Túrabeszámolók


Lemaradás

larzenTúra éve: 20042005.03.02 16:20:47
Lemaradás 2004

Tavaly, a 12:25-tel elég magasra tettük a mércét, de abban biztosak voltunk, hogy a szintidõ felezés reális cél. Az idõtervünk úgy alakult ki, hogy a tavalyi eredményhez képest a veresegyházi és a gödöllõi pihenõ idejébõl húztunk egy keveset, és a 75km utáni szakaszra is normális tempót írtunk elõ. Sajnos tavaly itt eléggé lelassultunk. Úgy gondoltuk, hogy nem kell gyorsabban futnunk, inkább a hosszútávú állóképességünk erõsödésében bíztunk. Pár nappal a túra elõtt az álmodtam, hogy 11 óra 48 perchez kellene idõtervet készíteni.

Idén a teljes felkészülés, minden edzés, futás, túra és pihenés a Lemaradásnak volt alárendelve. Az eddigi versenyek nem igazán sikerültek, nagyon bíztam abban, hogy most minden összejön, bár már egy hónapja sérüléssel küzdök. Ráadásul Ákibácsinak sincs minden rendben a lábával.

Tavalyhoz hasonlóan a jól bevált 5 órás vonattal indultunk Verõcére. Alvásból a szokásos négy óra jött össze. A rajthelyen beszélgettünk az ismerõsökkel, többek közt a nagy számban megjelent szigethalmiakkal. :) Õk 6.10-kor elindultak, mi 6.17-kor indítottuk az órákat. Kényelmes tempóban indultunk. Ákibácsi roppant okosan visszafogta a tempót az elsõ emelkedõkön: a módszerünket félretéve inkább gyalogoltunk a kaptatókon. Ennek ellenére a tavalyival azonos idõvel értünk az elsõ pontra. Az elején még sok ismerõssel találkoztunk, például Güszivel és Optikával, kicsit késõbb pedig Sétálósék csapatával. Katalinpuszta elõtt, a mûúton értük utol a szigethalmiakat, akikkel Burgundia-völgyig többé-kevésbé együtt mentünk. Említést érdemel Kiss András különmutatványa, miszerint az autóban hagyta az övtáskáját, így egyik kezében kulaccsal, másikban pedig kis nejlonzacskóval kocogta végig a százast. Gondolom, neki a vállizmai külön megköszönték a túrát.

Évek óta keresem a Rockenbauer kopjafát, most végre megtaláltam. Az összes vonatkozó térkép rossz, egyedül az OKT atlasz leírása használható: amikor elérjük a kerítést, akkor lehet látni, az útról nagyjából 30 méterre balra. Felkeresni persze most nem volt idõ. A terep kicsit sárosabb volt, mint tavaly, de abszolút nem vészes mértékben. Lehet, hogy az a szigethalmi sporttárs, aki itt a szemünk láttára feküdt bele egy méretesebb tócsába, ezzel nem teljes mértékben ért egyet. :) Nagy-Szál-erdõig kellemes tempóban bolyozva haladtunk, a közeli terveket beszéltük meg. Andris 13 órát akart menni, legalábbis ezt mondta. Azért sejtettük, hogy ez csak sajtóverzió. :) A ponton Ebola pecsételt, majd indultunk tovább. Az elveszett kék jelzésen szétszakadozott a csapat, Áki tartotta legjobban az útvonalat, azt mondta, hogy végig tudott jönni a kéken. Én a fehér L jelzéseket követtem, az kicsit elõbb kanyarodott fel a gerincre. Én Ákibácsit megvártam a ponton, így pár perccel a szigethalmiak után indultunk tovább a csúcsról. Egy fél perces megállóra azért mindig van idõ a pihenõnél, integettünk a lenti falvaknak. Több ilyen látványban úgysem lesz ma részünk. A Török-réttõl újra a szigethalmiakkal mentünk. Kosd elõtt utolért Illés Bálint, a tavalyi 10:15-ös idejét próbálta 10 alá szorítani. Félre is álltam, mint Baumgartner a kék zászlóra. Kosdon a helyiek kissé meglepõdhettek az sok futón, kedvesen érdeklõdtek és jó utat kívántak. Rád elõtt utoljára visszaelõztük a szigethalmi csapatot, de azt vettem észre, hogy Kis Andris hiányzott a csoportból.

A faluból kifele menet az aszfalton egész jó tempóban tudtunk haladni, kicsit el is szakadtunk a többiektõl. A mûútról lekanyarodva, a hétvégi házak után szomorúan láttam, hogy a jelzésekkel festett nádat lekaszálták. Csak reméltem, hogy az utánunk induló villámlábú FB alakulat (akiknek külön felhívtam a figyelmét erre a helyre) nem fog eltévedni, és nem helyezi a nevemet általam nem kívánt kontextusba.

Burgundia-völggyel kissé elszámítottam magam: úgy emlékeztem, hogy lesz víz, de csak narancsot kaptunk. Én persze már jó elõre megittam a vizem maradékát is. Mindegy, Csörög nincs messze, alig hat kilométer, gyerünk tovább. Vácduka elõtt két óra irányból látszott a Naszály. Elcsodálkoztam rajta, hogy milyen messze van már. A falu amúgy szépen fejlõdik, ahol tavaly még elhagyott terepen mentünk ki a faluból, ott már új utca épülget.

A dombtetõre érve elértünk az elsõ választóvonalhoz: innen kezdõdtek az iszonyú szemétkupacok. Sokat gondolkodtam, hogy jelölhetnek ki a rendezõk ilyen útvonalat, aztán arra gondoltam, hogy jól van ez így: lásd ember, ennyire igénytelen a te fajtád. Hogy lehet az, hogy valaki szelektíven összegyûjti a mûanyag flakonokat, utána kiviszi a faluból és kidobja? Hogy lehet az, hogy nemcsak építési törmeléket, autóalkatrészt dob ki, hanem teljesen hétköznapi kommunális hulladékot is, amit az amúgy kötelezõen fizetett kukásautók elvinnének? Hogy lehet az, hogy az emberek kikupacolják a szemetüket a faluszéli fenyvesbe, aztán saját gyermekeiket engedik oda játszani (Õrbottyánnál láttam)?? Hogy lehet az, hogy kiviszik a szemetet a szekérút szélére, ahonnan a szél belefújja a mûvelt földre, amit learatnak és utána megesznek? Csanya mondta, de nekem is eszembe jutott: ez olyan, mintha valaki a saját szájába szarna.

Csörögön ittunk, de csak egy keveset, mert csak valami nagyon édes szörppel készültek a rendezõk, vizük nem volt. Innen kezdõdött tavaly a mélypontom. Most viszont Áki érezte furcsán magát. Azért indultunk tovább, jó tempóban. Vácrátóton frissítettünk a kútnál, majd az arborétumhoz érve Kiss Andrist vettük észre. Még nem érkeztek meg a pontõrök. Ez legyen az õ bajuk, mi indulunk tovább - gondoltuk.

A faluból kimenet Ákos megállt, azt mondta, hogy valami furcsát érzett a sérült lábában. Pár lépés után újra kocogni kezdtünk, de a falu határban lemaradt. Késõbb hiába nézegettem vissza, csak nem tûnt fel. Sajnos hirtelen történt minden, nem tudtuk megbeszélni a továbbiakat. Innen Andrissal mentünk a célig.

Õrbottyánra érve már én sem voltam olyan friss, amilyennek illett volna, mindössze egy maratoni résztáv végén. Ráadásul a pontokra történõ érkezés idejébõl azt vettem ki, hogy percre a tavalyi idõket futjuk itt is. Ez elég baljós jel volt, hiszen titokban picit bíztam abban, hogy a tavaly nagyon nehézre sikerült Csörög - Veresegyház szakasz idején most könnyedén tudok pár percet hozni. Ezzel szemben idõt nem nyertem, sõt a tavalyi mélypont egy sokkal gyengébb változata is utolért. Veresegyházra 5:47 alatt értünk be, 2 perccel a tavalyi idõ után. Itt sikerült elõször elõnyt szerezni tavalyhoz, hiszen rövidebbet pihentünk. A ponton 7241Gabi várta a villámlábúakat, jól esett a bíztatása. Andris sört depózott magának, én kávét. E nem éppen tudományos kutatások alapján összeállított frissítõ megtette a hatását, a tavalyihoz hasonlóan, újult erõvel indultunk Szada felé. Indulás elõtt még kinéztem a vasútállomás elé, hátha látom Ákibácsit beérkezni, de sajnos semmi narancssárga nem tûnt fel az úton, továbbindultunk. Andrással beszélgettünk mindenféle tervekrõl, távoli nagyokról és közeli tavasziakról egyaránt, úgyhogy nagyon jól telt az idõ.

Szada kellemes kis település a túra szempontjából: a végénél már a Margita lábánál vagyunk, innen sokkal kellemesebb megmászni, mint a Corvinon Erdõkertes felõl. Arról nem is beszélve, hogy a csúcstól a Pap Miska kútig az egyik legjobb szakasz várt ránk, tavalyhoz hasonlóan itt is sikerült kicsivel hat percen belüli ezreket produkálni, ahonnan újabb háromnegyed óra múlva már Gödöllõn voltunk.

Tavaly alig vártam ezt a pihenõt, annyira fáradt voltam. Idén egyedül az éhség miatt akartam minél elõbb odaérni. Gödöllõn mindig dilemma elõtt álltunk: a gulyás legendásan finom és az ember vágyik is valami normális ennivalóra, de sajnos lassan hûl ehetõ hõmérsékletûre. Azt találtam ki, hogy csak fél adag sûrûjét kérünk, talán ez egy jó kompromisszum. Áki ezt azzal fejlesztette tovább, hogy a levét elvihetnénk kulacsban az útra. Az ötlet kicsit hasonlít Miki krumplileves-turmixára, úgyhogy (hasonlóan az említett leveshez) ez is rövid úton ment a kukába. :) A rendezõktõl megtudtam, hogy Áki a lába miatt kiszállt Veresegyházon, de utána autóval átjött ide, és rám hagyta az ide kiküldött kóláját. Nagyon jól esett. A gyors evésnek köszönhetõen sikerült a tavalyi 22 perces pihenõt 10 percre csökkenteni. 8 óra 38 perc után indultunk tovább, pont amikor tavaly beértünk. Itt már látszott, hogy valószínûleg meglesz a felezés, hiszen már 3 perc javítás elegendõ hozzá és nagyon jó erõben éreztem magam.

Emlékeztem ugyan a Bolnoka elõtti emelkedõre, de csak egyre, itt pedig legalább két nagy volt. Ennek ellenére a három perc már bõven megvolt a ponton.

A következõ szakasz volt a holtpont. Nem is volt igazi holtpont, de ez a szakasz volt fejben a legnehezebb. Ekkor már elég fáradt voltam, de még messze volt a cél. Hosszú szakasz volt és nem is nagyon történt semmi, ami kihúzott volna minket a monotóniából. Találkoztunk egy montissal, késõbb egy-két gyalogossal is, de azon kívül semmi. Csak futottunk a mezõkön Andrissal, nem is beszélgettünk. Néha némán rászóltam magamra: Ezt akartad, erre készültél, ráadásul úgy megy, ahogy szeretnéd! Tessék élvezni! És igazából élveztem is.

Egy óra múlva már a nagytarcsai ellenõrzõponttól indultunk tovább. Innen már csak 12 kilométer a célig, ez átbillentett minket. Pécelig újabb harminc percet futottunk. Tavaly itt elvétettük a dolgot, most számomra ismeretlen utakon jutottunk el a vasútállomásig. Még 7 kili. Ki Pécelrõl, a második szemétdombnál be balra, el a dög mellett, Rákoscsaba. A tavalyi 36 perc helyett 26. Még 4 és fél kili. Fel a dombra, jobbra be a mezõn. Emlékszem, tavaly itt nagyon küzdöttünk. Most sokkal jobban nézhettünk ki. Itt kilyukadt egy (az egyetlen) vízhólyag a lábujjamon, muszáj voltam megigazítani a zoknim. Mondtam Andrásnak, hogy menjen csak tovább, ne várjon meg, neki kevesebb ideje van a 12 órához, mint nekem. Továbbindult, bár amikor elköszönt, már újra talpon voltam, és követtem. Igaz, a távolság nõtt kettõnk közt, nem volt értelme ész nélkül hajtanom, hiszen jó idõben voltam és élénken élt bennem a tavalyi hajrá miatti izomgörcs, illetve a Corvinon összeszedett izomszakadás emléke. Úgyhogy a még jólesõ tempóban kocogtam be a célba, két perccel András után, aki ott várt az ajtóban. 11:47 lett a vége. Megvalósult az álom.

Tavaly Ákibácsi azt írta, hogy kb. 80%-ban végeztünk futómozgást. Nem tudom, idén mekkora volt az arány, de biztos sokkal jobb, mint tavaly. A Naszály oldalát leszámítva nem volt olyan, hogy 50 méternél többet gyalogoltunk volna. Illés Bálintnak sikerült a 10 órás terve: 9 és fél óra alatt ért be. Valaki még elõttünk indult és ért be. Ha jól tudom, utánuk az enyém a harmadik legjobb idõ. Mindegy. Megfeleztem.

Tavaly sokkal küzdõsebb volt, idén összehasonlíthatatlanul kevesebb szenvedésbõl jött össze. Talán ezért értékelem kicsit többre a tavalyit. Úgy látszik, hat és fél órát csak egyszer javíthat az ember.

Sajnálom, hogy Ákinak a sérülése nem engedte, hogy végigcsinálja, de Tapírkával kitûzték a 2005-ös idõtervet. 11 óra 46 perc.

Kis statisztika (2003/2004):
50A nettó idõ: 5:44 / 5:47
50B nettó idõ: 5:58 / 5:35
depók: 0:44 / 0:24
Max pulzus 170, átlag 146.