Öko 70
Korábbi térdsérülésem okán ki kellett hagynom a szokásos Mátrabércet. A Kinizsi 100-ra való felkészülésben számora minden évben az alapozó túrák egyike az elõbb említett, így nem volt mese, kellett választanom egy méltó helyettesítõ túrát, ami szintben és távban megközelítõleg hasonó igénybevételt jelent. A túranaptárat böngészve megakadt a szemem a Szarvaskõ-Bánkút-Mályinka-Bánkút-Szarvaskõ útvonalat bejáró Öko 70 túrán. A beígért 3050m (utólag, a turistautak.hu trackjei alapjáb 3200++m) szint, és 70 km táv kellõen soknak igérkezett mátrabérc-pótlónak:)
A közép-májusnak köszönhetõen halvány esély mutatkozott rá, hogy esetleg világosban a cél közelébe lehet érni gyalogtempóban is, így mindenképpen a lehetõ legkorábbi indulást terveztem. Reggel 4-es kelést követõen f5-kor indultam a Dunakanyarból a számomra annyira kedves Bükk "lankáinak" meghódítására. A terv szerint haladtam, és 7:10-re sikerült is beneveznem, majd 7:15-kor nekivágtam a távnak.
Bemelegítésként nekiugrottam a Szarvaskõi várnak. Lyukasztás az elsõ, pontõr nélküli EP-ben odafent, és már szedtem is tovább a lábaimat az OKT útvonalán. 5-600 méter közötti szinteken hullámzó úton haladtam. Valahol a 2. ep elõtt, félúton összefutottam Istivel, õk is a 70-en voltak. Gyors szóváltás, és húztam tovább a késõbbi találkozás valóra nem vált reményében.
A Gilitka-kápolnánál egy rakat ifjú pontõr várta a túrázókat. Gyors aláírás a paírra, és hajrá tovább. Tudtam, hogy az istállós-kõi feltörésig lehet jól haladni, ott minden bizonnyal visszaveszi a tempót a 2 km-en "elterülõ" majd' 500m szint, de ez ekkor még a jövõ zenéje volt.
A kápolnát elhagyva lépésrõl lépésre közelebb kerültem a Bél-kõ tövéhez, majd hamarosan Bélapátfalvára értem. Sajnos csak a táblázatos initert nézem, amiben a kék jelzés volt feltüntetve a következõ, lak-völgyi EP-ig, így bekavartam a faluba... Ekkor jöttem rá, hogy ez egy olyan esemény, ahol a szöveges leírás tüzetes tanulmányozása szükséges, mivel a táblázat bizonyos esetekben cseppet eltér a valóságtól... Végülis nem volt nagy gond, max párszáz méter plusz táv. Bélapátfalva faluszélet hátrahagyva végre elértem a Lak-völgyet, ahol a sok horgász között lassan az EP is elõkerült. Regisztráció, almanyúlás, forrásvíz ivás, és spuri tovább.
A Lak-völgyben jó ideig bitumenen gyalogoltam két beért túratárssal egyetemben. A bitumen hirtelen véget ért, a táj egyre vadabbá vált, és végül jött egy rövidke killer emelkedõ a katonasírokig. Viszont ettõl a ponttól kezdve a Szalajka-völgyig csak lefelé. Az Erdei Múzeumon keresztültéptem, és a végén konstatáltam, hogy pont sehol. Initer elõ, és kiderült a frankó: pontõr itt sincs, az Erdei Múzeum elején, a vashámorban készült vastábláról kellett feljegyezni, hogy mit tilt a rajta levõ felirat. Király. Vissza a túrista hadosztályokon keresztül a múzeum elejére, és már meg is volt, hogy halászni tilos. Szerintem nagyon csuklott a rendezõség felmenõ nõi ága.
Húzás tovább. A Szalajka-forrás elõtt csak azért találtam meg a "mozgó pontot", mert éppen az arra kószáló túristák beszélgettek a pontõrrel, és a túráról volt szó... Állítólag egyeseknek nehezebb dolga volt, mert a pontõr máskor egy tóparton hevert, és semmi de semmi jele nem volt annak, hogy õ most ott egy EP-t képvisel. Sebaj. A Szalajka-forrásnál kaja+pia, mert bizony az elkövetkezõ 2km nem a lazaságáról híres. Közben egy iskolás csoportból pár fõ sikeres szó szerinti kéz- és lábtörtést mutatott be a hegyoldalon, ezzel elõsegítve a csoport mielõbbi hazajutását ("buszhoz vissza, oszt húzunk haza, többi program lefújva").
A megtört csoport elvonulását követõen felszívtam magam, és nekiveselkedtem a Bükk legmagasabb csúcsának, amire stílszerûen a legszivatósabb irányból kellett felmásznom. Az Õsember-barlangig bemelegítettem, kis hullámvasút lefelé, és jött a fincsiség: emelkedõ a csúcsig. Na jó, kb. 200 méter közel vízszintes rész is van a majd' 2 km-es szakaszban. Útközben leelõzött egy hegyizerge, õ is a 70-esen volt, de úgy emelkedett, hogy simán lepipált volna egy, a környéken gyakorlatozó Gripen-köteléket:). Végül a két kevésbé emelkedõ "átvezetõ szakaszt", és az utolsó emelkedõ javát letudva a csúcs közelébe értem, és pár ólomsúlyú lépést hátrahagyva már fent is voltam országunk 2. legmagasabb pontján, ami sajnos 0 panorámával rendelkezik.
Istállós-kövön szintén nem volt pontõr, a Bükk 900 pecsétnyomójával kellett bélyegezni. Kicsit tintás volt, és némi izzadsággal megbolondítva egészen jól lehetett pecsételni a csúcstáblára szerelt fém bélyegzõvel. Istállós-kõ elérése nagy fegyvertény volt. Megvolt az elsõ 21 km, és a szint majd' fele. Bónuszként Ómassáig komolyabb emelkedõvel nem kellett számolni, így bõven volt idõ erõt gyûjteni a következõ, szentléleki mászáshoz.
Utam a zöld háromszög-kék kereszten át vezetett Káposztás-kert Olaszkapu irányába. Az Olaszkapunál volt végre pontõr, és frissítõ. Gyors folyadékpótlás, és spuri tovább, Bánkút irányába. Bánkutat a túra nem a legoptimálisabb úton közelítette meg, mivel a Csurgói Erdészlak felé kellett mennünk. Sajnos a tavaly téli vihar a sárga sáv Bánkút elõtti szakaszát teljesen felszámolta, így elég dzsamburis volt bánkúti megérkezésem. A síházban OKT pecsét az igazolófüzetbe, pár szó egy sráccal, aki az 50-en volt, így innen tiplizett vissza Szarvaskõre, aztán hajrá, le a Száraz-völgybe, majdnem Ómassáig. Persze ez sem a legoptimálisabb út volt Szentlélekre, node akkor hogy jönne ki a 3000 feletti szint?:) A sárga kör becsatlakozásánál találkoztam egy sráccal, aki pár szó után elrohant, hogy utolérje társait. Õ a 70 mellett a Bükki Forrásokat is csinálta. Ami forrás közel esett, és a Források túra része volt, meglátogatta, amíg ereje bírta.
Leértem az ómassai völgybe, átkeltem pár mocsárrészeg, cigarettázó tinédzseren, akik valószínûleg a "sportos életet" éltették a maguk módján, hegyi környezetben, és mellesleg méltóképp emelték mind a túra, mind az EP fényét. Szerencsére a pontõrök arrébb, és józanok voltak:)
Pecsét után fel a Kohász-úton. Ezen is meglepõdtem, én a Szuszogón mentem volna, ha engem kérdez valaki, de nem volt ellenemre a könnyebb úton kötelezõ felmenetel+így még egy extra frissítõpont is várt rám.
Délután 2 körül járt, a Nap magasról tûzött, és nyáriasan, felmenetelhez kicsit talán túlzottan is meleg volt. Próbáltam a fák árnyékába húzódni, de a gatyarohasztó hõség, és a motor termelte hõ megtette hatását: ömlött rólam a víz. Ilyen körülmények között a Jubileum-forrás hegyoldalból bõségesen elõtörtõ vize mega a földi paradicsom! A forrásnál értem utol a korábban, Ómassára menet látott srácot 2 túratársával. Nyakig vizesen kiabáltak, hogy kötelezõ frissítõ pont, legalább 5 perc + a felfelé menetben:) Igazuk volt. Megálltam, ittam, feltöltöttem a kulacsom, és locsoltam a fejemre a karszt aranyát. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy a tiszta karsztvíznél nagyobb kincs a világon nincsen!
A frissítés után újult erõvel törtem Szentlélek ormaira. A dózerúton hamarosan a kolostor romjaihoz értem, majd a fogadót elhagyva pikk-pakk a Látó-kövek közelébe jutottam, és megdöbbentem. A Látó-kövek emlékeimben óriási õs-bükkösben helyezkedett el, és - a kövek nevéhez méltóan - csak a kövekre kimászva volt esélye a túrázónak gyönyörködni az észak-borsodi panorámában. Nos, ez a kép a téli, Bánkutat letaroló viharnak "köszönhetõen" alaposan megváltozott. A szél a Bükk ezen részét sem kímélte. Az erdõ óriási fái völgyirányban jó 500 méter hosszan, változó 100-200m szélességben a földön hevertek, gyökerestül kicsavarva. Nem volt egy szívet melengetõ látvány, fõleg annak nem, aki korábban látta azt az életerõs, gyönyörû bükköst, amit a pár perces forgatag erdei pokollá változtatott.
A Mária-forrást elérve a helyzet még rosszabb volt. A továbbvezetõ kék kereszt jelzés megszûnt létezni. A túristaút a kidõlt fák gyökérkoronái miatt eltûnt, sok helyütt 3-4 méteres gödrök tátongtak, a hegyolal pedig békés bükki táj helyett nehéztûzérség által támadásra elõkészített területnek tûnt. Óriási, több száz éves kidõlt bükkök ágai között kellett átkelnem, hogy végre leérjek a vihar által kevésbé súlytott alsóbb völgyszakaszba. Nem tudom, hogy voltak vele a rendezõk, de épeszû ember erre a területre teljesítménytúrát nem küldött volna. Azt sem tudom, hogy a Bükki Nemzeti Park hogy engedélyezte ezt az útovalat. Még szerencse, hogy csak 36 ember indult a 70-es távon, mert bizony ez a hely potenciális dugó, és baleseti gócpont lehetett volna a kidõlt fáknak, és égbemeredõ embernyi "szálkáknak" köszönhetõen.
Az Odvas-kõi-völgy további része hozta a szokásos vadságát, és ebben rejlõ szépségét. A völgy végéhez közeledve enyhe bal forduló, és rövid emelkedõ várt rám. A gerincet elérve lefelé vettem az irányt, és már bent is voltam a máylinkai EP-ben. 4 perc híjján hoztam az 5-ös átlagot, aminek örültem tekintetbe véve a terep nehézségét. Az EP-ben újabb frissítõ, némi szóváltás a Jubileum-forrásnál megismert 3-as csoporttal, cipõigazítás, és indulás tovább. A következõ cirka 7 km rejtette az utolsó keményebb, 500m körüli szintet. Tudtam, hogy nem lesz leányálom a vége, mert az Ördög-oldal felõl közelítettük meg Bánkutat, ami nevéhez méltóan meredek mászás.
Az OKT elinte lustán, hullámozva indul Bánkútnak, majd a lemenetelek szépen lassan eltûnnek, és az ember fia azon kapja magát, hogy immár csak fölfelé szedi a lábát. A felmenetel közben jön egy dózerút, aztán a túristaút némi szédelgés után nekiáll felmenni a Dédesi-vár gerincére, amúgy toronyiránt. Ínszaggatóan meredek, rövid szakasz, majd rövid szusszanat után már ott is az Ördög-oldal hosszas emelkedõje. Pár kellõen hosszú kanyarsorozat, és már fent is voltam ismét Bánkút szintjén. Az EP-ben evés-ivás - kell a Kraft az utolsó 23 km-re is! A síháznál még vettem egy kólát, amit a végszóra tartalékoltam, hogy legyen mivel feltúrbózni a vércukrom, ha nagyon elfáradnék, aztán hajrá, irány Tar-kõ.
Tar-kõ felé a Büszkés-hegyen kellett ledöbbennem: a fiatalos sok fája teljesen elszáradt. Amolyan kísérteterdõvé vált. Csak itt-ott "éktelekedett" egy-egy zöld korona a szürke, égnek meredõ, halott ágak rengetegében. Sajnos a jelenség Tar-kõ környékén több erdõterületre is kiterjedt.
A csúcsra felérve egy fiatal párocskával futottam össze, és feléltem Haribo tartalékaim 95 %-át. A Nap egyre inkább a horizontot verdeste, ami arra késztetett hogy a párocska példáját követve sietve odébbálljak a marasztaló panoráma ellenére.
Gyors lemenetel, segítségnyújtás az utolért párocskának a "Hogyan tovább Bánkútra?" rejtély megfejtésében az Õserdõ kapujában, majd indulás az OKT módosított útján, a Kis-virágos-hegyen át Cserepes-kõre.
A barlangszállást elérve már igencsak sötét volt a sûrû erdõ alja, ami a rohamosan közeledõ éjszakára figyelmeztetett. Pes-kõ felé tartva latolgatni kezdtem az esélyeimet, hogy vajon õsszefuthatok-e egy másik túrázóval, aki társam lehetne az egyre inkább realitássá váló éjszakai szakaszon. Közben a vadak az este leszálltát kiszagolva a hûs levegõbõl egyre aktívabbak lettek. Sokszor hallottam a megugró mufloncsordák jellegzetes, száraz ágak recsegése, és avarropogás kísérte csörtetését, és éreztem a nemrég ott járt vadak szagát. Õr-kõ elõtt egy jó 15 fõbõl álló csordát láthattam is tovarobogni a hegyoldalban.
Az Õr-kõ háznál jólesõ érzés volt embert látni az Õserdõ óta tartó magányomban. A Sándor-hegy tövénél már vészesen csengetett az éjszaka, és hamarosan megmutatkozott az initer igazi nagy hátránya: az iromány a terep bejárása nélkül készült, így a térképrõl leolvasható információkon kívül sok egyebet nem tartalmazott, azt is inkább csak kivonatolt formában. Az ismeretlen terepen (a Bükk ezen részét Õr-kõig ismertem nagy biztonsággal) bizony jól jött volna egy részletesebb túraleírás. A Sándor-hegy nagy tisztásán pl. reménytelen lenne egy kimenõ jelzést megtalálni a leszálló éjszakában. Szerncsére a problémákat aktívabb térképezéssel át lehetett hidalni, de ez meg persze a menetidõt növelte.
Végül szerencsére meglett a megfelleõ sárga-zöld jelzés, és kisebb kavarás után a Bél-kõre vezetõ piros háromszög is. A csúcsra menet futottam össze két túrázóval, aminek kb. egy lottó ötössel felérõ valószínûsége volt a 36 indulónak köszönhetõen (gy.k. 70 km-en 36 ember egészen jól el tud oszlani). A pontban pecsét, lámpabeizzítás, és rohantam a pont elõtt látott két ember után. A Galya-nyeregig bele-belefutottam a távba, hogy végre ne egyedül kelljen tévelyegnem a tök sötétben, de nem sikerült utolérnem a túratársakat. Épp az elágazásban gondolkodtam, hogy merre tovább, amikor hátolról hallom, közelít két ember. Ekkora mákot, ez nem lehet. Egy második lottó 5-ös 12 órán belül? Hát, nem. Szerencsémre, és az õ pechükre elkavartak az egyik keresztezõdésben, így mögöttem caplattak. A véletlenek övezte találkozásunkat megünneplendõ a továbbiakban együtt haladtam két - mint késõbb kiderült - ózdi túratársammal. Egy kisebb elnézést leszámítva sikeresen törtünk elõre a zöld jelzésen, azonban egy-két keresztezõdésben jópár értékes percet veszítettünk a jelzés keresgélésével. Ennek köszönhetõ, hogy az utolsó 10 km 2 óra 20 percbe telt.
Feltûntek Eger fényei. Sajnos még mindig bazimagasan voltunk, ami a táv növekedésével egyre térdszaggatóbb lemenetelt vetített elõre. Lassan csak megláttuk Szarvaskõ fényeit is, és az út leadta orrát. Térdszaggató ereszkedésbe kezdtünk, ami a 70. km felé már kicsit több volt, mint szimpla jólesõ érzés, sajnos a skála negatív irányába. A gyorsan csökkenõ magasság meghozta gyümölcsét. Elértük végre a vasúti hidat, és a vasút mellett begyalogolva 22:51-re a célba értünk.
Köszönjük szépen a Rendezõk túra létrehozása, és lebonyolítása érdekében tett erõfeszítéseit! Az Öko Park 2. megrendezett teljesítménytúrája még természetszerûleg hordozott pár gyermekbetegséget, de a célban mindenki elmondhatta javító szándékú kritikáit, ami minden bizonnyal a túra szervezettségét pozitív irányba fogja elmozdítani. |
