Túrabeszámolók


Kazinczy 200 és résztávjai

kekdroidTúra éve: 20092009.07.20 12:06:47
Kazinczy – Tövisek és virágok (feladtuk 40-nél, de ha csak egy ember is okul belõle, már megérte feltenni)

„Okos ember más kárán tanul, a buta még a sajátján sem.”

Szakad az esõ, suhanunk az autópályán hazafelé és próbálom lebeszélni édesanyámat az idõjáráshoz nem egészen illõ 120-as tempóról. Kerek repkény alszik mellettem, néha felriad, aztán alszik tovább. Reménykedem, hogy ez az esõfelhõ jól kiengedi magát itt, a Bükkalján és már nem éri el a Zemplént, mert sok kedves ismerõs van még úton, vagy éppen ponton. Aztán arra gondolok, hogy mi történhetett napközben velünk, mert reggel még minden olyan vidám és kényelmes volt. Aztán 12 óra múlva már egyáltalán nem éreztem magamat kényelmesen, pláne nem voltam vidám. Rá kellene jönni, hogy hol párolgott el a nagy melegben a vidámság.

Ébresztõ négykor, lázas készülõdés, bõséges reggeli. Eseménymentes út Füzérig, Vándor Csillag mutatja a rajt koordinátáit, különben sosem találnánk meg. Találkozás DJ_Rushboyjal, -Dilen-nel, Tincával, sétáLós bácsival, Nagy Attiláékkal. Lehet, hogy kevésbé frissek, mint általában? SétáLós bácsi és Tinca mindenesetre nem tûnik annyira fáradtnak, de lehet, hogy csak az arcukon nem látszik. Nevezünk, nyomtatás után kapunk itinert, adnak még mûanyag poharat is és pólót is, amire végre rá van írva, hogy miféle túrán adták. :) Rajtidõ fél kilenc, Füzéren még mosdunk egy kék kútnál, mert már most olyan meleg van, hogy folyik a homlokomról az izzadság. A K+ ösvénye nem éppen barátságos, megállunk pezsgõtablettázni, hogy ne a pollen üssön ki már a túra elején. Végre beérünk az erdõbe, az emelkedõ is megszelídül, a hõmérséklet is esik valamelyest. Elérjük a leírásban is szereplõ forrást, szépen csordogál, megnézzük, majd irány Bodó-rét. Kedves pontõrök vannak, pecsét itt nem jár, kapunk viszont vizet és ropit (és kisírunk egy pecsételést egy „semleges” papírra). Odabent kávé, nagyon finom, jusson majd eszembe, ha OKT-n majd erre járunk. Odakint még mindig pára, egyre nagyobb meleg, de újra bemegyünk az erdõbe, irány a híres-hírhedt Északi Zöld. Az úton látszanak a tegnapelõtti vihar nyomai, letört ágak mindenütt. Nemsokára elérünk egy papírlapot, mutatja az irányt az ellenõrzõpontra, itt két kislány pecsétel, mutatják, merre kell menni. Reméljük, nem eszik meg õket a szúnyogok napközben.

El is hagyjuk a határsávot, majd szépen elsétálunk az amúgy jól szalagozott letérés mellett, kereken tizenkét percig tart a visszaút. Eldumáltuk, na. :) Nagy Attiláék itt elõznek meg elõször, õk még száz km-en túl is jobban figyelnek a jelek szerint. Felkapaszkodunk egy vízmosáson, kiérünk egy enyhén susnyás, de szépen letaposott rétre. Elágazás, nagyon jó, lehet viszonyítani a kalauzidõkhöz, kicsit jobban megyünk, mint a szlovák papírforma. Gyerekcsoport jön szembe, elõttük pedig egy kerékpáros, aki angolul kérdezi, milyen messze van az Izra-tó. Nincs szívem azt mondani, hogy nem tudom, hát mondok egy kábé 5-6 kilométert, hátha bejön. Nem telik el sok idõ, amikor átkelve egy magasfeszültségû távvezeték alatt meglátjuk elõször Szalánc várát, kicsit kilépünk, elérjük a mûutat és mellette, földúton végül a falut is. Két dolgot veszek észre magamon: az egyik, hogy nagyon érzem a lábamat, pedig még alig jöttünk valamennyit, a másik, hogy álló helyzetben, árnyékban is szakad rólam a víz. Valami nem stimmel a futómûvekkel, de még nem tudom, mi. A faluban megleljük a kocsmát, van bója, a pontõr hozza ki a kért csapolt kofolát, nagyon finom és kellõen hideg. Repkény lefotózza Nagy Attila itinerébõl a távadatok táblázatát, mert olyat véletlen nem kaptunk a nagy sietségben a rajtnál. Eszerint kb. 16 km-nél járunk, három és fél óra alatt. Nem valami gyors tempó, de nem számít, majd este tudunk sietni, amikor már nem lesz meleg. Persze, ha megérjük az estét.

Éppen kifelé tartunk a faluból, amikor ismerõs fehér sapkát pillantunk meg közeledni és halálmegvetõ bátorsággal cikázni az autók között. A sapka gazdája Tinca, beszélünk egy kicsit, aztán megyünk tovább, sajnos nem tudunk együtt haladni, pedig alig vagyunk elõrébb tempóban, mint õk. Felkaptatunk egy nádas tóhoz, majd a Szalánc váránál õrt álló Nád Bélához, aki vízzel kínál, de meghagyjuk azoknak, akik nálunk rosszabbul állnak tartalékkal. Kisétálunk kilátást és romokat nézni, a hegyeket próbáljuk beazonosítani, nem sok sikerrel. Ez az oldal még annyira sem ismerõs, mint a túlsó. :) Lefelé kicsit meredekebben érkezünk, valami kanyar benézése után, de legalább van egy kis ügyességi szakasz is a túrában. (Lesz még, hohó, de mennyire, hogy lesz!) Visszatérünk a faluba, egy bácsi kérdezi, hogy merre tartunk, mutatjuk, hogy Kalsára, áthidaljuk a nyelvi szakadékot. Még jó utat is kíván, ha jól értem a dolgot. Vagy azt, hogy forduljunk fel. :) Következik a túra legmelegebb szakasza, innentõl egészen az Izra-tóig, nyílt, napos úton, szántóföld, meg valami repülõtér mellett sétálunk, van egy érdekes objektum is, sok szögesdróttal elkerítve, a földalatti gázvezetéknek lehet valami nyomásfokozó állomása. Kalsára érve fellelkesülünk, hogy majd a kocsmában milyen jó hideg üdítõ vár ránk. Nevezett vendéglátó létesítmény azonban mindenki nagy bánatára zárva van, a pontõr kínál vízzel, egy pohárkát elfogadunk, mert gyorsan fogy a saját készlet. Indulás tovább, még mindig nagyon meleg van. Ha itt tudom, hogy mi vár ránk a végén, akkor kisétálok a falu szélén húzódó széles nyomtávú vasútvonalhoz, vonatot fotózni, bár állítólag megcsappant az ércszállítás az utóbbi idõben.

Ehelyett nekivágunk a folyamatosan emelkedõ útnak Izra-tó felé, eleinte aszfalton járunk, majd letérünk egy nem létezõ ösvény létezõ jelzéseit követni. A helyiek láthatóan nem sûrûn jönnek erre. Más sem. Szerencse, hogy a susnya egészen csekély, a böglyök helyett is inkább szúnyogok vannak, de út, az nem sok akad. Emelkedõ annál inkább, néhányszor meg kell állni, a hõségben szakad rólunk a víz, inni kell folyamatosan, mert csúnya lenne kiszáradni egy százas túra elsõ harmadán is innen. Nagy Attiláék, akiket Kalsán hagytunk el, visszaelõznek, még Izrán találkozunk egy pillanatra. Némán kaptatunk felfelé, Repkény néha kér egy kis megállást, pihenõt, ez a meleg még nekem sem fekszik, pedig én jobban tûröm a napot, mint õ (cserébe õ esõ- és sárálló, én meg azt nem szeretem annyira). Amikor elérjük az esõházat, megörülünk, mert a befotózott táblázat alapján innen már nagyon közel van az Izra-tó, ráadásul szint is kevesebb van odáig, mint Kalsától idáig. Izránál aztán van minden: pygmeáék pecsételnek (aláírnak), a büfében pedig jó hideg a kofola. Belelógatjuk sajgó lábainkat a tó vizébe, közben chipset rágcsálunk, sópótlás céljából. Kellemes hely ez.

Induláskor egész vidámak vagyunk, énekelgetünk, valahogy a határig kellemes, hûvös a levegõ. Amikor Tilalmasnál elérjük újra az Északi Zöldet, még mindig tart a nagy jókedv, követjük a határköveket, még a Rákóczi 150 néhány kint felejtett szalagja is felbukkan itt-ott. Lefotózzuk a Tolvaj-hegyet, nagy boldogság, hogy most nem kell sem felmenni, sem lejönni nekünk azon a bizonyos emelkedõn. Elérjük a nevezetes árkokat, megvan mind a hét és végre bizonyosságot nyer, hogy jól tettük, hogy sötétben nem vállaltuk tavaly az átkelést. Némelyik árok egészen jól átmászható, némelyiknél eléggé le kell guggolnom, hogy egyáltalán valamilyen lépést találjak magamnak. Végül elfogynak az árkok és hirtelen ott állunk a Hársas-hegy alján. Már kevésbé volna meleg és szerencsére az emelkedõn az ízeltlábúak támadásától sem kell tartanunk, mintha õk sem szívesen repülnének errefelé. Így is elég nehéznek bizonyul a Lipovec, határkõtõl haladunk határkõig, a tavalyi krónikák leírása, miszerint ez a hegy egy piramis, teljesen helytálló. Meg is elõznek itt jópáran, köztük két sporttárs az ötvenes távon, a tetõn utolérjük õket, beszélgetünk, készítünk csúcsfotót, de a lelkesedésünk már enyészik elfelé.

A pontõr csapat egy heggyel arrébb vár, mondják, hogy nagy vihar készülõdik, remélem, lejutottak a hegyrõl, mielõtt odaért. Lelkesek és vidámak, mondják a követendõ irányt, mi pedig elhúzunk, immár egészen lefelé. Késõbb szalagok jelzik a mi utunkat, odahagyjuk az Északi Zöldet, elérjük a Dávid-ortás ep-t, kapunk némi vizet a kedves pontõröktõl és jókívánságokat az út folytatásához. Nemsokára kezdõdik is az emelkedõ a Bába-hegyre, találkozunk Siményi Mikivel, aki az elsõ százat söpörte, most is épp az utat keresi. Repkény megpendíti neki, hogy feladni készülünk, de biztat, hogy menjünk el legalább Füzérig, meg, hogy lehet, hogy szintidõt emelnek, akármi lehet, csak menjünk. Aztán továbbindulunk Bába-hegy felé, de le is szakadunk, reménytelenül fáradtak vagyunk és a meleg is alaposan lehúzta a lelkesedésünket. Pedig most jön az este, a hûvös, alig van a második ötvenesen szint, az elsõn is már „csak” Bába-hegy és Vaskapu. A 100-as teljesítése már elméleti lehetõségként sem merül fel, Repkény azt mondja, hogy kikészült, még meglátja, mennyire bírja az emelkedõt. Nekem meg nincs kedvem még az ötvenest se behúzni nélküle, pláne, ha ideér a vihar a következõ két órán belül. Körülbelül itt van a válasz a kérdésre: elfogyott a kedv és az erõ. Megette a nap. A hegyre felfelé utolér a két Szaláncos sporttárs és sétáLós bácsi és a -Dilen- - Tinca duó is. Tincáékkal megbeszéljük, hogy megkapják a túrára az idáig ballasztként cipelt esõkabátokat, mert Tincának csak Füzéren van kabátja, -Dilen-nek pedig még ott sincs, az átadás helyszínéül pedig Pusztafalut nevezik meg, mert még 100 km elõnnyel is sokkal lassabbak vagyunk, mint õk ketten. Bába-hegy tetejére öröm felérni, mert innen látszik, hogy mennyire jön a vihar – nagyon. A széle már elérte a Hegyközt, a messzeségbõl mennydörgés hallatszik halványan, fenyegetõen. Nem szívesen lennék kint, amikor ideér – gondolkodom, és megbeszéljük egymás között Repkénnyel, hogy Pusztafalun kiszállunk, történjen akármi is. Ezen felbuzdulva lesietünk – még így sem érjük utol Tincáékat – és 12 óra gyaloglás után megérkezünk Pusztafalura, az itiner szerint 42 km-hez.

A pontõrök kedvesek, bár az úriember kissé morcossá válik, amikor bejelentjük, hogy innen mi nem folytatjuk a túrát. SétáLós bácsi útra kel, átpasszoljuk a kabátokat ígéretünk szerint és megeszünk egy-egy szelet dinnyét. Már éppen azon meditálunk, hogy vajon a hosszabb, de nem erdõben vezetõ mûúton menjünk-e át Füzérre, avagy a K+-on, amikor a Lipovecen utolért két sporttárs (itt szintén kiszállnak) felajánlja, hogy átvisznek kocsival, nagy köszönet nekik! Egyikük felesége és két gyermeke teljesítették a Füzér 20 résztávot, nagy lelkesedéssel mesélik az ereszkedést a Tolvaj-hegyrõl, amíg átérünk Füzér szép falujába. A ponton zajlik az élet, fel sem tudom sorolni, kik voltak éppen ott, nem akarok kihagyni senkit. Kapunk egy 20-as kitûzõt, emlékül, azóta felírtam a hátuljára vékony filccel, hogy „feladásra”, vagy valami ilyesmi, a gesztus nagyon kedves. :) Leülünk, eszegetünk (háromféle meleg étel van és pizza a kísérõ!), beszélünk Joeyline-nal, majd amikor már kint várjuk a mentést, GPS Zolival is összefutunk. Egy sporttárs megkérdezi, hogy melyikõnk a Kerek repkény, kissé szomorúan mondja, hogy õ is kiszáll itt, 50 km után, pedig szerintem már az is nagy szó, hogy idáig eljutott. Végül, valami fél 12 körül csörög a telefonom, itt van édesanyám (aki amúgy öcsémért volt Simán, valami karate-táborban, vagy mifene), mehetünk.

Itt írnék néhány sort a rendezésrõl. Hallottam pár szót, hogy volt, ami nem klappolt teljesen, én ezeket személy szerint egyáltalán nem éreztem. A pontok megfelelõen voltak elosztva, ahol kértünk volna, mindenütt tudtak volna inni adni, Füzéren valóságos terüljasztalkám fogadott. Az útvonal jól volt kijelölve, bár néhol a szalagoknak csak a csonkját lehetett látni – lehet, hogy „kedves” kezek leszedték. A távok lemérésénél lehetett esetleg némi pontatlanságot érezni (a szinteknél viszont nem!), de ez bõven benne volt az elfogadható hibaszázalékban, különben is, nincsen mérés hiba nélkül, ezt mindenki tudja. A pontõrök mindenütt segítõkészek, vidámak, lelkesek voltak, mutatták, merre kell továbbmenni. Én személy szerint nem érzékeltem semmiféle hiányosságot, sõt, meg szeretném köszönni Nekik, hogy megrendezték ezt a túrát.


Végszó: lehet, hogy meg tudtuk volna még csinálni az 50 km-es távot. Az is lehet, hogy nem. A 100-as biztos, hogy szintidõn belül nem sikerült volna. Mégsem bánom, hogy elmentünk a túrára (azért néhány helyen, a 35°C-os melegben bántam), mert nagyon szép az útvonala, és ahogy a rendezõség mondta, egy igazán kemény, nehéz túrát akartak rendezni, amire joggal lehetnek büszkék azok, akik teljesítik – ez sikerült is. Nagy gratuláció és fõhajtás azoknak, akik megcsinálták a túrát (200-as, 100-as, 50-es, 20-as), és azoknak is, akik neki mertek vágni és küzdöttek a Zemplén meredek emelkedõin-lejtõin. Õszinte elismerésem mindenkinek!

Száguldunk a pályán, elhagytuk Mezõkövesdet és vele együtt az esõt is, a következõ lehajtó a miénk. Odakint 17°C-ot mutat a hõmérõ. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy irigylem-e azt a maroknyi túrázót, akik a terepen vannak még bármelyik távon, vagy ha az õ helyükben lennék, irigyelném-e magamat, hogy itt ülök a melegben...

-Kékdroid-

(u.i.: Megígértük a két sporttársnak a Lipovecen, hogy elküldjük a fényképeket. Ha olvassák, legyenek szívesek küldjenek egy e-mailt, hogy hová küldhetjük, mert a képtáram lehalt.)