázó gulyásleves. 21 órát iratunk az itinerre, mert a fiúk még szíverõsítõt akarnak magukhoz venni a közeli mûintézményben. Én addig szóval tartom a nevezõirodában tartózkodókat. Elmondásuk szerint, nagyon lelombozódtak a vihar hírére, mert könnyen beletrafálhatott volna a rendezvényük közepébe, mostanra azonban már kissé megnyugodtak. 5 perccel a rajtidõ elõtt elindulok, hogy elõkerítsem a fiúkat. Kilépve a kultúrból, jobbra a templom, balra a kocsma. Rövid habozás után a kocsma felé indulok. Nem kell bemenni, mert mire odaérek, már jönnek is kifele.

A TÚRA

A templom megvilágított fala irányába indulunk. A kultúr kapuja elõtt elhaladva, 21:00-kor elindítom a stoppert. Szemetel az esõ és fúj a szél, de vékonyodni látszik a felhõzet, ezért remény van rá, hogy legalább az esõ eláll. A Fõ úton baktatunk, még oldottan beszélgetünk, mert csak azt kell figyelni, hogy mikor forduljunk be balra. A leírásban szereplõ óvodát ugyan nem tudom beazonosítani, de ha ez a Zalka Máté utca, akkor balra át. Igen. Van P+, van kék bicikli jelzés, csak tovább kell csattogni a flaszteron. Balra mozgó fényeket látunk, közelebb érve erdei pihenõalkalmatosság rajzolódik ki, rajta pontõrökkel.

1. ellenõrzõpont, PÁZMÁNDI-FORRÁS

Pecsételtetünk, és megkérdezzük, hogy az ösvénykollekcióból melyiken folytassuk. Megmutatják, majd elmondják, hogy innen szalagozás lesz, és, hogy olvassuk az itinert. Esõvel átáztatott, homokos ösvényen megyünk fölfelé. T elág következik, elõ az itinert. Na itt balra kell fordulni. Megtesszük, és megyünk tovább. Jobbra, egy bokron szalag lengedez a szélben. Pár méter múlva, szintén jobbra egy elágazás, azonban beljebb nem látunk semmilyen megerõsítõ jelet, ezért tovább megyünk egyenesen. Úgy 50 m után gyanakodni kezdünk, és visszafordulunk. Fejlámpák fényét látjuk. Nemsokára kiabálást is hallunk. Az említett szalag után kellett volna jobbra kanyarodni. Na jó, gyerünk vissza. Kiderül, hogy az 1. ep. pontõrei elõléptek seprõvé, és õk térítettek minket jó útra. Különféle földek mellett haladunk el: Elöl fuszulykaföld, hátul pityókaföld, balra csicsókaföld, jobbra tarhonyaföld, srégen meg a rekettyés, csak az utat találnánk már meg a sok föld között. Hogy mi az a rekettyés? Há, abba van a rekettye.
Az egyik elágazási lehetõségnél pont az aktuális föld sarokoszlopára van feltûzve a szalag, és megerõsítésnek semmilyen irányban semmi. Na most légy okos Domonkos. Kicsit megyünk jobbra, de úgy ítéljük, hogy az csak egy földek közötti mezsgye, így visszatérünk az egyenes irányhoz. Az itinerben annyi jobbra-balra-jobbra-balra van, hogy már nem tudom melyiknél tartunk, és azt se tudom, hogy mihez lehetne viszonyítani. Mögöttünk, tisztes távolban megint feltûnnek a seprõk lámpáinak fényei.
- Majd szólnak, ha rossz irányba megyünk.
Most még nem hallunk semmit, ezért tovább megyünk nyugodtan, ám az elkövetkezõ jobbra-balráknál néhányszor utánunk kiáltják a helyes irányt. Egyszer aztán sikerül kikerülni a látókörükbõl és "szorgalmi feladatként" gyorsan megmásszuk egy meredek cross-pálya domboldalát. Amikor mérgezett egerekként fel s alá rohangálva keressük a helyes ösvényt, odaérnek a felmentõ hátvédek, és elmondják, hogy valami Humor Harold leszedhette a szalagokat. Ez enyhít a helyzeten, mert kissé már kezdtük magunkat hülyén érezni. Rengeteg, komoly erõfeszítést igénylõ túrán vettünk már részt, de ennyire még nem ültünk bele a körhintába sehol. Nagy fellélegzést okoz, hogy a földek melletti, közötti kavargás után beállhatunk Nadap irányába, és a fényeket követve, a P-ra rátalálva semmi perc alatt megtaláljuk a

2. ellenõrzõpontot, a nadapi FÕALAPPONTot.

Jutalomfalatként egy-egy "Bohóc szeletet" vehetünk át egy autóban ülõ pontõrtõl, amit rögvest be is kebelezünk, és már megyünk is tovább. Közben már elállt az esõ, de a nagy kavarban nem is vettem észre, hogy mikor. Szétválik az út, de mi két Szambalépés után a jobbik ágat választjuk, egy bentebb felsejlõ P- jelzés alapján. Szinte kéjes érzés, hogy végre erdõbe haladhatunk, igazi turistajelzés által vezetve. Nem tart sokáig az öröm, mert alig szusszanunk kettõt a gyönge emelkedõn, máris kilyukadunk egy pusztára. Az itiner szerint, itt hirtelen felindulásból balra kell fordulni, és az erdõ szélét kell követni. Így is teszünk. Aha, már itt is az egyik bokron a megerõsítõ szalag. Tomot egy kicsit aggasztja, hogy az eddig megszokott pirostól eltérõen ez sárga. Há persze, ez biztosan az "Alsósukorói Éjjeli Szteppelõk" nappali teljesítménytúrájáról maradhatott itt. (Hi!) Jobbkézre már jön is a beígért, régi szocialista emlékmû. Ezer kösz, hogy nem bontották le, nagyon jó támpont ez a túrázóknak. Kisvártatva betonlábú villanyoszlopon S- jelzést látunk. Az itiner szerint balra fordulva ezt kell követni. Nagyon kellemes, erdõs helyen baktatunk lefelé. Már túl soká tart a lejtõ ahhoz, hogy egy hegyre vezethetne, és a S- sem mutatkozik többé. Aú! Kaptathatunk visszafele. Fent gyanítjuk, hogy eggyel élesebben fordultunk balra, mint kellett volna. Vándoroljunk tovább egy másik ágon. Aha, már látni a S-t. Eljutunk a kivilágított aszfalt úthoz. Itinernézés: Itt csak át kell kelni, és felmenni egy keskeny, köves ösvényen a

3. ellenõrzõponthoz, a BENCE-HEGYre

A seprõk, akiket sikerült kicseleznünk az elõbbi eltévelyedésünkkel, már fent aggódnak. Elmesélik, hogy összeszedtek minden, még kintlévõ szalagot, gondolván, hogy már jóval elõttük járunk. Dõlünk a röhögéstõl. Pillantást vetünk az alant levõ szitilájtra, és leindulunk a mutatott, hatalmas osztású lépcsõn, hogy egy parkolóba érkezzünk. Innen jobbra körutazni kell lefele a flaszteron, amíg a Furmint útig nem érünk. Egy örökkévalóság, amíg végignézzük a helyi elit nyomortanyáit. Közben van itt Rizling-, Kadarka-, Kövidinka-, Leányka-, Fiúcska és tudj' Isten még milyen utca, csak a Furmint nem akar jönni. Na végre! Itt van. Forduljunk csak jobbra! Némmá, ez a Vörösmarty présháza. - Melyik? - Eeez? - Igen. - Ez igen!
Hama megtaláljuk a S+t, amin jó csomót megyünk, szerencsére most már zöld környezetben. Még a flaszteron elmentünk két túrázó mellett, jóérzés, hogy most már nem minket söpörnek. Földbeszúrva kis tábla, rajta a túra neve és a Gyapjaszsák felirat. Nyílban végzõdõ oldala balra, a nagy semmibe mutat. Belevilágítok, fejlámpám derengõ fénye egy focikapu rozsdás fémrészérõl verõdik vissza. Ez nem lehet más, mint az itiner által beígért focipálya. Itt élesen balra fordulunk. Még mindig a S+on, ezúttal murvával beszórt úton toljuk tovább. Mindig én olvasom az itinert, és, hogy ne hulljak arcra közben, meg-megállok. Hálából Tom és Pisti elhúznak, a fénycsóvájukat is csak hébe-korba látom. Nem baj, jön még kutyára villamos; az egyik elágnál megállnak tanakodni. Az itinerbõl tudom, hogy Itt már nem kell letérni sehol a következõ ellenõrzõpontig. Ha már megálltak, Pisti megjelöl egy fát. Eseménytelenül telik el az idõ a

4. ellenõrzõpontig, a GYAPJASZSÁKig.

Itt, egy félreesõ, sziklás helyen a túrázók egy népesebb csoportját találjuk. Mint szarvas a tiszta forráshoz, úgy járulnak egy autó hátsó ajtajához, ahonnan zsíros kenyerek sorjáznak elõ, lila hagymával a tetejükön. Én már úgyis majdnem eléheztem, pedig indulás elõtt jól belaktam kínaival. Az éhség a legjobb szakács. Ennek szellemében nem vagyok szemérmes az elfogyasztott zsíros kenyerek számát tekintve (sem). Még az se érdekel, hogy a szél kettéhajtja a számhoz emelt kenyérszeletet. Már lefelé megyünk, tovább a S+on, én még mindig az utolsó falatokat nyammogom. A zsírt persze nem tudom tökéletesen letörölni a kezemrõl, ezért undormány a fogása túrabotom nyelének. Innen már tényleg nagy mellénnyel megyünk tovább, hiszen a seprõknek most már bõven lesz dolguk, a magunk mögött hagyott társasággal. Le nem szedett szalag mutatja a helyes irányt jobbra, a szilárd burkolatú úton, amikor le kell térni a turistajelzésrõl. Szórakozóhely mellett megyünk el, ajtó megõl dizsi szolid hangjai szüremkednek ki. Egymástól parkos területtel elválasztott, dupla út visz fölfelé egy templomig. Hoppá! 2007-ben a TOJÁSKERESÕ túrán, itt volt egy ellenõrzõpont Ez nem lehet más, mint a sukorói templom. Akkor, úgy, ahogy feljöttem, azzal a lendülettel le is kellett menni. Most azonban a templom jobb oldalán mögé kerülünk, hogy megkeressük a Z+ jelzést. Nagyon nem is kell keresgélni, adja magát. Lefelé koptatjuk a flasztert, majd amikor az balra elkanyarodik, mi tovább folytatjuk egy murváson. Maradva a Z+on, bejutunk az erdõbe, ahol emberesebb emelkedõ kezdõdik. Most kell ledolgozni a hosszas lejtõzést. Még a közvilágításnál valamilyen Y elágazásról olvastam az itinerben, ezért megint elõveszem, elenõrizendõ, hogy jó nyomon járunk é. Azt veszem ki belõle, hogy a P-ig maradnunk kell a Z+on. Közben Pistiék megint elõrerohantak. Bal fülemre kurjongatás érkezik a mélybõl. Visszajódlizok. Fiatalok kiabálják lentrõl, hogy eltévedtek. - Gyeerteek erree, fölfeléé - kiabálom vissza. Jó tempósan emelkedek, hogy valamicskét behozzak a lemaradásból. Néha, egy-egy kanyarban látom felvillanni Pisti fejlámpájának fénycsóváját. Biztos az övé, mert kétféle fényerõt tud rajta állítani, és a jelzésekre néha rávillantja az erõsebbet. Na, fent vagyok az úton, egy rövid táblaellenõrzés után elindulok jobbra. Nagy a sötétség, csak a szél jajong a lombok között. Egyszer csak ordítva elõugranak a cserjésbõl nagyonkedves csapattársaim. Hûha, de megijedtem! Nutell@s lett a gatyóm. - Olyan szellemesek vattok, hogy már csak a lepedõ hiányzik rólatok. Tovább megyünk. Megint a földbeszúrt kis tábla a túra- és a következõ ellenõrzõpont nevével. Nyíl alakú oldala balra, az erõs emelkedõ irányába mutat. Mi az, egyszerre kell lenyomni a túrára kiírt összes szintkülönbséget? Mint az késõbb ki fog derülni: nem. Nekivágunk, és ahogy egyre jobban emelkedünk, egyre hangosabban halljuk a holt lelkek kórusát. Amikor elérjük a csúcson, az

5. ellenõrzõpontot, a MELEG-HEGYet,

az autóban pecsételõ pontõr elmondja, hogy az ott levõ torony fém rudazatát fújja a szél, az vonít ilyen keservesen. A szélbõl így is több, mint sok fújt ma már, úgyhogy meg se kíséreljük a torony meglátogatását, hanem amerrõl feljöttünk, ugyanarra le is megyünk. A meredek lejtõn szembejön a következõ turnus. Bíztatjuk õket, hogy már nincs sok hátra a pontig. Leérünk arra a helyre, ahonnan felmentünk a Meleg-hegyre. Balra folytatjuk a P- S- jelzésen. Össze-vissza erodált úton megyünk lefelé. Vigyázni kell, mert néhol nagyobb kövek, sziklák állnak ki és csúsznak. Óvatos duhaj létemre le is maradok a többiektõl. A kellemetlen út alján elég nagy kulimász van, és egy újnak látszó magas kerítés. Ajtó van rajta, és még nyitva is van, úgyhogy besétálok rajta. Átázott homokon keresztül érek be Nadapra. A keresztezõdésben találom a fiúkat. Nemrég, mostani helyzetünkhöz képest jobbra tartottunk a Gyapjaszsák felé. Most balra bemegyünk a faluba, a P+t követjük. Hamarosan elérjük az Alapponthoz vezetõ utat, de nyilván nem megyünk jobbra rajta, hanem tovább megyünk egyenesen. Innen a jelzés P-ra vált. Egyszer csak balra mutat a P- turistajelzés, amin be is fordulunk. Meglepetten látjuk meg az út mentén parkoló, teherautó méretû terepjárót, amit idefelé jövet láttunk, a túra elején, amikor sikerült kikeveredni a leszedett szalagos útvesztõbõl. Egy, a túrán levõ páros már jön is visszafelé. Õk késõbb vették észre, hogy eltûnt a P-. Na, de hol? Kiderül, hogy az elõzõ, balra mutató P-, ami behozott minket ebbe az utcába, néhány méter után, rögtön jobbra bekanyarodik egy sötét útra, és ott folytatódik. Ezt azonban csak az említett utcába való mély behatolás, és szorgos keresgélés után sikerül kideríteni újdonsült túratársaink férfi tagjának. Továbbmegyünk az elveszettnek hitt P-on. Kiérünk egy mûútra, ahol elkezdek balra figyelgetni, mert majd arra kell letérni a következõ ellenõrzõpont felé. Minden beugróba benézünk, de csak jó csomó flaszterkoptatás után látunk meg balra egy bokorra kötött szalagot. Balra fordulunk, és még mindig szilárd burkolaton nyomjuk tovább. Nem sokkal azután, hogy elfogy az aszfalt egy parkoló autót veszünk észre. Biztos a pontõr hagyta itt. Keskeny ösvényen, durva emelkedõ váltja fel eddigi lájtos sétautunkat. A jelzés: P delta. Oldalról a cserjék a ruhámra pályáznak, alulról, a sötétség leple alatt, stikában egy levágott növény csonkja lopódzik elém. Sikerül jól belerúgni. Csillagokat lát a nagyujjam, nem tudom magam türtõztetni; felüvöltök. Mire felérek a csúcson levõ kereszthez, a többiek már balra elhúztak. Ráfaragtak a rohanásra, mert a sötétben dekkoló pontõr csak az én csörtetésemre kapcsolja fel a lámpáját. (Hihi!)

6. ellenõrzõpont CSÚCSOS-HEGY.

A fûben almák hevernek, az itinerbõl tudom, hogy itt gyümölcsosztás van, így elveszek egy jól megtermett mosolygóst. Tommal megpróbálunk szélárnyékba állni egy magasabb bokor elé. Rágcsálni kezdjük almáinkat. Ez majd lefojtja a lilahagymát; unom már, hogy még mindig az büfög föl. Pisti már leiramodott, a turista pár is megindul lefelé. Tom megette már az almáját. Nekem még több, mint a fele megvan, de nem akarok megint lemaradni, és nyelvleharapást kockáztatva Tom után indulok. Leereszkedünk ugyan azon a nyamvadt ösvényen, amin feljöttünk. Szerencsére nem jön szembe senki. Az ösvény alján, egy bokorból Pisti üvöltve ráront a túrapárra. Zavartan mosolyognak, biztos tudják, hogy minket akart megijeszteni. A hölgytag nincs a legjobb kedvében. Tommal jót nevetünk. Megint visszaütött ez az átkozott loholás. Gyerünk tovább az aszfalt úthoz, amirõl feljöttünk. Itt, most balra fordulunk. A Nagy Medve balkéz felõl, zavartalanul ragyog az égen. Járt már elõttünk is, majdnem a fejünk fölött. A fõrendezõnek igaza lett: csillagos égboltban gyönyörködhetünk, majdnem a túra elejétõl fogva. Az út menti oszlopok némelyikén kék bicikli jelzés látható. Amikor erõsen balra kanyarodik a mûút, mi jobbra kezdjük keresni az utunkat. Rá is találunk egy meglehetõsen sáros dûlõútra. Megerõsíti választásunkat az is, hogy baloldalon, a távolból imbolygó lámpásokat vélünk felfedezni a domboldalban. Nemsokára észrevesszük, hogy egy árokkal párhuzamosan haladunk. Ez bíztató, mert valami hídon kell átmenni egy patak fölött, remélhetõleg annak az árkát látjuk. Igen, balra már itt is a híd. Több a sár rajta, mint a túrán eddig bárhol. Biztos egy magaslatról mosta rá a talajt az özönvíz szerû esõ. Átcuppogunk a hídon, majd balra megyünk néhány métert toporzékolva az aszfalton, hogy megszabaduljunk a macitalpaktól. Aha, itt élesen jobbra fel kell vágni egy meredek emelkedõn. Elvétve szalag erõsíti meg bennünket abban, hogy jó irányba haladunk. Fent valamiért megállnak a többiek.

7. ellenõrzõpont, CSEPLEK-HEGY.

Én is felérek. Itt, a változatosság kedvéért egy pontõr és pokoli erõs szél fogad. Majdnem kitépi kezembõl az itinert, (a szél) úgyhogy gyorsan el is teszem. Majd lejjebb, nyugisabb helyen fogom nézegetni. Megint csak - mint ma már annyiszor - vissza kell menni ugyanarra, amerrõl feljöttünk. Lent az aszfalton jobbra fordulunk. Reménykeltõ, hogy az utolsó "hegy"-re végzõdõ nevû ellenõrzõpontunk felé tartunk. El is érkezünk a kis földbeszúrt táblához, amely jobbra, a Zsidó-hegy felé tessékel minket. Pisti megjegyzi, hogy most jön az én hegyem. - Hogy-hogy? A Meleg-hegyet is nekem dedikáltad. - Az nem baj, a kettõ nem zárja ki egymást - válaszolja. - Jól van, én is szeretlek. Felérünk egy enyhébb magaslatra. A fák között magánház, még égnek a lámpák. Jobb kéz felõl mellõzzük, megyünk tovább egy szélesebb úton. Gyanús, hogy már lejtõsbe megy át az út. Hogyan fogunk így feljutni egy hegyre? Közbe sárga szalagok is erõsítik, hogy jó irányba tartunk. Elõveszem az itinert azzal a felkiáltással, hogy kvrva dühös lennék, ha lentrõl ismét fel kéne kapaszkodnunk. Az itiner jobbra-balrázik piszkosul, de lejtõrõl említést sem tesz. Jobbra, fenyvesbe betérõ P-t sem látunk, de még csak egy árva karácsonyfát sem. De hát itt is egy sárga szalag, menjünk tovább. Na de még mindig lefelé? És mi van, ha szalagleszedõ barátunk ezúttal átszalagozással viccelt meg bennünket? Pisti jó szokása szerint már úgyis elöl rohan, menjünk utána mi is. Hoppá! Ugatós kutya legyek, ha ez nem a falu széle. Vazze! Most mit csináljunk? Azzal a javaslattal állok elõ, hogy menjünk vissza a felirányító kis táblácskáig, és onnan szóról-szóra, mondatról-mondatra silabizálva kövessük az itiner elõírásait. Az eddig velünk tartó túrázó páros köszöni szépen, de nem kér ebbõl, és eliramodik templomtoronyiránt. Nem is csodálom, hogy nem akarnak reggelig itt oszcillálni a szõlõtõkék és a pázmándi Fõút között, a Zsidó-hegyet keresve. Mi azonban nem hagyjuk annyiban, elindulunk visszafelé. Felkapaszkodunk a magánház magasságáig, közben megint szemügyre vesszük a szép sárga szalagokat. Innen kanyarról kanyarra követjük visszafelé az útvonalunkat. Nagyítóval vizsgálunk egy, a fejlámpa fényében sárgának látszó P- jelzést. Tom be is megy a susnyásba, hátha valahol ott folytatódik tovább az út. A távolban imbolygó fényeket látok. - Na, ezeket megvárjuk! - És ha õk se tudják? - Mindegy, más választásunk úgysincs, kifogytam az ötletekbõl. - Sziasztok! Tudjátok, az utat efelé a (...) Zsidó-hegy felé? - Én tavaly megcsináltam a túrát. - Én meg ott lakom közvetlenül alatta. - Mindnyájan a környéken lakunk. - Aááá! Ti vagytok a mi embereink, vezessetek minket, mert piszkosul eltévedtünk. - Ó, az nem baj, a Meleg-hegy felé menet mi is tettünk egy hatalmas kitérõt a völgy felé. - Aú, ezt nem kellett volna mondani! - Szóval ti kiabáltatok. - Há, igen. Lemondóan összenézünk a sötétben Tommal és Pistivel. Mindegy, az idõ múlik, most már tényleg a fiatalok az utolsó esélyünk, kövessük õket. Megint elérünk a magánházhoz, már nem ég a villany, biztos leoltották, hogy lássák, mi az a nagy zsinat odakinn. Megint az ismert lejtõn megyünk lefelé. Kezd elszállni az összes bizodalmam, felhívom a fõrendezõt, elmondom, merre járunk, kihangsúlyozva a lefele irányt. Szerinte jó a direkció, mindjárt jön baloldalon egy üres telket bekerítõ kerítés, ahol jobbra be kell menni az erdõbe. Kezdek megnyugodni, és már látom is, hogy az egyik srác vizslatja is lámpájával a jobboldali bokrokat, majd hirtelen eltûnik. A többiek sorban utána. Na ezt megnézem magamnak. Egy fél méterrel a többinél beljebb álló bokron lóg egy sárga szalag. Egészen közel hozzá, és kissé lehajolva látni csak, hogy mellette ösvény bújik meg. Rálépve, már a P- is látszik egy fán. Hogy az a leborult szivarvég! Kész, vége! Elsõ gondolatom, hogy felhagyok a teljesítménytúrázással, elégetem az okleveleket, kiszórom a kitûzõket, jelvényeket (a százasokat is), ezt az utolsó útvonalat azonban még végigjárom. Itt rejtõzik ez a nyomorult fenyves a bokrok takarásában, hogy végezné az !KEA-ban valami randa bútorként. Az ösvény menti, tüskös bokrok egyike beletép fedetlen alkaromba, rá se rántok, csörtetek tovább az emelkedõn, fel akarok végre jutni a csúcsra. Egyszerre feszületek sziluettjei bontakoznak ki a cserjés takarásából. Akár három közül is választhatnék, de a bal latorét érdemlem meg a legjobban. A Hold sarlója éles fényével löki elõtérbe a három középkori kivégzõeszközt. A süvítõ szélben fenyegetõen uralja a sötét trió a

8. ellenõrzõpontot, vagyis a ZSIDÓ-HEGYet.

Rózsaszín lányregénybe illõ a túra eddigi útvonala a most következõ, minden értelemben meredek szakaszhoz képest. Gigantikus kavicsok között kell manõverezni, szemmel tartva a meredélyeket. Két kõ közé nem férsz be, de ha lábad csúszik a résbe, akkor RECCS. Egy kritikusabb résznél elõrehagyintom a túrabotom, és két szélsõ kövön támaszkodva, saslengéssel próbálok egy lentebbi szintre jutni. Egy, Nadapnál a fiatalok mellé szegõdött eb futkározik a lábak között. Korom fekete a szegény pára; éjszakai túrákon kóricáló kutyáknak direkt ideális szín ez. Na végre egy jó ötlet: erõs kötél van kifeszítve egy kiemelten veszélyes szakaszon, ez megkönnyíti a lefele araszolást. Közbeszúrja egy környékbeli, hogy tavaly itt valaki kitörte a kezét. Egyre jobb a helyzet, most már csak a túlélésre kell koncentrálni. Végre lejutunk a faluba. Hát, éppen ideje, már csak egy vietnami csapda hiányzott volna. Most már vakon követjük a fiatalokat, annál is inkább, mert már nem látunk jelzést; se pirosat, se sárgát, se szalagot, se táblát. (Figyelitek? Még rímel is.) Jó, jó, itt a semmi közepén lóg egy sárga szalag, de már ez is csak egy feles méret, egy nudli. Jó magas fûben gázolunk, úgyhogy, ha valakinek még nem ázott volna át a cipõje... Áldom a hatalmas eszemet, hogy nem a hálós oldalú túrafélcipõmbe jöttem, amibe még a vihar elõtt akartam jönni. Virradni kezd. Egy nagy házat látok, és csobogást hallok. Tizet teszek egy ellen, hogy ez a

9. ellenõrzõpont, a MALOM.

Nem fogad velem senki, de így is nagy nyereség, hogy túljutunk az utolsó ellenõrzõponton. A kutya megérezhette az emelkedett hangulatot, Pistivel fogócskázik. Érjünk már ki a Fõ útra, jöjjön már a kultúr. Jól van, ez már az iszolda, mindjárt itt a várva várt cél. Igen, be a kapun, be az ajtón, stopper leállít. Tom kérdezi a menetidõt. 7 óra és 25 perc. Juhuhuhuhuj. Még egyszer elkérdezi, nem akar hinni a fülének. Jöttünk, mint állat, és ilyen szégyenletes idõt futottunk. Hát igen, úgy háromnegyed órát eltöketlenkedtünk a rosszemlékû Zsidó-hegy keresésével. Na, most már félre a búval, fogadjuk a rajtnál megismert nagyon kedves hölgy gratulációját, valamint az emléklapot és a kitûzõt. Gyerünk az udvarra, a hatalmas gulyásos bográcshoz. Az ott lévõ másik aranyos hölgy emberes adagokat porcióz a mélységes mûanyagtányérokba. Bevisszük, és letottyanunk egy asztalhoz. Megkóstolom a levest. Tom szavaival élve ez egészen egyszerûen zseniális. A hús puha, a krumpli, omlós, a fûszerezés úgy jó, ahogy van, nem kell bele semmi, és nincs benne semmi, ami nem odaillõ. Hát, én nem tudom, hogyan találták el ennyire az ízlésemet. Amikor elfogy, csak ülök elégedetten, nézem az újonnan érkezõket, már mindenki itt van, mert a seprõk zárják a sort. Hál' Istennek nem sérült meg senki. Még szívesen ücsörögnék egy kicsit, de egy lány, aki ahhoz a társasághoz tartozik, amelyhez az utolsó szakaszon mi is hozzácsapódtunk - elmondja, hogy óra huszonötkor megy vonat Budapest felé. Úgyhogy lassan szedelõzködni kell, hogy Pisti nyugodt tempóban kivihessen minket az állomásra. Megköszönjük a rendezést, a lelkes hozzáállást, a kitûnõ ellátást és az idõjárás felelõs még éppen jó idõzítését, majd elköszönünk.

UTÓHANG

Elmondhatom, hogy ez a túra minden bonyodalmával együtt (vagy tán éppen azért) nagy élmény volt számomra. És azt hiszem, hogy ezt csapattársaim nevében is állíthatom.
Az egyes kritikus pontokat a rendezõség nyilván úgy ismeri, mint a saját tenyerét, ezért nem tudja egy idegen szemével látni azt, hogy az ilyen pontokon milyen jelzésbeli hiányosságok, vagy kétértelmûségek okozhatnak tévesztést.
Remélem, hogy beszámolóm ezekre is rávilágított, de még jobban remélem, hogy szavaimból az is kitûnt, hogy a legjobban az igyekezetet, a lelkesedést tudom értékelni. Megható volt az a büszkeség, amivel a fiatalok a Velencei-hegységrõl beszéltek a túra vége felé közeledve. Egymás szavába vágva meséltek az ÖTVENESrõl is, ami mindig õsszel kerül megrendezésre. Kitûzõsorozataikat mutogatták a helyi nappali- és éjszakai túrákról. A vak is láthatta, hogy mennyire magukénak érzik ezt a valóban szép környéket. Ez nagy benyomást tett rám. Lesz mirõl társalognunk a vonaton hazafelé...

Ottorino.

Ui: Végül nem volt beszélgetés a vonaton. Versenyt bólintottunk Tommal egészen a Déliig. Csak egyszer rántotta vissza zsongult tudatunkat a jelenbe a kaller érces jóreggeltje...