Túrabeszámolók


Mecseki Maraton / Mecseki 100

Frei BergerTúra éve: 20052005.10.25 14:07:51
http://web.axelero.hu/gaborkoos/terep_jaro/mashol/mecseki_maraton/mecseki_maraton.htm (képek is)

Mecseki Maraton

Orfû-Abaliget-Kõvágószõlõs-Cserkút-Jakab-hegy-Tubes-Misina-Kõlyuk-Sikonda-Vágottpuszta-Orfû

2005. október 1, indulás 7.30, érkezés 19.05. Gyalogos táv: túralapon 43,8 km, TTT-honlapon 42,9 km plusz kavarások, szintidõ túralapon 11 óra, TTT-honlapon 10,5 óra (és a végén még emléklapot sem kaptunk, pedig a honlapon ez is szerepelt).

Néha van olyan érzésem, hogy a szervezõk maguknak, vagy legalábbis bennfenteseknek szerveznek túrákat – ez az érzés soha nem volt még olyan erõs, mint ezen a túrán.

Szokásommal ellentétben csak reggel indulok Zircrõl, úgy számítom, kocsival két óra alatt odaérek. Tényleg tepernem kell, 167 kilométer Orfû, amit eddig csak Nagy Bandó polgármestersége hírébõl ismertem. Hét óra elõtt már ott vagyok, puszi kis üdülõfalu, a tavak felett csodálatos a hajnali párafelhõ, egy barátságos, tehát nyilván veszett róka sétál felém az úton, miközben fényképezek. Az egyébként kiválóan kitáblázott utcák, szolgáltatóhelyek, látványosságok ellenére háromszor is végighajtok a falun, hogy megtaláljam a Sárkány kulcsosházat, az indulási helyet – ezt ugyanis egyetlen tábla sem jelzi. Negyed nyolckor regisztrálok a Maraton távra, de csak egy negyedórával késõbb indulok, addig szöszmötölök a készülõdéssel.

Negyvenhárom kilométer tizenegy óra alatt?? Mit nekem! Kaját nem viszek, a kiírásban szerepel, hogy lesz hideg kaja (nem volt) és édesség (volt), vizet nem viszek, majd útközben veszek, meg lesz folyadékellátás is (volt egy helyen, de szerencsére Cserkúton nyitva volt egy bolt, és forrás is mûködött).

Hogy nem lesz egyszerû, már Orfûrõl kiérve tapasztalom, ugyanis az elõzõ napok csapadéka tökéletesen megmaradt az erdei utakon, így gyakorlatilag végig sár- és pocsolyaakadályokkal kell küzdenünk, ami persze rendesen visszafog.

A reggel gyönyörû, nagyon szeretem az õszi, hûvös, napfényes napokat, a természet már készülõdik a téli pihenõre, de még bemutatja talán legsokszínûbb arcát a világnak. Abaligeten a barlang bejáratánál van az ellenõrzõpont, gyermekkorom tanulmányi kirándulásainak élménye tör fel, és vagy húsz éve német barátainkkal pancsoltunk a tóban.

Az már az elején kiderül, hogy a néhány éve vásárolt Cartographia-kiadású Mecsek-turistatérkép fabatkát sem ér, az igazolólaphoz mellékelt térképmásolat ugyanazon az útvonalon teljesen más jelzéseket mutat (itt jegyzem meg, ez volt az elsõ túrám, ahol egy igazán nem könnyû útvonalhoz egyetlen sor szöveges leírást sem adtak, mindössze egy hatvanezres léptékû fénymásolatot). Nem sokkal Abaliget után, Petõczpuszta felé tartva, miután egy negyedórát keresem egy patakvölgyben a négy továbbvezetõ út közül a helyeset, kezdem sejteni, hogy mire számítsak.

A Jakab-hegyi természetvédelmi területet érintve jutok be Kõvágószõlõsre, a XV.századi (XII.századbeli erõdtoronnyal büszkélkedõ) templomot, az ugyancsak mûemlék paplakot lefényképezve baktatok a mûúton a szomszédságában fekvõ Cserkútra. Itt XIII.századi templom áll a falu közepén, igazán szépen karbantartva.

A faluból északra pillantva egy elég magasnak tûnõ hegygerincet pillantok meg, mint kiderül, ez a Jakab-hegy, ami a következõ órában vagy 350 méter viszontagságos kapaszkodót jelent. A nap már inkább késõ-nyárias, a gerinc közelében, a sziklamászáskor (ilyen szakaszok is vannak) rendesen izzaszt. Az ellenõrzõpont népszerû kirándulóhelyen van, a piknikezõk már nyilván unják, hogy elõször hozzájuk fordulunk bélyegzésért, és nem a meglehetõsen szerényen a háttérbe húzódó pontõrökhöz. A következõ pont, a Vörös-hegy még különösebb megerõltetés és szintkülönbség nélkül elérhetõ, az ugyancsak kedvelt kirándulóhelynek kinézõ Remete-réten viszont már csak találomra választok egy kiindulót a számos elágazó közül, itt még szerencsés kézzel. Útközben több emlékmû, az egyik kissé abszurd: „A hét magyar törzs, Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenõ, Kér és Keszi szövetségét jelképezõ hét mecseki kõzet” és az emlékmû megfelelõ kõzeteire felvésve: andezit, vörös homokkõ, fonolit, zöld kristályos mészkõ, gránit, rózsakristályos mészkõ, szürke mészkõ.

A Tubes 611 méterérõl a Misinára már csak ereszkedni kell. Elvesztem az idõérzékemet, pedig már délután van, jóllehet a felén alig vagyok túl. „Van itt nyitva kocsma?” „Nem tudjuk, de van itt innivaló” - mondják a pontõrök a tévétorony tövében, és szerencsém van, mert ez az utolsó félliteres az út legnehezebb szakaszára.

Ugyanis alig egy félóra köves lejtmenet után rögtön el is tévedek, az útvonaltérkép, a turistatérkép és a valóság éppen üdvözlõ viszonyban sincsenek. Legalább háromnegyed órát vesztek a Kantavári forrásig, amely szerencsére mûködik, megtöltöm az idõközben kiürült üdítõst. Onnan a Kereszt-kunyhói pihenõig csak kis figyelmet kíván az út, itt azután – mert próbálom értelmezni a hatvanezres kísérõ térképet – megint rendes kitérõt teszek, újabb fél óra veszteség. Ez azonban még hagyján: a Zsidó-völgyben, amely egy mély, keskeny vízmosás, a fenéken vezet a jelzés, ha lenne út, szabályos akadályfutás a mélyen felázott talajon, minden testrészünkön csúszunk-mászunk, közben nyakukat tekergetjük, jó úton haladunk-e, jelzés ugyanis alig. A Kõlyuk igazán bõséges forrásai (ilyen bõvizû forrásokat évek óta nem láttam a Bakonyban) és a barlang látványa csak kevéssé kárpótol.

A Mánfa-Magyarszék utat keresztezve ismét kaptató, annak tetején becsapós elágazás, ismét negyedóra keresgélés, a szerencse mellém szegõdik, a jó úton megyek Sikondára (háromnegyed óra múlva, már a cél felé haladva találkozom egy párossal, akik ezen a helyen rosszul választottak, legalább egy órát vesztettek). Almát kapunk a ponton, és egy kérdést: „Van lámpád? Ha nincs, csatlakozz valakihez, mert Orfû legalább még két óra” – mondja ezt délután ötkor, amikor én reggel még fél hat-hatra terveztem a beérkezést. A lámpa, persze, ott maradt az autóban. Benyomok egy marék szõlõcukrot, és neki az utolsó nyolc kilométernek. Nagyon hosszú, nagyon kimerítõ kaptató a Lóri-forrás környékére (a térkép nem mondja, mi a kulcsosház neve, talán Vágottpuszta?), ott még látom a nap utolsó sugarait, majd lefelé tart az út, de tudom, hogy nagyon gyorsan sötét lesz. Az út nagyon sáros, jelzés már egyáltalán nem látható, a nagyon távolban utcai fények gyúlnak, az már talán Orfû lehet. Leszakad a sötét, az útelágazásoknál már csak arra ügyelek, hogy a választott irány völgynek tartson, és lássak fényeket, így botladozom, lábam elé sem nézve, mert amúgy sem látok semmit. Aztán egyszer csak egy kaszáló, falu széle, fõutca, megérkezem. Vajon hogyan jut ide az eltévedt páros, akiknek ugyancsak nincs lámpája?

Beérkezéskor amolyan semmilyense fogadtatás, a társaság úgy nagyjából egymással van elfoglalva, amikor észrevesznek, „Hanyadszor van itt?” – „Elõször” (nem árulom el, hogy nem megyek kétszer ugyanarra a túrára) – „Ja, akkor tessék”-nyomja kezembe a jelvényt. Nem reklamálok az emléklap miatt. A zuhanyozási lehetõség után sem érdeklõdöm, rezignálttá tesz a sok tévút. Ismét szokásomtól eltérõen, koszosan, ahogy vagyok, autóba ülök, Magyarhertelenden feltankolok némi inni- és ropogtatnivalót, és mintegy 70-80 km-es tempóban Siófokig bírom, ahol a Penny-parkolóban térek nyugovóra. Kettõkor, nem mondhatom, hogy frissen, de vezetésre alkalmasan kelek, és együltõhelyemben hajtok hazáig, ahol a megváltó zuhanyozás úgy felébreszt, hogy reggel ötig olvasok.

Az útvonal szép volt, sokat fényképeztem, és akár kellemes élményekkel is hazatérhettem volna.