Túrabeszámolók


Corvin János Emléktúra

larzenTúra éve: 20032005.03.02 16:23:27
Corvin80.2003
Idén már negyedszer próbálkoztam.

Bár a Pro Patria elsõ két napja lerongyolta a lábam annyira, hogy vasárnap nem indultam el, éreztem, erõvel bírnám. Kedden már határozottan erõsnek és kipihentnek éreztem magam, csak a térdem miatt aggódtam (a mátrai szakasz végén ráestem). Bíztam benne, hogy tudok jót menni a Corvinon.

Tavaly 10 óra 29 perccel ért be az elsõ (Farkas Zoli, PP 3. helyezett). Reméltem, hogy idén a nálam jobb futótársak mind kifárasztották magukat a PP-n, így a tíz óra elég lehet a pályacsúcshoz. Készítettem egy idõtervet 9:40-re (8km/h-s tempó, ezzel könnyû számolni).

Nem vagyok babonás, de azért nem hívom ki magam ellen a sorsot, így szombaton hajnali 4:30-kor megborotválkoztam. :) Idén is Ryan vitt, nagyondinnyét vettük még fel, hármasban érkeztünk Erdõkertesre. Üdvözöltem az ismerõsöket, és jó utat kívántam a korán indulóknak. Güszivel megbeszéltük, hogy az idei idõjárás-elõrejelzés alapján akár ugyanolyan idõ is lehet, mint tavaly. Amikor láttam, hogy esõköpenytõl pótbakancsig mindennel felszerelkezett, tudtam, hogy nagyon elszánt. Ha valami váratlan nem jön közbe, õ biztosan teljesít.

Hét órás indulást terveztem, így az idõterv alapján minden pontot nyitva találtam volna - beleszámolva azt, hogy 10-15 perccel a nyitás elõtt biztosan ott vannak a pontõrök. Fél hétkor a szigethalmiak is elindultak. Megtudtam, hogy Szarvas Matyi hatkor indult: Hajnival fut, úgyhogy talán még utol is érhetem õket. Erre nagyon törekedtem is, mert a rajtban elkerültük egymást. Nagyon nehéz volt ezután még fél órát ülni egy helyben - tudva, hogy nagyon jó futóknak adok idõelõnyt. Azért bíztam a Pro Patria hatásában. :) Az asztalnál ülve 80 felett volt az áltagpulzusom.

6.50 körül már nem bírtam, kimentem az ajtó elé gimnasztikázni. Elõre ráírattam a hét órát a lapomra, hogy amikor az óra vált, indulhassak. Végre eljött az idõ, így nagy megkönnyebbülésemre elstartoltam. Hiába próbáltam fékezni a tempót, mintha két tudat vezérelt volna: az egyik az órát nézte, s aggódott a pulzus miatt és próbálta lassítani a tempót, a másik viszont a fogát vicsorgatta és nekiugrott az összes emelkedõnek.

Az elsõ ellenõrzõpontnál utolértem egy kocogó túratársat (õ volt az a pécsi srác, aki késõbb Csonkáson olyan nagyon kivolt). Váckisújfaluig együtt mentünk, közben rájöttünk, hogy két éve Kocsis Pistával hármasban mentünk Rokin, amíg ki nem hullottunk.

A falutól már egyedül folytattam az utam, valahogy a Vásáros út sem volt olyan unalmas: legalább volt mezõny, sok ismerõssel találkoztam, nem úgy, mint elõzõ évben. A faluban aztán frissítettem a pont elõtti kanyarban levõ kútnál. Ryanék integettek a pecsételõhelyrõl, a falu határában utol is értem õket. Pár szó után indultam tovább az emelkedõn, lassan kocogtam, de nem akartam gyaloglásra váltani. A letérésnél pár másodpercre azért hátratekintettem, de aztán ismét nekiugrottam az emelkedõnek. Az erdõbe fordulva a lejtõn Güszit értem utol, a lõtértõl felfele pedig Prince-t. A geodéziai toronyig elég sok emelkedõ van, két éve Hámori Pista hívta fel a figyelmemet arra, hogy itt egy gerincre kanyarodunk fel. Persze minél gyorsabban megy az ember, annál jobban érzi ezeket a mérsékelt szinteket is. Nagyon szép itt az erdõs szakasz, próbáltam élvezni a természetet. Már csak azért is, mert a térdemet kezdtem érezni. Tudtam, hogy izom van begyulladva, nem is fájt nagyon, de azért aggasztott. Az orvos mondta, hogy a féloldalas terhelés miatt gyullad be idõrõl idõre az izom, és éreztem is, hogy ha oldalazva lejtõ talajon futok, akkor szinte nem is fáj.
Kiérve az irtásra megcsodáltam a kilátást. Elámultam, hogy mennyire északon vagyunk, szinte ’hátulról’ látható a Naszály. Az is meglepett, hogy jóval a geodéziai torony szintje felett vagyunk. Hihetetlen jó szögben lejtett az út, simán négy perces ezrekkel zúdultam lefelé, nagyon jól esett! Két órán belül megérkeztem az ellenõrzõponthoz, ez bizakodással töltött el. Még pecsételés elõtt megláttam, hogy egy futó csapat indul tovább. Nem is töltöttem sok idõt a ponton, indultam utánuk. Nem akartam a penci kútnál sorban állni. :) Szerencsére a futók a lejtõt sem nyomták meg nagyon, így könnyen utolértem õket. Kicsivel késõbb, Kõrösi Tibit, a kiváló békéscsabai futót elõztem le, aki a cipõjét kötötte. Vele már Lemaradáson futottunk, tudom, hogy hasonló a tempónk, és jól bírja a hosszú távot egyenletes tempóban. Legalábbis nálam jobban. :) A faluban idén elõször nem tértem be a kúttal szemközti kis kocsmába, csak a csapnál pancsoltam egyet. Készítettem egy Isostart és örömmel konstatáltam, hogy még mindig nincs mögöttem senki a futók közül.

Indultam kifele a faluból, a Mónika-pihenõ meghódítására. Felfele nyomtam a meredek betont, fõleg amikor újabb csoport tûnt fel elõttem. Gyorsan felismertem, hogy a szigethalmiak azok. 25 km alatt behoztam a fél óra hátrányt. Ez nagyon jó. Pár szót váltottunk, gratuláltam Andrásnak a kitûnõ hétvégi eredményéhez. Gyors pecsételés után indultam tovább, mert még az emelkedõn láttam, hogy látótávolságban további futók vannak elõttem. Lezúdulva az úthoz az táv-idõ-sebesség szentháromságot elemezgettem és meg voltam elégedve. Már majdnem harmadtáv és alig több, mint két és fél óra. Persze tudtam, hogy ezt nem fogom végig bírni, de azért örültem. A következõ emelkedõ a szõlõk közt kissé kellemetlenebb volt, állandóan gyaloglásra csábított, még a tetejére érve is. Aztán csak megérkezett az erdõ és a szintút. Itt már utolértem a futót, akit a pihenõnél láttam, de a kukoricás után megálltam gõzt cserélni, visszaelõzött. Õ kicsit bizonytalankodott egy kanyarban, így újra én álltam elõre. Tavaly szándékosan visszafogtam magam a kiszáradt patak után kezdõdõ emelkedõkön, most persze szó nem lehetett errõl. A nyereg után, a vár felé menet több csoport futó jött szembe, ez adott lendületet az emelkedõ végére.

A várhoz 3:15 alatt értem, 830-nak ugyan nem éreztem a szintet, és a 30 km is meglepett. Hiszen még csak most indultam el, alig jöttem valamit. A 9km/h feletti tempó itt már veszélyesen gyorsnak tûnt. Éreztem, hogy meglesz a böjtje, de azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar. A Vas-hegyrõl lefele ugyanis egy szúrást éreztem a bal combomban. Megijedtem, hogy egy kisebb szakadás, annyira éles volt a fájdalom. Szerencsére rövid idõ alatt elmúlt, és be sem vérzett. Talán azért is ijedtem meg, mert egy futó barátom hasonló sérülésérõl szóló beszámolót olvastam nemrég. Itt már meleg is volt erõsen. Hiába volt felhõsebb az ég, enyhébb a forróság, azért nem volt olyan könnyû. A falu szélén Tóth Gyuriékat értem utol (sajnos a társa nevét nem tudom, de mindkettõjük ott volt Pro Patrián is). Õk is Ákibácsit hiányolták, mint sokan mások is. Sokadszorra mondtam el, hogy ezúttal õ triatlonozik és különben sem vagyunk összenõve :). A faluban még egy futótriót értem be. Sokáig tartott, mire teljesen leszakadtam tõlük :). Elõször próbálkoztak, természetesen bajnokságban indultak, ha jól tudom Mezõberényrõl jöttek. A pont még nem volt ott, csak egy Wartburgos rendezõ, aki nem nagyon akaródzott még aláírást sem adni, mondván õ itt senki, csak egy segítõ, nem pontõr. Igazolás nélkül indultam a nemzeti bajnokságos csapattal. Alig hagytuk el a falut, amikor Tóniék megérkeztek a furgonnal. Részemrõl minden szolgáltatást kihagytam, a kakaóra gondolni sem bírtam, inkább koncentráltam a betonút alattomos emelkedõjére. Néha jobbra nézegettem, Csõvárt és a Vas-hegyet. Nagyon szép volt. Miki módszerét alkalmazva 100 méter kocogást váltogattam 50 méter gyaloglással. Felértem a tetejére, onnan megint lehetett lefele utazni. Múlt hétvégérõl még maradt egy kulacsra való sóoldatom, azt meg is ittam itt a két falu közt. Nógrádsápon épp a pontot állították fel, én már elõre szentül megfogadtam, hogy tíz perc lazítást fogok beiktatni, mert vészesen kezdenek beállni a lábaim.
Sajnos ebbõl csak öt perc lett, mert Szarvas Matyit és Hajnit is a ponton találtam, õk pedig öt perc után indultak is. 100 méter távolságból követtem õket. Féltáv, 4 óra 30, de az erõm egyre fogyott. Nagyon nehezen ment az Acsáig tartó szakasz, Matyiék folyamatosan távolodtak tõlem, én meg nagyon sokat sétáltam bele, erõltetni kellett a kocogást. Az acsai ponttól Matyiék épp indultak tovább, amikor én megérkeztem. Úgy éreztem, muszáj újítanom, mert különben nagy bajok lesznek, így bevetettem mindent: elõször is ittam egy kávét, utána egy kis Heinekent. Alaposabban nyújtottam, és tíz percig nem is mentem tovább, illetve a falu végi kútnál rendesen meg is mosakodtam. Tudtam, hogy újabb elnyújtott emelkedõ következik, amit nehéz megfutni. Emlékeztem rá, hogy tavaly itt volt az egyik holtpont. Nagyrészt erõteljes gyaloglással érkeztem el a szántásig. Tudtam azt is, hogy az erdõben már jobb lesz, egyrészt nem emelkedik folyamatosan, inkább hullámzik, ami nekem nagyon bejön, illetve a csodálatos erdõ és a sokkal hûsebb levegõ felfrissít. Így is lett, az erdõbe érve pár perc futás után már ott is voltam a Rózsa-kútnál, ami a túra csúcspontja volt! Még nem volt ott a többiek által említett társaság, egyedül frissítettem az ízletes és bõvizû forrásból. A kerítés mellett érkezõ piros jelzés után értem utol egy újabb békéscsabait srácot, aki Matyiéktól szakadt le, én pedig küzdöttem, hogy ledolgozzam a Nézsán beszerzett tíz percet.

A lövészet egy kicsit engem is bestresszelt, de legalább jobban ment a Csonkás emelkedõje. A méheknél ott szorgoskodott a gazda, kérte, hogy térjek ki, én meg kértem, hogy menjen el a ponthoz és szóljon a rendezõknek, hogy figyelmeztethessék a többieket. Úgy tudom, ez nem történt meg. A lucernáson kerülve ismét megláttam Matyiékat, és még a beton elõtt utolértem õket. Már csak egyvalaki volt elõttem, akirõl viszont nem tudtam, hogy mikor indult, és hogy kicsoda. Innen majdnem a célig együtt mentem Matyiékkal, egyszerûen már nem bírtam azt a tempót, amit eddig diktáltam magamnak. Galgamácsán tavaly a 8 óra menetidõt buktam el pár perccel, most a 7 órát. Az esõ szemerkélt, kissé enyhített a délután két órai, meleg aszfalton. Részemrõl nem bántam volna, ha egy picit jobban rákezdett volna. A ponton nem igazán idõztem, Matyiékat hátrahagyva indultam tovább. Kegyetlen volt a kivezetõ út emelkedõje, de nyomni kellett, hát kocogtam a Miki módszerrel. Nagyon-nagyon rossz lelkiállapotban voltam. Mennem kellett, nyomni, teljes erõvel, de nem tudtam semmit arról, hogy lesz-e eredménye. Nem tudtam, hogy ki van elõttem, nem tudtam mennyi a menetidõ-különbségünk. Minden ponton kérdeztem a különbséget, de össze-vissza válaszoltak, pedig itt az öt perceknek is nagy szerepe volt. Galgamácsán öt percet mondtak, Kéri-hegyen tízet. Közben kérdeztem ismerõs negyeveneseket, õk egyáltalán nem is látták... A pontnál újra utolértem Matyiékat. Nem tudom, hogy kerültek elém. Az biztos, hogy én a szántás szélén mentem, ahol írva vagyon. Itt megtudtam, hogy az elõttem járó srác 6.10 körül indult, azaz 50 perccel elõttem. Ez jó, csak tartani kéne. A pontõrök leírása alapján beazonosítottam az egyetlen embert, akit láttam elrajtolni, de nem értem még utol.

Matyi állandóan bíztatott. Beszélgettünk a terveirõl. Nagy ember, nincs mese. Kéri-hegytõl a Margita aljáig együtt mentünk. A negyveneseknek van egy ellenõrzõpontja Vácegres után, a pataknál. Ott bizonygatták, hogy mi vagyunk az elsõ nyolcvanasok. Akkor még nem tudtam, hogy itt lehet az országúton rövidíteni. Mi küzdöttünk a homokban. Hajninak nagyon fájt a térde, kapott tõlem egy rettenetesen poros térdgumit, ami sokat segített. Nekem sajnos nem használt, mert a zúzódást csak nyomta, úgyhogy már az elején lehúztam a bokámra. Mostanra szinte fekete lett. Háromháznál egy locsoló házaspártól mosdási lehetõséget kértünk, nagyon jól esett! Az igazi homokharc csak a betonról letérve kezdõdött. Örömmel nyugtáztam, hogy tavaly itt fordult a stopperem (csak tíz órát tud mérni), most 8:30-at mutat. Meglesz a tíz óra, az elsõség meg már nem tud érdekelni. Vagy sikerül, vagy nem. Kicsit lemaradtam Matyiéktól, mert rettenetesen szúrt a mellkasom. Meg is ijedtem kicsit, de azért nyomtam gyalog, ahogy bírtam.

A ’topikponton’ már nagyon kivoltam, nem hiszem, hogy sok értelmes dolgot mondhattam. Optikának talán már köszönni is elfelejtettem, nem emlékszem. Itt még hét perccel a 9:40-es idõterven belül voltam. Vadmalac közölte, hogy ketten vannak elõttem, negyven perccel ezelõtt mentek el. Az egyikük Kõrösi Tibi. Nem tudtam elképzelni, hogy nõhetett meg így a különbség, és azt sem, hogy Tibi hogy került elém. Persze akkor még nem tudtam az betonútról. Reális célnak csak a tíz órán belüli menetidõ maradt, arra meg elég bõven maradt idõ. Motiváció híján nagyon nehéz volt ez a szakasz. Sokkal rosszabbat mentem itt, mint tavaly. Többször megálltam nyújtani, de nem sokat segített. Matyiék Margitán utolértek, lassan elhagytak, méterrõl-méterre nõt a különbség, majd eltûntek. Lefele sem tudtam kocogni. Ez volt a büntetés azért, mert rosszul osztottam be az erõmet. Emlékeztem, hogy hosszan kell ereszkedni Erdõkertes utcáin, úgyhogy már kissé aggódva néztem az órám. Már csak 15 perc volt hátra, mikor kiértem a betonútra. Szerencsére kicsit elszámítottam magam, azt hittem, sokkal többet kell lefele menni, úgyhogy meglepetésemre hirtelen feltûnt a S+ jelzés jobbra. Innen már bekocogtam a célba. 9:53 lett a vége.

Tibi tíz perccel kevesebb menetidõvel ért be, a másik srácot nem találtam sehol, nem is tudom, hogy mennyit ment. Megnéztem a túrabajnokság jegyzõkönyvét, de abba se írta be magát. Matyi gratulált, mondta, hogy az õ legjobb ideje 10:15. Na persze, azt azért ne felejtsük el, hogy Lemaradás 100-on tíz óra alatti idõvel õ tartja a pályacsúcsot. :) Tibi odaült hozzám, megbeszéltük, ki merre ment. Sportszerû volt, nincs bennem rossz érzés. Nem azért ment másfele, hogy elém kerüljön. Azt az egyet sajnálom, hogy így nem tudjuk összemérni a teljesítményünket. Mindent beleszámolva, úgy gondolom, jövõre reális célként kitûzhetem a 9:15 – 9:30 közötti menetidõt. A túra elsõ felét 4:30, a második felét 5:20 alatt teljesítettem, itt tehát van még mit javítani. Sokat kell még tanulnom az erõbeosztásról. :) És egy kicsit rendszeresebb edzésmunka sem ártana.

Akárhogy is fogadkoztam útközben, hogy a célban legalább húsz percet lazítással, nyújtással töltök, alig lett ebbõl valami. A célban pihenve be is állt a jobb térdhajlatom, nem tudtam kiegyenesíteni, napokig tartott, mire újra tudtam rendesen járni. A zúzódott térdem is eléggé fájdogál, szerencsére más bajom nincsen.

Fürdés után lemértem magam: négy kilóval voltam könnyebb, mint rendesen. Futás közben nem ettem semmi szilárdat, így nagyon éhes voltam a célban, ezen a két tányér leves sem nagyon segített. Sajnos elfelejtettem ’célszendvicseket’ készíteni. Viszont megittam három sört, mert egy általam nagyon nagyra becsült futó azt mondta, hogy ennyi az adag. :)

Végignéztem az ismerõsök beérkezését, úgyhogy viszonylag mozgalmasan telt el az idõ. Egyszer kicsit lefeküdtem aludni, de azt álmodtam, hogy túrázom, erre felriadtam. :)

Mindenkinek köszönöm a bíztatást és a gratulációkat, nagyon jól esett!